A francia forradalom nem egyetlen esemény, hanem 1789 és 1799 között egymásra torlódó politikai, társadalmi és kulturális átalakulások sorozata, amely az abszolút monarchia rendi társadalmát a modern, alkotmányos nemzetállam irányába mozdította el. Az előző alfejezet bemutatta, hogy a pénzügyi válság, a rendi ellenállás és az elit belső megosztottsága hogyan torkollott a rendi gyűlés 1789. májusi összehívásába. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, miként alakult át a rendi gyűlés nemzetgyűléssé, hogyan omlott össze a régi rend a párizsi és vidéki népi mozgalmak hatására, és milyen alkotmányos, majd köztársasági kísérletek következtek. A forradalom tárgyalásakor különösen fontos elkülöníteni a dokumentált eseményeket – például a Bastille 1789. július 14-i elfoglalását vagy a király 1793. januári kivégzését – azoktól az értelmezési vitáktól, amelyek a forradalom okairól, a Terror szerepéről és a forradalom „kimeneteléről” a mai napig folynak a történetírásban.
A versailles-i politikai eseményekkel párhuzamosan Párizsban élelmiszerhiány, munkanélküliség és a királyi csapatösszevonások híre feszültséget keltett. A király július elején valóban csapatokat vont össze Párizs körül – ez dokumentált katonai intézkedés, de hogy szándéka a nemzetgyűlés feloszlatása volt-e, vitatott. Július 14-én párizsiak tömege elfoglalta a Bastille erődjét, amely a királyi önkény szimbólumának számított, bár katonai jelentősége csekély volt, és ekkor csak hét fogoly volt benne. Az erőd parancsnoka, Bernard-René de Launay megadta magát, de a tömeg megölte; az esemény során a támadók oldalán mintegy száz halott volt, a védők oldalán egy. A Bastille elfoglalása gyorsan a forradalom jelképévé vált, és a mai napig július 14-e Franciaország nemzeti ünnepe. Fontos megjegyezni, hogy a 14-i eseményeket a kortársak is különbözőképpen értelmezték: a forradalmárok a zsarnokság elleni győzelemként, a király hívei zavargásként írták le.
A párizsi felkelés hatására a király visszavonta a csapatokat, és elismerte az új városi önkormányzatot, a kommünt. Vidéken július–augusztus folyamán az úgynevezett nagy félelem (Grande Peur) hullámai söpörtek végig: parasztok fegyveres bandáktól való pánikja terjedt, miközben egyes helyeken kastélyokat támadtak meg, és földesúri iratokat égettek el. A jelenség egyszerre volt spontán lázadás és rémhírek által táplált pánik; a helyi események lefolyása erősen eltérő. Az alkotmányozó nemzetgyűlés válaszul augusztus 4-én eltörölte a földesúri kiváltságokat és a rendi előjogokat, augusztus 26-án pedig elfogadta az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát (Déclaration des droits de l’homme et du citoyen).
A nyilatkozat 17 cikkelyben fogalmazta meg az alkotmányos állam alapelveit: a szabadság, a tulajdon, a biztonság és az elnyomással szembeni ellenállás jogát; a szuverenitás nemzeti eredetét; a törvény előtti egyenlőséget; a tisztségekhez való hozzáférést érdem szerint; a véleménynyilvánítás és sajtó szabadságát; valamint a hatalommegosztás szükségességét. A szöveg dokumentáltan a felvilágosodás természetjogi és politikafilozófiai hagyományából építkezett, de konkrét hatástörténete vitatott: a kortársak közül többen látták benne az angol polgári forradalom és az amerikai függetlenségi nyilatkozat mintáit, de a francia szöveg általánosabb, univerzalisztikusabb igényű.
A nyilatkozat nem oldott meg minden kérdést. A jogok alanyát a „férfi” (homme) és a „polgár” (citoyen) kifejezéssel jelölte, ami a korszak politikai nyelvében nem terjedt ki automatikusan a nőkre, a szolgálókra, a szegényekre és a gyarmati rabszolgákra. Olympe de Gouges 1791-ben kiadta a Nő és nőpolgár jogainak nyilatkozata című szövegét, amely a forradalmi univerzalizmus és a nemi kizárás közötti feszültséget dokumentálja. A vagyonos választójogi cenzus szintén korlátozta a politikai részvételt: az 1791-es alkotmány aktív polgárnak csak azokat a férfiakat ismerte el, akik meghatározott adót fizettek. A passzív polgárok – a szegények, a háztartási cselédek, a nők – nem szavazhattak. Ez a korlátozás a korszakban bevett gyakorlat volt, de a forradalmi retorika és a választójogi gyakorlat közötti ellentmondást már a kortársak egy része bírálta.
Az alkotmányozó nemzetgyűlés 1789 és 1791 között mélyreható reformokat vezetett be. A tartományi és rendi igazgatást egységes megyékkel (départements), kerületekkel, kantonokkal és községekkel váltotta fel; a reform a helyi hatalom újjászervezését és a központosítás későbbi alapjait teremtette meg. Az egyházi javakat állami tulajdonba vették, és fedezetükkel papírpénzt, asszignátát (assignat) bocsátottak ki, amely hamarosan inflálódott. Az 1790. júliusi polgári alkotmány a papságról (Constitution civile du clergé) a katolikus egyházat az állam alá rendelte, a papságtól esküt követelt, és a püspöki kinevezéseket választáshoz kötötte. A papság jelentős része megtagadta az esküt; ettől kezdve a forradalom hívei megkülönböztették az alkotmányos papságot és az eskümegtagadó papságot. A vallási megosztottság az ország számos vidékén, később Vendée-ban és másutt, ellenforradalmi mozgósítást is táplált.
A forradalom gazdaságpolitikája egyszerre volt liberális és válságkezelő. A céheket és a belső vámokat felszámolták, a munka szabadságát deklarálták; az 1791. júniusi Le Chapelier-törvény megtiltotta a munkások szervezkedését és a sztrájkot is, amit a korszak liberális gazdaságfelfogása a szabad szerződés védelmével indokolt. A rabszolgaság kérdésében a nemzetgyűlés ingadozott: az 1791. májusi rendelet a francia gyarmatokon bizonyos szabad színeseknek adott politikai jogokat, de a rabszolgaságot nem törölte el; erre csak 1794-ben, a köztársasági konvent alatt került sor, és Napóleon 1802-ben részben visszaállította. A gyarmati kérdés tárgyalása mutatja, hogy a forradalmi „univerzális” jogok és a gyarmati érdekek között komoly feszültség állt fenn.
Az 1791. szeptemberi alkotmány Franciaországot alkotmányos monarchiává alakította, amelyben a király a végrehajtó hatalom feje, de törvényjavaslatai korlátozottak maradtak, és a választott törvényhozó nemzetgyűlés (Assemblée législative) képviselte a nemzetet. A király 1791. júniusi szökési kísérlete – a Varennes-i menekülés – azonban már az alkotmányos monarchia hitelességét ásta alá. A királyt Varennes-ban felismerték, Párizsba visszahozták; a dokumentumok egy része, köztük XVI. Lajos nyilatkozata, azt mutatja, hogy a király elutasította a forradalmi átalakulás lényegét. A köztársasági mozgalom megerősödött, de a nemzetgyűlés többsége ekkor még az alkotmányos rendezést próbálta fenntartani. A július 17-i Mars-mezei sortűz, amikor a nemzeti gárda köztársasági petíciót kérő tömegbe lőtt, dokumentálta az alkotmányos erők és a radikálisabb párizsi mozgalom közötti szakadást.
1792 tavaszán Franciaország hadat üzent Ausztriának, majd hamarosan Poroszországnak is. A háború kezdeményezésében a király környezete és a girondiaknak nevezett politikai csoport egyaránt szerepet játszott, de eltérő megfontolásokból: a király hívei részben a forradalom meggyengülését remélték, a forradalmi politikusok részben a „nemzeti egység” és a forradalom exportja mellett érveltek. A francia hadsereg kezdeti vereségei növelték a belső feszültséget. A braunschweigi kiáltvány (1792. július), amelyet a porosz főparancsnok nevéhez kötnek, Párizs elpusztításával fenyegetett, ha a királyi családot bántódás éri; a szöveg tényleges szerzősége és hatása vitatott, de a párizsi radikalizálódást kétségtelenül erősítette.
Az 1792. szeptember 21-én összeült Konvent első ülésén kimondta a köztársaságot. A képviselők között több, egymással versengő politikai irányzat működött; a kortársak és a későbbi történetírás gyakran használja a hegyiek (Montagnards) és a girondiak (Girondins) kategóriákat, de ezek nem voltak modern értelemben vett pártok, hanem laza, változó összetételű politikai csoportosulások. A hegyiek, akiknek jelentős bázisa a párizsi szekciókban és a Jakobinus klubban volt, radikálisabb, központosítóbb és a háborús rendkívüli intézkedésekre hajló irányt képviseltek; a girondiak nagyobb hangsúlyt fektettek a vidéki és a „mérsékelt” képviseletre, bár a fogalmak leegyszerűsítők.
A király pere a köztársaság identitását is próbára tette. XVI. Lajost hazaárulással vádolták; a dokumentumok közé tartoztak a palota páncélszekrényében talált iratok, amelyek a király és az emigráns, illetve külföldi erők közötti kapcsolatokat tárták fel. A Konvent 1793. január 15–17-én bűnösnek mondta ki, és szűk többséggel halálra ítélte; a királyt január 21-én nyilvánosan kivégezték. Az ítélet legitimitását a kortárs royalisták és a későbbi monarchista történetírás vitatta, míg a köztársasági hagyomány a nemzeti szuverenitás aktusaként értelmezte. Az esemény dokumentált ténye nem vitás; annak értékelése – például bírósági eljárás vagy politikai ítélet – a mai napig értelmezési vita tárgya.
1793 tavaszán a háború – ekkor már Nagy-Britanniával, Spanyolországgal és más államokkal is – kedvezőtlenül alakult, Vendée-ban pedig nagyszabású felkelés robbant ki a hadkötelezettség és az egyházpolitika ellen. A Konvent válaszul rendkívüli intézményeket hozott létre: a Közegészségügyi Bizottságot (Comité de salut public) és a Közbiztonsági Bizottságot (Comité de sûreté générale), továbbá forradalmi törvényszékeket. A Közegészségügyi Bizottság 1793 nyarától Maximilien Robespierre és mások vezetésével a hadsereg ellátását, a hadigazdaságot és a politikai elnyomást irányította. A „Terror” (la Terreur) kifejezést a kortársak is használták, de jelentése nem volt rögzített; a történetírás általában az 1793. szeptember 5. és 1794. július 27. közötti időszakot érti alatta, amikor a forradalmi kormányzat a „terror” alkalmazását hivatalosan is a forradalom védelmének eszközeként deklarálta.
A Terror dokumentált mechanizmusai közé tartoztak: a gyanúsítottakról szóló törvény (1793. szeptember 17.), a forradalmi törvényszékek ítélkezése, a társadalmi és vallási ellenségnek nyilvánított csoportok letartóztatása, valamint a kivégzések. A halálos ítéletek és a kivégzések száma országosan vitatott; a leggyakrabban idézett becslések 16 000 és 40 000 közé teszik a hivatalos kivégzettek számát, de ebbe nem számítanak bele a háborús övezetekben, a Vendée-ban és a börtönökben elkövetett gyilkosságok áldozatai. A vendée-i háborúban a halottak összesítése különösen bizonytalan: a becslések néhány tízezertől több százezerig terjednek, és a mai napig emlékezetpolitikai viták tárgyát képezik. A számok közlésénél mindig jelezni kell, hogy becslésről van szó, és a források erősen eltérnek.
A jakobinus kormányzat nem csupán elnyomó intézkedésekből állt. A sans-culotte mozgalom nyomására ármaximumot vezettek be, a spekulációt büntették, és a közellátást központosították. A hadseregben az általános hadkötelezettség (levée en masse, 1793. augusztus) révén tömeghadsereget szerveztek, ami hosszú távon a modern hadviselés egyik előképének tekinthető. A rabszolgaság eltörlése 1794. februárban a gyarmati rabszolgák felszabadítását mondta ki; a rendeletet a gyarmati ültetvényesek ellenállása és a brit haditengerészeti blokád miatt Saint-Domingue-on kívül csak korlátozottan tudták végrehajtani, de a francia gyarmati történelem fontos fordulópontja. A nők politikai klubjait 1793 őszén betiltották; a döntés a női részvétel korlátozását dokumentálja, és a korszak nemi rendjéről sokat elárul. A keresztényellenes dekeresztényesítési hullám során egyes helyeken templomokat zártak be, egyházi javakat foglaltak le, és az ész templomát ünnepelték; a hivatalos párizsi politika e téren ingadozott, Robespierre maga elítélte a radikális dekeresztényesítést, és a Legfőbb Lény kultuszát hirdette meg.
A Terror utolsó hónapjaiban, 1794 kora nyarán, a kivégzések üteme Párizsban megnőtt. A prairiali törvény (1794. június 10.) egyszerűsítette a forradalmi törvényszék eljárását, és a védelem lehetőségeit szűkítette. A dokumentált tény, hogy ebben az időszakban a politikai ellenfelek – köztük korábbi forradalmi szövetségesek – is a vádemelések célpontjaivá váltak. A Robespierre személyes felelősségéről és a kormányzati terror pontos működéséről folyó viták a történetírás klasszikus kérdései közé tartoznak; a bizonyítékok alapján a döntések kollektív testületekben születtek, de Robespierre szerepe a Közegészségügyi Bizottságban és a Konventben meghatározó volt.
A thermidori Konvent 1795-ben új alkotmányt fogadott el, amely a választójogot ismét vagyonhoz kötötte, és a végrehajtó hatalmat öttagú Direktóriumnak (Directoire) adta. A törvényhozás kétkamarás lett: az Ötszázak Tanácsa és a Vének Tanácsa. Az új rend a forradalmi radikalizmus és a royalista restauráció közötti ingadozó egyensúlyt próbálta fenntartani; időszakát puccsok és választási kiigazítások jellemezték. A Direktórium hadseregei Itáliában, Németországban és Egyiptomban harcoltak; utóbbi hadjáratot 1798-ban Bonaparte Napóleon vezette. A hadsereg politikai szerepe megnőtt, részben a belső rend fenntartásában, részben a köztársasági elitek egymás közötti küzdelmeiben.
A Direktórium időszaka a gazdasági válság, az infláció és a vidéki rablás – az úgynevezett brigantizmus – mellett a polgári élet bizonyos stabilizálódását is hozta. A forradalmi háborúk terhei ugyanakkor a lakosság széles rétegeit sújtották; a hadkötelesek behívása, a rekvirálások és a papírpénz elértéktelenedése a mindennapi ellenállás sokféle formáját váltotta ki. A nők és a szegények politikai részvétele a thermidori fordulat után visszaszorult, bár a sajtó és a klubélet bizonyos terei megmaradtak. A Direktóriumot 1799. novemberi puccs döntötte meg, amelyet Bonaparte tábornok nevéhez kötnek; a részletek az elkövetkező alfejezetben kerülnek tárgyalásra.
A forradalom tíz éve alatt a rendi társadalom jogi szerkezete összeomlott, a szuverenitás nemzeti elve intézményesült, és megszületett a modern francia állam alapvető adminisztratív, jogi és politikai nyelve. Az alkotmányos kísérletek – 1791, 1793, 1795 – nem bizonyultak tartósnak, de a politikai viták fogalomkészlete (állampolgárság, alkotmány, nemzetgyűlés, emberi jogok) a későbbi francia és európai politika állandó eleme lett. A forradalom gazdasági következményei ellentmondásosak: a földtulajdon átrendeződött, a paraszti birtokosok egy része földhöz jutott, ugyanakkor az infláció, a háború és a közellátási zavarok súlyos terheket róttak a szegényekre. A nők, a rabszolgák és a gyarmati alattvalók jogi helyzete a forradalmi univerzalizmus és a kirekesztő gyakorlat közötti feszültséget mutatja.
A történetírásban a francia forradalom értelmezése klasszikus vitatéma. A 19–20. századi liberális és republikánus hagyomány a modern szabadság kezdetét látta benne; a marxista irányzat a polgári forradalom paradigmatikus eseteként tárgyalta; az 1970-es évektől megerősödő revizionista irányzat a folytonosságokat és a politikai kultúra szerepét hangsúlyozta; a posztkoloniális és gender-történetírás pedig a forradalom kirekesztő mechanizmusaira és a gyarmati következményekre hívta fel a figyelmet. A dokumentált tények – az események, a törvények, az intézmények – nem vitásak; az értelmezési keretek viszont a mai napig eltérnek abban, hogy a forradalom mely szereplőit, áldozatait és következményeit helyezik előtérbe.
Az alfejezet elsősorban a forradalom hivatalos irataira, törvényszövegeire, a nemzetgyűlési és konventi jegyzőkönyvekre, valamint a korabeli sajtó és röpiratirodalom kiadásaira támaszkodik. Az Emberi és polgári jogok nyilatkozata, az 1791-es, 1793-as és 1795-ös alkotmányok szövegei elsődleges forrásként pontosan dokumentálják a politikai szándékokat. A Bastille elestéről, a király peréről, a párizsi felkelésekről és a vidéki zavargásokról fennmaradtak hatósági jelentések, bírósági iratok, naplók és levelek; ezek azonban erősen elfogultak, és a helyi események rekonstrukciója gyakran hiányos.
Több ponton számottevő bizonytalansággal kell számolni. A nagy félelem és a vidéki felkelések okai és terjedési mechanizmusa vitatott; a kortárs jelentések gyakran túloztak, illetve a helyi konfliktusokat politikai célokra használták. A szeptemberi mészárlások és a Terror áldozatainak száma becslés, és a becslések a forráskörök és a módszertan függvényében jelentősen eltérnek. A vendée-i háború halottainak összesítése különösen erősen vitatott, részben emlékezetpolitikai okokból; a könyv ezért tartózkodik egyetlen szám kanonizálásától. A politikai csoportok – girondiak, hegyiek, jakobinusok – belső szervezettségéről és tagságáról alkotott kép szintén leegyszerűsítő, mert a korszak politikai élete gyorsan változó, személyes szövetségeken alapuló hálózatokból állt. Ahol az alfejezet ilyen kategóriákat használ, ott tudni kell, hogy azok a kortársak és a későbbi történetírás értelmező eszközei, nem modern értelemben vett pártok.
A francia forradalom kulcsfogalmainak – „Terror”, „forradalmi kormányzat”, „ellenforradalom” – jelentését a kortársak eltérően használták; a történeti elemzésnek ezért mindig jeleznie kell, ki, mikor és milyen politikai célból beszélt „terrorról” vagy „ellenforradalomról”. A forradalom nemzetközi összehasonlítása – például az amerikai forradalommal vagy a későbbi 1848-as forradalmakkal – a későbbi tematikus fejezetekben kap részletesebb helyet.