Az előző alfejezet a jóléti állam kiépülését és a Brit Birodalom leépítését tekintette át. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, hogyan kapcsolódott össze a brit állam belső szerkezetének válsága az európai integrációval, a gazdasági liberalizációval és a nemzeti kisebbségek autonómiaigényével. A korszak egyik kulcskérdése, hogy az 1970-es évekre a háború utáni konszenzus gazdasági alapjai megrendültek, és a politikai elit válaszai – az Európai Közösséghez való csatlakozás, a piacgazdasági fordulat, a devolúció és a békefolyamat – egyszerre oldottak fel és hoztak létre feszültségeket.
Az Egyesült Királyság a második világháború utáni első évtizedekben tudatosan távol maradt az európai integrációtól, mert a birodalmi piacokra, a Nemzetközösségre (Commonwealth) és az Egyesült Államokkal fenntartott feltétlen bizalmi kapcsolatra építette gazdasági pozícióját. Amikor a hat alapító állam 1957-ben aláírta a római szerződést, a brit kormány nem csatlakozott, hanem a konkurens Európai Szabadkereskedelmi Társulást (European Free Trade Association, EFTA) támogatta. A 1960-as évekre azonban a kontinentális EGK gyors gazdasági növekedése, a Nemzetközösséggel folytatott kereskedelem relatív visszaesése és a birodalmi piacok szűkülése miatt Londonban többségbe került a csatlakozáspárti értékelés (történészi konszenzus ezt a folyamatot a forrásokkal alátámaszthatónak tekinti).
A brit kormány 1961-ben, Harold Macmillan miniszterelnöksége idején nyújtotta be első csatlakozási kérelmét. Charles de Gaulle francia elnök 1963 januárjában vétójával megakadályozta a felvételt; indoklása szerint Nagy-Britannia „túlságosan atlanti” orientációjú, és gazdasága, mezőgazdasági rendszere, valamint az USA-hoz fűződő kapcsolata nem illeszkedik az EGK profiljához. A második kérelem 1967-ben ugyancsak francia ellenállásba ütközött. De Gaulle 1969-es lemondása után Georges Pompidou rugalmasabb politikát folytatott, és a csatlakozási tárgyalások megkezdődhettek.
Az EGK-hoz való csatlakozási szerződést 1972. január 22-én írták alá Brüsszelben; az Egyesült Királyság, Írország és Dánia 1973. január 1-jén lépett be. A brit csatlakozás jogi alapját az 1972. évi European Communities Act teremtette meg, amely az EGK-jogot a brit jogrendszerbe emelte. A belépés politikai értelemben azonnal vitát váltott ki: a Munkáspárt belső ellentétei miatt Harold Wilson kormánya 1974-ben „újratárgyalást” ígért, majd 1975-ben megtartotta az országos népszavazást a maradásról. A referendumon a választópolgárok 67,2%-a a bennmaradás mellett szavazott; ez volt az első országos népszavazás az Egyesült Királyság történetében. A részvétel és az arány pontos adatait a brit Választási Bizottság közli; a könyvben szereplő szám ellenőrzött, de az idézésnél a forrás megjelölése javasolt.
A tagság első évtizede nem hozta meg a várt gazdasági fellendülést. Az 1970-es években az olajválság, az infláció elszabadulása, a sztrájkhullám és a termelékenység stagnálása együttesen aláásták a brit gazdaság versenyképességét. A brit kormányok az 1980-as években éles költségvetési vitát folytattak az EGK-val, mert a közös agrárpolitika miatt az Egyesült Királyság nettó befizetővé vált. Margaret Thatcher 1979-es híressé vált követelése – „vissza akarom kapni a pénzemet” – és az 1984-es fontainebleau-i kompromisszum (amely csökkentette a brit hozzájárulást) jól mutatja, hogy az integrációhoz való viszony egyszerre volt gazdasági és szuverenitási kérdés. A tagság állandó vitatémává vált: a támogatók a modern, nyitott gazdaság feltételét látták benne, a bírálók a parlamenti szuverenitás és a nemzeti döntéshozatal csorbulását emelték ki. Ez a feszültség később a Brexit-politika (Brexit és a jelenkor (2016–2026)) alapjává vált.
Az 1979-es parlamenti választásokon a Konzervatív Párt Margaret Thatcher vezetésével került kormányra. A kormányprogram a háború utáni keynesi konszenzus elutasításán, a monetáris gazdaságpolitikán és az állami szerepvállalás radikális csökkentésén alapult. A „thatcherizmus” kifejezés utólagos politikai-történetírói kategória, amelyet a kortársak ellenfelei előbb használtak, majd a konzervatív oldal is átvett; használatakor tehát jelölni kell, hogy nem semleges fogalom.
A kormány első éveiben elsősorban az infláció letörésére és a szakszervezeti mozgalom visszaszorítására törekedett. A monetáris szigor, a kamatemelések és az állami kiadások csökkentése az 1980-as évek elején a munkanélküliség gyors emelkedéséhez vezetett; a hivatalos statisztikák – amelyeket a brit Nemzeti Statisztikai Hivatal (Office for National Statistics, ONS) tesz közzé – 3 millió feletti regisztrált munkanélkülit mutattak, de az akkori mérési módszertan miatt a számok közvetlen összehasonlítása a mai adatokkal félrevezető lehet. A szakszervezetekkel való konfrontáció csúcspontja az 1984–1985-ös bányászsztrájk volt, amelyet a Nemzeti Bányászszakszervezet (National Union of Mineworkers, NUM) hirdetett meg a szénbányák bezárása ellen. A kormány a rendőrséget és a jogi eszközöket a sztrájk letörésére használta; a mozgalom hónapok után összeomlott. A sztrájknak halálos áldozatai is voltak – például a közlekedésben megvert taxis –, de a bányászközösségekben okozott társadalmi trauma és a munkahelyek megszűnése a legfontosabb következmény. A kormány és a szakszervezetek közötti küzdelem dokumentált eseménytörténet, de annak megítélése, hogy a sztrájk „szükséges volt-e” vagy „a munkásmozgalom megtörését” szolgálta, vitatott értelmezés.
A privatizáció a thatcheri politika másik pillére volt. A kormány az állami tulajdonú közműveket és vállalatokat sorra magántulajdonba adta: a British Telecomot 1984-ben, a British Gast 1986-ban, a British Airways-t 1987-ben, majd a víz- és áramszolgáltatókat, a repülőtereket és később a vasúttársaságot is. A részvények értékesítését a kormány a „részvényesi társadalom” kialakításaként hirdette, de a vásárlók többsége intézményi befektető volt, és a kisrészvényesek aránya gyorsan csökkent. A privatizáció hatékonysági és jóléti hatásai máig vitatottak: a támogatók a verseny erősödésére és a fogyasztói árak mérséklődésére hivatkoznak, a bírálók a természetes monopóliumok magánkézbe adásából fakadó minőségromlásra és a közösségi érdek háttérbe szorulására. A szabályozó hatóságok (például az Ofgem, az Ofwat) létrehozása részben e feszültségek kezelését célozta.
A jóléti állam átalakítása szintén a fordulat része volt. A 1980. évi lakástörvény (Housing Act) lehetővé tette a tanácsi bérlakások megvásárlását (Right to Buy), ami milliók számára teremtett tulajdont, de csökkentette a szociális bérlakásállományt és növelte a lakhatási egyenlőtlenséget. A szociális segélyek reálértéke csökkent, a munkanélküli-ellátás feltételei szigorodtak. Az 1980-as évek elején több angol nagyvárosban – Brixtonban, Liverpoolban, Manchesterben – zavargások törtek ki; a rendőrség és a szegény, gyakran bevándorló hátterű közösségek közötti feszültséget a Lord Scarman vezette bizottság részben a megkülönböztetésre és a rendőri módszerekre vezette vissza. A zavargások dokumentált események, de az okok közötti arányviták (a faji diszkrimináció, a munkanélküliség, a rendőri agresszió szerepe) a tudományos és politikai vita tárgyai.
A külpolitikában a Falkland-szigeteki háború (1982) átmenetileg megerősítette a kormányzat népszerűségét, és a „különleges kapcsolat” az Egyesült Államokkal a hidegháború utolsó szakaszában szoros volt. Thatcher valódi belpolitikai bukását az 1990-ben bevezetett fejadó (poll tax) elleni országos tiltakozások és a párt belső lázadása okozta; 1990 novemberében lemondott. Utóda, John Major a kormányzás kontinuitását próbálta megőrizni, de az Európai Árfolyam-mechanizmusból (Exchange Rate Mechanism, ERM) való 1992-es kényszerű kilépés („fekete szerda”) és a gazdasági recesszió aláásta a konzervatívok hitelét. A Munkáspárt Tony Blair vezetésével 1994-től modernizált programot hirdetett, amely elismerte a piacgazdaságot, de szociális beruházásokat és alkotmányos reformokat ígért.
A thatcheri fordulat mérlege tehát összetett: a makrogazdasági stabilizáció és a vállalkozói gazdaság megteremtése mellett a deindusztrializáció, a szakszervezeti mozgalom hanyatlása és a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése mind dokumentált folyamat. A történészek egy része a „brit gazdasági reneszánsz”, más része a „szociális szövet szétzilálása” keretében értékeli; ezek a minősítések vitatott értelmezések, és a könyv célja, hogy a tényeket a minősítő állításoktól elkülönítve mutassa be.
A devolúció (devolution) fogalma a jogköröknek a központi kormányzattól a regionális vagy nemzeti szintre történő átadását jelenti anélkül, hogy az állam szuverenitása megszűnne. Skóciában és Walesben a 19. század végétől erősödött a nemzeti önkormányzatiság iránti igény, de a brit parlamentarizmus hagyománya sokáig ellenállt a regionális parlamentek létrehozásának. A 20. század második felében a skót nemzeti érzületet a Skót Nemzeti Párt (Scottish National Party, SNP) képviselte, Walesben pedig a Plaid Cymru (Welsh Party) szerzett mandátumokat, de a nacionalista képviselők száma sokáig alacsony volt.
Az 1960-as és 1970-es években a nehézipar leépülése, a brit kormányok centralizációja és az északi-tengeri olajkincs feletti rendelkezés kérdése felerősítette a skót autonómiatörekvéseket. A Munkáspárt és a Konzervatív Párt is kénytelen volt foglalkozni a devolúcióval. A Munkáspárt 1974-től kormányozott, és 1978-ban törvényt fogadott el a skót és walesi nemzetgyűlések létrehozásáról. Az 1979. március 1-jei népszavazáson azonban a skót javaslat elbukott: bár a résztvevők többsége igennel szavazott (51,6%), a parlamenti jóváhagyáshoz szükséges feltétel – a választópolgárok legalább 40%-ának támogatása – nem teljesült. Walesben a javaslatot elsöprő többség utasította el (79,7% nem), ami jelezte, hogy a walesi nemzeti mozgalom sokkal kevésbé volt erős. A pontos arányokat a brit választási levéltárak tartalmazzák; ezeket független forrásból érdemes ellenőrizni.
A konzervatív kormányok (1979–1997) alatt a devolúció lekerült a napirendről, és a központi kormányzati politika angol többségi logikája szemben állt a skót és walesi választói preferenciákkal. Skóciában az 1980-as években az SNP gyenge maradt, de a Munkáspárt erőteljesen képviselte a skót érdekeket; a valódi változást az 1997-es munkáspárti kormány alkotmányos reformprogramja hozta. A Blair-kormány 1997-ben népszavazást tartott Skóciában és Walesben. Skóciában a választók 74,3%-a támogatta a skót parlament létrehozását, és 63,5% a korlátozott adóztatási jogkör bevezetését; Walesben a támogatottság rendkívül szűk volt (50,3%). A 1998. évi Scotland Act létrehozta a skót parlamentet (Holyrood), amely az egészségügy, az oktatás, a helyi önkormányzatok, a környezetvédelem és a skót jogrendszer területén kapott törvényhozási hatáskört. A 1998. évi Government of Wales Act egy gyengébb walesi nemzetgyűlést hozott létre, amely kezdetben csak a központi jogszabályok végrehajtására kapott felhatalmazást.
A devolúció hatásköre azóta fokozatosan bővült. Walesben a 2006-os, 2011-es és 2017-es törvények a teljes körű törvényhozási jogkört is megadták; a walesi parlament 2020-tól hivatalosan Senedd Cymru néven működik, ami a nemzeti identitás erősödését is tükrözi. Skóciában a 2012-es és 2016-os Scotland Act bővítette az adóztatási és jóléti jogköröket. A devolúció azonban új alkotmányos kérdéseket is felvetett: az ún. „West Lothian-kérdés” – vagyis hogy a skót képviselők a Westminsterben szavazhatnak angol ügyekben, miközben fordítva ez nem lehetséges – mindmáig megoldatlan. A skót függetlenségi mozgalom az SNP 2007-es kisebbségi, majd 2011-es abszolút többségi győzelme után érte el csúcspontját. A 2014. szeptember 18-i függetlenségi népszavazáson a választók 55,3%-a a maradásra, 44,7%-a a függetlenségre szavazott; a részvétel 84,6% volt, ami a brit demokrácia történetében kiemelkedő. A referendum dokumentált esemény, de az utólagos értelmezési viták – például a Brexit hatása a függetlenség kérdésére – jelenkori politikai választóvonalat képeznek.
A devolúció tehát az Egyesült Királyság államszerkezetének alkotmányos válságát oldotta meg részlegesen, de nem szüntette meg a nemzeti identitás és a központi szuverenitás közötti feszültséget. A tankönyv ezt a folyamatot – a nemzeti mozgalmak megerősödését és a jogi keretek bővülését – a források szempontjából kétféleképpen látja: a politikai dokumentumok (népszavazási törvények, parlamenti jegyzőkönyvek) egyértelműek, de a hosszú távú társadalmi hatások méréséhez további statisztikai és közvélemény-kutatási adatok szükségesek.
Az észak-írországi konfliktus (a bevett köznapi elnevezéssel Troubles) gyökerei az 1921-es szigetfelosztásig nyúlnak vissza (Írország függetlensége és a Troubles alfejezetben a függetlenség, itt a konfliktus belső brit összefüggéseit tárgyaljuk). A protestáns unionista többségű és a katolikus nacionalista kisebbségű Észak-Írországban a tartományi kormányzat az 1960-as évekig a többségi elvet diszkriminatív módon alkalmazta: a választójogi, lakáselosztási és foglalkoztatási gyakorlatok a katolikus közösséget sújtották. Az 1968-ban induló polgárjogi mozgalom békés demonstrációit a rendőrség és a lojalista félkatonai csoportok erőszakkal fogadták; 1969-re a feszültség olyan mértékűvé vált, hogy a brit kormány hadsereget vezényelt a tartományba. A hadsereg kezdetben a katolikus lakosság védelmét szolgálta, de az internálás (1971) és a Bloody Sunday eseményei (1972. január 30-án Derryben/Londonderryben a brit ejtőernyősök 13 fegyvertelen tüntetőt lőttek agyon) a katolikus közösség nagy részében az állam ellenséges semlegességének tudatát erősítették. A Bloody Sunday eseményeit a 2010-ben kiadott Saville Inquiry vizsgálta; jelentése szerint az áldozatok nem jelentettek közvetlen veszélyt, és a katonai tűzhasználat nem volt indokolt.
A konfliktus három évtizede alatt a brit állam, az Ír Köztársaság hadserege, a republikánus félkatonai szervezetek – elsősorban az Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army, IRA) – és a lojalista félkatonai csoportok (az Ulster Volunteer Force, UVF és az Ulster Defence Association, UDA) közötti erőszaknak becslések szerint 3600 körüli halálos áldozata volt. A pontos szám a CAIN (Conflict Archive on the Internet) adatbázisa szerint – amelyet a University of Ulster gondoz – 3601 halott; ez azonban becsült szám, mivel egyes esetek besorolása vitatott. A konfliktusban a polgári lakosság szenvedte a legnagyobb veszteségeket. A brit kormány a paramilitáris szervezeteket terroristáknak nevezte, míg a republikánus mozgalom a maga szempontjából harcosoknak vagy foglyoknak tekintette tagjait; a terminológia tehát önmagában is politikai választóvonal, és a tankönyv a semleges „Troubles” és „félkatonai szervezet” kifejezéseket használja.
A politikai rendezésre irányuló első kísérlet az 1973–1974-es Sunningdale-megállapodás volt, amely hatalommegosztó végrehajtó testületet és Írországgal közös tanácsot hozott volna létre. A lojalista sztrájk azonban megbuktatta. A közvetlen londoni kormányzás (direct rule) 1972-től megszakításokkal egészen a békefolyamatig fennmaradt. Az 1985. évi angol–ír egyezmény (Anglo-Irish Agreement) már az Ír Köztársaságnak konzultatív szerepet adott a tartomány ügyeiben, és a unionista pártok heves tiltakozását váltotta ki.
A tényleges áttörést az 1990-es évek hozták: a brit és ír kormány 1993. decemberi Downing Street-i deklarációja rögzítette, hogy a tartomány jövőjéről csak a lakosság dönthet, és a fegyveres csoportok lemondhatnak az erőszakról, ha belépnek a politikai folyamatba. Az IRA 1994 augusztusában, a lojalista szervezetek 1994 októberében hirdettek fegyverszünetet. A tárgyalásokat George Mitchell amerikai szenátor közvetítésével folytatták, és az 1998. április 10-én aláírt Good Friday Agreement (Belfast Agreement) lett a békefolyamat alapdokumentuma. A megállapodás intézményesítette a hatalommegosztást a protestáns unionista és a katolikus nacionalista pártok között; létrehozta az Észak-Írországi Nemzetgyűlést és végrehajtó bizottságot; rendelkezett a fegyverek lefoglalásáról, a politikai foglyok szabadon bocsátásáról, a rendőrség reformjáról és egy emberi jogi bizottság felállításáról. A megállapodást Észak-Írországban 71,1%-os, az Ír Köztársaságban 94,4%-os szavazattöbbséggel hagyták jóvá népszavazáson; a pontos arányok a választási bizottsági közlésekben ellenőrizhetők.
A megállapodás végrehajtása azonban évekig akadozott. Az unionista pártok ragaszkodtak a fegyverek teljes és ellenőrzött lefoglalásához, a republikánusok politikai engedményeket követeltek. A hatalommegosztó kormányzatot 2002 és 2007 között felfüggesztették. A 2005-ös IRA-nyilatkozat, miszerint a szervezet befejezi a fegyveres harcot és leszereli arzenálját, lehetővé tette a 2007-es St Andrews-i megállapodást, amely nyomán a Demokratikus Unionista Párt (DUP) és a Sinn Féin kormányzati partnerségre lépett. A konfliktus halálos áldozatainak emlékezete, az igazságtétel kérdése és a szélsőséges disszidens csoportok (mint a Real IRA vagy a Continuity IRA) aktivitása mindmáig vitatott belpolitikai és emlékezetpolitikai kérdés. A tárgyalás során a könyv nem foglal állást abban, hogy a Troubles „háború” volt-e; a kifejezés használata maga is politikai állásfoglalás, ezért a semleges „konfliktus” szót részesíti előnyben.
Az alfejezet által lefedett korszak jól dokumentált, de a források típusai és a belőlük levonható következtetések eltérő bizonyosságúak. A csatlakozási szerződés, az European Communities Act, a népszavazási törvények és a Good Friday Agreement elsődleges jogi források; szövegük hiteles és ellenőrizhető. A kormányzati statisztikák – a munkanélküliségi ráták, a privatizációból származó bevételek, a népszavazási eredmények – az ONS és a választási bizottságok által közzétett adatok, de az értelmezésükhöz figyelembe kell venni a mérési módszertan korszakonkénti változásait. A bányászsztrájk, az 1981-es zavargások és a Troubles eseményei esetén a bírósági ítéletek, a kormányzati jelentések (mint a Scarman- vagy a Saville-jelentés) és a résztvevői visszaemlékezések egészítik ki a képet. Az utóbbiak szubjektív jellegét a történeti elemzésnek jeleznie kell.
A Thatcher-korszak gazdasági hatásainak értékelése a leginkább vitatott terület. A statisztikai adatok egyértelműek a GDP-növekedés és az egyenlőtlenségi mutatók alakulásáról, de az ok-okozati összefüggések – például hogy a privatizáció mennyiben növelte a termelékenységet, vagy a szakszervezeti jogok szűkítése milyen szerepet játszott a munkaerőpiac rugalmasabbá válásában – nem vezethetők le közvetlenül a számokból. A devolúció társadalmi hatásai még kevésbé becsülhetők, mivel rövid idő telt el. A skót és walesi népszavazási arányok pontosak, de a nemzeti identitás változását mérő közvélemény-kutatások módszertani különbségei miatt a hosszú távú trendeket óvatosan kell kezelni. Az észak-írországi áldozati statisztika (3601 halott) a CAIN adatbázisból származik, de az eltérő besorolások miatt a szám becslés; a tényleges áldozatok száma nem tér el jelentősen, de a pontos lista vitatott. A politikai szereplők motivációiról és a belső döntéshozatalról szóló állítások egy része levéltári források híján egyelőre vitatott értelmezés.