Franciaország számára az 1914–1918-as háború nem csupán katonai konfliktus volt: a nyugati front legfontosabb hadszínterén elszenvedett demográfiai és anyagi veszteségek, majd az 1919–1920-as békék utáni biztonsági dilemma, az 1920-as évek pénzügyi instabilitása és az 1930-as évek gazdasági-társadalmi válsága együttesen olyan terhet rótt a harmadik köztársaságra, amelynek intézményi keretei 1940-ig kitartottak, ám politikai kultúrája és társadalmi kohéziója mélyen meggyengült. Az alfejezet a háborús frontélménytől a versailles-i békén át a két háború közötti politikai válságokig és a nagy gazdasági depresszióig kíséri végig Franciaországot, kitérve arra is, hogy a források mit dokumentálnak, hol húzódnak a becslések határai, és mely kérdésekben maradtak nyitottak a történészi viták.
A háború kitörése után Franciaországban a politikai elit és a sajtó egy része a union sacrée (szent egység) jelszavával hirdetett nemzeti összefogást. A mozgósítás 1914 augusztusában kiterjedt a lakosság jelentős részére; a hadsereg létszáma rövid idő alatt meghaladta a 3,5 millió főt. A német haditerv (a Schlieffen-terv) Belgiumon keresztül kívánta bekeríteni Párizst, de a marne-i csata (1914. szeptember) megállította az előrenyomulást. Ezt követően a frontok rögzültek, és kialakult a lövészárok-hadviselés (guerre des tranchées), amely a nyugati frontot a háború végéig meghatározta. A frontkatonákat a kortárs szleng poilu (szó szerint „szőrös”, gyakran „bakaként” fordítják) néven emlegette; ez a kifejezés később a háborús emlékezet egyik szimbólumává vált, de már a harcok alatt is elterjedt a katonák között.
A legnagyobb veszteséggel járó csaták közé tartozott Verdun (1916. február–december) és a Somme-i csata (1916. július–november). Verdun védelmét Philippe Pétain szervezte meg, akinek neve a „védő” hírnevét hozta el a korszakban, ám későbbi szerepe a második világháborúban átírta ennek emlékezetét. A Nivelle-offenzíva (1917. tavasz) kudarca után a hadsereg egyes alakulatainál nyílt engedetlenség, úgynevezett lázadások (mutineries) törtek ki; ezeket a parancsnokság részben represszióval, részben jobb pihenési feltételekkel kezelte. A lázadások mértéke és okai ma is vitatottak: egyes történészek katonai kifáradást, mások szélesebb társadalmi tiltakozást látnak bennük, de mindkét olvasat szerint a hadsereg harcképessége 1917-re komolyan meggyengült. A háború utolsó évét a német tavaszi offenzíva (1918) és az antant ellentámadása, a száz napos offenzíva zárta, amelynek során a francia és szövetséges csapatok visszaszorították a német hadsereget. A fegyverszünet 1918. november 11-én lépett életbe.
A háborús veszteségek adatai ma is becsléseken alapulnak, mivel a katonai nyilvántartások nem mindig különítették el pontosan a halottakat, eltűnteket és a később elhunyt sebesülteket. A francia hadsereg halottainak száma a leggyakrabban hivatkozott tartomány 1,3 és 1,5 millió között mozog; ehhez járulnak a polgári áldozatok és a gyarmati területekről besorozott katonák veszteségei, amelyeket a francia hivatalos statisztikák sokáig alulbecsültek. A sebesültek száma meghaladta a 3 milliót, és a maradandóan rokkantak aránya is nagyon magas volt. Franciaország lakosságának nagyjából 4–4,5 százaléka halt meg a háborúban; a fiatal férfiak korosztályában ez az arány lényegesen magasabb volt, ezért a kortársak és a későbbi történetírás egyaránt „elveszett nemzedékről” (génération perdue) beszélt. A demográfiai következmények hosszú távon is éreztették hatásukat: az 1920-as évek Franciaországában a születésszám alacsony maradt, és a munkaerőhiány részben a bevándorlásból és a gyarmati munkások alkalmazásából pótlódott.
A hátországot sem kerülte el a háború. Az északkeleti megyéket a német hadsereg részben megszállta; a front közvetlen közelében lévő települések, ipari üzemek és mezőgazdasági területek hatalmas pusztítást szenvedtek. A harcok után több ezer hektárt zártak le zone rouge (vörös zóna) néven, mert a területen felrobbant lőszerek, vegyi anyagok és emberi maradványok miatt az újratelepítés vagy a mezőgazdasági művelés életveszélyes volt. A nők a háború alatt nagy számban álltak munkába a hadiiparban, a közlekedésben és a mezőgazdaságban, de a béke után sokukat ismét a hagyományos szerepekbe szorították vissza; a nők választójogát a szenátus ebben az időszakban többször is elutasította, jóllehet a kérdés rendszeresen napirenden volt. A gyarmati csapatok – köztük nyugat-afrikai tirailleurs sénégalais és észak-afrikai alakulatok – jelentős szerepet játszottak a harcokban, amit a francia állam utóbb részben elismert, részben elhallgatott; az ő veszteségeik és háborús tapasztalataik a gyarmati emlékezetpolitika fontos, ma is vitatott témái.
A háború lezárása után a győztes hatalmak 1919-ben Párizs környékén ültek tárgyalóasztalhoz. A francia delegációt Georges Clemenceau miniszterelnök vezette, akit ellenfelei és hívei egyaránt „Tigrisnek” neveztek. Clemenceau számára a béke elsődleges célja Franciaország biztonságának garantálása volt, mivel a francia közvélemény és a politikai elit jelentős része a német fenyegetést továbbra is közvetlennek érezte. A versailles-i szerződés (1919. június 28.) visszacsatolta Franciaországhoz Elzász-Lotaringiát, demilitarizált övezetet hozott létre a Rajna bal partján, a Saar-vidéket a Népszövetség igazgatása alá helyezte, és korlátozta a német hadsereg létszámát. A szerződés 231. cikke kimondta Németország és szövetségesei felelősségét a háború kitöréséért, ami a későbbi „jóvátétel” jogalapjául szolgált, de heves vitákat váltott ki mind Németországban, mind a győztes hatalmak egyes köreiben.
A francia biztonságpolitika a béke után kettős stratégiát követett. Egyrészt katonai garanciákat keresett: szövetségi szerződéseket kötött Lengyelországgal, Csehszlovákiával, Romániával és Jugoszláviával, hogy keleti irányból is visszafogja a revíziós törekvéseket. Másrészt a Rajna-vidék megszállásával és a német haderő korlátozásával igyekezett közvetlen biztonsági ütközőzónát fenntartani. A helyzetet bonyolította, hogy az Egyesült Államok szenátusa nem ratifikálta a versailles-i szerződést, és az USA nem lépett be a Népszövetségbe (Société des Nations), ami a francia diplomácia számára a kollektív biztonság reményét gyengítette. Nagy-Britannia hagyományosan ódzkodott a kontinentális elkötelezettségű, hosszú távú katonai garanciáktól, ezért Franciaország gyakran úgy érezte, hogy egyedül kell viselnie a német revízió kockázatát.
A jóvátétel kérdése az 1920-as évek elejének legélesebb vitáját robbantotta ki. Amikor Németország késlekedett a szállításokkal, a francia kormány – Raymond Poincaré miniszterelnöksége alatt – 1923 januárjában megszállta a Ruhr-vidéket, hogy a jóvátétel fejében természetbeni juttatásokat szerezzen. A megszállás passzív ellenállást váltott ki Németországban, hozzájárult a német hiperinflációhoz, és nem hozta meg a francia kormány által remélt pénzügyi eredményt. A lépést Franciaországban is bírálta a baloldal és a békepárti közvélemény egy része, mert úgy látták, hogy a megszállás rontja a nemzetközi együttműködés esélyét. A válság 1924-ben a Dawes-tervvel csillapodott, amely a német jóvátételt átütemezte, és lehetővé tette a francia csapatok fokozatos kivonását a Ruhr-vidékről.
A korszak francia külpolitikájára a biztonsági igény és a nemzetközi együttműködés közötti ingadozás volt jellemző. Aristide Briand külügyminiszterként az 1920-as évek közepétől a német–francia közeledést szorgalmazta, és 1925-ben részt vett a Locarnói egyezmény megkötésében, amely garantálta a nyugati határokat, de a keleti határok kérdését nyitva hagyta. A locarnói korszak a francia közvélemény egy részében reményt keltett, mások viszont úgy látták, hogy a német revíziós törekvéseknek ad teret. A hadsereg mindeközben elsősorban védelmi doktrínát fejlesztett ki, amely később a Maginot-vonal megépítéséhez vezetett; ez a név a 1930-as évektől vált ismertté, és a második világháború kitörésekor az erődrendszer a francia stratégia egyik vitatható elemévé vált.
A háború utáni Franciaország parlamentáris rendszere a harmadik köztársaság keretei között működött tovább, de a politikai stabilitás fokozatosan megromlott. Az 1924-es választásokon a cartel des gauches (baloldali kartell) győzött, Édouard Herriot kormányra kerülése pedig a szekularizáció és a republikánus értékek megerősítését ígérte. A kormány azonban hamar pénzügyi válságba sodródott, mert a frank árfolyama zuhanni kezdett, és a tőke bizalma megingott. 1926-ban Raymond Poincaré tért vissza, akinek stabilizációs politikája leértékelte a frankot, rendbe tette az állami költségvetést, és átmenetileg megszilárdította a gazdaságot. A Poincaré-féle stabilizáció a francia polgárság és a paraszti rétegek egy részének támogatását élvezte, de a munkásság helyzete alig javult.
Az 1929-ben kezdődő nagy világgazdasági válság Franciaországot később, nagyjából 1931-től érte el, ám hatása hosszabb ideig elhúzódott, mint több más ipari országban. A francia gazdaság kevésbé volt exportorientált, és az aranyfedezethez ragaszkodó pénzügyi politika sokáig késleltette a leértékelést, ami a frank „erős valutaként” való fenntartása miatt rontotta a francia áruk versenyképességét. A munkanélküliség hivatalos statisztikái a teljes munkanélküliek egy részét nem vették számba, de a becslések szerint a munkavállalók jelentős hányada vált állástalanná vagy kényszerült részmunkaidős foglalkoztatásba. A mezőgazdasági árak zuhanása a vidéki lakosságot különösen sújtotta, és növelte a vidéki elvándorlást, ami később a „France profonde” (mély Franciaország) képének megerősödéséhez is hozzájárult.
A politikai életben az 1930-as évekre a parlamenti instabilitás állandósult: a miniszterelnököket gyakran cserélték, a kormánytöbbségek törékenyek voltak, és a pártok közötti ideológiai távolság nőtt. A jobboldalon megerősödtek az Action Française és a Croix-de-Feu típusú szervezetek, amelyeket a köztársasági baloldal egy része fasiszta vagy fasiszta jellegű mozgalomnak nevezett, bár a történészek egy része óvatos a „fasiszta” fogalom automatikus alkalmazásával, mivel ezek a csoportok részben monarchista, részben veterán-nacionalista jellegűek voltak, és nem mindig az olasz vagy a német modellt követték. 1934. február 6-án Párizsban tüntetések és utcai összecsapások robbantak ki, amelyekben a szélsőjobboldali ligák is részt vettek; a rendőrség tüzet nyitott, többen meghaltak. Az eseményt egyes kortársak és későbbi történészek „fasiszta kísérletnek” tekintették, mások szerint a köztársaság intézményeit közvetlenül fenyegető államcsíny nem volt a küszöbön, de a zavargás mindenképpen megrendítette a bizalmat a parlamentáris rendben.
A baloldal válasza a Népfront (Front populaire) létrehozása volt, amely a szocialistákat, a kommunistákat és a radikális pártot fogta össze egy közös antifasiszta platformon. Az 1936. májusi választásokon a Népfront győzött, és Léon Blum alakított kormányt. A kormányra kerülést hatalmas munkássztrájkok kísérték, amelyeket a korabeli sajtó „örömteli sztrájkokként” (grèves joyeuses) is emlegetett, mivel sok helyen gyárfoglalással, de erőszak nélkül zajlottak. A Matignon-egyezmények (1936. június) a szakszervezetek és a munkaadók között rögzítették a kollektív szerződések rendszerét, bevezették a 40 órás munkahetet, és törvénybe iktatták a fizetett szabadságot. Ezek a reformok a francia munkajog tartós elemei lettek, és a későbbi jóléti állam egyik előzményének tekinthetők, ám a korszakban éles vitákat váltottak ki. A munkaadói szervezetek és a jobboldal egy része a termelékenység csökkenésétől tartott, a tőkekivonás és a frank elleni spekuláció pedig súlyosbította a gazdasági helyzetet. A Népfront 1937-re felbomlott, és a következő kormányok több reformot visszafogtak vagy hatályon kívül helyeztek.
A külpolitikában Franciaország az 1930-as években fokozatosan a megbékítés (appeasement) irányába tolódott, részben a belső megosztottság, részben pedig a brit szövetségeshez való igazodás miatt. A spanyol polgárháború (1936–1939) kitörésekor a Blum-kormány a be nem avatkozás politikáját választotta, ami a francia baloldalon belül is feszültséget keltett: sokan a spanyol köztársasági kormány támogatását követelték, mások a fegyveres beavatkozástól tartottak. A müncheni egyezmény (1938. szeptember) aláírásakor Édouard Daladier miniszterelnök hozzájárult a Szudétavidék Németországhoz csatolásához, abban a reményben, hogy ezzel elkerülhető a háború. A lépést a francia közvélemény egy része megkönnyebbüléssel fogadta, de utóbb a „megbékítési politika” kifejezés a kritikai történetírásban a gyengeséggel és a náci agresszió előtti behódolással kapcsolódott össze. A francia stratégiai gondolkodást ebben az időszakban a Maginot-vonalba vetett bizalom, a lakosság háborúellenes hangulata és a demográfiai veszteségek emléke egyaránt befolyásolta.
A korszak forrásadottsága viszonylag jó, mivel a francia állam, a hadsereg, a pártok és a sajtó nagy mennyiségű iratot, statisztikát és visszaemlékezést hagyott hátra. A hadi veszteségekre vonatkozó adatok elsősorban katonai nyilvántartásokból, hadikórházi statisztikákból és a helyi anyakönyvekből rekonstruálhatók, azonban a gyarmati katonák és a civil áldozatok számítása máig bizonytalan. A számok közötti eltérések oka gyakran az, hogy a hivatalos francia statisztikák a később elhunyt sebesülteket nem mindig a háborús halottak között tüntették fel, a megszállt területek polgári veszteségeit pedig nem egységesen rögzítették. A versailles-i béke értékelése erősen vitatott: a francia történetírás egy része a biztonsági szempontokat, a német és angolszász szakirodalom egy része a béke túlzó szigorát hangsúlyozza; a jóvátétel gazdasági hatásairól nincs egyértelmű konszenzus. A „karthágói béke” John Maynard Keynes által terjesztett kifejezése politikai állásfoglalás, nem semleges leírás. A Népfront történetének megítélése a hidegháború ideológiai vitáiban is feloldalasak volt: a kommunista pártok hagyománya a Népfrontot a fasizmus elleni harc fontos állomásaként mutatta be, míg a konzervatív értelmezés a gazdasági válságért tette felelőssé. A szélsőjobboldali ligák „fasiszta” jellege ma is tudományos vita tárgya; a dokumentált utcai erőszak és a parlamentellenes retorika tény, de a mozgalmak társadalmi bázisának és ideológiai rokonságának pontos meghatározása nem egységes. A munkanélküliségi adatoknál figyelembe kell venni, hogy a hivatalos statisztika nem terjedt ki minden ágazatra, és a részmunkaidős vagy alkalmi munkások aránya nehezen becsülhető.