Az ír sziget 20. századi története a felosztás, a függetlenség és a békefolyamat egymásba fonódó folyamataként tárgyalható. Az 1921-es angol–ír szerződés létrehozta az Ír Szabadállamot (Irish Free State, Saorstát Éireann), de egyúttal intézményesítette a sziget megosztottságát: a hat megyéből álló Észak-Írország az Egyesült Királyság része maradt, míg a déli 26 megye fokozatosan elnyerte teljes függetlenségét. Ez az alfejezet a déli állam útját a polgárháborútól a köztársaság kikiáltásáig, majd az 1990-es évek gazdasági fellendüléséig követi, párhuzamosan tárgyalva Észak-Írország konfliktusát, a Troubles (the Troubles, írül na Trioblóidí) néven ismert erőszakos időszakot és az 1998-as nagypénteki megállapodást (Good Friday Agreement, Belfast Agreement, Comhaontú Aoine an Chéasta). A fejezet célja, hogy a nacionalista/republikánus, az unionista/lojalista, valamint a brit és az ír állami perspektívákat egyaránt bemutassa anélkül, hogy bármelyik oldalt kollektív felelősséggel ruházná fel.
Az 1921. december 6-án aláírt angol–ír szerződés (Anglo-Irish Treaty) az 1919–1921-es ír függetlenségi háborút zárta le. A szerződés értelmében a 26 déli megye domíniumi státuszt kapott a Brit Birodalmon belül, hasonlóan Kanadához vagy Ausztráliához. A hat északkeleti megye (Antrim, Armagh, Down, Fermanagh, Londonderry/Derry és Tyrone) kimaradt, mivel az 1920-as Government of Ireland Act már létrehozta Észak-Írország és Dél-Írország különálló parlamentjeit, és az észak-írországi unionista többség ragaszkodott az Egyesült Királysághoz való tartozáshoz. A szerződés aláírói – élükön Michael Collins-szal és Arthur Griffith-szel – elfogadták a korlátozott függetlenséget, míg Éamon de Valera és a köztársasági mozgalom jelentős része elutasította azt, mert nem látta biztosítottnak a teljes szuverenitást és a sziget egységét.
A szerződés ratifikálása az ír parlamentben, a Dáil Éireannben keskeny többséggel (64–57 arányban) megtörtént, de ez az 1922–1923-as ír polgárháborúhoz vezetett. A polgárháborúban a szerződéspárti Ír Szabadállami Hadsereg és az ellenzéki republikánus erők csaptak össze. A konfliktus rövid, de rendkívül kegyetlen volt: a szabadállami kormányzat 77 republikánus foglyot végzett ki bírósági eljárás nélkül, míg a republikánusok gerillaakciókat hajtottak végre. Michael Collins 1922 augusztusi meggyilkolása a dokumentált politikai erőszak egyik legismertebb eseménye; a felelősség megállapítása máig vitatott. A polgárháború következménye az ír társadalom évtizedes politikai megosztottsága lett: a két domináns párt, a Fianna Fáil (a polgárháború veszteseinek örököse) és a Fine Gael (a győztesek örököse) a 20. század folyamán végig meghatározta a déli állam politikai rendszerét.
Az Ír Szabadállam 1922-ben alakult meg, élén a végrehajtó tanács elnökével, kezdetben W. T. Cosgrave-vel. Az 1937-es népszavazáson elfogadott Bunreacht na hÉireann (Írország alkotmánya) az államot Éire (Ireland) néven határozta meg, és eltörölte a domíniumi státuszból fakadó brit uralkodói szerepkört. Az 1938-as Angol–ír kereskedelmi egyezmény – amely a korábbi brit–ír gazdasági háborút zárta le – visszaadta Írországnak a nyugati kikötőket, amelyeket a szerződés értelmében brit ellenőrzés alatt hagytak. A második világháború idején Írország semleges maradt, amit a kormány „vészhelyzetként” (The Emergency) hirdetett ki. A semlegesség gyakorlati következménye volt, hogy a szövetséges és a tengelyhatalmak gépeit egyaránt internálták, bár a brit kormánnyal való informális együttműködés – például időjárás-jelentések és hírszerzési adatok megosztása – a háború előrehaladtával erősödött.
Az 1948-as Republic of Ireland Act (1949-ben lépett hatályba) Írországot köztársasággá nyilvánította, és megszüntette a brit Nemzetközösséghez fűződő utolsó alkotmányos kapcsolatot. A brit parlament az 1949-es Ireland Act-ben elismerte az Ír Köztársaságot, de egyúttal kimondta, hogy Észak-Írország alkotmányos helyzete nem változtatható meg az észak-írországi parlament beleegyezése nélkül. Ez a „garancia” az észak-írországi unionista többséget erősítette, és a déli állam számára hosszú időre lezárta a sziget egyesítésének reális jogi útját.
Észak-Írország 1921-től saját parlamenttel rendelkezett Stormontban, Belfast külvárosában. A unionista (lojalista) többség – elsősorban a protestáns közösség – folyamatosan az Ulster Unionista Párt (UUP) vezetésével kormányzott. A nacionalista (túlnyomórészt katolikus) kisebbség rendszerszintű hátrányokat szenvedett: a választójog a helyhatósági választásokon vagyoni és lakhatási feltételekhez kötött volt, ami a katolikus közösség alulreprezentáltságát eredményezte; a gerrymandering – vagyis a választókerületek tudatos átrajzolása – egyes városokban, például Derryben, unionista többséget hozott létre katolikus többségű lakosság mellett; a közszférában, a lakáskiutalásban és a rendőri erőkben a katolikusok aránya alacsony maradt. A Royal Ulster Constabulary (RUC) és a kisegítő B Specials szinte kizárólag protestáns tagokból állt, ami a nacionalista közösségben a biztonsági erőkkel szembeni bizalmatlanságot mélyítette.
A gazdasági szerkezet is egyenlőtlenségeket konzervált: a nehézipar, különösen a hajóépítés és a textilipar, protestáns többségű területeken koncentrálódott, míg a katolikus közösség nagyobb arányban volt kitéve munkanélküliségnek. A nacionalista pártok – főként a Nacionalista Párt (Nationalist Party) – választási részvételét a rendszer akadályozta, és a közösség jelentős része a déli államhoz való csatlakozást tekintette hosszú távú célnak.
Az 1960-as évek végén az észak-írországi katolikus értelmiség és a munkásmozgalom egy része megalakította a Észak-írországi Polgárjogi Szövetséget (Northern Ireland Civil Rights Association, NICRA). A mozgalom követelései – egyenlő választójog, lakhatási igazságosság, a diszkrimináció felszámolása – nem a sziget egyesítését, hanem a polgári jogokat állították középpontba. Az 1968. októberi derryi polgárjogi felvonulást a RUC erőszakkal oszlatta fel; az eseményekről készült televíziós felvételek nemzetközi figyelmet keltettek. 1969 augusztusában, a derryi „csata a Bogside-on” (Battle of the Bogside) és a belfasti zavargások során a RUC és a lojalista félkatonai csoportok, valamint a nacionalista lakosok közötti összecsapások olyan súlyosak lettek, hogy a brit kormány bevetette a hadsereget.
A brit hadsereg kezdetben a katolikus közösség védelmezőjeként lépett fel, de a viszony gyorsan megromlott. Az internálás (Internment) 1971 augusztusi bevezetése – amelynek keretében gyanúsítottakat bírósági eljárás nélkül vettek őrizetbe – elsöprő többségben nacionalistákat érintett, és fokozta a közösség elidegenedését. Az Ideiglenes IRA (Provisional Irish Republican Army, PIRA) – amely 1969-ben vált ki a hagyományos IRA-ból – egyre intenzívebb gerilla- és bombakampányt indított. 1972. január 30-án, a derryi polgárjogi menet során brit ejtőernyős katonák 14 fegyvertelen civilt lőttek agyon; ezt az eseményt véres vasárnapnak (Bloody Sunday, Domhnach na Fola) nevezik. A tragédia a brit és az ír közvéleményt egyaránt sokkolta, és a nacionalista közösségben a brit állam iránti bizalom végérvényesen megingott.
1972 márciusában a brit kormány felfüggesztette a stormonti parlamentet, és Észak-Írországot közvetlen londoni irányítás (Direct Rule) alá helyezte. Ez a döntés a konfliktus állami kereteit alapvetően megváltoztatta: a brit kormány vált a rendfenntartás és a politikai rendezés fő letéteményesévé.
A Troubles időszakában a politikai erőszak több szereplőtől származott. A PIRA célja a brit uralom megszüntetése és a sziget újraegyesítése volt. A lojalista félkatonai szervezetek – elsősorban az Ulster Defence Association (UDA) és az Ulster Volunteer Force (UVF) – a protestáns közösség „önvédelmét” hirdették, és gyakran katolikus civileket támadtak. A brit biztonsági erők – a hadsereg, a RUC és később a Ulster Defence Regiment (UDR) – szintén követtek el jogsértéseket, beleértve a bírósági eljárás nélküli kivégzéseket és a foglyokkal való rossz bánásmódot. A konfliktus áldozatainak száma a leggyakrabban idézett adatbázisok szerint körülbelül 3 500 volt, ebből mintegy 1 800 civil. A pontos számok forrásonként – különösen a paramilitáris csoportok és a biztonsági erők felelősségének megoszlásában – eltérnek; a szakirodalomban általánosan elfogadott becslések szerint a PIRA felelős az áldozatok nagyjából feléért, a lojalista csoportok mintegy negyedéért, a biztonsági erők pedig mintegy tizedéért. Ezek az arányok a „ki ölt kit” kérdésében vitatottak, mivel a gyilkosságok egy része keresztirányú megtorlás volt.
A konfliktus jellegének értelmezése mind a résztvevők, mind a történetírás számára alapvető kérdés maradt. A republikánus mozgalom a brit hadsereg jelenlétét megszállásként, a saját fegyveres harcát pedig felszabadító küzdelemként írta le. Az unionista közösség és a brit kormány a PIRA és a lojalista csoportok erőszakát terrorizmusként azonosította, és hangsúlyozta a polgári lakosság elleni támadások – például az 1974-es birminghami kocsmabombázás vagy az 1976-os Kingsmill-mészárlás – bűnös jellegét. A történetírásban mindkét keretezés jelen van, de a nemzetközi jog alapján a civilek elleni szándékos támadások a konfliktusban részt vevő összes fegyveres csoport esetében illegitimek voltak. A könyv a „terrorizmus” és a „szabadságharc” kifejezéseket ezért attribúcióval használja: azt jelzi, hogy ki és milyen bizonyítékok alapján nevezi így az egyes szereplők tevékenységét.
Az 1970-es években több politikai kezdeményezés is kísérletet tett a rendezésre. Az 1973-as Sunningdale-megállapodás – amely hatalmi megosztást és ír–brit tanács létrehozását irányozta elő – 1974-ben a lojalista munkássztrájk, valamint a PIRA és az unionista szélsőségesek ellenállása miatt összeomlott. Az 1981-es éhségsztrájkok során a börtönökben fogva tartott republikánus foglyok, élükön Bobby Sands-szel, politikai elbánást követeltek; Sands-et választáson parlamenti képviselővé választották, majd 66 napos éhségsztrájk után meghalt. A sztrájkok tíz fogoly halálával jártak, és a republikánus mozgalom politikai legitimációját növelték: a Sinn Féin, a PIRA politikai szárnya, ezt követően fokozatosan nagyobb választási szerepet vállalt.
Az 1985-ös Angol–ír megállapodás (Anglo-Irish Agreement) Írország számára konzultatív szerepet biztosított Észak-Írország ügyeiben. Ez az ír kormány és a brit kormány közötti együttműködés intézményesítésének fontos lépése volt, de az unionista közösség jelentős része elutasította, mondván, hogy a megállapodás a szuverenitás megosztását készíti elő. Az 1993-as Downing Street-i nyilatkozat (Downing Street Declaration) kijelentette, hogy a briteknek nincs stratégiai érdekük Észak-Írország megtartásában, ha a lakosság többsége a változást támogatja; egyúttal hangsúlyozta, hogy a sziget egyesítése csak a hat megye többségének beleegyezésével lehetséges.
Az 1998. április 10-én aláírt nagypénteki megállapodás (Good Friday Agreement, Belfast Agreement) a konfliktus rendezésének legfontosabb dokumentuma. A megállapodás három szálat kötött össze: Észak-Írország belső alkotmányos berendezkedését, a sziget északi és déli része közötti intézményi kapcsolatokat, valamint a Brit-szigetek két állama közötti kapcsolatokat. Létrehozta a Észak-írországi Gyűlést (Northern Ireland Assembly) és a hatalmi megosztáson alapuló végrehajtó hatalmat, amelyben a unionista és a nacionalista pártok kötelezően együttműködnek. A megállapodás elismerte a két közösség identitását: az észak-írországi lakosok britként, írként vagy mindkettőként azonosíthatják magukat, és joguk van az ír vagy a brit állampolgársághoz. A dokumentum kimondta, hogy Észak-Írország alkotmányos hovatartozása csak a lakosság többségének beleegyezésével változtatható meg, és felállította a Észak–Dél Miniszteri Tanácsot (North/South Ministerial Council), valamint a Brit–Ír Kormányközi Konferenciát.
A megállapodást 1998. május 22-én mind Észak-Írországban, mind az Ír Köztársaságban népszavazás erősítette meg. Észak-Írországban a szavazók 71, az Ír Köztársaságban 94 százaléka támogatta. A békefolyamat azonban nem volt lineáris: a PIRA lefegyverzése – amelyet a Független Nemzetközi Leszerelési Bizottság ellenőrzött – csak 2005-ben fejeződött be, a lojalista csoportok egy része soha nem adta le összes fegyverét, és a politikai intézmények többször felfüggesztésre kerültek. A St Andrews-i megállapodás (2006) a hatalmi megosztás finomítását szolgálta, 2007-ben pedig a Demokratikus Unionista Párt (DUP) és a Sinn Féin először alakított közös kormányt. A Police Service of Northern Ireland (PSNI) 2001-ben váltotta fel a RUC-t, és a rendőrségi reform a katolikus közösség részvételét hivatott növelni.
Az Ír Köztársaság az 1990-es évektől rendkívüli gazdasági növekedést élt át, amelyet a köznyelvben Celtic Tigerként emlegetnek. A növekedés okai között a szakirodalom az 1973-as európai közösségi csatlakozást, a strukturális alapokból érkező transzfereket, a külföldi – elsősorban amerikai – technológiai és gyógyszeripari beruházásokat, valamint a jól képzett angol nyelvű munkaerőt emeli ki. A GDP növekedési üteme az 1990-es években évi 7–9 százalék körül volt, a foglalkoztatás jelentősen bővült, és a kivándorlás hagyományos mintáját átmenetileg a bevándorlás váltotta fel. A 2008-as globális pénzügyi válság az ír ingatlanpiac és a bankszektor összeomlásához vezetett; a kormány 2010-ben az EU és az IMF részéről mentőcsomagot fogadott el. A válság utáni kiigazítás – beleértve a kiadáscsökkentést és a szerkezeti reformokat – a gazdaságot a 2010-es évek közepére növekedési pályára állította vissza, bár a fellendülés előnyei egyenlőtlenül oszlottak el, és a lakhatási válság továbbra is fennáll.
Az Egyesült Királyság 2016-os EU-népszavazása – amelyben Észak-Írország szavazóinak többsége a maradás mellett voksolt – újra előtérbe helyezte a határkérdést. A kilépés feltételeiről szóló tárgyalások egyik legnehezebb pontja az Észak-Írország és az Ír Köztársaság közötti vámhatár elkerülése volt. A 2019-ben elfogadott kilépési megállapodás az Észak-írországi protokoll (Northern Ireland Protocol) révén Észak-Írországot az EU egységes piacához kötötte az áruk tekintetében, ami a brit belső piacon belül a tengeri határellenőrzés bevezetésével járt. A protokoll 2021-es hatálybalépése óta az unionista közösség ellenállása és a DUP politikai bojkottja időszakosan megbénította a hatalmi megosztás intézményeit. 2023-ban a Windsori keretmegállapodás (Windsor Framework) módosította a protokollt, enyhítve az Egyesült Királyság és Észak-Írország közötti áruforgalom ellenőrzését, de a politikai stabilitás nem állt teljesen helyre. A 2022-es és 2023-as észak-írországi választásokon a Sinn Féin először nyerte el a legnagyobb párt pozícióját a gyűlésben, ami a demográfiai és politikai átrendeződés jele: a 2021-es népszámlálási adatok szerint a katolikus közösség aránya először haladta meg a protestáns közösségeket; az adatokat azonban körültekintően kell értelmezni, mert a vallási hovatartozás és a politikai identitás nem esik egybe. A 2024–2026 közötti politikai fejlemények – a gyűlés újraindulása, a kormányalakítás részletei és a demográfiai trendek jövőbeli hatásai – ellenőrzött források hiányában e könyv lezárásának időpontjában nem részletezhetők; a hivatkozott adatok a megjelölt források szerint 2026 előtti állapotot tükröznek, és frissítést igényelnek.
A fejezet a jól dokumentált szerződések – az 1921-es angol–ír szerződés, az 1937-es alkotmány, az 1949-es Ireland Act, a Sunningdale-megállapodás, az Anglo-Irish Agreement, a Downing Street-i nyilatkozat és a nagypénteki megállapodás – szövegére, valamint a konfliktusban részt vevő felek hivatalos közleményeire és a későbbi parlamenti vizsgálatok jelentéseire támaszkodik. A Troubles áldozatainak száma és a felelősség megoszlása becslés: a leggyakrabban idézett adatbázisok – a Sutton-index és a CAIN (Conflict Archive on the Internet) – eltérő, de egymással konzisztens számokat közölnek, ám a kategorizálás (civil, félkatonai, biztonsági erő) vitatott. Az 1972-es véres vasárnap eseményeit a 2010-ben közzétett Saville-jelentés dokumentálta, amely a brit állam felelősségét állapította meg; a jelentés utóélete azonban az emlékezetpolitikai viták része maradt. A kilencvenes évek gazdasági adatai – a GDP növekedési üteme, a foglalkoztatási mutatók – a nemzetközi statisztikai szervezetek és az ír Központi Statisztikai Hivatal közlésein alapulnak, de a Celtic Tiger jelenségének értékelése – hogy mennyire volt fenntartható, és hogyan oszlottak el a hasznai – a közgazdászok között vitatott. A Brexit utáni észak-írországi protokollal és Windsor kerettel kapcsolatos jogi és politikai viták 2026-ban is folyamatban vannak; a szakirodalom és a sajtó eltérően ítéli meg a hatásokat.