A Német Császárság 1871-es kikiáltása után néhány évtized alatt Európa egyik legdinamikusabb gazdaságává vált, miközben társadalma mélyreható átalakuláson ment keresztül. A Bismarck és az egységesítés alfejezetben tárgyalt politikai keretek most arra adnak lehetőséget, hogy közelebbről megvizsgáljuk, hogyan alakult át a mindennapi élet, a munka világa, a vallási viszonyok és a szociális intézmények a birodalom első fél évszázadában. A korszak gazdasági növekedése és társadalmi feszültségei nem csupán a későbbi weimari válság előzményeit jelentik, hanem az európai modernizáció sajátos német útját is megvilágítják.
A német iparosodás a 19. század első felében, elsősorban a Rajna-vidéken, Szászországban és Sziléziában indult meg, de az 1871 utáni évtizedekben olyan lendületet vett, amely a birodalmat az 1890-es évekre a világ második ipari hatalmává tette – Nagy-Britannia mögött, de az Egyesült Államokat megelőzve a századforduló előtt. A növekedés üteme a becslések szerint évente átlagosan 4–5 százalék volt az 1870-es és az 1890-es évek között, bár a konkrét számok a korabeli statisztikai módszerek eltérései miatt bizonytalanok. A német iparosodás jellegzetessége volt, hogy a textilipar korai szakasza után gyorsan a nehézipar – a szénbányászat, a vas- és acélgyártás, később a vegyipar és az elektrotechnika – vált a húzóágazattá. A Ruhr-vidék, a Saar-vidék, Szilézia és Lotaringia szén- és vasérclelőhelyei, valamint a Rajna és az Elba vízi útjai kedvező feltételeket teremtettek.
A vasútépítés egyszerre volt oka és következménye a gazdasági fellendülésnek. A birodalom vasúthálózata az 1870-es évek elején mintegy 19 000 kilométert tett ki, és 1913-ra megközelítette a 63 000 kilométert; ez a számok nagyságrendje miatt statisztikai becslés, amely a különböző vasúttársaságok és állami vonalak adatainak összesítéséből származik. A vasút nem csupán az áruk és a munkaerő mozgását gyorsította fel, hanem a beruházások óriási ösztönzője is volt: a sínek, mozdonyok és kocsik gyártása fellendítette a kohászatot és a gépgyártást. A nagy iparvállalatok közül kiemelkedett a Krupp konszern, amely az 1860-as évektől a világ egyik legnagyobb acélgyártója és fegyvergyártója lett, valamint a Siemens vállalat, amely az elektrotechnikában és a távíróiparban járt élen. A vegyiparban a BASF, a Bayer és a Hoechst neve vált fogalommá; ezek a cégek a szintetikus festékanyagok, a gyógyszerek és a műtrágyák területén szereztek világhírnevet.
A gazdasági növekedés a nagyvárosok robbanásszerű növekedését hozta magával. Berlin lakossága az 1871-es mintegy 826 000 főről 1900-ra körülbelül 1,9 millióra, 1910-re pedig több mint 2 millióra emelkedett; Hamburg, München, Lipcse, Köln és a Ruhr-vidék városai hasonló, bár kisebb léptékű növekedést mutattak. A városiasodás (Urbanisierung) azonban nem csupán lélekszámnövekedést jelentett: a városok fizikailag is átalakultak, új városrészek, gyárnegyedek, pályaudvarok, csatornázási rendszerek és középületek épültek. A városi lakosság aránya a birodalom egészén az 1871-es mintegy 36 százalékról 1910-re 60 százalék fölé emelkedett; ez a mutató a népszámlálási adatokra épül, de a „város” definíciója tartományonként és időszakonként eltért, ezért a pontos szám vitatható.
A gyors városiasodás komoly társadalmi feszültségekkel járt. A lakáshiány – különösen a nagyvárosok munkásnegyedeiben – súlyos méreteket öltött; a korabeli leírások és a későbbi társadalomtörténeti kutatások szerint több család élt szűk, rosszul szellőző lakásokban, és a higiéniai viszonyok a fertőző betegségek (kolera, tífusz, tuberkulózis) terjedésének kedveztek. Ugyanakkor a városok egyúttal a modern infrastruktúra – vízvezeték, csatornázás, villanyvilágítás, tömegközlekedés – kiépülésének helyszínei is voltak. A társadalmi rétegződés átalakult: a régi rendi tagozódást egyre inkább felváltotta az osztályalapú társadalom, amelyben a gyári munkásság, a polgári középosztály és a nagypolgárság, valamint a földbirtokos arisztokrácia egymástól viszonylag elkülönült világokat alkotott.
A gazdasági fejlődés nem volt egyenletes. Az 1873-as tőzsdei összeomlást követően évekig tartó, „alapítói válságnak” nevezett gazdasági depresszió sújtotta a birodalmat, amely az 1890-es évek elején újabb visszaeséssel járt. A mezőgazdaság különösen érzékeny volt a világpiaci gabonaárak csökkenésére, ami a nagy agrártermelők érdekképviseleteinek megerősödéséhez és a védővámok bevezetéséhez vezetett. A gazdasági nyitottság és a protekcionizmus közötti vita végigkísérte a császárság időszakát: az 1879-es vámreform, amely Bismarck nevéhez kötődik, a nehézipar és a nagy mezőgazdasági termelők érdekeit szolgálta, de drágította a fogyasztási cikkeket és feszültséget okozott a munkásság és a kisebb agrártermelők körében.
A munkásság politikai képviselete a Német Császárságban rendkívül sajátos helyzetben fejlődött ki: a munkásmozgalom ereje és szervezettsége európai összehasonlításban kiemelkedő volt, miközben a birodalmi politikai rendszer korlátozta a parlamenti ellenzék lehetőségeit. A Szociáldemokrata Párt (Sozialdemokratische Partei Deutschlands, SPD) 1875-ben jött létre a Ferdinand Lassalle-féle Általános Német Munkásegylet és a marxista Szociáldemokrata Munkáspárt egyesülésével a gothai kongresszuson. A párt programja, az úgynevezett gothai program kompromisszumos jellegű volt: ötvözte a marxista forradalmi elméletet a lassalle-i államközpontú reformkövetelésekkel. A párt 1891-es erfurti programja már marxista alapokon állt, de a gyakorlatban a napi küzdelmek – a munkaidő csökkentése, a választójog kiterjesztése, a szakszervezeti jogok – kerültek előtérbe. Fontos hangsúlyozni, hogy a 19. századi „szociáldemokrácia” nem azonos a mai, jóléti államot támogató szociáldemokrata pártokkal: a korabeli mozgalomban egyszerre volt jelen a forradalmi marxizmus, a reformizmus és a munkáskultúra önszerveződésének gyakorlata.
A szakszervezetek (Gewerkschaften) párhuzamosan épültek ki. A legnagyobb szerveződés az úgynevezett szabad szakszervezetek csoportja volt, amelyek az SPD-hez közel álltak, de formálisan függetlenek voltak; tagságuk az 1890-es évek elejétől gyorsan nőtt, és 1914-re meghaladta a 2,5 milliót (ez a szám becslés, mivel a szakszervezeti nyilvántartások nem voltak egységesek). Emellett léteztek keresztény szakszervezetek, amelyek a katolikus és protestáns munkások érdekeit képviselték, valamint kisebb liberális, úgynevezett Hirsch–Duncker-szakszervezetek. A szakszervezetek nem csupán bérharcot folytattak, hanem önsegélyező egyesületek, betegsegélyző pénztárak, oktatási körök és kulturális szervezetek hálózatát is működtették, ami a munkásság önálló társadalmi miliőjének kialakulásához vezetett.
A munkásmozgalom növekedésére adott állami válasz a szocialistaellenes törvény (1878–1890) volt, amelyet a birodalmi gyűlés kétszeri merénylet után fogadott el II. Vilmos és Bismarck nyomására. A törvény nem tiltotta be az SPD-t, de betiltotta a szocialista, szociáldemokrata és kommunista célú egyesületeket, gyűléseket és kiadványokat. Sok aktivistát bebörtönöztek vagy kiutasítottak. A törvény azonban nem érte el célját: az SPD a szavazatok arányában tovább erősödött, mert a választásokon a párt jelöltjei egyénileg indulhattak, és a titkos választójog védte a szavazókat. 1877-ben az SPD 9,1 százalékot kapott, 1890-ben már 19,7 százalékot, és ekkor a legtöbb szavazatot megszerző párt lett; a mandátumok elosztása a választókerületi rendszer miatt azonban továbbra is hátrányos volt számára. A törvény eltörlése után, az 1890-es évektől a párt és a szakszervezetek még erősebb intézményhálózatot építettek ki, és a munkásság önálló életvilágát – sajtó, könyvtárak, sportegyesületek, dalárdák – működtették.
A szociáldemokrácia térnyerése állandó belpolitikai feszültséget okozott. A konzervatív és nemzeti-liberális körök a pártot a birodalom és a monarchia ellenségének tekintették, a szociáldemokratákat „birodalmi ellenségeknek” (Reichsfeinde) bélyegezték. Ugyanakkor a mozgalmon belül is vita folyt a politikai irányról: a forradalmi irányzat képviselői – például Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht – a tömegsztrájk és a rendszer megdöntése mellett érveltek, míg a reformista szárny – Eduard Bernstein nevével fémjelezve – a fokozatos átmenetet és a parlamenti munkát hangsúlyozta. E belső vita a háború kitörésekor, 1914-ben ideiglenesen háttérbe szorult: az SPD parlamenti frakciója – a pártvezetés és a szakszervezeti vezetők nyomására – megszavazta a hadihiteleket, amit a háborúellenes baloldal árulásként értékelt.
A Kulturkampf (kultúrharc) kifejezés a porosz-német állam és a katolikus egyház közötti, elsősorban Poroszországban és részben a birodalmi szinten zajló konfliktust jelöli, amely 1871 és 1878 között érte el csúcspontját. A szó maga Rudolf Virchow orvos és liberális politikustól származik, aki a konfliktust a modern, racionális állam és az egyházi tekintély harcaként értelmezte. A történetírásban azonban a „Kulturkampf” megnevezés vitatott: a katolikus oldal gyakran egyháziüldözésként, a liberális oldal a modern állam védelmeként írta le. A könyv ezt a terminust attribúcióval használja, nem tényállításként.
A konfliktus okai összetettek voltak. Az 1870-es pápai tévedhetetlenségi dogma kihirdetése után a porosz kormány attól tartott, hogy a katolikus egyház a birodalommal szemben a pápa iránti engedelmességet helyezi előtérbe. Emellett a birodalom keleti tartományaiban élő lengyel katolikus kisebbség asszimilációjának akadályát látta az egyházban. A politikai katolicizmus intézményesülése – a Centrumpárt (Zentrumspartei) 1870-es megalakulása – minden felekezeti és regionális különbség ellenére erős parlamenti erővé tette a katolikus érdekek képviseletét. A Centrumpárt az 1871-es első birodalmi választásokon a szavazatok mintegy 18–19 százalékát szerezte meg, és a birodalmi gyűlésben a második legerősebb frakció lett.
A Kulturkampf törvényei Poroszországban és részben birodalmi szinten korlátozták az egyház jogkörét. Az 1872-es jezsuita törvény kiutasította a jezsuita rendet a birodalom területéről; a porosz májusi törvények (1873) állami felügyelet alá vonták a papképzést, megkövetelték az egyházi kinevezések állami jóváhagyását, és lehetővé tették az állam számára a renitens egyházi személyek megbüntetését. 1874-ben vezették be Poroszországban a polgári házasságot, 1875-ben pedig a porosz állami törvény megtiltotta a katolikus egyházközségek állami támogatását mindaddig, amíg nem fogadják el az új szabályokat. Sok püspököt és papot elmozdítottak, bebörtönöztek vagy száműztek; egyes egyházközségekben nem volt pap, aki misézett volna. A katolikus lakosság nagy része azonban ellenállt: tiltakozó istentiszteleteket tartottak, a hívek anyagilag támogatták a büntetett egyháziakat, és a Centrumpárt választási támogatottsága a konfliktus éveiben jelentősen nőtt.
A Kulturkampf végül kudarcot vallott. Bismarck az 1870-es évek végén belátta, hogy a Centrumpártot nem lehet megtörni, és hogy a konfliktus rontja a birodalom külpolitikai mozgásterét is – különösen a lengyel katolikus lakosságú területeken. 1878 után fokozatosan visszavonták a törvények egy részét, és az évtized végére a formális együttműködés helyreállt. A Kulturkampf következménye azonban tartós volt: a katolikus kisebbség politikai identitása megerősödött, a Centrumpárt a császárság egész történetében a birodalmi gyűlés egyik legstabilabb pártja maradt, és a katolikus egyház a birodalmon belül saját társadalmi intézményhálózatot – iskolákat, kórházakat, egyesületeket – épített ki. A konfliktus azt is megmutatta, hogy a felekezeti megoszlás – a lakosság mintegy kétharmada protestáns, egyharmada katolikus volt – nem csupán vallási, hanem politikai és regionális törésvonalat is jelentett.
A szociális biztosítás bevezetését a történetírás gyakran Bismarck „kétarcú” politikájának nevezi: egyszerre szolgálta a munkásság megbékítését és a szociáldemokrácia gyengítését. A szocialistaellenes törvény idején a kancellár arra a következtetésre jutott, hogy a munkások forradalmi hangulatát nem csupán represszióval, hanem az állami gondoskodás kiterjesztésével is lehet csökkenteni. A cél az volt, hogy a munkások az államtól várják a biztonságot, ne pedig a szociáldemokrata párttól vagy a szakszervezetektől. A szociális biztosítási törvényeket ezért a német történetírásban gyakran a „kollektivizmus” és az „államszocializmus” korai példájaként tárgyalják; bár ezek a fogalmak korabeli vitájukat is tükrözik.
A három klasszikus törvény a következő volt: a betegségbiztosítási törvény (1883), amely a munkásokat kötelezte egészségbiztosítási pénztárakhoz való csatlakozásra; a balesetbiztosítási törvény (1884), amely a munkahelyi balesetek esetére nyújtott járadékot; és a rokkant- és öregségi biztosítási törvény (1889), amely a 70 év feletti munkásoknak nyugdíjat helyezett kilátásba. Ezek a törvények a világon az első államilag szabályozott, kötelező szociális biztosítási rendszert hozták létre. A finanszírozás háromoldalú volt: a járulékot a munkások, a munkaadók és részben az állam fizette.
A rendszer azonban korántsem volt univerzális. A kezdeti időszakban csak az ipari munkások egy részére vonatkozott, a mezőgazdasági munkások, a háztartási alkalmazottak, a kisipari dolgozók és a nők nagy része kívül maradt. A nyugdíjkorhatár 70 év volt, ami a korabeli átlagos élettartam – a felnőtt férfiaknál körülbelül 40–45 év a születéskor várható élettartamot tekintve – miatt azt jelentette, hogy a jogosultak többsége rövid ideig élvezte az ellátást. A juttatások alacsonyak voltak, és nem pótolták a bérkiesést. A szociális biztosítás tehát nem számolta fel a munkások szegénységét, és nem is gyengítette érdemben a szociáldemokrácia növekedését. Hatása mégis jelentős volt: intézményi mintát adott más országoknak, és a német bürokratikus állam szociális kompetenciájának bővítésével a modern jóléti állam egyik előképét hozta létre. A szociális biztosítási törvények mögött álló politikai szándékot a történészek eltérően értékelik: egyesek szerint a kancellár valódi szociális érzékenysége, mások szerint elsősorban hatalomtechnikai megfontolások vezették; a konszenzus az, hogy mindkét tényező szerepet játszott.
A világpolitika (Weltpolitik) kifejezés a császárság 1890-es évek végétől hivatalos külpolitikai irányvonalát jelöli, amely a német nagyhatalmi pozíció kiterjesztését, a gyarmatok szerzését és a haditengerészet kiépítését tűzte zászlajára. A fogalom elsősorban a külpolitikai szférába tartozik, de társadalmi és gazdasági összefüggései nélkül nem érthető meg. A világpolitikát nem csupán II. Vilmos császár és a kancellárok – elsősorban Bernhard von Bülow, aki 1900 és 1909 között töltötte be a kancellári tisztséget – személyes ambíciói hajtották, hanem az iparosodás által teremtett gazdasági érdekek, a nacionalista közvélemény nyomása és a nagyhatalmi versengés logikája is.
Gazdasági szempontból a világpolitika a német ipar nyersanyag- és piackeresésére adott válaszként is értelmezhető. A birodalom 1884-től kezdett gyarmatokat szerezni Afrikában és Óceániában, de ezek a területek a német külkereskedelemnek csak kis részét tették ki; a gyarmati gazdaság jelentősége sokkal inkább a stratégiai presztízsben és a nyersanyag-ellátás reményében volt, mint a tényleges profitban. A birodalmi statisztikák szerint a gyarmatok részesedése a német külkereskedelemből 1913-ban 1 százalék alatt maradt; ez az adat a korabeli vámszámításokból származik, és a gyarmati kereskedelem rejtett jövedelmeinek becslésétől függően módosulhat. Ennél jelentősebb volt a flottaépítés gazdasági hatása: a haditengerészeti programok – különösen az 1898-as és 1900-as flottatörvények – hatalmas állami megrendeléseket biztosítottak a hajógyáraknak, a kohászatnak és a gépiparnak, és a nehézipar politikai támogatását a világpolitika mögé állították.
A világpolitika társadalmi bázisa erősen nacionalista jellegű volt. A századfordulón virágzó nacionalista egyesületek – a Pángermán Szövetség (Alldeutscher Verband), a Német Gyarmati Társaság (Deutsche Kolonialgesellschaft) és a Német Flottaegyesület (Deutscher Flottenverein) – széles körű propagandát folytattak a tengeri hatalom és a gyarmati terjeszkedés mellett. Az egyesületek tagsága elsősorban a középosztályból, a hivatalnokokból, a tanárokból és a kispolgárságból verbuválódott; a nagyipar és a nagybirtokos elit befolyása is érezhető volt. A nacionalista miliőben a szociáldemokrácia, a nemzetközi munkásmozgalom és a katolikus politika ellenségképként jelent meg, ami tovább szűkítette a birodalmi politika kompromisszumkészségét. A világpolitika támogatottsága azonban nem volt feltétlen: a munkásság nagy része, a parasztság és a békepárti polgári körök a fegyverkezési terheket és a háború veszélyét hangsúlyozták.
A világpolitika megítélése máig a történettudomány egyik vitatott kérdése. A „német különút” (Sonderweg) tézis hívei szerint a császárság agresszív világpolitikája a demokratikus intézmények hiányával és a hagyományos elitek túlhatalmával magyarázható, és ez vezetett az első világháborút kirobbantó feszültségekhez. Ezzel szemben más történészek arra figyelmeztetnek, hogy a gyarmati versengés, a flottaépítés és a nacionalista mobilizáció a korszak valamennyi európai nagyhatalmánál jelen volt, és Németország ebben nem volt kivételes. A vita ma is tart, és a könyv ezt a nézetkülönbséget jelzi, nem pedig eldönti.
Az alfejezetben szereplő gazdasági és társadalmi adatok – az ipari növekedési ráták, a vasúthálózat hossza, a városi lakosság aránya, a szakszervezeti tagság – a korabeli német statisztikai hivatalok, a birodalmi hivatalok és a későbbi történeti statisztikai feldolgozások becslésein alapulnak. A 19. századi statisztika módszertana ma már elavult: az adatgyűjtés nem volt egységes, a népszámlálási kategóriák változtak, és a munkásmozgalmi szervezetek taglétszámai gyakran eltértek a hivatalos jelentésektől. Ezért az ábrák nem tekinthetők pontos mért értékeknek, inkább nagyságrendi becsléseknek. A Kulturkampf törvényeinek pontos tartalma dokumentált, de a konfliktus társadalmi hatása – például a katolikus hívek ellenállásának mértéke – nehezen számszerűsíthető, és a kortárs értékelések erősen elfogultak. A szociális biztosítási törvények szövege elsődleges forrás, de a rendszer tényleges elérése és hatékonysága vitatott. A világpolitika társadalmi támogatottságáról rendelkezésre álló adatok – egyesületi tagság, választási eredmények – csak közvetett mutatók, és a nacionalista egyesületek jelentéseit a kormányzat is befolyásolta. A történeti szakirodalomban a legélesebb vita a Sonderweg-tézis körül folyik: annak állítása, hogy a német társadalom és gazdaság fejlődése sajátos „különutat” járt be, máig nem bizonyított, és több irányzat is kétségbe vonja. A felhasznált szakirodalom felsorolása nélkül ezen a ponton csak a fő értelmezési irányokat lehet jelezni.