Az 1848–49-es forradalom és a frankfurti nemzetgyűlés kudarca után a német államiság kérdése nyitva maradt. A restauráció és az 1849 utáni reakció évei után a politikai kezdeményezés fokozatosan Poroszországra szállt, miközben Bécsben a Habsburg-kormányzat ragaszkodott a Német Szövetség (Deutscher Bund) vezető szerepéhez. A gazdasági integráció már korábban megindult: a porosz vezetésű Vámunió (Zollverein) az 1860-as évekre a legtöbb német államot magában foglalta, Ausztria azonban kívül maradt. A gazdasági közeledés nem vált automatikusan politikai egységgé: ahhoz három, rövid, de meghatározó háborúra és Otto von Bismarck porosz miniszterelnök taktikai lépéseire volt szükség. Az egységesítés folyamata nem a népszuverenitásból, hanem a dinasztikus államok közötti szerződésekből és katonai sikerekből indult ki; ez a feszültség a későbbi német történelem egyik központi kérdése maradt.
Otto von Bismarck 1862. szeptemberi miniszterelnöki kinevezésére a porosz alkotmánykonfliktus (Verfassungskonflikt) kellős közepén került sor. A porosz király, I. Vilmos hadseregreform-terve – a hadsereg létszámának növelése, a tartalékos rendszer átalakítása és a szolgálati idő meghosszabbítása – a liberális többségű képviselőház ellenállásába ütközött. A képviselőház megtagadta az új katonai költségvetés jóváhagyását, mire a király a konzervatív porosz junker (Junker) hátterű Bismarckot nevezte ki, aki a kormányzást a parlament jóváhagyása nélkül is folytatta. Az úgynevezett „résnélküli elmélet” alapján arra hivatkozott, hogy ha az alkotmány nem szabályozza a költségvetés elmaradásának esetét, a kormány a régi adók alapján tovább működhet. A képviselőházzal való konfliktus évekig elhúzódott.
Bismarck politikai felfogását a Realpolitik (Realpolitik) kifejezéssel szokás jellemezni. A fogalmat nem ő találta ki: August Ludwig von Rochau liberális publicista használta 1853-ban, de a későbbi történészek és a közbeszéd Bismarck gyakorlatára alkalmazták. Lényege a hatalmi és érdekviszonyok hűvös felmérése, a doktriner elvek háttérbe szorítása és a külpolitikai lehetőségek rugalmas kihasználása. Bismarck 1862. szeptember 30-án a porosz képviselőház költségvetési bizottsága előtt tartott beszédében a korabeli tudósítások szerint arról beszélt, hogy a nagy kérdéseket nem beszédekkel és többségi határozatokkal, hanem „vérrel és vassal” oldják meg. A pontos szöveg rekonstrukciója vitatott, mert a beszédről több, egymástól némileg eltérő tudósítás maradt fenn; a tartalom azonban dokumentált irányváltást jelzett. Ez a retorika a liberális közvéleményben megerősítette azt a képet, hogy a porosz kormány a katonai erőre és a monarchikus tekintélyre épít.
Az első német egységháború a Schleswig-Holstein-kérdésből robbant ki. Schleswig hercegség túlnyomórészt német és dán lakosságú terület volt, Holstein pedig a Német Szövetség tagjaként döntően német jellegű; mindkettő a dán király fennhatósága alatt állt, de eltérő jogállással. Az 1863. novemberi dán alkotmányreform – amely Schleswiget szorosabban Dániához kötötte volna – a német szövetségi jog megsértésének minősült, és a németországi nemzeti mozgalom erős tiltakozását váltotta ki. A Német Szövetség 1863 decemberében föderális végrehajtást indított Holsteinben.
Bismarck a konfliktust nem a szövetség, hanem Poroszország és Ausztria közös fellépésével rendezte. A két nagyhatalom 1864 elején ultimátumban követelte a dán alkotmány visszavonását, majd február 1-jén a porosz–osztrák csapatok átlépték a határt. A háború rövid volt: a dán hadsereg kisebb létszámú és gyengébb felszereltségű volt, a dán erődítményeket, így a düppeli sáncokat is, porosz tüzérség és rohamcsapatok foglalták el. A katonai veszteségek mindkét oldalon jelentősek voltak, a polgári lakosságot pedig a megszállás és a kitelepítések sújtották. Az 1864. augusztus 1-jei előzetes béke és az 1864. október 30-i bécsi béke értelmében a dán király lemondott Schleswig, Holstein és Lauenburg hercegségekről; ezek porosz–osztrák közös igazgatás (kondomínium) alá kerültek. A dán kisebbség helyzete a későbbi évtizedekben ismétlődő konfliktusforrás lett.
A győzelem katonailag megerősítette a porosz hadsereget, de a zsákmány felosztása új feszültséget teremtett Poroszország és Ausztria között. A közös igazgatás gyakorlati ellentmondásai már előrevetítették a két hatalom közötti leszámolást.
Bismarck 1865–66 folyamán tudatosan arra törekedett, hogy a Schleswig-Holstein körüli vitát a német ügyekben való porosz–osztrák konfrontációvá szélesítse. A gschteini egyezmény (1865) átmenetileg megosztotta az igazgatást: Poroszország kormányozta Schleswiget, Ausztria Holsteint; Lauenburg pedig porosz fennhatóság alá került. A feszültség 1866 tavaszán kiújult, amikor a porosz kormány azt állította, hogy az osztrák kormányzás Holsteinben a porosz érdekekkel ellentétes agitációt tűr. Az osztrák fél a Német Szövetség elé vitte az ügyet, és 1866 júniusában a szövetség többsége – köztük a közepes német államok egy része – a poroszok ellen foglalt állást, illetve mozgósítást rendelt el. A dokumentált eseménysor azt mutatja, hogy mindkét nagyhatalom késznek mutatkozott a fegyveres összecsapásra; a háború kitörésének közvetlen felelőssége a kormányok döntéseihez köthető, nem pedig a német vagy osztrák lakosság egészéhez.
A háború 1866 júniusában több fronton indult. Poroszország szövetségese az olasz királyság volt, amely Velence megszerzése reményében lépett hadba; a porosz katonai vezetés – mindenekelőtt Helmuth von Moltke vezérkari főnök – a vasúti szállításra és a gyors koncentrációra épített. A döntő ütközetre 1866. július 3-án került sor Königgrätznél (a szakirodalomban használatos a csehországi Hradec Králové elnevezés is). A porosz hadsereg három irányból támadott, és bár az osztrák hadsereg szervezetten védekezett, a harc végül osztrák vereséghez vezetett. A veszteségadatok a korabeli katonai jelentések alapján mindkét oldalon több ezer halottra és sebesültre tehetők; a pontos számok a forrásokban eltérnek. A háború rákövetkező heteiben a porosz csapatok elfoglalták a Német Szövetség poroszellenes államainak egy részét, köztük a szász és hannoveri területeket is.
Az 1866. augusztus 23-i prágai béke felszámolta a Német Szövetséget, kizárta Ausztriát a német államok közösségéből, és elismerte az észak-német államok porosz vezetésű új szövetségét. A béke – francia közvetítési javaslatok hatására – kimondta, hogy a déli német államok nemzetközileg függetlenek maradnak, és szabadon hozhatnak létre maguk között szövetséget. A Habsburgoknak le kellett mondaniuk Schleswigről és Holsteinről; Poroszország annektálta Hannover, Hessen-Kassel, Nassau és Frankfurt területét, valamint Schleswig-Holsteint. Ezzel megszűnt a porosz területeket kettévágó, korábbi államokból álló sáv.
A háború után 1866 augusztusában Poroszország létrehozta az Észak-Német Szövetséget (Norddeutscher Bund), amely 1867. július 1-jén lépett hatályba. A szövetség tagja lett a Main folyótól északra fekvő huszonkét állam; a déli nagyobb államok – Bajorország, Württemberg, Baden és Hessen-Darmstadt déli része – kívül maradtak, de titkos védelmi szerződéseket kötöttek Poroszországgal, amelyek háború esetén katonai együttműködést írtak elő. A szövetségi alkotmány már magában hordozta a későbbi császári alkotmány alapvonásait: a szövetségi elnöki tisztet a porosz király töltötte be, a szövetségi kancellár az elnöknek felelt, a törvényhozást a szövetségi tanács (Bundesrat) és az általános választójoggal megválasztott birodalmi gyűlés (Reichstag) alkotta. A hadügy és a külpolitika közös, a tagállamok belügyei részben önállóak maradtak. Az általános, egyenlő és titkos férfi választójog bevezetése ebben a keretben jelentős lépés volt, ugyanakkor a kancellár parlament előtti felelősségének hiánya korlátozta a liberális nemzeti mozgalom régi követeléseit. A kortárs liberálisok egy része a valóságos egység felé tett lépésként üdvözölte az alkotmányt, mások a porosz hegemónia kiterjesztését bírálták.
A délnémet államok bevonása a porosz vezetésű államalakulatba csak egy külső fenyegetés hatására vált lehetségessé. A közvetlen ok a spanyol trón betöltése körüli diplomáciai válság volt: az 1868-as spanyol forradalom után a spanyol kormány 1870 tavaszán felvetette, hogy a trónra Leopold von Hohenzollern-Sigmaringen herceget hívná meg, aki a porosz király rokonának számított. A francia császár, III. Napóleon kormánya ezt a porosz befolyás kiterjesztéseként értékelte, és tiltakozott. A tárgyalások során Leopold herceg visszalépett, de a francia kormány további garanciákat követelt I. Vilmostól, aki az Emsben töltött gyógykúráján tartózkodott. A találkozóról szóló jelentést Bismarck a nyilvánosságra szánt távirat formájában úgy szerkesztette, hogy az a francia közvélemény számára méltánytalannak, a német közvélemény számára a porosz király provokálásaként tűnjön. Ez az emsi távirat (Emser Depesche) 1870. július 13-án jelent meg. A távirat szándékos élesítése dokumentált tény: Bismarck maga is elismerte az emlékirataiban, hogy a szöveget a kívánt hatás érdekében átszerkesztette. Azt azonban a történészek vitatják, hogy a francia hadüzenet kirobbanása mennyiben volt elkerülhetetlen, és milyen mértékben formálta Bismarck a háborús szándékot. A francia kormány 1870. július 19-én hadat üzent Poroszországnak – ez a dokumentált közvetlen kiváltó lépés –, de a hosszabb távú francia–porosz feszültséget a korábbi évek hegemóniatörekvései is táplálták.
A háború katonai szakasza ismét a porosz vezérkar, elsősorban Moltke mozgósítási és vasúti logisztikájának fölényét mutatta. A déli német államok a védelmi szerződések értelmében csatlakoztak a porosz háborús erőfeszítéshez, ami a közös külső ellenség révén szorosabbra fűzte a német államok együttműködését. 1870 augusztusa során a német erők több határmenti csatában szorították vissza a francia hadsereget; a döntő ütközetre Sedannál került sor 1870. szeptember 1–2-án. A bekerített francia hadsereg, amelyben III. Napóleon is tartózkodott, kapitulált. A császári hadsereg veresége Párizsban köztársasági kormány létrejöttéhez vezetett (1870. szeptember 4.), de a háború még hónapokig folytatódott. A német csapatok megkezdték Párizs ostromát, amely a polgári lakosság számára élelmiszerhiányt, betegségeket és elhalálozásokat hozott. A francia vidék gerillaharca, a francia kormány újonnan felállított hadseregei és a porosz hadsereg megszállási gyakorlata egyaránt súlyosbította a civil lakosság helyzetét. A felelősség a háborús cselekményekért a hadviselő államok katonai és politikai döntéshozóit terheli, nem a francia vagy a német lakosság egészét; a korszakban a nemzetközi hadijog és a polgári lakosság védelme még fejletlen volt.
A háború lezárását az 1871. január 26-i fegyverszünet és az 1871. május 10-i frankfurti béke jelentette. Franciaország elvesztette Elzász és Lotharingia egy részét (Elsass-Lothringen), amelyet a Német Császárság közvetlen birodalmi fennhatóság alá vont, valamint jelentős jóvátételt fizetett. A területi annexió erős francia revansvágyat szült, és a későbbi francia–német ellentét egyik szimbolikus forrása lett. A háborús veszteségek becslése változó: a halottak és sebesültek száma mindkét oldalon tízezres nagyságrendűre tehető, a polgári áldozatokat is beleértve; a pontos adatok a korabeli és későbbi statisztikák módszertani eltérései miatt bizonytalanok.
Az egységesítés szimbolikus csúcspontjára még a Párizs elleni ostrom idején, a francia királyi palotában került sor. 1871. január 18-án a versailles-i tükörteremben a német fejedelmek és a szabad városok képviselői, valamint katonai és udvari méltóságok jelenlétében kikiáltották a Német Császárságot (Deutsches Kaiserreich), és I. Vilmos porosz királyt német császárrá (Deutscher Kaiser) nyilvánították. A dátum nem volt véletlen: január 18. a brandenburgi–porosz monarchia koronázási évfordulójaként élt az udvari hagyományban. A helyszín, a versailles-i tükörterem, a francia katonai elit korábbi hatalmi reprezentációjának színtere volt, és a kikiáltás így a győztes Poroszország szimbolikus üzenetét erősítette. A ceremónia jellege monarchikus és katonai volt, nem pedig népképviseleti vagy alkotmányozó gyűlés. A „német császár” cím megválasztása is tudatos döntés eredménye: nem „Németország császára” lett, ami a fejedelmek fölötti szuverén hatalmat sugallta volna, hanem „német császár”, ami formálisan a német nemzetet jelölő, a társuralkodók hozzájárulásával viselt cím volt. Bajorország és más déli államok csak külön alkuk – például a posta, a vasút és a hadsereg egyes fenntartott jogai – fejében fogadták el a birodalmi keretet.
A kikiáltás a kortársak egy részében ünneplést, a liberális nemzeti mozgalom egy részében csalódást váltott ki: az egység nem a frankfurti nemzetgyűlés 1848-as császárválasztásának folytatásaként, hanem a fejedelmek és a porosz katonai monarchia szerződéses aktusaként jött létre. A későbbi emlékezetpolitikában – különösen a világháborús nacionalizmus időszakában – ezt a napot a „birodalomalapítás” ünnepeként használták fel, ami történetileg problematikus leegyszerűsítés. Az alfejezet ezért megkülönbözteti a dokumentált jogi-katonai eseményt a hozzá kapcsolt nemzeti mitológiától.
A Német Császárság alkotmányát 1871. április 16-án léptették hatályba; szövege nagyrészt az Észak-Német Szövetség 1867-es alkotmányára épült. Az alkotmány a birodalmat szövetségi államnak (Bundesstaat) határozta meg, amelynek tagjai közé huszonöt szövetségi állam tartozott: négy királyság (Poroszország, Bajorország, Szászország, Württemberg), hat nagyhercegség, öt hercegség, hét fejedelemség, három szabad város (Hamburg, Bréma, Lübeck), valamint a meghódított Elzász-Lotharingia különleges birodalmi terület. A szövetségi államok megtartották uralkodóikat, kormányzataikat és számos belügyi jogkörüket, így a császárság nem volt egységes nemzetállam a mai értelemben. A központi intézmények a következők voltak:
A hadsereg kérdésében az alkotmány különleges szabályt tartalmazott: a katonai költségvetést hétéves ciklusokban (szepternátus, Septennat) hagyták jóvá, és a hadsereg vezetése, a tisztikar kinevezése a császárhoz tartozott. A porosz hadügyi keret gyakorlatilag az egész birodalomra kiterjedt, a bajor, szász és württembergi hadseregek fenntartottak bizonyos külön jogokat, de háború esetén a császár parancsnoksága alá kerültek. Ez a szerkezet a porosz monarchia katonai hatalmát rögzítette, miközben a választójogon keresztül engedett a liberális és demokratikus mozgalmak egyik régi követelésének.
A császárság alkotmányának értékelése erősen vitatott a történetírásban. Egyes történészek – például a 20. század második felének ún. Sonderweg-vitájában – úgy érveltek, hogy a Német Császárság alkotmánya és társadalmi szerkezete egy autoriter, „kancellár-diktatúrához” hasonló berendezkedést hozott létre, amelyben a polgári-liberális erők nem szerezték meg azt a hatalmi pozíciót, mint a nyugat-európai parlamentáris rendszerekben. Mások hangsúlyozzák, hogy a Reichstag valódi költségvetési és törvényhozási jogkörökkel rendelkezett, a választójog a maga korában széles volt, és a birodalmi jogrend, a gazdasági jogalkotás és a szociálpolitika területén jelentős parlamentáris tér alakult ki. A vita nem azt jelenti, hogy a császárság intézményei ne lennének pontosan dokumentálhatók; az értelmezési különbség abban áll, hogy a kutatók mennyire tekintik a birodalmat a későbbi demokratikus fejlődés megtörésének, illetve mennyire mutatnak rá a folytonosságokra és a reformlehetőségekre.
A birodalom létrejötte után a belpolitika gyorsan átalakult: a nemzeti liberálisok a kormánnyal való együttműködésben látták a nemzeti egység kiteljesítését, míg a katolikus egyházhoz kötődő politikai erőket Bismarck az 1870-es években a Kulturkampfnak nevezett egyházpolitikai konfliktussal sújtotta – ennek részletei azonban már a következő alfejezetek témái. Az egységesítés külpolitikai következményei is súlyosak voltak: a Német Császárság európai nagyhatalommá vált, és a Bismarck-féle szövetségi rendszer hosszú távú feszültségei a későbbi világháborús szembenállás előzményei közé tartoznak.
Az alfejezet elsősorban jól dokumentált politikai és jogi forrásokra támaszkodik: a bécsi béke (1864), a gschteini egyezmény (1865), a prágai béke (1866), az Észak-Német Szövetség alkotmánya (1867), a frankfurti béke (1871) és a Német Császárság alkotmánya (1871) hivatalos szövegei nyomtatott forráskiadványokban hozzáférhetők. A háborúk katonai eseményeihez hadtörténeti feldolgozások, korabeli katonai jelentések és diplomáciai iratok használhatók. A döntő szereplők – Bismarck, I. Vilmos, Moltke – emlékiratai elsődleges források, de erősen önigazoló jellegűek, ezért a szakirodalom más iratokkal és parlamenti anyagokkal szembesíti őket.
A bizonytalanságok és viták több szinten jelentkeznek. A háborúk kirobbanásának okai nem vezethetők vissza egyetlen dokumentumra: a dán konfliktusban a schleswigi alkotmányreform körüli értelmezések, az 1866-os háborúban a porosz és osztrák hegemóniatörekvések, az 1870–71-es háborúban az emsi távirat szerepe a francia hadüzenet kiváltásában mind a történészi vita tárgya. Az áldozati és veszteségadatok a korabeli statisztikák hiányosságai miatt becslések; a módszertani eltéréseket a jelenlegi kutatás sem tudja teljesen feloldani. A Német Császárság alkotmányának értékelése szintén nem egységes: a „kancellár-diktatúra” és a „Sonderweg” fogalmai tudományos konstrukciók, nem semleges leírások. A kikiáltás utólagos mitizálása emlékezetpolitikai folyamat, amelyet a forráskritika elkülönít a dokumentált eseményektől. Végül a fejezet nem állíthatja, hogy a német egységesítés egyetlen „szükségszerű” út volt: a források azt mutatják, hogy a porosz vezetésű kisnémet egység mellett más forgatókönyvek is léteztek, és a háborúk kimenetele több szerencsés tényezőn is múlt.