Az 1815. évi bécsi kongresszus Franciaországban a Bourbon-ház restaurációját hozta el. A visszatérés azonban nem a régi rend egyszerű helyreállítását jelentette: a forradalom és Napóleon két évtizede alatt átalakult társadalommal, jogrenddel és birtokviszonyokkal kellett számolni. A restaurációs korszak ezért eleve egy kompromisszumra kényszerült. A kérdés az volt, hogy a régi dinasztia és a forradalom intézményei közötti egyensúly mennyire lesz tartós. A Napóleon és a császárság alfejezetben tárgyalt Napóleon bukása után kialakuló politikai rendszer egyszerre ígérte a rend helyreállítását és a forradalom legfontosabb eredményeinek – például a törvény előtti egyenlőségnek és a magántulajdonnak – a megőrzését. Ez a feszültség vezetett át a júliusi forradalomhoz (1830), az 1848-as forradalomhoz és végül a második császárság tekintélyuralmi, majd fokozatosan liberalizálódó rendszeréhez.
Az első restauráció során, 1814-ben XVIII. Lajos (Louis XVIII) – XVI. Lajos egyik öccse – Alkotmányos Chartát (Charte constitutionnelle) adott ki. A Charta dokumentált alapforrása a restaurációs kornak: szövege egyszerre ismerte el a polgári egyenlőséget, a vallásszabadságot, a sajtó bizonyos fokú szabadságát és a forradalom idején megváltozott tulajdonviszonyokat, miközben a szuverenitást formálisan a királytól eredeztette. A hatalmi szerkezet kétkamarás parlamentet hozott létre: a főrendiházat a király nevezte ki, a képviselőházat pedig szűk, vagyonhoz kötött választójog alapján választották. A választójogot cenzus (cens électoral) korlátozta: szavazni csak azok férfiak tudtak, akik meghatározott összegű adót fizettek. A történészek becslései szerint a korszakban a választók aránya a felnőtt férfi lakosság alig néhány százalékát tette ki; a pontos számok a különböző törvények és adórendszerek miatt bizonytalanok. A Charta tehát alkotmányos monarchiát hozott létre, de nem parlamenti kormányzást a 19. század végi értelemben: a miniszterek a királynak is felelősek voltak, és a választójog szűkössége miatt a törvényhozás társadalmi bázisa rendkívül keskeny maradt.
A „száz nap” (1815) – Napóleon visszatérése Elbáról – rövid időre megingatta a Bourbon-restaurációt, de a waterlooi vereség után a második restauráció keményebb légkörben folytatódott. A déli városokban – különösen Nîmes-ben, Marseille-ben és Toulouse-ban – royalista csoportok erőszakos megtorlást hajtottak végre a forradalom hívei, a bonapartisták és a protestáns közösségek ellen. Ezt a kortársak és a későbbi történészek fehér terrornak (terreur blanche) nevezték. Az elnevezés vitatott: egyes történészek a jelenséget a spontán népi megtorlások keretébe helyezik, mások a kormányzat által eltűrt vagy éppen szervezett politikai erőszakkén értelmezik. Ami dokumentált, az a gyilkosságok, letartóztatások és kényszermigrációk sorozata, valamint a protestáns közösségek elleni támadások. A bírósági eljárások több száz halálos ítéletet hoztak a Napóleon alatti állami tisztségviselők és a forradalmi múltú személyek ellen.
A politikai palettán három nagy irányzat rajzolódott ki. Az ultraroyalisták (ultras) a régi rend minél teljesebb visszaállítását, az egyház elsődleges szerepét és az emigránsok kárpótlását sürgették. A liberálisok – akik részben a forradalom mérsékelt híveiből, részben a napóleoni adminisztráció régi tisztviselőiből álltak – a Charta tágabb értelmezését, a választójog fokozatos bővítését és a tényleges parlamenti felelősséget követelték. A republikánusok és a bonapartisták a rendszer radikális átalakítását vagy a császári hagyomány folytatását képviselték, bár nyílt működési terük szűk volt. A „nemzet” fogalma ezért nem egységesen élt: a royalista értelmezés a király testében látta a nemzetet, a liberális a tulajdonnal bíró, képviseleti úton részt vevő polgárok közösségeként, a bonapartista pedig a népszavazásokkal megerősített császári legitimáció révén. A korszakban a „nemzet” szó tehát nem fedte le automatikusan a mai értelemben vett, teljes lakosságra kiterjedő politikai közösséget.
Az 1820-as évek fordulópontot hoztak. 1824-ben X. Károly (Charles X) lépett trónra, aki nyíltan az ultraroyalisták programját követte. Kormánya 1825-ben kártérítési törvényt fogadtatott el az emigránsokkal, és szentségtörést büntető törvényt hozott, amely a katolikus egyház pozícióját erősítette. A kortárs liberális sajtó ezeket a lépéseket a forradalom alapelvei elleni támadásként értelmezte. A feszültséget fokozták az 1827-es választások, amelyeken a liberális ellenzék jelentős nyereséget ért el, valamint az 1829-ben kinevezett miniszterelnök, Jules de Polignac, aki a királyi hatalom erősítésének jelképévé vált.
A válság 1830 júliusában robbant ki. X. Károly július 25-én négy rendeletet írt alá: korlátozta a sajtószabadságot, feloszlatta az újonnan választott képviselőházat, új választásokat írt ki szűkebb választójoggal, és módosította a Charta egyes rendelkezéseit. A rendeletek a korabeli magyar fordításban júliusi ordonanszok néven ismertek. Párizsban háromnapos utcai felkelés bontakozott ki: a júliusi forradalom (1830. július 27–29.) során munkások, kispolgárok, diákok és a nemzetőrség egyes egységei barikádokon harcoltak a királyi csapatok ellen. A harcokban több száz halott esett; a pontos áldozatszám a korabeli beszámolókban és a későbbi becslésekben eltér. X. Károly lemondott, és a liberális többségű parlament Lajos Fülöp orléans-i herceget választotta királlyá. Az új király nem a francia dinasztikus legitimitás, hanem a népképviselet döntése alapján nyerte el a koronát: hivatalos címe „a franciák királya” (roi des Français) lett, nem pedig „Franciaország királya”. Ez a váltás a szuverenitás új értelmezését jelezte.
A júliusi monarchia (monarchie de Juillet) alkotmányos alapját az 1830-ban módosított Charta adta. A katolicizmus megszűnt államvallás lenni, a cenzúrát formálisan eltörölték, és a választójogot kismértékben kiterjesztették. A változás azonban nem hozott gyökeres demokratizálódást: a választók létszáma a történészi becslések szerint továbbra is nagyjából 150–200 ezer fő körül mozgott a felnőtt férfi lakosságon belül, tehát a rendszer továbbra is a vagyonos rétegek képviseletére épült. A hatalmi szerkezetben a gazdag nagypolgárság, a bankárok, a nagykereskedők és a tulajdonnal rendelkező középréteg dominált. A kortárs kritikai irodalom – köztük a későbbi történészek által gyakran idézett munkák – „polgárkirályságnak” vagy „a burzsoázia uralmának” nevezte a rendszert. A „burzsoá monarchia” kifejezés a korabeli politikai vitában született, és a 20. századi marxista történetírásban vált széles körben használttá. A történészek egy része vitatja, hogy a júliusi monarchia kizárólag a burzsoázia érdekeit szolgálta volna: hangsúlyozzák, hogy a kormányzat a parasztság nagy részét és a munkásságot képviselet nélkül hagyta, de a hatalmi elit nem alkotott egységes gazdasági osztályt.
A korszak gazdasági és társadalmi feszültségei hamar felszínre kerültek. A francia iparosodás a textiliparban, a bányászatban és a vasútépítésben indult gyors növekedésnek. A lyoni selyemszövő munkások 1831. évi felkelése a munkakörülmények és a bércsökkentések ellen irányult; a kormány a Nemzeti Gárdát és a reguláris csapatokat vetette be a megmozdulás leverésére. 1834-ben újabb lyoni munkásfelkelés robbant ki, és Párizsban is barikádharcok törtek ki. A kormányzat ezeket a republikánus titkos társaságok tevékenységéhez is kötötte. Az 1830-as években a politikai ellenzék több irányból támadta a rendszert: a legitimisták a Bourbon-ház idősebb ágának visszatérését, a bonapartisták a Napóleon-kultusz fenntartását, a republikánusok pedig a választójog kiterjesztését és a köztársasági államformát követelték. Lajos Fülöp ellen több merényletet is elkövettek; ezek közül a legnagyobb visszhangot az 1835. évi, a király ellen intézett összeesküvés és a korabeli sajtóban ábrázolt robbantásos kísérletek váltották ki. A merényletek nyomán a kormány szigorította a sajtó- és gyülekezési jogot.
A korszak politikai stabilitását aláásta a rendszer legitimitásának törékenysége. A munkások és a kispolgárok nagy része nem rendelkezett szavazati joggal, a vidéki lakosság egy része a legitimista egyház és nemesség befolyása alatt állt, a városi értelmiség egy része pedig a köztársasági eszmék felé fordult. A kortárs megfigyelők – köztük a francia politikai életben részt vevő Alexis de Tocqueville – a politikai élet korrupcióját és a szűk elit anyagi érdekeinek előtérbe kerülését bírálták. A későbbi történetírás ezt a korszakot gyakran a „polgárkirályság” kiüresedésének nevezte, jelezve, hogy a rendszer a társadalmi többség számára nem biztosított beleszólást a politikai döntésekbe. Az 1840-es években a gazdasági válság, a rossz termés és a növekvő munkanélküliség tovább fokozta az elégedetlenséget. A kormány a választójog bővítését elutasította; a reformerek ezért országszerte politikai banketteket szerveztek, amelyeken a választójogi reformot követelték.
A reformbankettek kampánya a rendszer utolsó válságához vezetett. A kormány 1848 februárjában betiltotta az egyik tiltakozó bankettet Párizsban. A tüntetők február 22-én az utcákra vonultak; a katonaság egy ponton tüzet nyitott a tömegre, aminek több tucat halálos áldozata lett. A hír hatására barikádok épültek Párizsban, és a Nemzeti Gárda egyes egységei is a felkelőkhöz csatlakoztak. Lajos Fülöp február 24-én lemondott, és még aznap kikiáltották a második köztársaságot (Deuxième République). Az ideiglenes kormány liberálisokból és szocialistákból állt; tagjai közé tartozott Louis Blanc, aki a munkások érdekeinek képviseletét hangsúlyozta.
A februári forradalom után az ideiglenes kormány több, a korszakban radikális intézkedést hozott. Bevezették az általános férfi választójogot, amely a korábbi szűk cenzusos rendszerrel szemben minden felnőtt férfinak szavazati jogot adott. Eltörölték a sajtó- és gyülekezési korlátozásokat, és 1848. április 27-én rendeletet adtak ki a gyarmati rabszolgaság eltörléséről a francia gyarmatokon. A döntés a gyarmati ültetvényesek ellenállásába ütközött, de a kormány rendőri és katonai eszközökkel biztosította a rendelet érvényesítését. A munkanélküliség kezelésére nemzeti műhelyeket (Ateliers nationaux) hoztak létre, elsősorban Párizsban és a nagyvárosokban. A műhelyek állami közmunkaprogramként működtek; a résztvevők bért kaptak, de a program finanszírozása hamar válságba került.
A köztársaságon belüli politikai törésvonal az 1848. júniusi felkelésben vált nyilvánvalóvá. A nemzetgyűlés többsége – a vidéki, konzervatív képviselőkkel együtt – a nemzeti műhelyeket költségesnek és politikailag veszélyesnek tartotta. A kormány június 21-én bejelentette a műhelyek bezárását, és a fiatalabb férfiakat hadseregbe vagy vidéki közmunkára küldte. Párizs munkásnegyedeiben erre barikádos felkelés tört ki június 23-án. A felkelés leverésére a kormány Louis-Eugène Cavaignac tábornokot bízta meg rendkívüli felhatalmazással. A júniusi napok (journées de Juin) négy napig tartó utcai harcokba torkolltak. A dokumentált áldozatszámokat a kortárs becslések és a későbbi történészi rekonstrukciók igen eltérően adják meg: a halottak számát a kutatók nagyjából 3 000 és 10 000 közé teszik, de a megbízható hivatalos nyilvántartás hiánya miatt a pontos érték bizonytalan. A letartóztatottakból több ezer embert deportáltak Algériába. A júniusi felkelés a korabeli politikai életben és a későbbi munkásmozgalom emlékezetében egyaránt fordulópont: a mérsékelt köztársasági erők és a munkásság közötti szövetség felbomlott, és a kormányzat a rend helyreállítását helyezte előtérbe.
Az 1848. novemberi alkotmány az Egyesült Államok mintájára elnöki rendszert hozott létre: a köztársasági elnököt széles körű végrehajtó hatalommal ruházta fel, és nem lehetett újraválasztani. A törvényhozó hatalom az egykamarás nemzetgyűlésben összpontosult. A decemberi elnökválasztáson Louis-Napoléon Bonaparte, I. Napóleon unokaöccse, a császári név és a rend ígéretének egységét képviselve elsöprő győzelmet aratott. A dokumentált szavazati arányok a korabeli hivatalos jegyzőkönyvek szerint 70–75 % körül alakultak; a pontos százalék a későbbi választókerületi újraszámolások és a vitatott mandátumok miatt bizonyos mértékben bizonytalan. Győzelmének okait a történészek több tényezőre vezetik vissza: a parasztság körében a Bonaparte-név a stabilitás emlékét idézte fel, a papság jelentős része a rend pártját támogatta, a munkásság egy része pedig Cavaignac-kal szemben a mérsékelt szociális ígéretekben bízott. A köztársaság baloldala viszont a mögött a fenyegetés mögött, hogy a császári restauráció eszközévé válhat.
Az elnök és a nemzetgyűlés közötti konfliktus fokozatosan kiéleződött. A konzervatív többség 1850-ben elfogadta a választójogot szűkítő törvényt, amely a vándormunkások és a rövid ideje egy helyben lakók szavazati jogát korlátozta; ezáltal az általános férfi választójog kiüresedett. Louis-Napoléon elnöksége alatt a kormányzat erősítette a katolikus egyház szerepét az oktatásban (a Falloux-törvény révén). Amikor a nemzetgyűlés megtagadta az elnöki újraválasztás lehetőségének alkotmányos módosítását, Louis-Napoléon 1851. december 2-án – Napóleon koronázásának évfordulóján – államcsínyt hajtott végre. A nemzetgyűlést feloszlatták, a politikai ellenfeleket letartóztatták, és a kormány statáriumot hirdetett. A decemberi ellenállás elsősorban a vidéki Franciaországban és néhány városban bontakozott ki; a hadsereg és a csendőrség brutálisan leverte. A halálos áldozatok számát a történészek több százra becsülik, de a hivatalos jelentések és a helyi beszámolók között jelentős eltérés van. Az államcsínyt követő népszavazáson a hivatalos eredmények a francia férfi szavazók többségének jóváhagyását mutatták ki; a 20. századi történetírás egy része azonban vitatja a választási dokumentáció hitelességét, és a szavazás körülményeit szelektívnek tartja. 1852 decemberében a szenátus és egy újabb népszavazás nyomán kikiáltották a második császárságot (Second Empire), Louis-Napoléon pedig III. Napóleon néven lépett trónra.
A második császárság korát a történészek két nagy szakaszra osztják: a tekintélyuralmi császárságra (Empire autoritaire, 1852–1860) és a liberális császárságra (Empire libéral, 1860–1870). Az első szakaszban a rezsim a politikai ellenzéket adminisztratív és jogi eszközökkel szorította vissza. A sajtócenzúra, a gyülekezési korlátozások, a politikai klubok betiltása és a választások befolyásolása a rendszer mindennapjaihoz tartozott. A parlamenti testületek formálisan működtek, de a törvénykezdeményezés és a költségvetés ellenőrzése a kormányzat kezében maradt. A harmadik Napóleon szempontjából ez a tekintélyelvű szakasz a „rend” megteremtését szolgálta az 1848–1851. évi politikai válságok után.
A császárság gazdaságpolitikája ugyanakkor tudatos ipari és infrastrukturális modernizációt indított el. A vasúthálózat gyors kiépítése, a bankrendszer átalakítása – a Crédit Mobilier és hasonló pénzintézetek –, a vállalkozási jog kiterjesztése és a városi közművek fejlesztése a gazdasági növekedés motorjává vált. A kortársak egy része – a Saint-Simon tanait követő technokraták és a nagypolgári körök – ezt a szakaszt a haladás időszakaként ünnepelte; a későbbi történészi értékelés megoszlik abban, hogy a gazdasági fejlődés mennyire a kormányzati politikának vagy a nemzetközi konjunktúrának volt köszönhető. A munkásság azonban a gyors iparosodásból nem egyenlően részesült: a bérek alacsonyak maradtak, a munkaidő hosszú, a sztrájkjog pedig erősen korlátozott volt. A császárság első évtizedében a szakszervezeti tevékenység de facto illegálisnak számított, bár a kormányzat egyes engedményekkel – például az 1864. évi törvénnyel – később formálisan legalizálta a sztrájkot, szűk keretek között.
Párizs átépítése Georges-Eugène Haussmann nevéhez fűződik. Haussmann, aki 1853-tól prefektusi jogkörrel irányította a várostervezést, széles sugárutakat, új csatornarendszert, vízvezeték-hálózatot, parkokat és középületeket hozott létre. A dokumentált tervek és adminisztratív iratok egyértelműen mutatják, hogy a célok között a közegészségügy javítása, a közlekedés megszervezése és a járványok visszaszorítása is szerepelt. A történészi értékelés ugyanakkor vitatja az átépítés társadalmi következményeit: a központi munkásnegyedek lebontása és a lakóövezetek átrendezése tömeges kiköltöztetéssel járt, ami a szegényebb rétegeket a város peremére szorította. A korabeli ellenzék és a mai társadalomtörténészek egy része ezt társadalmi tisztogatásnak nevezi; mások szerint a városrendezés a korabeli higiéniai katasztrófára adott ésszerű válasz volt. A rendelkezésre álló források – kataszteri felmérések, kisajátítási jegyzőkönyvek, lakhatási statisztikák – lehetővé teszik a folyamat rekonstruálását, ám az áthelyezett lakosok pontos számát a kutatók csak becsülni tudják.
A császárság külpolitikája három fontos irányban bontakozott ki. A krími háború (1853–1856) a Franciaország és az Oszmán Birodalom közötti szövetséget eredményezte, és a párizsi béketárgyalások házigazdájaként a francia diplomácia presztízsét növelte. Az 1859. évi osztrák–piemonti háborúban Franciaország a szárd–piemonti királyság oldalán lépett be, és a solferinói csata után a győzelemért cserébe Nizza és Savoya 1860-ban Franciaországhoz került. A mexikói expedíció (1862–1867) ezzel szemben kudarccal végződött: a francia csapatok által támogatott I. Miksa császár meggyilkolása és a mexikói köztársasági erők győzelme a rezsim presztízsét súlyosan megrendítette. A gyarmati expanzió a második császárság alatt folytatódott: Algéria meghódítása, a szenegáli jelenlét megerősítése, a csendes-óceáni szigetvilágban való terjeszkedés és a Szuezi-csatorna megnyitása (1869) – amelyben francia vállalkozók és a kormányzat is érdekelt volt – a gyarmati birodalom kiterjesztését szolgálta. A korabeli hivatalos retorika „civilizációs misszióról” beszélt; a mai posztkoloniális történetírás ezt a diskurzust a gyarmati erőszak és a kizsákmányolás igazolásaként értelmezi. A dokumentált források – katonai jelentések, telepítési törvények, kereskedelmi statisztikák – világosan mutatják az erőszak alkalmazását, a helyi lakosság alávetését és a gazdasági kivonást; a „modernizáció” hozadékainak értékelése viszont a történészi vita tárgya.
Az 1860-as években a rezsim fokozatos liberalizációba kezdett. A császár engedett a sajtócenzúrán, lehetővé tette a törvényhozó testület nagyobb szerepét a költségvetés vitájában, és 1864-ben korlátozott sztrájkjogot ismert el. A liberális császárság szakaszában az ellenzék – republikánusok, mérsékelt liberálisok, royalisták – egyre szervezettebben lépett fel. Az 1869. évi választásokon a kormánypárti többség megcsappant, az ellenzéki képviselők száma nőtt. 1870-ben a császár alkotmányos reformot hajtott végre, amely a szenátus szerepének módosításával és a miniszteri felelősség bizonyos elemeivel a parlamentáris irányba mutatott. A reform azonban már nem tudta megállítani a rendszer legitimitásának erózióját. A munkásmozgalom megerősödött: az 1864-ben létrejött első Internacionálé francia szekciói, a szakszervezeti szervezkedés és a sztrájkhullámok új politikai szereplővé tették a munkásságot. A kormányzat egyszerre próbálta engedélyezni és ellenőrizni ezt a folyamatot.
A második császárság bukását a porosz–francia háború (1870–1871) okozta. A közvetlen ürügy a spanyol trón betöltésére irányuló Hohenzollern-jelöltség volt. A francia kormányzat a porosz befolyás fenyegetéseként értelmezte a jelöltséget, és diplomáciai garanciákat követelt. Az emsi távirat – Bismarck porosz miniszterelnök által szerkesztett sajtóközlemény – a francia közvéleményben sértésként hatott, és a francia kormány 1870. július 19-én hadat üzent Poroszországnak. A háború – amelybe a délnémet államok is bekapcsolódtak – gyorsan a franciák vereségéhez vezetett. A sedani csata (1870. szeptember 1–2.) során III. Napóleon fogságba esett, Párizsban pedig szeptember 4-én kikiáltották a harmadik köztársaságot (Troisième République). A második császárság ezzel összeomlott, bár a háború, a párizsi ostrom és a kommün még hónapokig tartó válságot jelentett Franciaország számára. Az ezt követő korszakot a harmadik köztársaság alfejezet tárgyalja részletesen.
Az 1815–1870 közötti francia politikatörténet rekonstruálásához leggyakrabban használt elsődleges források a következők: az 1814-es Charta és az 1830-as módosítások szövege, az 1848-as alkotmány, a kormányzati rendeletek, a parlamenti naplók, a választási jegyzőkönyvek, a rendőrségi és bírósági akták, valamint a korabeli sajtóanyag. A forrástípusok eltérő megbízhatóságúak. A törvényszövegek és a hivatalos rendeletek dokumentált, stabil források, míg a rendőrségi jelentések és a politikai perek iratai elfogultak lehetnek. A választási eredményeknél a hivatalos adatok mellett számolni kell a manipuláció vádjával, amelyet a kortárs ellenzéki sajtó és egyes későbbi történészek is felvetettek. Az 1848-as júniusi felkelés és az 1851-es államcsíny áldozatainak számát a kutatók továbbra is vitatják; a becslések széles sávban szóródnak, mert a halottak egy részét nem regisztrálták, a tömegsírok feltárása pedig csak részben történt meg.
A korszak értelmezési vitái közé tartozik a júliusi monarchia társadalmi jellege, a júniusi felkelés jelentősége és a második császárság minősítése. A marxista történetírás – például a 20. század közepének francia iskolái – a júniusi felkelést az osztályharc kulcsseményeként mutatta be. Más történészek nagyobb hangsúlyt helyeznek a rövid távú gazdasági válságra és a nemzeti műhelyek rossz irányítására. A harmadik Napóleon-rendszert a 19. század végi liberális és republikánus emigráns irodalom gyakran tiszta diktatúraként ábrázolta; az újabb gazdaság- és várostörténeti kutatások azonban rámutatnak a modernizációs teljesítményre is. A „caesarizmus” fogalmát – amely a rendszer legitimitásának népszavazásos jellegét hangsúlyozza – számos történész használja, de mások a kifejezés pontatlanságát bírálják. A gyarmati expanzió megítélésében a hagyományos birodalomtörténet és a posztkoloniális megközelítés eltérően súlyozza az erőszak, a kizsákmányolás és az esetleges intézményi örökség jelentőségét. A fehér terror, a választójog szűkítése és az 1851-es államcsíny esetében a tények többnyire dokumentáltak, de az értelmezés – például az, hogy a fehér terrort mennyire szervezték felülről – továbbra is vitatott.