A harmincéves háború és a vesztfáliai béke (1648) után a Német-római Birodalom intézményei formálisan tovább éltek, de a tényleges hatalom a területi államok kezébe került. A birodalom laza államszövetséggé vált, amelyben a császári cím főként reprezentatív jelentőségű maradt, a központi intézmények – a birodalmi gyűlés (Reichstag) és a birodalmi kamarai bíróság (Reichskammergericht) – pedig csak korlátozottan tudták ellenőrizni a nagyobb fejedelmeket. Ebben a széttagolt keretben két dinasztikus állam emelkedett ki fokozatosan: a Hohenzollern-ház által uralt Brandenburg–Poroszország és a Habsburgok monarchiája. Az itt tárgyalt időszak, a 17. század vége és a 18. század vége közötti bő évszázad, e két állam párhuzamos megerősödésének, illetve egymással szembeni vetélkedésének története. Ezt a folyamatot nevezhetjük a német nyelvű területek politikai dualismusának – annak tudatában, hogy a fogalom maga is a 19. századi történetírásból származik, és a korszak szereplői gyakran egyszerűen a birodalmi rendi hierarchia keretei között gondolkodtak.
A Brandenburgi Választófejedelemség a 15. század elejétől a Hohenzollern-ház birtokában volt. A 17. század elején azonban a fejedelemség szétszórt, gazdaságilag gyenge és katonailag kevéssé jelentős volt, korábbi területi nyereségei (például a Rajna-vidéki Kleve, Mark és Ravensberg) pedig elszigeteltek maradtak. A fordulat Frigyes Vilmos (uralkodott 1640–1688) brandenburgi választófejedelem, utóbb „a nagy választófejedelem” (der Große Kurfürst) korához kötődik. A harmincéves háború tapasztalatai nyomán Frigyes Vilmos felismerte, hogy a tartományok közötti összeköttetés és az állandó hadsereg nélkül a Hohenzollern-állam nem tud érvényesülni a szomszédos nagyhatalmakkal szemben. A háború után fokozatosan kiépített egy állandó, viszonylag jól képzett és központilag irányított hadsereget, amelyet adókból finanszírozott. A brandenburgi rendi gyűlések ellenállását fokozatosan megtörte; a vidéki junkerek – a kelet-elbai, gyakran jószágszerű földesúri gazdaságot folytató nemesség – cserébe adómentességet és helyi bírói hatalmat kaptak, ugyanakkor egyre inkább beépültek a katonai és a hivatali hierarchiába. Ez a kompromisszum, amelyet a történészek egy része „a junker hatalom és az állam közötti szövetségnek” nevez, hosszú távon meghatározta a porosz állam társadalmi jellegét: a nemesi földbirtokosok helyi hatalma megmaradt, miközben az állam katonai és közigazgatási apparátusa a porosz állam központosító törekvéseit szolgálta.
Frigyes Vilmos fia, Frigyes (uralkodott 1688–1713) 1701. január 18-án Königsbergben I. Frigyes néven porosz királlyá koronáztatta magát. A királyi cím felvétele formailag azon a jogi sajátosságon alapult, hogy a Porosz Hercegség nem tartozott a Német-római Birodalomhoz, így a Hohenzollern-ház ott önálló szuverén uralkodó lehetett. A lépés jelképes jelentősége óriási volt: a Porosz Királyság (Königreich Preußen) elnevezés fokozatosan az egész Hohenzollern-államra kiterjedt, jóllehet a hivatalos szerkezet sokáig megőrizte a különböző tartományok (Brandenburg, Pomeránia, Magdeburg, később Szilézia stb.) közjogi különállását. I. Frigyes udvara igyekezett reprezentatív kulturális központtá válni, de a költségek megterhelték az államkasszát.
Az államépítést fia, I. Frigyes Vilmos (uralkodott 1713–1740), a „katonakirály” (Soldatenkönig) vitte tovább. Uralkodása alatt a hadsereg létszáma jelentősen nőtt – a becslések szerint a 18. század eleji néhány tízezres haderő a 1740-es évekre elérte a 80 000 fő körüli nagyságrendet –, és a hadsereg fenntartása az állami kiadások legnagyobb tételévé vált. A porosz katonai igazgatás ún. kantonrendszere (Kantonsystem) a paraszti lakosság egy részét meghatározott ezredekhez rendelte, miközben a nemesekből lett tisztek és a polgári hivatalnokok rétege szorosan összekapcsolódott az állami szolgálattal. A király személyesen ellenőrizte a hivatalnokokat, és híres-hírhedt takarékossága a hadseregre koncentrálta az erőforrásokat. I. Frigyes Vilmos valláspolitikája is a gyakorlatias állami szempontot tükrözte: a porosz területre történő bevándorlást ösztönözte, és bizonyos vallási kisebbségek – például a Franciaországból elűzött hugenották – letelepedését gazdasági megfontolásból támogatta. A hivatalos evangélikus egyház mellett így a kálvinista Hohenzollern-ház és a vallási pluralizmus sajátos együttélése alakult ki Poroszországban.
II. Frigyes (uralkodott 1740–1786), akit a kortársak közül sokan már életében „Nagy Frigyesnek” (Friedrich der Große) neveztek, apja katonai és közigazgatási örökségére épített, ugyanakkor uralkodását a felvilágosodás eszméihez való tudatos viszonyulás is jellemezte. Trónra lépésének évében, 1740 decemberében csapatai bevonultak a Habsburgokhoz tartozó Sziléziába. Ezzel kitört az osztrák örökösödési háború (Österreichischer Erbfolgekrieg, 1740–1748). A támadás politikai indoklása részben régi, a Hohenzollern-ház által emelt örökösödési igényekre, részben a Habsburg Monarchia sebezhetőségének kihasználására épült. A háborúban Mária Terézia osztrák uralkodónő több fronton védekezésre kényszerült, és a breslaui béke (1742), majd az aacheni béke (1748) végül Poroszországnak biztosította Szilézia nagy részét. Ez a szerzemény nemcsak területi növekedést jelentett, hanem gazdasági súlyt is: Szilézia a Monarchia egyik legfejlettebb tartománya volt, lakossága a becslések szerint ekkor meghaladhatta az 1,5 millió főt, és textilipara, valamint ásványkincsei fontos jövedelemforrást jelentettek.
A háborúk során II. Frigyes bebizonyította, hogy a porosz hadsereg Európa egyik leghatékonyabb hadereje, és hogy a király személyes vezetése alatt képes egy megosztott, de megszervezett ellenséggel szemben is helytállni. A hétéves háború (Siebenjähriger Krieg, 1756–1763) során Poroszország egy Nagy-Britanniával szövetséges koalíció részeként került szembe az osztrák–francia–orosz szövetséggel. A háborúban Poroszország többször is a teljes összeomlás szélére került – például az 1759-es kunersdorfi vereség után Berlin rövid időre orosz és osztrák csapatok kezére jutott –, de a szövetségesek közötti ellentétek és a brit pénzügyi támogatás végül lehetővé tették, hogy a hubertusburgi béke (1763) megerősítse a porosz hatalmat. A hétéves háború emberveszteségei óriásiak voltak; a becslések – amelyeket a forráshiány jelentős bizonytalansággal terhel – több százezerre teszik a katonai és polgári veszteségek együttes számát, ami a régió lakosságához képest igen magas arányt jelentett.
Nagy Frigyes belpolitikája a felvilágosult abszolutizmus (aufgeklärter Absolutismus) egyik jellegzetes, bár ellentmondásos példája. A király levelezésben és röpiratokban is hangoztatta a felvilágosodás eszméi iránti rokonszenvét, és hatalomra kerülése után néhány intézkedést hozott: korlátozta a kínvallatást, megszüntette a cenzúra egy részét, és viszonylagos vallási türelmet biztosított a katolikusok és a zsidók számára. A tényleges hatalmi szerkezet azonban abszolutisztikus maradt: a király személyesen irányította a közigazgatást és a hadsereget, a rendi gyűlések szerepe minimálisra zsugorodott, és a paraszti lakosság továbbra is erős földesúri függésben élt, különösen a keleti tartományokban. A gazdaságpolitika a merkantilizmus (Merkantilismus) hagyományaira épült: állami támogatással ösztönözték a manufaktúrákat, csatornákat építettek, és betelepítésekkel próbálták növelni a művelt földterületet. A felvilágosult reformok így elsősorban az állami hatékonyságot szolgálták, nem a társadalmi rend gyökeres átalakítását.
A Habsburg Monarchia a 18. század közepén sok tekintetben elmaradt nyugat-európai vetélytársaitól: a tartományok jogi és közigazgatási széttagoltsága, a rendi kiváltságok, a gazdasági kapcsolatok korlátozottsága és a hadsereg korszerűtlensége mind gyengeséget jelentett. Ezt a helyzetet Mária Terézia (uralkodott 1740–1780) trónra lépése és a porosz támadás egyszerre tárta fel. A pragmatica sanctio (Pragmatische Sanktion), amelyet VI. Károly 1713-ban bocsátott ki, biztosította a Habsburg-területek oszthatatlanságát és a nőági örökösödés lehetőségét, de a külföldi hatalmak ezt az 1740-es válságban nem minden esetben ismerték el. Mária Terézia a háború alatt kénytelen volt tárgyalni a magyar rendekkel, akiknek engedményeket tett a koronázásért és a hadsereg finanszírozásáért cserébe – ezt a mozzanatot a magyar rendi történetírás hagyományosan a „hűség és önkéntes adó” narratívájában mutatja be, de a kortársi dokumentumok szerint valójában részletes alkuk sorozatáról volt szó.
A veszteségek hatására Mária Terézia és tanácsadói – elsősorban Friedrich Wilhelm von Haugwitz – átfogó reformprogramba kezdtek. A reform célja nem a felvilágosodás eszméinek megvalósítása volt, hanem a Monarchia katonai és pénzügyi képességének növelése. 1749-ben létrehozták a Directorium in publicis et cameralibus elnevezésű központi hivatalt, amely a cseh és osztrák tartományok pénzügyi és közigazgatási ügyeit fogta össze; ezzel csökkent a tartományi rendek befolyása. Ugyanebben az időszakban vezették be a rendszeresebb, a nemességre is kiterjedő adóztatás elvét, bár a tényleges adóterhek elosztásában a nemesi birtokok továbbra is előnyt élveztek. A hadsereg létszámát növelték, a tisztképzést intézményesítették, és megkezdték a tüzérség, valamint az erődrendszerek korszerűsítését.
Mária Terézia oktatáspolitikája is a Monarchia hosszú távú képességét célozta. A jezsuita rend 1773-as feloszlatása után az egyházi iskolák helyett állami felügyelet alá vont tanintézményeket szerveztek; a Theresianum nevű bécsi lovagi akadémia mellett a bécsi egyetem orvosi és jogi karait is fejlesztették. A paraszti és városi lakosság körében elindult az alapfokú oktatás bővítése, de ennek hatása a 18. század végén még korlátozott maradt. A reformok fontos része volt a jobbágyterhek szabályozásának kísérlete: az 1770-es években több rendelet kívánta mérsékelni a robotterheket és a földesúri visszaéléseket, de a rendszer alapjai – a földesúri bíráskodás és a telki kötöttség – érintetlenek maradtak. Az intézkedések tényleges hatását a helyi végrehajtási gyakorlat erősen befolyásolta, így az egységes kép a források hiányosságai miatt bizonytalan.
A sziléziai háborúk és a hétéves háború eredményeként a Német-római Birodalmon belül kialakult egy kétpólusú hatalmi rend: a Habsburg Monarchia (Ausztria) és Poroszország egyaránt a birodalom legerősebb államává vált, és viszonyuk alapvetően meghatározta a német nyelvű területek politikai dinamikáját. A császári cím továbbra is a Habsburg-házé maradt, és a császár formálisan a birodalom feje volt, de a porosz király a birodalmi rendi jogokra hivatkozva gyakran szembehelyezkedett a bécsi politikával. Ez a dualizmus a 18. század második felében nem egyszerűen két állam rivalizálása volt: a kisebb birodalmi rendek – választófejedelemségek, hercegségek, püspökségek és birodalmi városok – gyakran a két nagyhatalom közötti lavírozásban keresték fennmaradásukat. A birodalmi intézmények, különösen a Reichstag, lassan reagáltak, és a nagyhatalmi konfliktusokban nem tudták érvényesíteni a közös döntéseket. A jogtörténészek körében vita folyik arról, hogy a birodalom 18. századi intézményei mennyire voltak valóban „üresek” vagy mennyire biztosítottak továbbra is jogi védelmet a kisebb tagállamok számára; a kérdés értelmezését erősen befolyásolja, hogy a kutató a birodalmat államként vagy államszövetségként tekinti-e.
II. József (egyeduralkodó 1780–1790) Mária Terézia fiaként kísérletet tett a felvilágosult reformok radikálisabb folytatására. Uralkodása alatt a reformtempó felgyorsult: 1781-ben kiadta a türelmi rendeletet (Toleranzpatent), amely lehetővé tette az evangélikusok, a reformátusok és az ortodoxok számára a korlátozott vallásgyakorlatot, bár a nyilvános vallási ünneplés továbbra is megkötött maradt. Ugyancsak 1781-ben rendelet született a jobbágyi állapot megszüntetéséről az osztrák és cseh tartományokban, ami a parasztok számára jogi szabadságot adott, de a földhasználati terhek és a földesúri járadékok fennmaradtak. II. József a katolikus egyházat is állami felügyelet alá vonta: feloszlatta a szemlélődő szerzetesrendeket, és a papság képzését állami szabályozás alá helyezte – ezt a politikát a kortársak gyakran jozefinizmusnak (Josephinismus) nevezték. A magyar rendi alkotmányt érintő intézkedései, például a német nyelv hivatalossá tétele a magyarországi igazgatásban (1784), komoly ellenállást váltott ki; halála előtt több reformját visszavonta. A reformok összességét a szakirodalom egy része „felülről jövő modernizációnak” tekinti, mások szerint a helyi elitek ellenállása miatt az intézkedések nem hoztak tartós társadalmi átalakulást.
A felvilágosodás eszméi – a racionális kormányzás, a jogegyenlőség gondolata, a vallási türelem követelése – a 18. század második felében mind az osztrák, mind a porosz államban hatottak, de ezek a kormányzati gyakorlatban gyakran csak az államhatalom erősítésének eszközeként jelentek meg. A felvilágosult abszolutizmus fogalma éppen ezért a történészek számára vitatott: egyesek szerint a fogalom eltúlozza a felvilágosodás befolyását, mások szerint viszont megragadja azt a sajátos elegyet, amelyet a 18. századi uralkodók a racionalizáló reformok és a rendi társadalom fenntartása között kialakítottak. Az bizonyos, hogy sem Poroszországban, sem a Habsburg Monarchiában nem született alkotmányos, képviseleti monarchia; a felvilágosult uralkodók a hatalmukat nem osztották meg a rendi gyűlésekkel vagy választott testületekkel.
A 18. század végén a Német-római Birodalom politikai szerkezete megmerevedett, és a francia forradalom, majd a napóleoni háborúk külső nyomása felgyorsította a felbomlást. A Habsburgok és Poroszország az első két koalíciós háborúban (1792–1797, 1798–1801) katonai vereségeket szenvedtek el, ami megmutatta a birodalmi hadsereg és a két nagyhatalom együttműködésének korlátait. Az 1801-es lunéville-i béke és az 1803-as birodalmi főrendi határozat (Reichsdeputationshauptschluss) átfogóan átrendezte a birodalom belső térképét: szekularizálták a katolikus egyházi fejedelemségeket, mediatizálták – azaz nagyobb államokba olvasztották – a kisebb birodalmi rendeket, és ezzel megszüntették a birodalom rendi sokszínűségének egy részét. A folyamat következtében a birodalom tagállamainak száma radikálisan csökkent, és a túlélő közepes államok – Bajorország, Württemberg, Baden – megerősödtek.
A végső lökést a napóleoni katonai siker adta meg. 1806-ban Napóleon megalakította a Rajnai Szövetséget (Rheinbund), amelyhez számos dél- és nyugat-német állam csatlakozott. A szövetség tagjai kiléptek a Német-római Birodalomból, és protektorátusi viszonyba kerültek a francia császárral. I. Ferenc, aki 1792 óta viselte a német-római császári címet – és aki 1804-ben, a francia császári cím hatására, osztrák császárrá (Kaiser von Österreich) nyilvánította magát –, 1806. augusztus 6-án lemondott a német-római császári címről. Ez a lépés formálisan megszüntette a Német-római Birodalmat (Sacrum Romanum Imperium), bár a birodalom tényleges kohéziója már korábban megszűnt. A porosz király és a Habsburg uralkodó ebben a helyzetben már nem a birodalmi keretek között, hanem önálló szuverén államokként kezelték magukat.
A dualizmus tehát 1806-ban nem ért véget, hanem új formát öltött: a Német-római Birodalom helyébe a két német nagyhatalom közötti viszony, valamint a napóleoni hegemónia ellen irányuló, később egymással is rivalizáló törekvések léptek. A 19. századi német egység kérdése ebből a kettős örökségből nőtt ki; ennek részleteit a későbbi fejezetek tárgyalják.
Az alfejezet kronológiája és a főbb politikai események – a sziléziai háborúk, a hétéves háború, a birodalmi főrendi határozat, a Rajnai Szövetség megalakulása – jól dokumentáltak: okleveles források, hivatalos békeszerződések, katonai és udvari levelezések, valamint rendeletek állnak rendelkezésre. A gazdasági és demográfiai adatok, mint például a porosz hadsereg létszáma vagy Szilézia lakossága, korabeli összeírásokon alapulnak, de a becslések között eltérések lehetnek; a szövegben közölt számok ezért tájékoztató jellegűek, és nem tekinthetők pontos statisztikának. A hétéves háború emberveszteségeire vonatkozó becslések különösen bizonytalanok, mivel a katonai jelentések és a polgári veszteségek dokumentálása hiányos.
A felvilágosult abszolutizmus fogalma körüli vita a szakirodalomban élő, és a fogalom használata nem egységes. Egyes történészek a reformokat elsősorban az állami hatalom technikai racionalizálásaként értelmezik, mások hangsúlyozzák a felvilágosodás eszméinek tényleges befolyását. Hasonlóképpen vitatott, hogy a Német-római Birodalom 18. századi intézményei mennyire voltak képesek korlátozni a nagyhatalmak közötti konfliktusokat. A rendi társadalom belső viszonyainak leírásánál a források általában az uralkodói és hivatali perspektívát tükrözik; a paraszti és a városi lakosság mindennapi tapasztalatairól kevesebb közvetlen dokumentum áll rendelkezésre, ezért ezeket a nézőpontokat csak közvetve, bírósági jegyzőkönyvek, panaszlevelek és helyi összeírások alapján tudjuk rekonstruálni.