A második császárság bukása nem egyszerűen egy újabb franciaországi rendszerváltás volt, hanem olyan válság, amely egyszerre tette próbára a nemzetállami hadsereg teljesítőképességét, a főváros társadalmi feszültségeit és a republikánus hagyomány életképességét. Az 1870–71-es vereség egyszerre zárta le a A restaurációtól a második császárságig alfejezetben tárgyalt bonapartista kísérletet, és nyitott utat a harmadik köztársaság (Troisième République) előtt, amely – bár időnként rendkívül törékenynek tűnt – több mint hat évtizeden át fennmaradt. Ebben az alfejezetben a köztársaság kialakulását, intézményes megszilárdulását, a Dreyfus-ügy által felszínre hozott törésvonalakat, valamint a szekularizáció és a gyarmati terjeszkedés összefüggéseit vizsgáljuk. A korszakot lezáró első világháború előtti Franciaország képe egyszerre mutat politikai stabilitást, éles társadalmi konfliktusokat és egyre növekvő birodalmi felelősséget.
A második császárság utolsó éveiben III. Napóleon rendszere külpolitikai kalandokkal próbálta ellensúlyozni belső legitimitásának gyengülését. A porosz–francia háború (guerre franco-allemande) közvetlen kiváltó oka a spanyol trón betöltésének ügye volt: a Hohenzollern-ház jelöltjének visszalépése után a francia diplomácia további garanciákat követelt, Otto von Bismarck porosz miniszterelnök pedig az úgynevezett emsi távirat szerkesztett változatának közzétételével olyan helyzetet teremtett, amelyben a francia kormány 1870. július 19-én hadat üzent. A francia hadsereg a korabeli katonai szakirodalom szerint létszámban és mozgósítási gyorsaságban egyaránt elmaradt az északnémet szövetség és a dél-német államok egyesített erőitől. A háború menete dokumentált hadműveleti tény: a francia erők sorozatos vereségeket szenvedtek, és 1870. szeptember 2-án a sedani csatában III. Napóleon fogságba esett.
A császár bukásának hírére Párizsban 1870. szeptember 4-én kikiáltották a köztársaságot, és megalakult a Nemzetvédelem kormánya (Gouvernement de la Défense nationale). Ez a kormány folytatta a háborút, de a német csapatok ostrom alá vették a fővárost. Párizs 1870. szeptember 19-től 1871. január 28-ig tartó ostroma alatt a lakosság éhezést és járványokat szenvedett el; a kapitulációt követően 1871. február 8-án országos választásokat tartottak, amelyeken a monarchista többségű nemzetgyűlés alakult. Az új kormányt Adolphe Thiers vezette, aki Versailles-ba tette át székhelyét, és a béke megkötésére törekedett. Az 1871. május 10-i frankfurti béke (traité de Francfort) értelmében Franciaország átengedte a Német Birodalomnak Elzász és Lotaringia nagy részét, és ötmilliárd frank jóvátételt vállalt. A területi veszteség a későbbi reváns nacionalizmus egyik meghatározó eleme lett.
A vereség, a főváros nélkülözése és a monarchista nemzetgyűlés iránti bizalmatlanság vezetett a Párizsi Kommün (Commune de Paris) kirobbanásához 1871. március 18-án. A felkelés közvetlen kiváltó oka a párizsi nemzetőrség ágyúinak lefoglalására tett kormányzati kísérlet volt. A kommün egy városi önigazgatási kísérlet volt, amelyet a különböző politikai áramlatok – blanquisták, proudhonisták, jakobinusok, a későbbi marxista értelmezés szerint a „proletariátus első kormánya” – egyaránt formáltak. A kommün intézkedései között szerepelt a hadsereg eltörlése a párizsi milícia javára, az egyház és az állam szétválasztása a város szintjén, a hátralékos lakbérek elengedése, valamint a munkások által átvett műhelyek támogatása. A nők aktívan részt vettek a kommün védelmében és szervezésében; szerepük a későbbi feminista történetírás fontos témája lett.
A versailles-i kormány csapatai 1871. május 21-én hatoltak be Párizsba, és a véres hét (semaine sanglante) során, május 28-ig visszafoglalták a várost. A megtorlás rendkívül súlyos volt: a harci cselekményekben elesettek és a később kivégzettek számát a történetírás széles sávban becsüli. A legalaposabb levéltári kutatások alapján a halálos áldozatok száma nagyjából 6 000 és 10 000 közé tehető, de egyes korabeli és későbbi becslések ennél többet, akár 20 000–30 000 főt is említenek; a pontos szám vitatott, mert a katonai bíróságok iratai hiányosak, és a tömeges kivégzéseket nem mindig dokumentálták. A kommün veresége után több ezer kommunárdot deportáltak Új-Kaledóniába. A kommün emlékezete mély nyomot hagyott: a francia baloldal a későbbi forradalmi hagyomány részévé tette, a konzervatív és katolikus körök pedig a rend és a tulajdon elleni fenyegetésként értelmezték. A történészi vita ma is folyik arról, hogy a kommün elsősorban a nemzeti védelem és a köztársaság radikális folytatása volt, vagy pedig a modern szocialista forradalom előfutára; mindkét értelmezésnek vannak dokumentált érvei.
A kommün leverése után a harmadik köztársaság intézményi formája évekig nyitott kérdés maradt. Az 1871-ben megválasztott nemzetgyűlésben a monarchisták voltak többségben, de a Bourbon- és Orléans-ház közötti dinasztikus ellentét meghiúsította a királyság visszaállítását. A köztársaságot azonban sokáig csak ideiglenesnek tekintették. Az 1875-ös alkotmánytörvények (lois constitutionnelles de 1875) három jogszabállyal hozták létre a véglegesnek szánt alkotmányos keretet: létrejött a Képviselőház (Chambre des députés) általános (férfi) választójog alapján választott testülete, a Szenátus (Sénat), valamint a köztársasági elnök (président de la République) intézménye. Az elnököt a két kamara közös ülése, a nemzetgyűlés választotta, és széles jogkörökkel rendelkezett, beleértve a képviselőház feloszlatásának jogát is. A gyakorlatban azonban a parlamentáris kormányzás vált meghatározóvá: a minisztertanács a törvényhozás bizalmától függött.
A köztársaság megszilárdulása az 1877-es alkotmányválságon keresztül ment végbe. Patrice de Mac Mahon köztársasági elnök, aki monarchista érzelmű tábornok volt, 1877. május 16-án lemondatta a republikánus többségű kormányt, feloszlatta a képviselőházat, és új választásokat írt ki. Az 1877. októberi választásokon azonban – dokumentált választási eredmények szerint – a republikánusok kaptak többséget, és Mac Mahon kénytelen volt elfogadni a parlamenti akaratot. Az eset precedenst teremtett: a köztársasági elnök többé nem élt a feloszlatás jogával, és az alkotmányos gyakorlat a parlament elsőbbségét rögzítette. Jules Grévy 1879-es megválasztásával a „köztársasági köztársaság” korszaka kezdődött.
A republikánus kormányok ezután olyan intézményi reformokat vezettek be, amelyek a köztársaságot a francia nemzeti identitás alapjává tették. A Jules Ferry-törvények (1881–1882) bevezették az ingyenes, kötelező és világi oktatást (enseignement laïque) az állami elemi iskolákban. Ennek célja a köztársasági polgár nevelése és a katolikus egyház oktatási befolyásának visszaszorítása volt. A sajtószabadság 1881-es törvénye, az egyesülési szabadság 1901-es törvénye és a községi tanácsok választásának kiterjesztése ugyancsak a liberális közjogi kereteket erősítette. Ugyanakkor a nők választójoga továbbra sem valósult meg: a köztársaság a férfi polgárok közösségére épült, amit a korabeli feminista mozgalmak – például Hubertine Auclert kampányai – egyre élesebben bíráltak.
A gazdasági és társadalmi háttér ellentmondásos volt. Franciaország iparosodása a 19. század második felében felgyorsult, de a demográfiai növekedés lassú maradt a szomszédos államokhoz képest; a vidéki parasztság és a városi munkásság életkörülményei jelentősen eltértek. A munkásmozgalom a kommün utáni elnyomás enyhülésével, 1880-tól a kommunárdok amnesztiájával újjászerveződött. 1882-ben megalakult a Munkáspárt (Parti ouvrier), amely a marxista irányzatot képviselte Jules Guesde vezetésével; később a szocialista áramlatok több pártra szakadtak, míg 1905-ben az Egységes Szocialista Párt (Section française de l’Internationale ouvrière, SFIO) egyesítette őket. A szakszervezeti mozgalom csúcspontja, az Általános Munkásszövetség (Confédération générale du travail, CGT) 1895-ben jött létre, és a forradalmi szindikalizmus egyik bölcsője lett.
A köztársaság első nagy belpolitikai kihívása az 1880-as évek végén a Boulanger-válság volt. Georges Boulanger tábornok, hadügyminiszter a reváns és a populista nacionalizmus jegyében széles népszerűségre tett szert, és egyes politikai körök autoriter államcsíny lehetőségét fontolgatták. A mozgalom 1889-ben összeomlott, amikor a kormány fenyegetései és a választási szabályok megváltoztatása nyomán Boulanger külföldre menekült. A válság megmutatta, hogy a köztársasági intézmények képesek ellenállni a tekintélyelvű kísértésnek, de azt is, hogy a nacionalista és antiklerikális érzelmek milyen gyorsan mozgósíthatók.
A harmadik köztársaság legmélyebb belpolitikai és erkölcsi válsága az Dreyfus-ügy (affaire Dreyfus) volt, amely 1894-től kezdve éveken át megosztotta a francia társadalmat. 1894 decemberében Alfred Dreyfus zsidó származású francia tisztet a katonai bíróság hazaárulásért – németeknek való kémkedésért – életfogytiglani fegyházra ítélte, és az ördögszigetre deportálták. Az ítélet alapjául szolgáló bizonyítékok gyengék voltak, és később kiderült, hogy a valódi kém Ferdinand Walsin Esterházy őrnagy volt. A hadsereg vezetése azonban a tévedés beismerése helyett hamis iratokkal próbálta fenntartani az ítéletet, és az ügyet a nemzetbiztonságra hivatkozva titkosították. A dokumentált periratok és a későbbi vizsgálatok egyértelműen mutatják a katonai igazságszolgáltatás elfogultságát és az antiszemita előítéletek szerepét.
A fordulópontot Émile Zola 1898. január 13-án megjelent nyílt levele, a „J’accuse…!” jelentette, amelyben a neves író a hadsereg és a kormányzat felelőseit vádolta meg igazságtalansággal és hamisítással. Zolát rágalmazásért elítélték, de a per nemzetközi visszhangot keltett. A francia társadalom két táborra szakadt: a dreyfusardok a polgári jogegyenlőség, az igazságosság és a köztársasági értékek védelmére hivatkoztak, míg az antidreyfusardok a hadsereg tekintélyét, a nemzeti érdeket és gyakran az antiszemita előítéleteket helyezték előtérbe. Az ügyben a katolikus egyház egyes vezetői – például az Assumption-rend lapja, a La Croix – nyíltan az antidreyfusard oldalra álltak, ami később a köztársasági kormányok egyházellenes politikáját erősítette.
Az ügy jogi lezárása hosszadalmas volt: Dreyfusnak 1899-ben kegyelmet adtak, de teljes rehabilitációját csak 1906-ban mondta ki a semmítőszék. A Dreyfus-ügy történeti értékelése ma is vitatott: egyes történészek a köztársasági eszme és a liberális értelmiség győzelmét látják benne, mások arra figyelmeztetnek, hogy az antiszemitizmus a francia társadalom mély rétegeiben tovább élt, és a Vichy-rendszer idején ismét felszínre tört. A dokumentált tények szerint az ügy megerősítette a republikánus baloldalt, hozzájárult a hadsereg feletti polgári kontroll növeléséhez, és előkészítette az egyház és az állam szétválasztásának politikáját.
A Dreyfus-ügy utóhatásaként felgyorsult a francia állam laicitás (laïcité) elvének intézményesítése. Az 1901-es egyesülési törvény szigorú engedélyhez kötötte a szerzetesrendek működését, az 1904-es törvény pedig megtiltotta a kongregációk oktatási tevékenységét. A döntő lépés az 1905. december 9-i törvény az egyház és az állam szétválasztásáról volt, amely kimondta, hogy a köztársaság nem ismer el és nem finanszíroz semmilyen vallást, ugyanakkor biztosítja a lelkiismereti szabadságot és a nyilvános istentisztelet jogát. A törvény a katolikus egyház vagyonát egyházközségi szervezetekre kívánta bízni, ami súlyos konfliktust okozott: X. Piusz pápa elítélte a szétválasztást, és a francia katolikusok egy része az egyházüldözés eszközeként értékelte. A kortársak közötti vita ma is megjelenik a francia laicitás értelmezésében: egyesek a vallásszabadság semleges biztosítékát, mások a vallás közéletből való kiszorításának eszközét látják benne.
A harmadik köztársaság másik meghatározó folyamata a gyarmati birodalom (empire colonial) gyors terjeszkedése volt. A 19. század utolsó harmadában Franciaország – részben a Nagy-Britanniával folytatott stratégiai verseny, részben a gazdasági érdekek, részben a civilizációs misszió (mission civilisatrice) ideológiája jegyében – kiterjesztette uralmát Észak-Afrikára, Nyugat-Afrikára, Egyenlítői-Afrikára, Madagaszkárra és Indokínára. Az 1884–85-ös berlini konferencia dokumentálta a gyarmati felosztás szabályait, amelyek a „hatékony megszállás” elvét hangsúlyozták. A hódítás gyakran katonai erőszakkal járt: a dahomeyi királyság elleni hadjáratok, a madagaszkári ellenállás leverése és az algériai gyarmati uralom fenntartása során a francia erők és a helyi lakosság veszteségei egyaránt jelentősek voltak. A gyarmati gazdaság az ültetvényes mezőgazdaságra, a nyersanyag-kitermelésre, a kényszermunkára és a helyi adóztatásra épült; a kizsákmányolás dokumentált tény, de annak mértéke és hosszú távú hatása a történetírásban vita tárgya. A francia gyarmati igazgatás az asszimiláció (assimilation) és az asszociáció (association) elvei között ingadozott: az előbbi a helyi elitek francia polgárrá nevelését, az utóbbi a közvetett uralmat részesítette előnyben. A gyarmati iskolák, kórházak és infrastrukturális beruházások léte nem vitás, de az apológia nélküli történetírás rámutat, hogy ezek elsősorban a gyarmati uralom fenntartását szolgálták, és nem egyenlítették ki a politikai jogfosztást és a gazdasági egyenlőtlenségeket. Az 1914 előtti francia gyarmatbirodalom területét a statisztikai források nagyjából 10–11 millió négyzetkilométerre, lakosságát több tízmillió főre becslik; a becslések a korabeli adatfelvétel hiányosságai miatt bizonytalanok. A gyarmati örökség részletes értékelését a Birodalmak, gyarmatosítás és dekolonizáció fejezet végzi el.
A harmadik köztársaság történetének forrásbázisa rendkívül gazdag, de egyenetlen. A politikatörténeti rekonstrukcióhoz elsődleges forrásként szolgálnak a francia parlament jegyzőkönyvei, a kormányzati iratok, a választási eredmények hivatalos közleményei, valamint a korabeli sajtó – például az 1881-es sajtótörvény utáni szabad újságírás termékei. A Dreyfus-ügy dokumentumai, beleértve a katonai bíróságok iratait, a fedőaktákat és a semmítőszéki határozatokat, a jogtörténeti kutatás kiemelkedően fontos forrásai. A Párizsi Kommün idejéből plakátok, jegyzőkönyvek, fényképek és későbbi visszaemlékezések maradtak fenn; az áldozatok számának meghatározását a katonai iratok hiányos volta nehezíti.
A statisztikai adatok – például a gyarmati területek nagysága, a lakosság becslése, a gazdasági mutatók – gyakran korabeli becslésekre támaszkodnak, és a különböző források eltérő számokat közölnek. A Párizsi Kommün halálos áldozatainak száma a legvitatottabb adat: a konszenzusos alsó határ körülbelül 6 000, a felső határ akár 30 000 is lehet, de a legtöbb szakértő 10 000–20 000 közé teszi a harcok és a megtorlások áldozatait; a pontos szám vitatott. A gyarmati erőszak áldozatainak becslése még bizonytalanabb, mert a korabeli adminisztráció ritkán rögzítette a helyi lakosság veszteségeit. A harmadik köztársaság stabilitásának és a laicitás társadalmi hatásának értékelése nem mérhető egységes mutatókkal, ezért a történetírásban eltérő hangsúlyokkal jelenik meg. Az alfejezet a dokumentált tényekre és a szakirodalmi konszenzusra épít; a vitatott értelmezéseket – például a kommün jellegét, a Dreyfus-ügy hosszú távú hatását vagy a gyarmati modernizáció megítélését – a bemutatott álláspontokhoz kötve tárgyalja.