A napóleoni háborúk után a német nyelvű térség politikai rendszerét nem a nemzeti önrendelkezés, hanem a győztes nagyhatalmak, elsősorban Ausztria és Poroszország, valamint a többi európai monarchia egyensúlyi érdekei alakították. Az 1815-ös bécsi kongresszus (Wiener Kongress) célja a francia forradalom és Napóleon által felforgatott európai rend restaurálása volt, miközben a területi változásokat úgy kellett összeegyeztetni, hogy egyetlen állam se váljon újra hegemón hatalommá. A német kérdés itt sajátos formában vetődött fel: az egykori Német-római Birodalom 1806-ban megszűnt, a bécsi tárgyalásoknak pedig valamiféle állandó, de laza német szövetségi struktúrát kellett létrehoznia, amely nem fenyegeti sem a francia, sem az orosz, sem az angol érdekeket.
A kongresszuson a legfontosabb német szereplők a Habsburg Ausztria és a Hohenzollern Poroszország (Preußen) voltak, mellettük a közepes államok – Bajorország, Württemberg, Hannover, Szászország és a többi német monarchia – küldöttei. A francia képviseletet Talleyrand vezette; az uralkodók közül a döntő befolyást Metternich osztrák államkancellár gyakorolta. Az 1815. június 8-án aláírt Német Szövetségi Okmány (Deutsche Bundesakte) a német államok tartós, de szándékosan gyenge konföderációját hozta létre. Az új Német Szövetség (Deutscher Bund) negyvenegy monarchiából és szabad városból állt: Ausztria és Poroszország mellett az úgynevezett középállamok, valamint apró fejedelemségek és városállamok. A tagállamok megőrizték teljes szuverenitásukat; a szövetség központi szerve, a Szövetségi Gyűlés (Bundestag, majd szövetségi gyűlés néven emlegették) Frankfurt am Mainban ülésezett, osztrák elnöklet alatt, ahol a döntésekhez túlnyomórészt a tagállami utasítások szerinti, vétős jellegű tárgyalás folyt. A szövetség hadügyi és gazdasági értelemben alig volt cselekvőképes, mert a fő feladata éppen a forradalmi változások feltartóztatása és a monarchikus rend fenntartása volt. Ugyanakkor a szövetségi aktában rögzítették, hogy a tagállamoknak „rendi alkotmányt” (landständische Verfassung) kell adniuk – ennek értelmezése azonban azonnal vitássá vált, mert a legtöbb fejedelem a régi rendi gyűlések laza formáját, nem pedig a francia típusú népképviseleti alkotmányt értette alatta.
A bécsi rendezés tehát nem tért vissza automatikusan az 1806 előtti állapothoz. A kis egyházi fejedelemségek és a lovagi birtokok jobbára nem nyerték vissza önállóságukat; a Rajna-vidéken és Dél-Németországban a napóleoni területrendezés, az úgynevezett mediatizáció és szekularizáció hatásai tartósnak bizonyultak. Ez a kettősség – restauráció a dinasztikus politikában, de a területi és jogi reformok részleges megőrzése – végigkísérte a korszakot. A Német Szövetség létrehozatala emellett a „német egység” eszméjét intézményesen napirenden tartotta, miközben a hatalom realitását Ausztria, Poroszország és a közepes monarchiák megosztották egymással.
Az 1815 utáni német politikai rendszert gyakran Metternich-rendszer néven emlegetik, mert Klemens von Metternich herceg, osztrák államkancellár személye és politikája határozta meg az európai restaurációs hullámot. A fogalom a történetírásban vitatott: nem egy teljesen egységes intézményrendszert, hanem sokkal inkább egy közös monarchikus érdekközösséget és rendőri-cenzurális gyakorlatot jelölt. A rendszer lényege az volt, hogy a bécsi rendezést ne csak szerződések, hanem folyamatos konzervatív együttműködés is fenntartsa. Ebben az értelemben a német államok ellenőrzése mellett az olasz területek, a lengyel királyság és a Habsburg monarchia belső rendje is a rendszer részét alkotta.
A bécsi kongresszus után a legfontosabb német belső intézkedések az 1819-es karlsbadi határozatok (Karlsbader Beschlüsse) voltak. A kiváltó esemény a jénai teológushallgató, Karl Ludwig Sand merénylete volt August von Kotzebue író ellen 1819-ben. A gyilkosság alkalmat adott Metternichnek arra, hogy a „német hazafias” diákmozgalmat és a liberális sajtót forradalmi veszélyként mutassa be. A karlsbadi határozatok – amelyeket a Német Szövetség szűk körben, gyorsított eljárással fogadott el – tartalmazzák az egyetemek politikai felügyeletét, a diákszövetségek (Burschenschaften) betiltását, a sajtó előzetes cenzúrájának bevezetését, valamint egy központi vizsgálóbizottság felállítását a „demagóg” mozgalmak üldözésére. A cenzúra és az egyetemi megfigyelés rendszerét a német államok különböző szigorral alkalmazták; Poroszországban és a Habsburg örökös tartományokban kifejezetten erősen, a dél-német alkotmányos államokban enyhébben, de a szövetségi döntések keretet adtak a politikai ellenőrzés kiterjesztéséhez.
A restauráció azonban nem jelentette a társadalmi és gazdasági modernizáció teljes leállítását. Poroszországban a napóleoni korszak reformjai – a jobbágyfelszabadítás, a városi önkormányzat, a hadsereg modernizálása – részben tovább éltek, miközben a liberális alkotmányreform ígérete, amelyet III. Frigyes Vilmos 1815-ben tett, nem valósult meg. A dél-német államok közül több, így Baden, Bajorország, Württemberg és Hessen-Darmstadt a napóleoni időszak francia nyomása alatt vagy éppen azzal párhuzamosan viszonylag modern alkotmányokat adott ki, korlátozott népképviselettel. Ezek a dokumentumok – bár távolról sem voltak demokratikusnak tekinthetők a mai értelemben – intézményes teret biztosítottak a liberális és mérsékelt ellenzéki politikának. A korszak politikai fogalomkészlete tehát megosztott: a „liberális” alkotmányos reformer és a „konzervatív” monarchista álláspont közötti vita Németországban elsősorban arról szólt, hogy a királyi szuverenitás korlátozható-e népképviseleti alkotmánnyal, és a „nemzet” képviselete mennyiben alapulhat egyéni jogokon, nem pedig rendi renden. A „nacionalizmus” mint tömegmozgalom ekkor még csak szűk értelmiségi és diákköri jelenség volt, ám az 1815 utáni cenzúra éppen ezeket a köröket radikalizálta.
A gazdaságban a Német Szövetség tagállamai között 1834-ben életbe lépett a Német Vámszövetség (Zollverein) nevű porosz vezetésű vámunió, amelyhez kezdetben a legtöbb szövetséges német állam, de nem Ausztria csatlakozott. A vámszövetség a német belső kereskedelem akadályait fokozatosan lebontotta, közös külső vámtarifákat állapított meg, és egy sor jogi-mértékegységi egységesítést is elősegített. A gazdasági integráció a politikai szövetségtől szándékosan függetlenül fejlődött, és a későbbi porosz befolyás egyik fontos alapja lett. A kortársak között vita alakult ki arról, hogy a vámunió előkészíti-e a politikai egységet; a történészek egy része szerint a gazdasági érdekegyesítés erősítette a porosz modell vonzerejét, mások szerint a politikailag továbbra is megosztott német térségben a vámszövetség elsősorban a piaci érdekeket szolgálta, és nem vezetett automatikusan államközi egyesüléshez. Ez a kérdés a német történetírás Sonderweg-vitája felé is mutat, amely később a német nemzetállam sajátos, nem nyugati liberális útját próbálta magyarázni, de ezt a 20. századi történészek jelentős része kritikusan kezeli.
A Metternich-rendszer korszaka nem volt mentes a regionális politikai aktusoktól sem. 1832-ben Hambachban tartottak nagy gyűlést, ahol a liberális és demokratikus ellenzék képviselői a sajtószabadságot, a német egységet és a nemzeti alkotmányt követelték. Az 1833-as frankfurti Wachensturm kísérlete – amikor felkelők a szövetségi gyűlés épületét akarták elfoglalni – kudarcot vallott, és újabb megtorló szövetségi intézkedésekhez vezetett. A forradalmi fenyegetést a cenzúra és a rendőri felügyelet azonban csak lefojtani tudta, megszüntetni nem. Az 1830-as franciaországi júliusi forradalom után több dél-német államban is megerősödött az alkotmányos liberális mozgalom, és a német értelmiség körében a nemzeti egység kérdése egyre inkább a politikai nyilvánosság témájává vált.
1848-ban a német területeken is forradalmi hullám söpört végig, amelynek közvetlen kiváltó okai között a rossz termésű évek, az 1847-es gabonaválság, a gazdasági nehézségek, valamint a francia februári forradalom híre szerepeltek. A történészek azonban hangsúlyozzák, hogy a német forradalom nem egységes mozgalom volt, hanem párhuzamosan futó, különböző célokkal rendelkező mozgalmak összessége: a liberális polgárság alkotmányos és nemzeti egységet akart, a radikális demokraták általános választójogot és társadalmi reformokat, a vidéki szegények és a városi munkások pedig a szociális nyomort és a maradék feudális terheket akarták enyhíteni. A német államokban a politikai aktivizálódás 1848 február–márciusában gyors egymásutánban terjedt: Baden, Bajorország, Szászország, Hannover, valamint a porosz és osztrák tartományok nagyvárosaiban tömeggyűlések, petíciók és barikádharcok zajlottak. A helyi dinasztiák sok helyütt engedtek, alkotmányos engedményeket tettek, liberális kormányokat neveztek ki, vagy legalábbis ígéretet tettek a sajtószabadságra, esküdtszékre és népképviseletre.
A forradalmi mozgalom két legfontosabb politikai centruma a Habsburg monarchia, különösen Bécs és a magyarországi események, valamint Poroszország, elsősorban Berlin volt. A bécsi forradalom 1848 márciusában kikényszerítette Metternich lemondását, és a Habsburg udvar kompromisszumra kényszerült, bár a hadsereg és a dinasztia lojalitásának helyreállításával később visszaszerezte a kezdeményezést. Berlinben a március 18-i barikádharcok után IV. Frigyes Vilmos porosz király engedékenyebb hangot ütött meg, majd kénytelen volt visszavonulni és elfogadni egy liberális minisztérium felállítását, valamint alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását. A forradalom német értelmezésében fontos, hogy ezek a városi események nem azonos irányba mutattak: a liberális és demokratikus erők által követelt nemzeti egység kérdését csak egy össznémet, választott testületben lehetett napirendre tűzni.
A frankfurti nemzetgyűlés létrehozása előtt a liberális és demokratikus ellenzék képviselői Heidelbergben és a Vorparlamentben, majd 1848 tavaszán a Német Szövetség tagállamaiban általános választások kiírását érték el. A választás módját nem egységesen, hanem tagállamonként eltérő szabályok szerint tartották, és a választójogot a legtöbb helyen a független, de nem túl széles körű férfi lakosságra korlátozták – bár a részletek vitatottak, mert az egyes választói névjegyzékeket eltérő feltételekkel állították össze. A megválasztott képviselők 1848. május 18-án ültek össze a frankfurti Paulskirchében (Paulskirchenversammlung). Az összetétel jól mutatja a forradalom társadalmi bázisát: többségük tanult polgár, jogász, tanár, lelkész, egyetemi ember, kisebb számban földbirtokos, tisztviselő, üzletember; paraszt, fizikai munkás, szolgáló vagy asszony nem volt közöttük. A képviselők nemzeti hovatartozása is sokszínű volt: a német szövetségen kívüli osztrák, cseh, morva és lengyel területekről is érkeztek küldöttek, de a gyűlés német nemzeti testületként határozta meg magát. Ez a definíció azonnal felvetette a nemzet határainak problémáját: mi legyen a nem német nyelvű lakossággal, elsősorban a cseh, lengyel, olasz, dán és szlovén területekkel? A frankfurti viták ezt a kérdést nem tudták megoldani, és a „nagynémet” illetve „kisnémet” irányzat közötti konfliktusban csúcsosodtak ki.
A nemzetgyűlés munkájának fő iránya az ideiglenes központi hatalom felállítása volt, amely 1848 nyarán meg is történt: a gyűlés birodalmi főmegbízottnak (Reichsverweser) az osztrák Johann főherceget választotta, aki ugyan korlátozott, de szimbolikus össznémet végrehajtó hatalmat képviselt. A gyűlés párhuzamosan fogalmazta az alapvető jogok katalógusát, amelyben rögzítette a sajtószabadságot, a vallásszabadságot, a házfelkutatás elleni védelmet, a tulajdonjogot és a törvény előtti egyenlőséget. Ez a katalógus a későbbi német alkotmányos hagyomány fontos referenciapontja lett, annak ellenére, hogy az 1848–49-es forradalmat a monarchikus erők leverték.
A nemzetgyűlés intézményes döntési pontja a birodalmi alkotmány elfogadása volt 1849. március 28-án. A tervezet örökletes császári méltóságot hozott volna létre, a birodalmi hatalom mellett népképviseleti, bár nem általános demokratikus értelemben vett választójoggal. A kritikus kérdés az volt, hogy az új Német Birodalom határai kiterjedjenek-e az osztrák tartományokra, és ha igen, vajon az osztrák monarchia nem német lakosságú tartományai különválnak-e. A vitában a nagynémet (großdeutsch) megoldás hívei Ausztriát a birodalomban akarták tartani, esetleg osztrák tartományokkal együtt; a kisnémet (kleindeutsch) megoldás hívei Ausztria nélküli német nemzetállamot támogattak Poroszország vezetésével. Az osztrák kormány elutasította a birodalom felosztását és ragaszkodott ahhoz, hogy a Habsburg monarchia teljes területével maradjon egyben. A nemzetgyűlés többsége végül a kisnémet megoldás mellett döntött, és 1849. márciusban császárrá választotta IV. Frigyes Vilmost. A porosz király azonban 1849. április elején visszautasította a koronát – a közkeletű formula szerint nem volt hajlandó „egy forradalomból született koronát” elfogadni, bár a pontos kifejezést a későbbi emlékezet színezhette. A király visszautasítása mögött a monarchikus legitimáció, a német középállamok és a Habsburgokkal való feszültség kerülése, valamint a porosz érdekek is meghúzódtak. A döntés a Paulskirche-alkotmány bukását jelezte, és elindította a forradalom leverésének újabb, nyílt szakaszát.
A frankfurti nemzetgyűlés 1849 tavaszán–nyarán feloszlott, azonban a forradalom nem fejeződött be azonnal. Badenben és a Rajnai Palotában katonai felkelések törtek ki a birodalmi alkotmány védelmében; a porosz csapatok és a szövetségi erők ezeket véresen leverték. A demokratikus mozgalom utolsó hullámai 1849 nyarán elsősorban Délnyugat-Németországban zajlottak, ahol rövid időre radikális kormányok is alakultak, de a katonai túlerő végül mindenhol győzött. A forradalom bukását követően sok résztvevő – így a későbbi amerikai német közösségek tagjai vagy éppen az 1848-as emigráns generáció – elhagyta a német területeket; az emigráció azonban csak az egyik következmény volt.
Az 1848–49-es német forradalom rövid távon elbukott: a monarchikus államok visszaszerezték a hadsereg és a bürokrácia feletti ellenőrzést, a szövetségi gyűlés működése 1850-től fokozatosan helyreállt, és a karlsbadihoz hasonló korlátozások újra érvényesültek. A forradalmat mégsem lehet pusztán kudarcnak tekinteni. A polgári szabadságjogok, a népképviseleti eszme és a nemzeti alkotmány problémája bekerült a német politikai gondolkodás központi témái közé, és a későbbi porosz-német egységesítés folyamata sem volt teljesen független az 1848-ban kipróbált intézményi kísérletektől. A frankfurti alapjogi katalógus, a demokrácia iránti igény, valamint a német egység kérdése a 19. század második felének politikai nyelvezetében újra és újra felbukkant.
A restauráció az 1850-es években azonban nem egyszerűen az 1815-ös állapot visszaállítását jelentette. Poroszország 1850-ben saját alkotmányt adott, amely – bár háromosztályos választójoggal és királyi túlsúllyal – megőrizte a népképviselet intézményét. Ausztria a forradalmi alkotmányokat hamarosan visszavonta, és a neoabszolutizmus időszaka következett. A Német Szövetség fennmaradt, de a porosz-osztrák párhuzamos hatalmi igény egyre nyilvánvalóbbá vált. Az 1850-es évek politikai rendőri intézkedései ugyan lefojtották a nyílt ellenzéket, a német nemzeti mozgalom és a liberális közvélemény azonban nem tűnt el; a sajtó és a civil szerveződések csatornáin, valamint a helyi parlamentekben továbbra is jelen volt. Az 1848-as események emléke évtizedekre meghatározta a német politikai vitát: a liberálisok egy része a nemzeti egységet ezután már a porosz állami erő révén képzelte el, mások a demokratikus és parlamentáris úthoz ragaszkodtak, megint mások a német középállamok szövetségi berendezkedésében látták a jövőt.
A restaurációs korszakra és az 1848-as forradalomra vonatkozó forrásadottság igen gazdag, bár egyenlőtlen. A bécsi kongresszus jegyzőkönyvei, a Német Szövetség szövetségi okmánya, a karlsbadi határozatok, a dél-német alkotmányok, a porosz királyi rendeletek és a frankfurti nemzetgyűlés ülései alapvetően levéltári iratok és hivatalos közlönyök formájában maradtak fenn. A modern történetírás ezeket kritikailag kezeli, mert a hivatalos dokumentumok gyakran a monarchikus kormányzat és a bürokratikus önigazolás nyelvén íródtak. A sajtótermékek, a röpiratok, a politikai költészet, valamint a magánlevelezések segítenek a liberális és demokratikus ellenzék önképének rekonstruálásában, ám ezek sem „objektívek”: az emlékezet évtizedeken át színezte a forradalmi eseményeket. A Paulskirche-vita nagynémet-kisnémet döntése, a császárválasztás és a porosz király visszautasításának pontos indokai ma is vita tárgya; a szakirodalom egy része IV. Frigyes Vilmos személyes monarchizmusát, más része a porosz államérdeket, megint mások a nemzetközi kényszert tekinti döntőnek. A forradalom leverésének áldozatszáma nem központilag dokumentált, a halálesetekre és kivégzésekre vonatkozó becslések eltérők, ezért nem lehet egyetlen pontos összeget meghatározni. A „Metternich-rendszer” mint fölérendelt fogalom is értelmezési kategória: a modern történetírásban vitatott, hogy a rendszer ténylegesen mennyire volt egységes, és mennyire takarja el a porosz, osztrák és középállami érdekek ellentéteit. Mindezeket a korszakra vonatkozó állításoknál jelölni kell.