Az első világháborút lezáró fegyverszünet és a novemberi forradalom 1918-ban egy addig példátlan politikai kísérletet indított el Németországban. A weimari köztársaság (Weimarer Republik) az 1919 és 1933 közötti időszak első német demokráciája volt, amelyet a kortársak és a történészek ma is eltérően ítélnek meg. A weimari alkotmány, a hiperinfláció, a politikai szélsőségek, a stabilizáció és az 1929-es világválság kérdéseit ebben az alfejezetben járjuk körül. Az események nagy része dokumentált, de a köztársaság bukásának értelmezése a mai napig tudományos vita tárgya.
1918 őszén a német katonai vezetés elismerte, hogy a háború nem nyerhető meg, és a polgári kormányzat előtt jelezte a fegyverszünet szükségességét. A wilhelmi rendszer összeomlását a kieli matrózfelkelés (1918. november eleje) indította el, amelyet munkás- és katonatanácsok alakulása követett több városban. November 9-én a szociáldemokrata Philipp Scheidemann kikiáltotta a köztársaságot, két órával később Karl Liebknecht a szabad szocialista köztársaságot. Vilmos császár lemondott és Hollandiába emigrált. Friedrich Ebert, a Németországi Szociáldemokrata Párt (Sozialdemokratische Partei Deutschlands, SPD) vezetője vette át a kormányt, és a Független Szociáldemokrata Párt (Unabhängige Sozialdemokratische Partei Deutschlands, USPD) ideiglenes koalíciós partnere lett.
A forradalom legfontosabb kérdése az volt, hogy a tanácsrendszer vagy a parlamentáris demokrácia irányába forduljon az ország. Az SPD a nemzetgyűlési választásokat támogatta, míg a radikális baloldal – amely 1918 végén megalakította a Németországi Kommunista Pártot (Kommunistische Partei Deutschlands, KPD) – a tanácsok hatalmát akarta. 1919 januárjában Berlinben fegyveres felkelés tört ki, amelyet a kormány szabadcsapatok (Freikorps) segítségével vert le. A felkelés leverése során gyilkolták meg Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet; haláluk dokumentált, de a kormány közvetlen felelősségének megítélése vitatott. A történészi konszenzus szerint a szociáldemokrata kormány – a köztársaság megóvása érdekében – elfogadta a szabadcsapatok fellépését, miközben a baloldali vezetők meggyilkolását nem tudta vagy nem akarta megakadályozni.
Az első kormánynak szembe kellett néznie a versailles-i békeszerződés aláírásának következményeivel. A szövetséges hatalmak 1919. június 28-án íratták alá Németországgal a békeszerződést, amely a 231. cikkben kimondta a német háborús felelősséget, és területi veszteségeket (Elzász-Lotaringia Franciaországnak, Eupen-Malmedy Belgiumnak, a Saar-vidék népszövetségi igazgatása, Danzig szabad várossá nyilvánítása, a lengyel korridor létrehozása), katonai korlátozásokat (a hadsereg legfeljebb 100 000 fős, nehézfegyverzet nélkül) és jelentős jóvátétel fizetését írta elő. A békeszerződés feltételeit a német közvélemény „diktátumbékeként” (Diktatfrieden) utasította el, és a jobboldali erők a hátba szúrás mítoszát (Dolchstoßlegende) kezdték terjeszteni, miszerint a hadsereget nem a fronton, hanem a hátországi forradalmárok és demokraták győzték le. Ez a mítosz történetileg megcáfolt, de a weimari politikai légkörre gyakorolt romboló hatása a korabeli propagandából dokumentálható. A reváns és a béke elutasítása a köztársasággal szembeni bizalmatlanság állandó forrásává vált.
A versailles-i béke elfogadása politikai válságot okozott, és a jobboldali nacionalista körök a demokratikus kormányzatot árulónak állították be. 1920 márciusában radikális jobboldali katonatisztek és szabadcsapat-tagok Kapp-puccs néven kísérletet tettek a kormány megdöntésére Berlinben; a puccs a munkásság általános sztrájkja miatt néhány nap alatt összeomlott, de megmutatta a hadsereg lojalitásának gyengeségét és a szélsőjobboldal szervezettségét. A következő években politikai gyilkosságok sora rázta meg a köztársaságot: Matthias Erzberger pénzügyminisztert, a fegyverszüneti delegáció tagját 1921-ben, Walther Rathenau külügyminisztert 1922-ben szélsőjobboldali merénylők ölték meg. A bíróságok a jobboldali elkövetőket gyakran enyhe ítéletekkel sújtották, míg a baloldali forradalmárokat sokkal szigorúbban kezelték; ez a kettős mérce dokumentált ítéletstatisztikákból rekonstruálható, értelmezése azonban vita tárgya. Egy 1922-es kortárs összeállítás szerint 1919 és 1922 között 354 jobboldali és 22 baloldali politikai gyilkosságot regisztráltak, de a pontos számok módszertani okokból vitatottak.
A jóvátétel ügye 1923-ban válságba sodorta az országot. Miután a német kormány késedelmesen teljesítette a szén- és fűrészáru-szállításokat, Franciaország és Belgium csapatai 1923 januárjában megszállták a Ruhr-vidéket. A német kormány passzív ellenállást hirdetett: a vasutasok, a bányászok és a köztisztviselők megtagadták az együttműködést a megszállókkal, de a béreket továbbra is folyósítani kellett. A kormány a hiányzó forrásokat pénznyomtatással fedezte, ami a már a háború alatt is gyorsuló inflációt hiperinflációvá (Hyperinflation) tette. 1923 novemberében egy USA-dollár 4,2 billió (4 200 000 000 000) papírmárkát ért; az árak óránként változtak, a fizetéseket naponta, sőt kétszer is kiadták. A pontos árfolyamok a tőzsdei jegyzésekből dokumentáltak, de a hiperinfláció mindennapi hatásainak teljes rekonstrukciója becslésekre támaszkodik. A középosztály megtakarításai elértéktelenedtek, ami egyes történészek szerint tartós bizalmatlanságot szült a demokráciával szemben; mások arra figyelmeztetnek, hogy a hiperinfláció nyertesei is voltak, például az adósok és az exportőrök, ezért nem lehet egyetlen okként a radikalizálódást magyarázni. A pénzvagyonukat vesztett kispolgárok, nyugdíjasok és köztisztviselők körében a köztársaság támogatottsága megrendült; ugyanakkor a munkásság egy része a szakszervezeti érdekvédelem miatt viszonylag védettebb volt.
A válságot Gustav Stresemann kancellár (1923 augusztus–november) oldotta meg: leállította a passzív ellenállást, valutareformot hajtott végre (a Rentenmark bevezetése 1923. november 15-én; 1 Rentenmark = 1 billió papírmárka), és elindította a jóvátétel újratárgyalását. A francia és belga csapatok 1925-ben, a Dawes-terv nyomán végül kivonultak a Ruhr-vidékről.
A weimari köztársaság első éveiben a politikai erőszak mindkét szélsőségről jelen volt. Baloldalon a KPD 1920-ban és 1921-ben is próbálkozott fegyveres felkelésekkel; ezeket a rendőrség és a szabadcsapatok leverték. A bajorországi Münchenben 1919 tavaszán rövid életű tanácsköztársaság jött létre, amelyet szintén erőszakkal számoltak fel. Jobboldalon a Kapp-puccs mellett 1923 novemberében Münchenben Adolf Hitler és Erich Ludendorff vezetésével a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei, NSDAP) kísérelt meg puccsot (sörpuccs, Hitlerputsch). A puccs megbukott, Hitlert letartóztatták, és a per során a bíróság enyhe ítéletet hozott: öt évre ítélték, de alig kilenc hónap után szabadlábra helyezték. A fogságban írta meg a Mein Kampf (Harcom) című politikai programját, amelyben nyíltan kifejtette antiszemita, rasszista és terjeszkedő céljait. A náci párt 1920-ban alakult, Hitler 1921-től lett a vezetője; a párt 25 pontos programja már tartalmazta a radikális nacionalista és antiszemita követeléseket, valamint a versailles-i béke megsemmisítésének igényét.
A politikai gyilkosságok és az utcai erőszak a weimari időszak egészét végigkísérték, és a klasszikus „weimari demokrácia gyengesége” értelmezések egyik központi elemét alkotják; ugyanakkor a történészek rámutatnak, hogy a demokratikus pártok is követtek el hibákat, és a társadalom egy része elfogadta vagy közömbösen szemlélte a szélsőségek erőszakát. A náci és más szélsőjobboldali mozgalmak fellépését nem lehet egyetlen társadalmi rétegre korlátozni; támogatóik a vidéki középosztálytól a nagyvárosi kispolgárságig terjedtek, és a mozgalmak az első világháború utáni traumákat, a revíziós vágyat és az antiszemita előítéleteket egyaránt kihasználták.
A Dawes-terv 1924-ben elindította a viszonylagos stabilizációt. A terv amerikai kölcsönöket juttatott Németországnak (kezdetben 800 millió aranymárka), és átmenetileg csökkentette a jóvátétel éves terheit; a német gazdaság újraindult, az ipari termelés nőtt, a munkanélküliség 1924 után csökkent, bár soha nem szűnt meg teljesen. A stabilizáció azonban törékeny volt: a gazdaság erősen függött a rövid lejáratú amerikai hitelektől, és a mezőgazdasági szektor, valamint a keleti tartományok nehezen találtak magukra. Azt, hogy a fellendülés mennyire volt fenntartható, a kortársak és a későbbi gazdaságtörténészek is vitatják; a növekedés jelentős része a külső adósságra épült, és a belső fizetőképes kereslet maradt gyenge.
Külpolitikailag Stresemann – aki 1923-tól 1929-ig külügyminiszter volt – a nemzetközi elszigeteltség oldására törekedett. A locarnói egyezmény (1925) elismerte a nyugati határokat, de a keleti határok kérdését nyitva hagyta; Németország 1926-ban belépett a Népszövetségbe, és a Young-terv (1929) a jóvátétel összegét 112 milliárd aranymárkában, 59 évre elosztva rögzítette, egyúttal a megszállás korábbi végét (1930) ígérte. A Young-terv elleni nacionalista népszavazás – amelyet a náci párt és a jobboldali Német Nemzeti Néppárt (Deutschnationale Volkspartei, DNVP) kezdeményezett – ugyan kudarcot vallott, de a kampány országos ismertséget hozott Hitlernek.
A belső politikai életben a stabilizációt koalíciós kormányok jellemezték, amelyek gyakran az SPD, a katolikus Centrumpárt (Zentrumspartei), a liberális Német Demokrata Párt (Deutsche Demokratische Partei, DDP) és Német Néppárt (Deutsche Volkspartei, DVP), valamint más polgári pártok együttműködésére épültek. A pártok közötti ellentétek miatt a kormányok gyorsan váltották egymást; 1919 és 1933 között több mint húsz kabinet alakult. Az 1925-ös elnökválasztáson Paul von Hindenburg tábornagy – a jobboldal jelöltje – győzött, aki ugyan formálisan tiszteletben tartotta az alkotmányt, de személyes meggyőződése és későbbi döntései a köztársaság végét segítették. A szociális törvényhozás előrehaladt: 1927-ben bevezették a munkanélküli-biztosítást, és jelentős lakásépítési programok indultak. Ugyanakkor a jóléti rendszer finanszírozása hamar politikai konfliktus forrásává vált, különösen a bérjárulékok emelése körüli vitákban.
A „húszas évek” (Goldene Zwanziger) kulturális pezsgése – a Bauhaus, a dadaizmus, az expresszionista film és a berlini kabarék világa – a nagyvárosi modernitás jelképe lett, de a vidéki, konzervatív és vallásos körökben gyakran a „degenerált” elvárosiasodás és az „amerikanizmus” kritikáját váltotta ki. Ez a kulturális polarizáció dokumentáltan megfigyelhető a korabeli sajtóban és politikai vitairatokban; hogy mennyiben járult hozzá a demokrácia aláásásához, vita tárgya. A nők társadalmi szerepe is átalakult: a választójog és a munkavállalás növekedése mellett a női önállóság a konzervatív körök szemében a hagyományos családmodell fenyegetésének számított. A weimari időszak zsidó polgárai jogilag egyenlőek voltak, és jelentős szerepet játszottak a kultúrában, a tudományban és a gazdaságban; az antiszemita előítéletek azonban erősödtek, és a szélsőjobboldali propaganda a zsidókat tette felelőssé a vesztes háborúért és a kapitalista „uzsoráért”.
Az 1929. októberi tőzsdekrach (október 24., „fekete csütörtök”) az USA-ból kiindulva világgazdasági válságot indított el. Németországot különösen súlyosan érintette, mert a Dawes- és Young-rendszer miatt gazdasága erősen függött az amerikai hitelektől. A hiteleket visszavonták, a termelés visszaesett; az ipari termelés 1932-re mintegy 40 százalékkal csökkent az 1928-as szinthez képest (becslés, eltérő módszertanokkal). A munkanélküliek száma 1929 végén még körülbelül 1,5 millió volt, 1932 elejére hivatalosan 6,1 millióra emelkedett, de a tényleges munkanélküliség – beleértve a rejtett munkanélküliséget és a családtagokat – egyes becslések szerint a 8 milliót is meghaladta. A statisztikai adatok a Reichsanstalt für Arbeitsvermittlung hivatalos közléseiből származnak, de a módszertani különbségek és a regionális eltérések miatt a pontos szám vitatott. A válság a mezőgazdaságot is elérte: az agrárolló miatt a paraszti jövedelmek zuhantak, és a keleti nagybirtokosok eladósodása politikai nyomást gyakorolt a kormányra.
A válság politikai következménye a koalíciós kormányzás összeomlása volt. 1930 márciusában az utolsó, több párt által támogatott kormány (az ún. nagykoalíció) a munkanélküli-biztosítás finanszírozásán bukott meg. Ezt követően Heinrich Brüning (Zentrum) kancellár már nem a Reichstag, hanem az elnök rendeletei alapján kormányzott; ez az „elnöki kormányzás” (präsidiales Regime) a weimari alkotmány 48. cikkére hivatkozott. Brüning deflációs politikát folytatott: csökkentette az állami kiadásokat, a béreket és az árakat, hogy a jóvátételi fizetési képességet fenntartsa. Ezt a politikát a kortárs közgazdászok egy része is bírálta, és a mai gazdaságtörténészek vitatják, hogy lett volna-e alternatíva; a vita különösen a keynesiánus ellenpolitika lehetőségéről szól. A defláció tovább mélyítette a válságot, a munkanélküliség növekedését és a lakosság elkeseredését.
A válság éveiben az NSDAP szavazótábora drámaian megnőtt. A párt az 1928. májusi választáson a szavazatok 2,6 százalékát szerezte meg; 1930 szeptemberében 18,3 százalékot; 1932 júliusában 37,3 százalékot, amivel a legnagyobb parlamenti frakció lett; 1932 novemberében 33,1 százalékra esett vissza; 1933 márciusában – már a hatalomátvétel után, korlátozott körülmények között tartott választáson – 43,9 százalékot ért el. A hivatalos választási statisztikák dokumentáltak, de a szavazók motivációinak értelmezése több irányba ágazik: a gazdasági válság, a munkanélküliség, a kommunistaellenesség, a versailles-i béke revíziójának ígérete, a párt modern propagandája és a hagyományos jobboldali elit támogatása egyaránt szerepel az okok között. Azt sem szabad elhallgatni, hogy a náci párt szavazói közé tartoztak olyan protestáns vidéki közösségek is, amelyek korábban más jobboldali pártokat támogattak, és hogy a munkásságon belül is volt – bár kisebb – náci szavazóbázis.
Az erőszak fokozódott: a náci SA (Sturmabteilung) és a KPD harci szervezete, a Rotfrontkämpferbund közötti utcai összecsapások mindennapossá váltak, és a politikai gyilkosságok száma nőtt. A dokumentált halálesetek a rendőrségi és bírósági iratokból rekonstruálhatók, de a teljes körű statisztika nehezen állítható össze a feljelentések hiánya miatt. Az utcai terror célja a demokratikus intézmények működésének megbénítása és a polgárháborús hangulat kialakítása volt; ezt a kortárs politikai szereplők is elismerték.
A köztársaság utolsó hónapjaiban a hatalmi kulisszatárgyalások a konzervatív elit – ipari, földbirtokos, katonai körök – és Hitler között zajlottak. Franz von Papen (kancellár 1932 június–november) és Kurt von Schleicher (kancellár 1932 december – 1933 január) kísérletei után 1933. január 30-án Paul von Hindenburg birodalmi elnök Hitlert nevezte ki kancellárrá, egy konzervatív–nácionalista koalíció élén. A weimari köztársaság ezzel gyakorlatilag megszűnt, bár az alkotmány formailag még érvényben maradt; a demokratikus intézmények lebontását a következő alfejezet tárgyalja. A hatalomátadásban szerepet játszó konzervatív politikusok célja az volt, hogy a náci mozgalmat „megszelídítsék” és a kommunistákkal szemben használják fel; ez a taktika katasztrofálisan visszafelé sült el, és a felelősség kérdése a mai napig történészi vita tárgya.
A weimari köztársaság történetének legfontosabb elsődleges forrásai a weimari alkotmány szövege, a versailles-i békeszerződés, a Reichstag-választási statisztikák, a birodalmi elnök rendeletei, a kormány- és pártiratok, a bírósági ítéletek, valamint a kortárs naplók, levelezések és újságok. A gazdasági adatok a hivatalos statisztikai hivatalok és a nemzetközi megfigyelők jelentéseiből származnak; a becsléseknél a módszertani különbségeket jelezni kell. A másodlagos szakirodalom hatalmas; a weimari köztársaság bukásának okai a német történetírás egyik legvitatottabb kérdései közé tartoznak. A klasszikus, „Sonderweg” (különút) tézis szerint a német politikai kultúra hosszú távú antidemokratikus hagyományai magyarázzák a bukást; ezt a tézist más kutatók bírálják, rámutatva a struktúrák és a rövid távú döntések együttes felelősségére. A vita nyitott. A hiperinfláció társadalmi hatásairól nincs teljes konszenzus; az, hogy a középosztály radikalizálódását elsősorban a pénzromlás váltotta-e ki, vagy más tényezők is szerepet játszottak, továbbra is kutatási kérdés. A weimari igazságszolgáltatás elfogultságának mértéke és következményei is vita tárgya. A stabilizáció és a válság gazdaságpolitikai értékeléseiben a kortárs és a mai közgazdászok között sincs egyetértés; a Brüning-kormány deflációs politikájának megítélése különösen éles vitákat vált ki. A náci szavazótábor összetételének pontos szociológiai elemzése a korabeli választási statisztikák aggregált jellege miatt korlátozott, ezért a különböző társadalmi csoportok mozgósításáról alkotott kép becsléseken alapul.