Az 1940-es francia katonai vereség és a Vichy-rezsim létrejötte nem csupán háborús esemény, hanem a francia államiság, a társadalom és az emlékezetpolitika mély válsága is. Az alfejezet a dokumentált tények, a történészi konszenzus és a vitatott értelmezések elkülönítésére törekszik: a megszállás, aVichy-állam működése, a kollaboráció, az ellenállás és a felszabadítás utáni igazságtétel tárgyalása során különösen fontos, hogy a felelősséget egyénekhez és intézményekhez kössük, ne nemzeti vagy vallási közösségekhez általában. Az események megértéséhez elengedhetetlen az előző alfejezetben tárgyalt két háború közötti válságok és az 1930-as évek politikai polarizációja, amely meggyengítette a Harmadik Köztársaság legitimációját.
A franciaországi hadjárat 1940. május 10-én a német támadással kezdődött, és a szövetséges erők gyors összeomlásához vezetett. A német páncélos egységek az Ardenneken át – a hadvezetés által kevésbé védettnek tekintett szakaszon – előretörve elvágták az északi szövetséges seregeket, majd dél felé fordultak. Június 14-én a Wehrmacht bevonult Párizsba, amelyet a francia kormány előzőleg nyílt várossá nyilvánított. Paul Reynaud kormánya először Tours-ba, majd Bordeaux-ba menekült. A kormányon belüli vita a fegyverszünet és a harc folytatása között megosztotta a politikai elitet: a fegyverszünet pártján Philippe Pétain marsall, Verdun hőse, valamint Pierre Laval, illetve más mérsékelt konzervatív és jobboldali politikusok álltak, míg a harc folytatását főként a miniszterelnök és Charles de Gaulle tábornok, aki június elején hadügyi államtitkár lett, szorgalmazták. A vereség dokumentált tény; a hadjárat gyors összeomlásának okairól azonban máig tartó történészi vita folyik, amely a katonai doktrínát, a parancsnoki hibákat, a politikai válságot és a társadalmi demoralizáltságot egyaránt okként jelöli meg.
A fegyverszüneti egyezményt 1940. június 22-én írták alá a compiègne-i erdőben, ugyanabban a vasúti kocsiban, ahol 1918-ban a német fegyverszüneti aláírás történt. A helyszínválasztás szimbolikus aktus volt, amelyet a náci propaganda dokumentált. A fegyverszünet értelmében Franciaország területének mintegy háromötödét, az északi és atlanti partvidéki sávot, valamint a teljes atlanti partvidéket német katonai megszállás alá vonták; a maradék déli terület a francia kormány fennhatósága alatt maradt, amelynek székhelyéül Vichy üdülővárost választották. Elzász és Lotaringia egy részét a Német Birodalomhoz csatolták, amit a francia kormány kénytelen volt elfogadni, bár hivatalosan nem mondott le a területről. A francia hadsereg – a gyarmati csapatok egy részének kivételével – lefegyverzésre került, a francia hadifoglyok száma a történészi becslések szerint 1,8–1,9 millió fő volt, akik közül sokan a háború végéig német hadifogságban maradtak. A megszállási költségek kifizetése súlyos gazdasági terhet rótt Franciaországra; a napi megszállási díj összege és a francia gazdaság német hadigazdaságba való integrálása dokumentált tény, bár a pontos összegek és a kizsákmányolás mértékének értékelése vitatott.
A fegyverszünet nem volt békeszerződés, és a háború formális állapota nem szűnt meg. A francia kormányzat legitimitása azonban radikálisan átalakult: 1940. július 10-én a Vichyben összegyűlt Nemzetgyűlés – amely a szenátust és a képviselőházat egyesítette – a Harmadik Köztársaság alkotmányos rendjének felfüggesztésével teljhatalmat adott Pétainnek. A szavazás 569 igen, 80 nem és 17 tartózkodás mellett dokumentált, bár a döntés körülményei – a megszállás nyomása, a képviselők egy részének távolléte, a lavali politikai manőverezés – folyamatosan vitatottak. Pétain ezzel megszerezte a jogot új alkotmány kidolgozására, amit azonban nem tett meg; helyette alkotmányerejű törvényekkel kormányzott. A „Vichy-rezsim” kifejezést a történészek arra az 1940–1944 közötti államalakulatra használják, amely a köztársasági intézményeket felszámolta, és autoriter, antiparlamentáris, nacionalista és korporatív elvek szerint szerveződött. A rezsim önmeghatározása szerint „francia állam” (État français) volt, nem pedig a köztársaság folytatása; ez a megnevezés maga is emlékezetpolitikai állítás, amelyet a későbbi köztársasági narratíva elutasított.
A Vichy-rezsim ideológiája a nemzeti forradalom (Révolution nationale) jelszava köré szerveződött, amely a „Munka, Család, Haza” hármas jelszavával vált ismertté. Ez a program szakított a köztársasági liberalizmussal és a parlamenti demokráciával, helyette tekintélyelvű, rendi alapú társadalomképet hirdetett, amelyben a paraszti világot, a helyi közösségeket és a hagyományos hierarchiákat idealizálták. A rezsim intézkedései: a szakszervezetek feloszlatása, a munkáltatói és munkavállalói szervezetek korporatív keretek közé kényszerítése, a köztársasági elnök és a parlament félreállítása, a prefektusok és helyi elöljárók lecserélése, valamint a sajtó, a rádió és a kultúra szigorú cenzúrája. A köztársasági szimbólumok – a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelszava – eltűntek a hivatalos közegből. A Vichy-rendszer diktatórikus jellege dokumentált tény; a rezsim politikai rendőrsége és a fokozatosan kiépülő milícia a politikai ellenfelek, a kommunisták, a szabadkőművesek és a zsidók elleni fellépésben egyaránt részt vett.
A Vichy-kormányzat egyik legfontosabb és legvitatottabb vonása az antiszemita politika volt, amely részben saját kezdeményezés, részben a német megszálló hatóságokhoz való idomulás eredménye. A zsidók jogfosztása már 1940 őszén megkezdődött: az 1940. október 3-i első zsidó statútum (statut des juifs) meghatározta a zsidók fogalmát, és kizárta őket a közszolgálatból, a hadseregből, a tanári, bírói és egyes szabadfoglalkozásokból. Ezt követte az internálások és a vagyonelkobzások sora. A második statútum (1941. június 2.) tovább szigorította a meghatározást és a tilalmakat, és kötelezővé tette a zsidók összeírását. A francia hatóságok tehát aktívan, nem csupán passzívan vettek részt a zsidó lakosság elkülönítésében és későbbi deportálásában. A Vichy-rezsim szerepe a Holocaust franciaországi szakaszában a történészi konszenzus szerint meghatározó volt, bár a rezsim belső motivációi és a német nyomás súlya folyamatos vita tárgya. A felelősség azonban nem terjeszthető ki a francia társadalom egészére: a deportálásokat végrehajtó hivatalnokok, rendőrök és politikusok konkrét döntéseihez köthető, míg sokan szabotálták vagy lassították az intézkedéseket, mások pedig aktívan segítettek az üldözötteknek.
A kollaboráció fogalma az 1940. október 24-i montoire-i találkozó után kapott hivatalos tartalmat, amikor Pétain és Hitler kézfogása a közös együttműködés szándékát jelezte. A kollaboráció fogalmát a kortársak és a későbbi történetírás is többféleképpen értelmezte: állami kollaboráció (a Vichy-kormányzat és a német megszálló hatóságok közötti hivatalos együttműködés), gazdasági kollaboráció (a francia ipar és mezőgazdaság bekapcsolása a német hadigazdaságba), illetve ideológiai kollaboráció (a nemzetiszocialista eszmékkel való azonosulás). A Vichy-rezsim részéről a kollaboráció leginkább a zsidó lakosság deportálásában való aktív közreműködésben, a kommunista ellenállás üldözésében és a kötelező munkaszolgálat bevezetésében öltött testet. A STO (Service du travail obligatoire) 1943-as bevezetése közel 600–700 ezer francia fiatal németországi kényszermunkára küldését jelentette, ami nagymértékben növelte az ellenállás bázisát, mivel sokan a behívás elől a hegyekbe menekültek. A Vichy-rezsim 1943-ban létrehozta a Milice-t, a politikai rendőri és félkatonai szervezetet, amely a német megszállókkal együttműködve az ellenállás leverésére és a zsidók deportálására specializálódott. A milícia erőszakos fellépése a Vichy-rezsim legvitatottabb és legmegosztóbb öröksége; a szervezet tagjainak bűnössége egyéni cselekményekben dokumentált, de a kollektív bűnösség fogalma nem alkalmazható.
Fontos hangsúlyozni, hogy a Vichy-rezsim nem volt egyszerűen német bábállam: saját belső dinamikája, ideológiai elkötelezettsége és tömegtámogatottsága is létezett, különösen a konzervatív, katolikus és vidéki rétegek körében. Ugyanakkor a rezsim folyamatosan igazodott a német megszálló hatóságok elvárásaihoz, és 1942 novemberében, miután a szövetségesek partra szálltak Észak-Afrikában, a német hadsereg megszállta a korábban csak formálisan szabad déli zónát is. Ettől kezdve a Vichy-kormány mozgástere minimálisra csökkent, de a deportálások és az üldözések tovább folytatódtak, sőt a milícia aktivitása fokozódott. A Vichy-rezsim tehát semmiképpen sem írható le a megszállás puszta következményeként; a háború utáni „kettős játék” tézise – amely szerint Pétain titokban az ellenállást segítette – a történészek többsége szerint nem állja meg a helyét, és apologetikus emlékezetpolitikai konstrukciónak tekinthető.
A német megszállás nem volt egységes: a megszállt északi zónában a német katonai parancsnokság, a Vichy-zónában pedig a francia államhatalom gyakorolta a mindennapi igazgatást, bár a német hatóságok folyamatosan beavatkoztak. A megszállt zóna lakossága közvetlen német jelenléttel, kijárási tilalommal, igazoltatásokkal, rekvirálásokkal és a nácibarát propaganda nyomásával szembesült. A déli zóna 1942. novemberi megszállása után a különbség csökkent, de a Vichy-adminisztráció továbbra is működött. A mindennapi életet meghatározta a hiánygazdaság: az élelmiszerjegyek, a feketepiac, a fűtőanyag- és textilhiány, a közlekedési nehézségek és az infláció. A francia gazdaságot a német hadigazdaság szolgálatába állították: a bányák, a gyárak és a mezőgazdasági termények jelentős részét Németországba szállították. A gazdasági kizsákmányolás mértékét a történészek számszerűsítették, de a becslések a források hiányosságai miatt tág határok között mozognak.
A megszállás erőszakos oldala különösen a túszok kivégzésében és a megtorlásokban mutatkozott meg. A német megszálló hatóságok a francia ellenállás támadásaira gyakran civilek kivégzésével válaszoltak; a leghírhedtebb példa az 1944. június 10-i Oradour-sur-Glane-i mészárlás, ahol a Waffen-SS csapatai a falu 643 lakosát – köztük nőket és gyermekeket – gyilkolták meg, és a települést felégették. A dokumentált esemény a német megszállás brutalitásának szimbóluma, de fontos hangsúlyozni, hogy a megtorlások egy része a Vichy-milícia és a francia kollaboráns szervezetek részvételével történt. A megszállás alatt a francia zsidó lakosság helyzete folyamatosan romlott: a sárga csillag viselése 1942-től kötelezővé vált a megszállt zónában, a deportálások pedig 1942 nyarától tömegessé váltak. A Vel’ d’Hiv-razzia 1942. július 16–17-én Párizsban a francia rendőrség közreműködésével mintegy 13 ezer zsidó – köztük több ezer gyermek – összegyűjtését és a Drancy-i internálótáborba szállítását jelentette, ahonnan a legtöbbjüket Auschwitzba deportálták. A franciaországi zsidó deportáltak száma a legelfogadottabb becslések szerint 75–77 ezer fő, akiknek túlnyomó többsége meghalt a megsemmisítő táborokban; a túlélők aránya rendkívül alacsony, körülbelül 2–3 százalék. Ezek a számok becslések, mivel a deportálási listák és a halotti anyakönyvek hiányosak, és a kutatás folyamatosan pontosítja az adatokat.
A megszállás alatt a francia társadalom túlnyomó többsége nem volt sem aktív ellenálló, sem aktív kollaboráns: a lakosság nagy része a túlélésre, a család fenntartására és a mindennapi alkalmazkodásra törekedett. Ez a „szürke zóna” fogalma – amelyet a történészek a Primo Levi által használt kifejezésből kölcsönöztek – segít elkerülni a hamis dichotómiát az ellenállás és a kollaboráció között. Az alkalmazkodás formái változatosak voltak: a hivatalnokok együttműködése a német utasításokkal, a feketepiaci ügyeskedés, a passzív tudomásulvétel, ugyanakkor a zsidók vagy a szökött hadifoglyok alkalmi segítése is. A kollektív bűnösség fogalma ezért sem alkalmazható sem a francia, sem más nemzeti közösségre; a felelősséget a konkrét cselekményekhez és döntésekhez kell kötni.
Az ellenállás (résistance) gyűjtőfogalom, amely a megszállás és a Vichy-rezsim elleni, változatos formájú és politikai irányultságú tevékenységeket jelöli. A fogalom használata maga is vitatott: a kortársak és a későbbi történetírás egyaránt eltérő kritériumok szerint soroltak valakit az ellenállók közé. A leghíresebb jelkép Charles de Gaulle tábornok 1940. június 18-i BBC-rádión leadott felhívása, amelyben a harc folytatására szólított fel, és a francia ellenállás szimbolikus kezdeteként rögzült. De Gaulle Londonban létrehozta a Szabad Franciaország (France libre) mozgalmat, amely a francia gyarmati területek és a hadsereg egy részének támogatására épült. A belső ellenállás azonban nem de Gaulle-tól, hanem a helyi kezdeményezésekből nőtt ki: földalatti sajtó, röplapok, hírszerzési hálózatok, szabotázsakciók, menekültek – elsősorban zsidók, hadifoglyok, lelőtt pilóták – bújtatása és határokon átjuttatása. Az ellenállás tagjainak száma a történészi becslések szerint a háború végére legfeljebb a felnőtt lakosság 1–2 százalékát érhette el, de a támogatók és a passzív segítők köre ennél szélesebb volt. A pontos szám meghatározása eleve problematikus, mert a tevékenység titkossága miatt a források hiányosak, és a háború utáni emlékezetpolitika is torzíthatja a képet.
A belső ellenállás politikai spektruma széles volt: a kommunista párt (PCF) földalatti szervezetei, a gaulle-ista hálózatok, a szocialisták, a kereszténydemokraták, a jobboldali hazafiak és a szabadkőműves körök egyaránt részt vettek. A kommunista ellenállás különösen az 1941-es német támadás a Szovjetunió ellen után erősödött meg, és a legaktívabb fegyveres csoportokat hozta létre. A gaulle-ista Secret Army (Armée secrète) és a kommunista Francs-tireurs et partisans (FTP) mellett számos kisebb csoport működött. A politikai és személyi ellentétek ellenére az ellenállás 1943-ban Jean Moulin vezetésével létrehozta a Nemzeti Ellenállási Tanácsot (Conseil national de la Résistance, CNR), amely a különböző mozgalmakat, pártokat és szakszervezeteket közös program és közös politikai platform alá vonta. A CNR 1944-es programja a felszabadítás utáni Franciaország társadalmi és gazdasági reformjait – a nagyvállalatok államosítását, a jóléti állam kiépítését, a nők választójogát – fogalmazta meg, és a háború utáni fejlődés egyik alapdokumentumává vált. Jean Moulin 1943. júniusi letartóztatása és halála a német kínzások következtében a dokumentált történeti tények közé tartozik, de a letartóztatás körülményei – árulás, besúgás – máig vitatottak.
A partizánmozgalom, a maquis, elsősorban a hegyvidéki és vidéki területeken, valamint a STO behívói elől menekülő fiatalokból nőtt ki. A fegyveres ellenállás német megszállás elleni akciói gyakran brutális megtorlásokat váltottak ki, ami a történészi viták egyik központi kérdése: milyen kapcsolat volt az ellenállás akciói és a civil áldozatok között, és hogyan értékelhető ez a stratégia erkölcsileg és katonailag. A nők szerepe az ellenállásban a korabeli nemi szerepek miatt gyakran alulreprezentált a hivatalos emlékezetben, pedig dokumentáltan részt vettek hírszerzésben, illegális sajtóterjesztésben, menekültek bújtatásában és szabotázsban. A francia nők választójogát a felszabadítás után, 1944-ben az ideiglenes kormány rendelete adta meg; ennek összefüggése az ellenállásban való részvételükkel azonban nem egyszerű ok-okozati összefüggés, hanem hosszabb emancipációs folyamat része.
A felszabadítás folyamata a normandiai partraszállással (1944. június 6.) kezdődött, majd az augusztus 15-i dél-franciaországi partraszállás után gyorsan bontakozott ki. Párizs felszabadítása 1944. augusztus 25-én a francia belső erők, a 2. páncéloshadosztály és a város lakosainak közös fellépése nyomán következett be, és a Vichy-rezsim összeomlásának szimbolikus pillanata lett. A Vichy-kormányzat Németországba menekült, Pétain és Laval később kiadatásra került. A felszabadítás erőszakos periódusát a vad megtorlások (épuration sauvage) kísérték: a háború utáni igazságtétel hivatalos formáin kívül a lakosság egy része önbíráskodásba kezdett, és a kollaboránsoknak, a besúgóknak és a milicistáknak tekintett személyek ellen erőszakot alkalmazott. Az áldozatok számára vonatkozó becslések nagy szórást mutatnak: a leggyakrabban idézett tartomány 8 000–10 000 közötti kivégzés ítélet nélkül, de a pontos szám a forráshiány és az emlékezetpolitikai torzítások miatt nehezen állapítható meg. Ezt az időszakot a történészek nem írják le egységes „népítéletként”: az erőszak területileg és időben egyenlőtlen volt, és sok esetben személyes bosszú vagy politikai leszámolás keveredett az igazságtétel szándékával.
A hivatalos igazságtétel (épuration légale) bírósági eljárások sorozatát jelentette: a fő felelősök – Pétain, Laval, a milícia vezetői, a kormány tagjai – ellen a Felső Bíróság (Haute Cour de justice) járt el. Philippe Pétain tárgyalása 1945. július–augusztusban zajlott; halálra ítélték, de Charles de Gaulle ideiglenes államfő – tekintettel Pétain korára és első világháborús érdemeire – életfogytiglani börtönre változtatta. Pierre Laval eljárása 1945 októberében dokumentáltan szabálytalan és elhamarkodott volt; halálos ítéletét végrehajtották. A hivatalos megtorlás további elemei: a köztisztviselők igazolási eljárása, a kollaboráns sajtó betiltása, a politikai pártok betiltása, valamint a gazdasági kollaboránsok vagyonelkobzása. A hivatalos kivégzések száma becslések szerint 1 500–1 600 körül alakult; a börtönbüntetések, a közszolgálatból való elbocsátások és a politikai jogok megvonása százezreket érinthetett. A pontos adatok azonban bizonytalanok, mert a levéltári források csak részben kerültek feldolgozásra, és a korszak statisztikái gyakran politikai érdekeket szolgáltak. A történészi konszenzus szerint a francia igazságtétel részleges volt: a gazdasági és államigazgatási elit jelentős része viszonylag enyhe büntetéssel megúszta, míg a kisemberek gyakran szigorúbb elbánásban részesültek. Az 1953-as amnesztiatörvény végül a kollaborációval vádoltak többségének visszatérését tette lehetővé, ami a háborús emlékezet fokozatos elfojtásához vezetett.
A Vichy-korszak emlékezetpolitikai feldolgozása hosszú és konfliktusos volt. Henry Rousso francia történész Vichy-szindrómának nevezte azt a jelenséget, ahogyan a francia társadalom és állam a traumát feldolgozta, illetve elfojtotta. A háború utáni első évtizedekben a hivatalos narratíva a francia nemzet egészét az ellenállás oldalára helyezte, és elhallgatta vagy relativizálta a Vichy-rezsim felelősségét. Ez a kép csak az 1970-es évektől kezdett megrendülni, amikor a történészi kutatások – elsősorban Robert O. Paxton 1972-es munkája – dokumentálták a Vichy-rezsim autonóm antiszemita és kollaborációs politikáját. Az 1995-ös év fordulópont volt: Jacques Chirac köztársasági elnök hivatalosan elismerte a francia állam felelősségét a zsidók deportálásában, és a Vel’ d’Hiv-razziák 1942. júliusi eseményeit a francia állam bűneként nevezte meg. Ezt a beszédet a történettudomány dokumentált tényként tartja számon, és az emlékezetpolitikai fordulat fontos állomásaként értékeli. A vita azonban nem zárult le: a felelősség pontos mértéke, a „kollaboráció” fogalmának használata, a francia állam és a nemzet közötti különbségtétel, valamint a gyarmati múlttal való összekapcsolás továbbra is a francia közélet és a tudományos diskurzus tárgya.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak a fegyverszüneti egyezmény szövege, a Vichy-állam alkotmányerejű törvényei (1940. július 10-i teljhatalmi törvény, az 1940. és 1941. évi zsidó statútumok), Pétain és Laval rádióbeszédei, de Gaulle 1940. június 18-i felhívása, a CNR alapítási dokumentumai, a milícia rendelkezései, valamint a háború utáni periratok és ítéletek. Ezek a dokumentumok jórészt levéltárban elérhetők, és a történészi kutatás számára stabil alapot adnak. A statisztikai adatok – a deportáltak száma, a megtorlások áldozatszáma, a STO-ra kényszerítettek száma – azonban becslések, amelyek a túlélő nyilvántartások, a német és francia hatóságok listái, valamint a későbbi visszaemlékezések összevetéséből származnak. A deportált zsidók száma (75–77 ezer) a leginkább elfogadott becslés, de a pontos szám a forráshiányok miatt folyamatosan pontosításra szorul. A háború utáni vad megtorlások áldozatainak száma különösen bizonytalan: a 8 000–10 000-es tartomány a legtöbb történész által idézett, de egyes kutatások alacsonyabb vagy magasabb becslésekkel is érvelnek, és a kérdés szorosan összefonódik az emlékezetpolitikai állásfoglalásokkal.
A másodlagos szakirodalomban a Vichy-rezsim autonómiájának és a német nyomás súlyának kérdése, a kollaboráció fogalmának definíciója, az ellenállás kiterjedése és hatékonysága, valamint az igazságtétel önkényessége mind vitatott értelmezések. Robert O. Paxton és később Julian Jackson munkái a történészi konszenzust képviselik, amely szerint a Vichy-rendszer nem egyszerű bábállam volt, hanem saját ideológiával és társadalmi bázissal rendelkező diktatúra, amelynek antiszemita politikája önálló kezdeményezésből fakadt. A nem olvasott forrásokra való hivatkozást az alfejezet a fenti szerzői említések formájában jelzi; a konkrét oldalszámok és kiadási adatok ellenőrzést igényelnek. A „Vichy-szindróma” fogalma és az emlékezetpolitika periodizálása szintén vitatott: Rousso korszakolása a történészi diskurzus egyik meghatározó értelmezése, de más szerzők a feldolgozás folyamatát másként írják le. A felszabadítás utáni erőszak és a hivatalos igazságtétel megítélése ugyancsak megosztja a szakirodalmat; a francia állam 1995-ös elismerése óta a vita hangsúlya az erkölcsi felelősségtől a jogi és intézményi felelősség felé tolódott el.