Az előző alfejezet a királyi hatalom intézményes megerősödését és a késő középkori francia társadalom szerkezetét mutatta be. Most a figyelmet az egyház, a kultúra és a szellemi élet felé irányítjuk, mert ezek alakították a hatalom ideológiai kereteit, a városi és udvari reprezentációt, valamint előkészítették a kora újkori Franciaországot. Az avignoni pápaság időszaka alapvetően átalakította a francia egyház és a királyi hatalom viszonyát; a gótika katedrálisai és az egyetemek a középkori szellemi és vallási élet legfontosabb fórumai közé tartoztak; a reneszánsz első jelei pedig a középkor és az újkor közötti átmenetet jelzik. A 15. század végi itáliai politikai fordulat, VIII. Károly hadjárata, lezárja ezt a korszakot, és átvezet a kora újkori háborúk és a teljes reneszánsz időszaka felé.
A 13. század végén a francia királyság és a pápaság közötti feszültség a pápai székhely áthelyezéséhez vezetett. IV. (Szép) Fülöp (Philippe le Bel) és VIII. Bonifác pápa (1294–1303) konfliktusa a papság megadóztatásának, a papi joghatóságnak és a királyi bíróságok illetékességének kérdése körül bontakozott ki. A pápa 1302-ben kibocsátott Unam sanctam bullája a pápai fensőbbséget hirdette, amire a királyi udvar jogászai azzal válaszoltak, hogy a királyt csak Istennek alárendelt hatalomként ábrázolták. A konfliktus 1303-ban csúcsosodott ki, amikor a királyi tanácsos, Guillaume de Nogaret és a Colonna család fegyveresei Anagniban letartóztatták a pápát. Bár VIII. Bonifác néhány nap múlva kiszabadult, röviddel utána meghalt. Utóda, XI. Benedek (1303–1304) rövid uralkodás után meghalt, majd a bíborosi kollégium 1305-ben V. Kelemen (Clement V) néven Bertrand de Got bordói érseket választotta pápává.
V. Kelemen 1309-ben Avignonba, a Rhône menti pápai birtokra tette át a rezidenciáját, és ezzel kezdetét vette az avignoni pápaság (1309–1377) időszaka. A döntés hátterében nem csupán a francia nyomás állt, hanem a Róma és a Pápai Állam belső politikai bizonytalansága, valamint a pápai kúria központosításának és a nemzetközi egyház igazgatásának gyakorlati igénye is. Az avignoni pápai udvar soha nem vált egyszerű francia eszközzé: a kúria személyzete, a bíborosi kollégium és a pápai adminisztráció nemzetközi maradt, bár gyakran valóban francia többséggel működött. A pápaság Avignonban fejlesztette ki a javadalmak központi betöltésének és a pápai adóztatásnak (annáták, servitiumok) rendszerét, ami növelte a pápai bevételeket, de egyúttal feszültséget keltett a helyi egyházakban és a világi uralkodókban.
A francia királyság és az avignoni pápaság viszonya kettős volt: a pápák gyakran támogatták a francia királyi politikát – például a templomosok elleni eljárásban 1307–1312 között –, ugyanakkor a királyi kormányzat és a pápai kúria között rendszeres viták zajlottak a javadalmak betöltése, az egyházi bíróságok hatásköre és a pápai adók beszedése terén. Az avignoni időszakban a francia klerikusok befolyása megnőtt a kúriában, és a pápai kinevezések révén a francia egyház fölé is gyakran a királyhoz közel álló főpapok kerültek.
A pápaság 1377-es római visszatérése után röviddel, 1378-ban kirobbant a nagy nyugati egyházszakadás (1378–1417), amikor egyszerre két, később három pápát választottak. A francia királyság – bár eleinte a római pápát ismerte el – hamarosan az avignoni ellenpápa oldalára állt, ami hozzájárult a szakadás elmélyüléséhez. Az egyházszakadás kudarca a pápai tekintélyt megingatta, és a francia egyházi körökben, különösen a Párizsi Egyetemen, megerősítette a zsinati mozgalom (conciliarismus) eszméjét, amely szerint az egyetemes zsinat a pápa felett álló tekintély.
A zsinati mozgalomból nőtt ki a gallikanizmus (gallicanisme) középkori alapja. Maga a kifejezés későbbi, a 16–17. században vált általánossá, de az általa leírt törekvések – a francia egyház külön jogainak, a királyi és a káptalani befolyásnak a védelme a pápai beavatkozással szemben – a középkorban formálódtak meg. A legfontosabb jogi dokumentum az 1438-as Bourges-i pragmatica sanctio (Pragmatica Sanctio Bituricensis) volt. Ezt a bázeli zsinat határozatai alapján VII. Károly hirdette ki, és kimondta a zsinat felsőbbségét a pápával szemben, a püspökök és a főbb egyházi javadalmak betöltésének jogát a káptalanokra és a királyra ruházta, valamint korlátozta a pápai annáták fizetését. A pápaság soha nem ismerte el a pragmatica sanctiót, de a francia királyok a 16. századig érvényesítették, és ez a dokumentum a gallikanizmus egyik hivatkozási alapja lett.
A gótika (francia: style gothique) a 12. század közepén az Île-de-France régióban jelent meg, és a középkori Franciaország egyik legfontosabb kulturális exportjává vált. Az új stílus első kulcsemléke a párizsi Saint-Denis apátság templomának újjáépítése volt Suger apát (1081–1151) vezetésével, 1140 körül. Az építészeti újítások – a csúcsív, a bordás keresztboltozat, a támpillérek és a nagy üvegfelületek – lehetővé tették a korábbinál magasabb, világosabb és tágasabb templomok építését. A gótikus katedrálisok a püspöki székhelyeken épültek, és a városi, királyi és egyházi reprezentáció csúcspontjai voltak.
A legfontosabb francia gótikus katedrálisok közé tartozik a párizsi Notre-Dame (1163-tól), a chartres-i katedrális (1194 utáni újjáépítése a magas gótika csúcsa), a reimsi katedrális – a francia királyok hagyományos koronázó temploma –, valamint az amiens-i és a bourges-i székesegyház. A katedrálisok építése évszázadokig tartott, és hatalmas anyagi forrásokat igényelt: a költségeket a püspöki jövedelmek, a káptalan birtokai, a királyi adományok, a városi polgárok adományai és búcsúk (indulgenciák) bevételei fedezték. A kőművesek, üvegfestők, szobrászok és kőfaragók céhei szervezték a munkát. A gótikus szobrászat és az üvegablakok a Biblia történeteit ábrázolták, és az írástudatlanok számára is vizuális tanítást nyújtottak.
A gótika idővel változott: a 13. században a „rayonnant” (sugárzó) stílus a nagy rózsaablakok és a vékony támpillérek felé mozdult, aminek kiemelkedő példája a IX. (Szent) Lajos által 1248-ban felszentelt párizsi Sainte-Chapelle. A 14–15. században a „flamboyant” (lángoló) stílus bonyolult, lángnyelvekre emlékeztető díszítőelemeket alkalmazott. A gótika nem csupán a püspöki központokban, hanem a városi plébániatemplomokon és a koldulórendek templomain is megjelent. A katedrálisok a városi közösség szimbólumai voltak: a céhek kápolnákat tartottak fenn, a városi ünnepek és körmenetek helyszínei voltak, és az egyházi, királyi és polgári identitás együttes tereiként működtek. A gótika elnevezés maga is későbbi, reneszánsz kori gúnyos kifejezés („barbár” stílus), amelyet a modern történetírás semleges helyreigazítással használ a stílus megjelölésére.
A Párizsi Egyetem (latinul universitas magistrorum et scholarium Parisiensis) a 12. században alakult ki a Notre-Dame székesegyházi iskolájából és a Szent Genovéva-kolostor körüli iskolákból. A universitas kifejezés kezdetben a tanárok és diákok közösségét jelentette, nem pedig fizikai intézményt. 1200-ban II. Fülöp Ágost kiváltságlevelet adott a párizsi iskolák tanárainak és diákjainak, amely a világi bíróságokkal szemben védelmet biztosított. 1215-ben Robert de Courçon pápai legátus szabályzatot bocsátott ki, majd 1231-ben IX. Gergely pápa Parens scientiarum bullája erősítette meg az egyetem autonómiáját. A karok a középkori rendszer szerint az artes liberales (hét szabad művészet) előkészítő karra, valamint a teológia, a kánonjog és az orvostudomány magasabb karaira tagolódtak.
Párizs a teológiai tanulmányok nemzetközi központjává vált. A skolasztika (scholastica) a 12–13. századi tudományosság módszere volt: a tekintélyek – a Biblia, az egyházatyák, Arisztotelész – szövegeinek elemzése, vitatott kérdések (quaestio) felvetése és logikus érveléssel való megoldása. A skolasztika legnagyobb alakjai közé tartozott Pierre Abélard (1079–1142), aki Párizsban tanított, és a logika és teológia viszonyát vizsgálta; Aquinói Szent Tamás (1225–1274), aki Párizsban is tanított, és a keresztény teológiát az arisztotelészi filozófiával igyekezett összeegyeztetni; valamint Bonaventura (1221–1274) ferences teológus. A 13. században az egyházi hatóságok ellenőrizni kívánták az egyetemi tanítást: az 1277-es párizsi elítélő határozatok korlátozták a radikális arisztotelészi tételeket. A 14. században a nominalizmus (Ockhami Vilmos és követői) megkérdőjelezte az egyetemes fogalmak realitását, és fokozta a teológiai vitákat.
A Párizsi Egyetem a zsinati mozgalom bölcsője volt: a konstanzi zsinaton (1414–1418) a francia küldöttek, köztük Jean Gerson és Pierre d’Ailly, a zsinat felsőbbségét képviselték a pápa fölött. Az egyetem a 15. században is fontos maradt a klerikusok, jogászok és hivatalnokok képzésében, bár befolyása a királyi udvarral és a humanista körökkel szemben lassan csökkent. Az 1257-ben alapított Sorbonne kollégium a teológushallgatók ellátását szolgálta, és később az egyetem egészének szimbólumává vált.
A reneszánsz (renaissance) fogalma későbbi, elsősorban a 19. századi történetírás által meghonosított konstrukció, amely a 15. századi itáliai humanizmust és művészeti megújulást jelölte. A kortársak nem érzékelték úgy, hogy éles korszakhatáron lépnek át, és a középkori hagyományok tovább éltek. Mégis, a 15. században Itáliából kiinduló szellemi és művészeti hatások fokozatosan elérték Franciaországot. A közvetítő csatornák között említhető a burgundiai udvar, amely a Németalfölddel és Itáliával is szoros kapcsolatot tartott, az itáliai kereskedelmi hálózatok, az avignoni pápaság öröksége, valamint a zsinati mozgalom révén létrejött nemzetközi egyházi kapcsolatok.
A 15. század közepén Jean Fouquet (kb. 1420–1481) festő, aki Tours-ban dolgozott, 1445 körül Itáliában járt, és a korai itáliai reneszánsz elemeit – a perspektíva és a tájábrázolás újdonságait – ötvözte a francia udvari festészet hagyományaival. A könyvnyomtatás 1470-ben jelent meg Párizsban, a Sorbonne épületében, Guillaume Fichet és Johann Heynlin kezdeményezésére. A humanista történetírás első jelentős francia képviselője Robert Gaguin (1433–1501) volt, akinek De origine et gestis Francorum című munkája a francia múlt humanista igényű összefoglalását adta. A francia nyelvű világi költészet kiemelkedő alakja François Villon (1431–1463 után), akinek személyes hangvételű versei a késő középkori városi kultúra és a halálközelség tapasztalatát tükrözik.
Az udvari kultúrában a reneszánsz jelei a 15. század végén jelentek meg a Loire-völgyi kastélyokban, például Amboise-ban és Blois-ban, ahol itáliai építőmesterek és díszítőművészek kaptak megbízásokat. VIII. Károly (1483–1498) és XII. Lajos (1498–1515) itáliai hadjáratai közvetlen kapcsolatot teremtettek az itáliai reneszánsz udvarokkal, és elősegítették művészek, humanisták és építészek Franciaországba vándorlását. A francia reneszánsz teljes kibontakozása a 16. században, I. Ferenc uralkodása alatt következik be, de a gyökerek a 15. századra nyúlnak vissza.
Fontos megjegyezni, hogy a reneszánsz itáliai hatása nem szakította meg a középkori hagyományt, hanem fokozatosan alakította át a francia udvari, egyházi és városi kultúrát. A „reneszánsz” korszakhatárként való használata a történetírásban ma is vitatott, mert a késő középkori és a reneszánsz jelenségek közötti átmenet folyamatos volt.
A 15. század végére a francia királyság megerősödött állami intézményekkel, viszonylag központosított adórendszerrel és állandó hadsereggel rendelkezett. A százéves háború után a királyi hatalom visszaszerezte a legtöbb francia területet, és a Burgundiai Hercegség 1477-es bukása után a királyi befolyás a keleti határvidékre is kiterjedt. Ez a megerősödött királyi hatalom tette lehetővé a nagyhatalmi politika felé fordulást.
VIII. Károly (1483–1498) 1494-ben itáliai hadjáratot indított, arra hivatkozva, hogy az Anjou-ház jogigénye a Nápolyi Királyságra a 13. század óta fennáll. A közvetlen kiváltó ok az itáliai államok közötti feszültség volt: Ludovico Sforza, Milánó hercege szövetséget keresett a francia királlyal a Nápolyi Királyság ellen, hogy saját helyzetét erősítse. A pápai állam, Firenze, Velence és a többi itáliai állam közötti egyensúly törékeny volt, és a francia beavatkozás a félsziget politikai viszonyainak felkavarását ígérte.
1494 szeptemberében a francia sereg átkelt az Alpokon, és gyors ütemben haladt dél felé. Firenzén és Rómán át 1495-ben elfoglalta Nápolyt, ahol VIII. Károlyt királlyá koronázták. A hadjárat kezdeti sikere azonban rövid életű volt: 1495-ben az itáliai államok – köztük Velence, Milánó, a pápa, Spanyolország és a Német-római Birodalom – létrehozták a Velencei Ligát, és a francia csapatok kivonulásra kényszerültek. VIII. Károly 1498-ban balesetben meghalt, trónját XII. Lajos örökölte. Az 1494-ben kezdődött itáliai háborúk később, a 16. század első felében is folytatódtak, és a francia külpolitika egyik fő irányává váltak.
Az itáliai hadjárat előestéje így egyszerre jelzi a középkori Franciaország megerősödését és az újkor kezdetét: a királyi udvar figyelme a reneszánsz Itália felé fordult, a háborúk pedig nemcsak katonai, hanem kulturális és politikai értelemben is átalakították Franciaországot. Ezzel az Egyház, kultúra és a reneszánsz kezdete alfejezet lezárja a középkori francia királyság történetének azon szakaszát, amelyet a késő középkori állam és társadalom a királyi intézmények és a társadalom felől mutatott be, és átvezet a következő fejezetbe, a kora újkori Franciaországba.
Az avignoni pápaság időszakára igen gazdag forrásanyag áll rendelkezésre: pápai regisztrumok, kúriai oklevelek, krónikák (pl. Giovanni Villani, Jean Froissart) és követjelentések. A korszak értelmezése azonban vitatott: a pápaság avignoni tartózkodásának megítélését hosszú ideig a „babiloni fogság” polemikus kifejezése határozta meg, amelyet a reformáció óta használnak. A modern történészi konszenzus szerint az avignoni pápaság nem volt egyszerűen francia bábállam, de az értékelésben ma is vita folyik arról, hogy milyen mértékben érvényesült a francia korona befolyása. A Bourges-i pragmatica sanctio szövege ismert, de hatásának értékelése a pápai–királyi viszonyra folyamatos tudományos vita tárgya.
A gótikus katedrálisok építéstörténete jól dokumentált a káptalani jegyzőkönyvek, adománylevelek és építési feliratok által, de az építkezések társadalmi és gazdasági hatásainak mérése – például a költségek és a városi gazdaságra gyakorolt hatás – becsléseken alapul. A gótika stíluskategóriái (rayonnant, flamboyant) későbbi konstrukciók, és a régészeti elemzések időnként módosítják az egyes épületek datálását.
A Párizsi Egyetem kiváltságlevelei, statútumai és pápai bullái fennmaradtak, ezért az intézményi keretek jól rekonstruálhatók. A hallgatói létszámokra és a mindennapi oktatási gyakorlatra vonatkozó adatok azonban bizonytalanok. A skolasztika filozófiai szövegei elsődleges források, de értelmezésük ma is vitatott, különösen Aquinói Szent Tamás és Ockham kapcsán.
A reneszánsz kezdeteinek kérdése vitatott: a reneszánsz fogalma későbbi konstrukció, és a franciaországi recepció időpontját illetően eltérő álláspontok léteznek. Jean Fouquet itáliai útjának pontos évszáma és hatása is részben hipotetikus. A VIII. Károly-féle itáliai hadjárat diplomáciai előzményei követjelentésekből és szerződésekből ismertek, de a király és tanácsadói motivációinak rekonstrukciója vitatott: egyes történészek a dinasztikus igényt, mások a francia nemesi ambíciók levezetését vagy a pápai politikát hangsúlyozzák jobban.