A császárság társadalma és gazdasága alfejezetben tárgyalt társadalmi feszültségek, a katonai elit politikai befolyása és a nagyhatalmi vetélkedés 1914-re olyan döntési helyzetet teremtett, amelyben a Német Császárság uralkodói körei a háborút elkerülhetetlennek vagy akár kívánatosnak látták. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan vált a júliusi válság európai háborúvá, milyen katonai és hátországi következményekkel járt a német hadviselés, és miért omlott össze a monarchia 1918 őszén egy alulról indult forradalmi hullámban. A hangsúly a dokumentált döntéseken, a hátországi szenvedéseken és a forradalom társadalmi dinamikáján van, nem pedig bármely nemzet kollektív bűnösségén.
Az 1914. június 28-i szarajevói merényletet követő júliusi válság (Julikrise) eseménysora diplomáciai iratok, naplók és kormányülések jegyzőkönyvei alapján részletesen rekonstruálható. A német kormány – élén II. Vilmos császárral és Theobald von Bethmann-Hollweg kancellárral – 1914. július 5–6-án az úgynevezett biankó csekk (Blankovollmacht) formájában garantálta Ausztria-Magyarország feltétlen támogatását a Szerbiával szembeni fellépéshez. Ez a döntés a szövetségesi hűség és a nagyhatalmi presztízs megőrzésének szándékával magyarázható, de a történészek máig vitatják, mennyire tekinthető tudatos háborús szándéknak vagy inkább téves kockázatvállalásnak.
A német hadsereg mozgósítási terve, a Schlieffen-terv (Schlieffen-Plan), Franciaország gyors legyőzését írta elő a semleges Belgiumon keresztül, hogy a haderőt utána keletre lehessen fordítani Oroszország ellen. A terv elfogadása nem egyszerű katonai technika volt: a semlegesség megsértése tudatos politikai döntés volt, amelyet a kormány és a vezérkar együtt hagyott jóvá. A dokumentált tény az, hogy a német csapatok 1914. augusztus 4-én bevonultak Belgiumba, és ez a lépés az Egyesült Királyság hadba lépésének közvetlen oka lett, mivel London a belga semlegességet garantáló nemzetközi szerződésre hivatkozott. A belga polgári lakosság elleni német atrocitásokról szóló korabeli jelentések – amelyeket az antant propaganda felhasznált – ma is vitatottak, de a kivégzések, gyújtogatások és a leuveni könyvtár felgyújtása dokumentált események, amelyek hozzájárultak a német kép romlásához a semleges országokban.
A felelősség kérdése a történetírásban éles viták tárgya. A Fritz Fischer német történész 1961-es munkájához köthető irányzat szerint a császárság vezető rétege 1914-ben aktívan kereste a háborút, hogy megtörje a külpolitikai bekerítettséget és elterelje a belső társadalmi feszültségeket; ezt az értelmezést sokan a német különút (Sonderweg) téziséhez kapcsolják. Ezzel szemben a Christopher Clark által képviselt, többpólusú válságot hangsúlyozó értelmezés a döntéshozók téves kalkulációit, a szövetségi rendszerek merevségét és a mozgósítási tervek által kikényszerített automatizmust emeli ki. A dokumentált források nem támasztanak alá egyetlen, egyszerű háborús bűnösségi narratívát, de azt sem teszik lehetővé, hogy a német döntéshozókat pusztán a körülmények áldozatainak tekintsük.
A Schleichter-terv kudarca a marne-i csata (1914. szeptember 6–12.) után nyilvánvalóvá vált. A német hadsereg elfoglalta Belgium nagy részét és Franciaország északkeleti iparvidékét, de Párizst nem tudta bevenni, és a frontvonalak négy évre megmerevedtek. A nyugati fronton kialakuló állóháború a lövészárok-hadviselés, a géppuska, a tüzérségi zárótűz és a szögesdrót korát hozta el; a civil lakosság a megszállt területeken kényszermunkát és rekvirálást szenvedett el. A verduni csata (1916. február–december) Erich von Falkenhayn vezérkari főnök tudatos, felőrlő hadművelete volt, amelynek célja a francia hadsereg „kivéreztetése” volt; a csata mindkét oldalon hatalmas veszteségeket okozott, a becslések összesen 700 000–1 000 000 halottról és sebesültről szólnak, de a pontos szám forrásonként eltér. A Somme-i csata (1916. július–november) az antant oldalán hasonló logikát követett, és a német hadsereg is súlyos veszteségeket szenvedett.
A keleti fronton a német haderő 1914 augusztusában a tannenbergi csata (1914. augusztus 26–30.) és a Mazuri-tavaknál vívott ütközet során jelentős győzelmeket aratott Oroszország felett. Paul von Hindenburg és Erich Ludendorff tábornokok ezekből a sikerekből építették fel későbbi politikai befolyásukat. A keleti front azonban hosszabb távon mozgalmasabb maradt; az 1916-os orosz Bruszilov-offenzíva komoly nyomást gyakorolt az osztrák–magyar erőkre, és a német hadseregnek jelentős erőket kellett átcsoportosítania. A keleti fronton elért német sikerek csúcspontja az 1917-es orosz forradalom után kötött breszt-litovszki béke (1918. március 3.) volt, amely hatalmas területeket – Ukrajnát, a balti államokat, Finnországot – vont ki Oroszország fennhatósága alól. Ez a dokumentált győzelem ugyanakkor már nem tudta ellensúlyozni a nyugati fronton bekövetkező vereséget, és a megszállt keleti területeken a német katonai igazgatás kizsákmányoló gyakorlata ellenállást szült.
A korlátlan tengeralattjáró-háború (uneingeschränkter U-Boot-Krieg) 1917. februári újraindítása a német hadvezetés – elsősorban Ludendorff – döntése volt, hogy a brit blokádot tengeralattjárókkal törje meg. Ez a lépés dokumentáltan hozzájárult az Egyesült Államok 1917. áprilisi hadba lépéséhez, mivel amerikai hajókat és állampolgárokat érintett. A tengeralattjáró-háború kezdeti sikerei nem hozták meg a remélt gyors döntést, viszont a semleges országok – köztük az USA – felháborodását kiváltva stratégiai hibának bizonyult.
A háború elhúzódásával a császárság gazdasága és társadalma gyökeresen átalakult. A hátország (Heimatfront) fogalma a polgári lakosságnak a hadviselésbe való szervezett bevonását jelöli: a férfiak tömeges frontra küldése miatt a termelésben a nők, a fiatalok, a hadifoglyok és a megszállt területekről behurcolt kényszermunkások vettek részt. A brit tengeri blokád – amelyet a nemzetközi jog alapján a semleges hajók feltartóztatásával és a Németországba tartó élelmiszer- és nyersanyagszállítmányok lefoglalásával hajtottak végre – súlyos ellátási válságot okozott. A hivatalos jegyrendszer ellenére a lakosság egy része éhezett; a történészi becslések szerint a blokád közvetett hatása több százezer civil halálához járult hozzá Németországban, ugyanakkor a pontos szám vitatott, mert a halálozási statisztikákban nem mindig különíthető el a blokád, a járványok és a háborús stressz hatása.
Az 1916–17-es úgynevezett répa tél (Steckrübenwinter) különösen súlyos volt: a burgonyatermés kudarca miatt a lakosság nagy része takarmányrépára kényszerült, és a hiánybetegségek, valamint az éhínség növelték a halálozást. A háborús gazdaság a Hindenburg-program (Hindenburg-Programm) keretében 1916-tól a teljes termelést a hadsereg szükségletei alá rendelte; ez a munkakötelezettség kiterjesztésével, a sztrájkjog korlátozásával és a hadigazdasági hivatalok bürokratizálódásával járt. A nők tömegesen dolgoztak a hadiiparban, de bérük alacsonyabb maradt, és a háború után sokan elvesztették állásukat; ez a későbbi női egyenjogúsági mozgalmak egyik előzménye, bár a kortárs közbeszéd a női munkát átmeneti szükségnek tekintette.
A háborúellenes hangulat 1916-tól erősödött. 1917-ben a kenyérhiány miatt több nagyvárosban – először Berlinben és Lipcsében – tömegtüntetések és sztrájkok robbantak ki; a munkások részben a Független Szociáldemokrata Párt (Unabhängige Sozialdemokratische Partei Deutschlands, USPD) és a Spartakus-csoport (Spartakusgruppe) háborúellenes agitációjára hallgattak, részben egyszerűen a túlélésért tiltakoztak. A spanyolnátha (Spanische Grippe) 1918–19-es járványa tovább növelte a halálozást; világszerte a becslések 20–50 millió halottat valószínűsítenek, Németországban a járvány áldozatainak száma százezres nagyságrendű lehetett, de a források pontatlansága miatt a pontos adat bizonytalan. A hátországi nélkülözés és a hivatalos propaganda közötti szakadék aláásta a monarchia legitimitását, és a háború végére a császári állam tekintélye súlyosan meggyengült.
A katonai helyzet 1918 nyarára visszafordíthatatlanul rosszra fordult. Az antant szárazföldi offenzívái – a második marne-i csata (1918. július–augusztus) és a száz napos offenzíva (1918. augusztus–november) – fokozatosan visszavetették a német hadsereget. Szeptember végén a német hadvezetés, elsősorban Ludendorff, beismerte a vereséget, és gyors fegyverszünetet, valamint a kormány demokratizálását javasolta. Ez a lépés később a tőrdöfés-mítosz (Dolchstoßlegende) alapját képezte: a katonai elit azt állította, hogy a hadsereget nem a fronton győzték le, hanem a hátországi forradalmárok, sztrájkolók és a demokrata politikusok „hátba döfték”. Ezt a mítoszt a weimari köztársaság idején a jobboldali és antiszemita propaganda széles körben terjesztette, annak ellenére, hogy a katonai vereség tényét a hadvezetés saját iratai is dokumentálják.
A közvetlen forradalmi kiváltó ok a haditengerészet vezetésének 1918. október végi döntése volt: a flotta parancsnoksága a brit hajóraj elleni utolsó, katonailag értelmetlen támadást tervezett, hogy „megmentse a becsületet”. A matrózok ezt megtagadták; 1918. november 3-án Kielben kitört a matrózfelkelés (Matrosenaufstand), amely gyorsan átterjedt más kikötővárosokra, majd a nagyobb iparvárosokra. A mozgalom alulról szerveződve munkás- és katonatanácsokat (Arbeiter- und Soldatenräte) hozott létre, amelyek a háború azonnali befejezését, a monarchia eltörlését és a demokratikus reformokat követelték. A tanácsok összetétele heterogén volt: részt vettek bennük szociáldemokraták, független szociáldemokraták, a Spartakus-csoport radikálisai, de katonák és munkások is, akik nem feltétlenül értettek egyet a pártpolitikai irányzatokkal.
A forradalom politikai irányításáért azonban a legnagyobb munkáspárt, a Szociáldemokrata Párt (Sozialdemokratische Partei Deutschlands, SPD) és annak vezetője, Friedrich Ebert vetélkedett a radikális baloldallal. Ebert 1918. november 9-én vette át a kancellári tisztséget, miután a császári kormány lemondott. Ugyanezen a napon Philipp Scheidemann, az SPD politikusa Berlinben kikiáltotta a köztársaságot (Deutsche Republik), néhány órával később pedig Karl Liebknecht, a Spartakus-szövetség vezetője a szabad szocialista köztársaságot proklamálta. A két kikiáltás közötti feszültség jelezte a forradalom kettős arculatát: a parlamenti demokrácia hívei és a tanácsköztársaság hívei eltérő jövőt képzeltek el. II. Vilmos császár – aki ekkor már a belgiumi Spa városában, a főhadiszálláson tartózkodott – november 9-én lemondott, és másnap Hollandiába menekült; a trónörökös is lemondott, így az 1871-ben létrejött Német Császárság monarchiája megszűnt. A compiegne-i fegyverszünet (Waffenstillstand von Compiègne) 1918. november 11-én lépett életbe, lezárva a harccselekményeket a nyugati fronton.
A forradalom azonban nem ért véget a fegyverszünettel. 1919 tavaszáig tartó, polgárháborús jellegű összecsapások következtek a kormányhoz hű erők – köztük a régi tisztikarból szerveződő szabadcsapatok (Freikorps) – és a radikális baloldali mozgalmak között. Az 1919. januári berlini Spartakus-felkelés leverése, valamint a bajor tanácsköztársaság 1919. májusi felszámolása dokumentált erőszakkal járt. Az Ebert-kormány és a hadsereg vezetése közötti – úgynevezett Ebert–Groener paktum – a rend fenntartását a régi katonai elit bevonásával biztosította; ez a döntés a demokratikus átmenet békéjét megőrizte, de a weimari köztársaság későbbi védtelenségét is előkészítette. A forradalom értelmezése máig vitatott: egyes történészek szerint a „német forradalom” megrekedt, mert a szociáldemokrata vezetés nem számolta fel a régi hatalmi struktúrákat; mások szerint a parlamentáris demokrácia kikiáltása önmagában is jelentős eredmény volt, amely egy polgárháború árnyékában jött létre. A viták részletesebben a Weimar, a náci Németország és a második világháború fejezet első alfejezetében folytatódnak.
A szakasz elsősorban dokumentált elsődleges forrásokra támaszkodik: a német és osztrák–magyar diplomáciai iratokra, kormányülések jegyzőkönyveire, katonai parancsokra, naplókra, visszaemlékezésekre, a birodalmi gyűlés jegyzőkönyveire, statisztikai kimutatásokra, valamint a fegyverszüneti és békeszerződések szövegeire. A dokumentált tények közé tartozik a biankó csekk megadása, a belga semlegesség megsértése, a korlátlan tengeralattjáró-háború bejelentése, a breszt-litovszki béke megkötése, a kieli matrózfelkelés és a császár lemondása.
A vitatott területek közé tartozik a háborús felelősség megítélése. A Fischer-vita óta a történészek egy része a német vezetés tudatos háborús szándékát emeli ki, míg mások a többpólusú válságmodellt és a döntéshozók kognitív korlátait hangsúlyozzák; ezek az értelmezések nem ténykérdések, hanem hangsúlyeltolódások és eltérő módszertani keretek következményei. A blokád halálos áldozatainak száma becslés, mivel a halálokok besorolása a korabeli statisztikákban következetlen; a spanyolnátha németországi áldozatainak számát is csak nagyságrendben lehet megadni. A belga polgári lakosság elleni 1914-es atrocitások dokumentáltak, de mértékük és a korabeli jelentések túlzásai továbbra is vitatottak; a leuveni könyvtár felgyújtása azonban nem vitatott. Az 1918-as forradalom lefolyása jól dokumentált, de a forradalom „elmaradtságáról” vagy „sikeréről” szóló ítéletek értelmezési kérdések, amelyekben a történészi álláspontok a jelenkori demokráciaértelmezésektől sem függetlenek.