A francia forradalom radikális szakasza és a direktórium ingatag időszaka után a hatalom egy katonai vezető kezében összpontosult. Napóleon Bonaparte felemelkedése egyszerre volt a forradalmi hadseregek sikereinek következménye és a belső stabilitás iránti vágy kifejeződése. Az alábbi alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakult át a köztársaságból császárság, milyen jogi és intézményi örökséget hagyott hátra, milyen háborús dinamika határozta meg Európát, és hogyan zárta le a bécsi kongresszus a napóleoni korszakot.
Napóleon 1799. novemberi brumaire-i államcsínyével (18–19 brumaire, a forradalmi naptár szerint) megdöntötte a direktóriumot, és háromtagú konzulátust hozott létre, amelynek első konzuljaként gyakorlatilag egyeduralmat szerzett. A hatalomátvételt a hadsereg támogatása és a törvényhozás egy részének beleegyezése biztosította; a dokumentált tények közé tartozik, hogy a puccs során a Tanács ülésterméből kiszorították a képviselőket, és a legitimációt népszavazással pótolták. A konszenzusos történetírás szerint a brumaire-i államcsíny egyszerre zárta le a forradalmi instabilitást és alapozta meg a személyes hatalom koncentrációját, de az értelmezés vitatott: egyes történészek a forradalom megmentését, mások a forradalmi vívmányok felszámolását hangsúlyozzák.
A konzulátus időszaka (1799–1804) a belső konszolidáció jegyében telt. Napóleon központosította a közigazgatást, létrehozta a prefektusi rendszert, rendezte az állam és az egyház viszonyát az 1801-es konkordátummal, és megszilárdította a pénzügyeket a Banque de France megalapításával. A hadsereg sikerei – különösen az 1800-as marengói győzelem – megerősítették hatalmát. A forradalmi háborúk során kialakult hadsereg és a polgári elit egy része egyre inkább egy erős végrehajtó hatalomban látta a stabilitás garanciáját, miközben a royalista és jakobinus ellenzéket egyaránt elnyomták. A konzulátus tehát nem egyszerűen restauráció volt, hanem a forradalom által létrehozott új társadalmi rend konszolidálása – de a politikai részvétel szűkítésével.
A császárrá koronázás 1804. december 2-án, a párizsi Notre-Dame-ban történt. Az esemény dokumentált, a hagyomány szerint Napóleon maga helyezte a koronát a fejére, ami jelképesen jelezte, hogy hatalmát nem a pápa adományozza. A Napóleoni Birodalom (Empire français) államformája örökletes császárság lett, de a rezsim nem tért vissza az ancien régime rendi társadalmához: a forradalmi földosztást nem bántotta, a törvény előtti egyenlőséget fenntartotta, ugyanakkor új nemesi címeket hozott létre, és a politikai szabadságjogokat korlátozta. A kortársak közül sokan a római császársággal vontak párhuzamot, de a propaganda ezt a forradalom által létrehozott új társadalom betetőzéseként mutatta be. A történészi értékelés megoszlik: van, aki a forradalom exportját, van, aki a forradalom felszámolását látja benne; a dokumentált tény az, hogy a császárság a forradalom számos társadalmi és jogi eredményét megtartotta, miközben a politikai szabadságot felszámolta.
Napóleon egyik legmaradandóbb alkotása a Code civil (Code civil des Français, később Code Napoléon), amelyet 1804-ben hirdettek ki. A törvénykönyv egységesítette a polgári jogot, rögzítette a törvény előtti egyenlőséget, a magántulajdon szentségét, a szerződési szabadságot és a világi állam elvét a családjogban. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a kódex a forradalmi jogalkotás több elemét (például a polgári házasságot, a válás lehetőségét) megtartotta, de a nők jogi helyzetét a férj gyámsága alá rendelte, és a családfő tekintélyét erősítette. A törvénykönyv hatása nem korlátozódott Franciaországra: a napóleoni hódításokkal és a későbbi jogi recepcióval Európa számos országában, valamint Latin-Amerikában is mintául szolgált. Ezt a jogtörténeti konszenzus dokumentálja, de a hatás mértéke országonként változó, és a kortárs gyarmati területeken a kódex alkalmazása összekapcsolódott a gyarmati jogrenddel, ami a posztkoloniális történetírásban vitatott kérdés.
A Code civil mellett a napóleoni állam kiépítette a modern közigazgatás, az oktatás és a hadsereg intézményeit. A concordat (1801) ugyan visszaállította a katolikus egyház nyilvános működését, de az egyházat az állam alá rendelte, és a vallásszabadságot a nem katolikus felekezetek számára is biztosította – igaz, korlátozott keretek között. A Code pénal (1810) és a Code de commerce (1807) tovább szilárdította a jogrendet. A napóleoni állam ugyanakkor centralista és rendőri jellegű volt: a sajtószabadságot erősen korlátozták, a politikai ellenzéket rendőri megfigyelés alatt tartották, és a hatalom koncentrációja a „felvilágosult despotizmus” hagyományához kapcsolódott, nem a népképviseleti demokráciához. A kritikus történetírás hangsúlyozza, hogy a Code civil a nők számára nem hozott egyenjogúságot, és a rabszolgaságot 1802-ben, a forradalom 1794-es eltörlése után, a francia gyarmatokon visszaállították – ez dokumentált tény, amely árnyalja a napóleoni modernizáció egyoldalúan pozitív képét. A rabszolgatartó gyarmati elitek nyomására hozott döntést a mai emlékezetpolitikai vitákban gyakran említik a napóleoni örökség kritikus pontjaként.
A napóleoni államszervezés regionális hatása különösen fontos: a megszállt vagy hozzácsatolt területeken bevezetett prefektusi rendszer, a Code civil és a hivatali hierarchia hosszú távon formálta a kontinentális Európa közigazgatási hagyományát. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a Rajna-vidéken, Észak-Itáliában és a mai Belgium területén a napóleoni reformok a jogegyenlőség és a polgári közigazgatás irányába hatottak, ugyanakkor a megszállás terhei, a hadsereg ellátása és a kényszersorozás súlyos társadalmi feszültségeket okoztak. Az áldozatközpontú megközelítés rámutat arra, hogy a modernizáció előnyei elsősorban a helyi polgári eliteket érintették, míg a vidéki lakosság gyakran a megszálló hadsereg erőszakát és a gazdasági kizsákmányolást tapasztalta meg.
A napóleoni háborúk a forradalmi háborúk folytatásának tekinthetők, de a konfliktus jellege fokozatosan megváltozott: a köztársasági védelemből birodalmi hódítás lett. A háborúk kronológiája jól dokumentált: az 1803-ban kiújult brit–francia háborútól az 1815-ös waterlooi csatáig tartó időszakban Európa szinte minden állama részt vett a koalíciós háborúkban. A fő események – Austerlitz (1805), Jéna és Auerstedt (1806), Wagram (1809), az oroszországi hadjárat (1812), Lipcse (1813), Waterloo (1815) – dokumentált katonai tények, de az áldozatok számára vonatkozó adatok becslések, és a források eltérnek.
A napóleoni hadsereg, a Grande Armée, a forradalmi sorozáson alapult, de a birodalmi korszakban egyre nagyobb mértékben épült a megszállt és szövetséges területek lakosainak besorozására. A hadsereg létszáma és összetétele folyamatosan változott; a történészi becslések szerint a napóleoni háborúk során több millió férfi szolgált a francia és szövetséges hadseregekben, de a pontos szám vitatott. A háborúk áldozatainak száma – a katonai halottak, a sebesültek, a polgári áldozatok és a járványok következtében elhunytak – szintén becslésen alapul; a szakirodalomban több milliós nagyságrendet említenek, de a módszertan és a területi lehatárolás miatt nincs egységes konszenzus. Az áldozatközpontú megközelítés hangsúlyozza, hogy a háborúk nemcsak a csatatereken, hanem a megszállt területek lakosságának elszállásolása, rekvirálása, járványai és a gerillaháborúk során is szedték áldozataikat.
A napóleoni hódítások Európa politikai térképét gyökeresen átalakították: a Német-római Birodalom 1806-ban megszűnt, helyén a Napóleon által létrehozott Rajnai Szövetség (Rheinbund) állt; Itáliában a császársághoz csatolt területek és a Napóleon által kreált királyságok (például az Itáliai Királyság, a Nápolyi Királyság) jöttek létre; Spanyolországban 1808-ban a Bonaparte család tagja került a trónra. A hódításokkal a francia modell – a Code civil, a prefektusi közigazgatás, a törvény előtti egyenlőség – számos területre eljutott, de a megszállás erőszakkal, rekvirálással és a helyi autonómia felszámolásával járt. A „forradalom exportja” és a „birodalmi kizsákmányolás” kettőssége a mai napig vitatott értelmezés: egyes történészek a napóleoni reformok felszabadító hatását hangsúlyozzák, mások a hódító, gyarmatosító jelleget emelik ki. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a megszállt területeken a lakosság aktív és passzív ellenállása, a helyi nacionalizmusok megerősödése is megfigyelhető volt.
Különösen fontos a spanyolországi háború (1808–1814), amelyet a brit történetírás gyakran a „félszigeti háború” (Peninsular War) néven ismer, a spanyol nemzeti emlékezet pedig a függetlenségi háború (Guerra de la Independencia) fogalmával illet. A konfliktus során a francia megszálló erők és a spanyol–brit–portugál szövetségesek mellett gerillacsapatok is harcoltak; a polgári lakosság tömeges szenvedését dokumentálják a korabeli beszámolók és a művészeti ábrázolások (például Goya metszetei). A gerillaháború kegyetlensége, a megtorlások és az éhínség áldozatainak száma becslés, és a spanyol történetírásban máig érzékeny emlékezetpolitikai kérdés. A háború egyúttal hozzájárult a spanyol liberális alkotmányozáshoz: az 1812-es cádizi alkotmány a napóleoni megszállással szembeni ellenállás terméke volt, és a modern spanyol liberalizmus egyik alapdokumentuma lett.
A napóleoni háborúk tengeri dimenziója is meghatározó volt: a brit királyi haditengerészet a trafalgari csata (1805) után tengeri fölényt szerzett, ami lehetetlenné tette a Brit-szigetek megszállását, és alapot adott a kontinentális rendszer politikájához. A tengeri blokádok és a szárazföldi hadműveletek kölcsönhatása a háború gazdasági és társadalmi következményeit is meghatározta.
A kontinentális rendszer (blocus continental, Continental System) Napóleon 1806-os berlini dekrétumával és az 1807-es milánói dekrétummal meghirdetett gazdasági blokádpolitikája volt, amelynek célja Nagy-Britannia gazdasági elszigetelése volt. A rendszer megtiltotta a kontinentális Európa államainak, hogy brit árukat fogadjanak, és a brit hajókkal kereskedjenek; a brit válasz a tengeri blokád szigorítása volt. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a blokádot a kontinentális államok – köztük az Orosz Birodalom 1807 és 1812 között – kényszer vagy szövetség révén részben alkalmazták, de a csempészet, a kivételek és a helyi érdekek miatt soha nem volt teljes.
A kontinentális rendszer hatása vitatott. A gazdaságtörténeti kutatások kimutatták, hogy egyes kontinentális iparágak (például a textilipar a Rajna-vidéken, a cukorrépa-termelés Franciaországban) átmenetileg védelmet élveztek a brit versennyel szemben, de összességében a kereskedelem visszaesése, a kikötővárosok hanyatlása, az áremelkedések és a hiánygazdaság súlyos terheket rótt a lakosságra. A tengeri kereskedelemtől függő országokban – különösen Portugáliában, Spanyolországban, a balti térségben és az észak-német kikötőkben – a blokád közvetlenül hozzájárult a gazdasági válsághoz és a társadalmi elégedetlenséghez. A történészi értékelés megoszlik abban, hogy a kontinentális rendszer mennyire volt hatékony fegyver Nagy-Britannia ellen, és mennyire okozta a napóleoni birodalom belső feszültségeit. A brit ellenblokád és a tengeri fölény miatt a rendszer nem érte el stratégiai célját, de a kontinentális gazdaság átalakítására tett kísérletként jelentős.
A kontinentális rendszer egyik közvetlen következménye volt az 1807-es portugáliai és az 1808-as spanyolországi francia intervenció, amelynek ürügye a blokád kikényszerítése volt. Portugália, amely Nagy-Britannia régi szövetségese volt, megtagadta a csatlakozást, mire a francia és spanyol csapatok megszállták; a portugál királyi udvar Brazíliába menekült. Ez a lépés hosszú távon hozzájárult a brazil függetlenséghez és a portugál birodalom súlypontjának áthelyeződéséhez. A spanyolországi beavatkozás pedig a fent említett függetlenségi háborúhoz vezetett, amely jelentős katonai erőket kötött le, és aláásta a napóleoni hadsereg legyőzhetetlenségének mítoszát. Az áldozatközpontú megközelítés hangsúlyozza, hogy a blokád és a megszállás a civil lakosságot, a kiskereskedőket, a parasztokat és a városi szegényeket érintette a legsúlyosabban.
Az 1812-es oroszországi hadjárat a napóleoni birodalom fordulópontja. A dokumentált tény, hogy Napóleon több mint félmilliós, soknemzetiségű hadsereggel indult Oroszország ellen, de a pontos létszámra vonatkozó források eltérnek. A hadjárat során a Grande Armée a logisztikai nehézségek, a betegségek, a partizánok támadásai és a borogyinói csata után bevonult a kiürített Moszkvába, amely hamarosan leégett. A visszavonulás a tél beálltával katasztrófába torkollott: a hadsereg nagy része odaveszett, a túlélők száma a becslések szerint a tízezres nagyságrendet sem érte el. Az áldozatok számának megállapítása a források hiányosságai és a különböző nemzetiségű kontingensek nyilvántartásának pontatlansága miatt bizonytalan; a történészi konszenzus azonban abban áll, hogy a hadjárat a napóleoni hadsereg katasztrofális emberveszteségét okozta, és a birodalom katonai erejét alapvetően megtörte.
A visszavonulás után a koalíció újjászerveződött: 1813-ban a lipcsei „népek csatája” (Völkerschlacht bei Leipzig) döntő vereséget hozott, majd 1814-ben a szövetségesek bevonultak Párizsba, és Napóleont Elba szigetére száműzték. A Bourbon-restauráció, XVIII. Lajos uralma azonban rövid életű volt: Napóleon 1815-ben visszatért (a „száz nap” időszaka), de a waterlooi csata (1815. június 18.) végleg megpecsételte sorsát. A waterlooi csata eseményei jól dokumentáltak, de a csata értelmezése, a felelősség kérdése és a résztvevők motivációi a nemzeti történetírásokban eltérően jelennek meg; a brit, a porosz, a holland és a francia emlékezetpolitika máig eltérő hangsúlyokat alkalmaz.
Napóleont ezután Szent Ilona szigetére száműzték, ahol 1821-ben meghalt. A bukás ténye dokumentált, de a császár halálának körülményei (például az arzénmérgezés gyanúja) a történeti és orvostörténeti viták tárgyát képezik, bár a modern kutatások többsége gyomorrákot valószínűsít. A napóleoni legenda – a „nagy hadvezér” és a „forradalom örököse” képe – nem sokkal halála után kialakult, és a 19. századi francia politikai kultúrában meghatározóvá vált. Ezt a jelenséget a forráskritikai történetírás emlékezetpolitikai konstrukcióként kezeli, nem pedig objektív történeti értékelésként.
A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus (Wiener Kongress, 1814–1815) célja a forradalmi és napóleoni felfordulás utáni európai rend helyreállítása és a nagyhatalmi egyensúly újjászervezése volt. A kongresszuson a fő döntéseket a győztes nagyhatalmak – Nagy-Britannia, Oroszország, Poroszország, Ausztria és a restaurált francia királyság képviselői – hozták meg, Metternich osztrák kancellár meghatározó szerepével. A kongresszus dokumentált tényei közé tartozik, hogy Franciaország 1792-es határait nagyjából visszaállították, a német területeken a Német-római Birodalom helyett laza Német Szövetséget hoztak létre, a lengyel területeket felosztották, és a Bourbon-házat több államban restaurálták.
A bécsi kongresszus értelmezése vitatott. A hagyományos liberális és nemzeti történetírás a kongresszust a reakció és a nemzeti törekvések elnyomásának szimbólumaként ábrázolta; a későbbi, realista történetírás ezzel szemben a hosszú béke és a diplomáciai konfliktuskezelés alapját hangsúlyozta. A dokumentált tény, hogy a kongresszus után közel négy évtizedig nem volt európai méretű háború a nagyhatalmak között, de a béke ára a status quo fenntartása és a nemzeti, liberális mozgalmak elnyomása volt. A kongresszusi rendszer – a Szent Szövetség és a nagyhatalmi koncerció – a 19. század első felében többször beavatkozott a forradalmi megmozdulások ellen (például 1820-ban Nápolyban, 1823-ban Spanyolországban), ami a nemzeti és alkotmányos mozgalmak szemében a konzervatív restauráció jelképévé tette.
A kongresszus döntései hosszú távon meghatározták a kontinentális Európa politikai földrajzát: a német kérdés, az olasz kérdés, a lengyel kérdés és a nemzeti autonómiatörekvések mind a bécsi rend örökségeként jelentkeztek, és a 19. század forradalmi hullámaiban robbantak ki. A bécsi kongresszus tehát nem egyszerűen visszatérés volt a forradalom előtti állapothoz, hanem a napóleoni centralizáció és a nagyhatalmi diplomácia új kombinációja, amelyet a korszak szereplői részben tudatosan alakítottak ki.
Az alfejezet elsősorban hivatalos dokumentumokra – a Code civil szövegére, a napóleoni dekrétumokra, a bécsi kongresszus záróokmányára –, valamint korabeli emlékiratokra, levelezésekre, hadijelentésekre és diplomáciai iratokra támaszkodik. Napóleon saját levelezése és a kortárs hadvezérek (például Caulaincourt, Marbot) emlékiratai értékes, de elfogult források; a brit, osztrák, porosz és orosz levéltárak anyaga ellensúlyozza ezt. A statisztikai adatok – a hadseregek létszáma, a csaták áldozatai, a kontinentális rendszer gazdasági hatásai – gyakran becslésen alapulnak, és a források eltérései miatt csak óvatosan kezelhetők. A napóleoni háborúk teljes emberveszteségére vonatkozó számok a történetírásban széles skálán mozognak, és a módszertani viták máig nem zárultak le.
A legfontosabb vitatott értelmezések közé tartozik Napóleon megítélése: a hősies, a forradalmat exportáló modernizátor képe és a hódító, diktatórikus uralkodó képe egyaránt jelen van a történetírásban. A kontinentális rendszer hatékonysága, a Code civil társadalmi hatása – különösen a nők és a gyarmati területek lakossága szempontjából –, valamint a bécsi kongresszus hosszú távú következményei mind olyan témák, amelyekben a szakirodalom megosztott. Az emlékezetpolitikai viták – például a napóleoni rabszolgaság visszaállítása, a spanyolországi háború brutalitása, a francia megszállás áldozatai – a 21. században újra előtérbe kerültek, és a források eltérő olvasatait tükrözik.