A weimari köztársaság 1932–1933-as válsága után a náci hatalomátvétel nem egyetlen jól előkészített puccs eredménye volt, hanem konzervatív politikai elit döntése, amely Hitler kancellári kinevezésével próbálta „megszelídíteni” a nemzetiszocialista mozgalmat. Az előző alfejezet A weimari köztársaság bemutatta, hogy a gazdasági válság, a parlamenti patthelyzet és a birodalmi elnök rendeleti kormányzása miként ásta alá a demokráciát. Ez az alfejezet a kancellári kinevezéstől a békeidőszak diktatúrájának megszilárdulásáig vezeti végig a hatalomátvétel és a diktatúra kiépülésének folyamatát.
A náci vezetés azonnal a „legális forradalom” látszatát építette. A Reichstag 1933. február 27-i tűzvésze után – amelyet a hivatalos narratíva kommunista merényletként állított be, és amelyet Marinus van der Lubbe holland állampolgár elítélésével zártak le, bár a történészek között vita van arról, hogy egyedül cselekedett-e – a kormány február 28-án elnöki rendelettel felfüggesztette a weimari alkotmány alapjogait. Az úgynevezett birodalmi elnöki rendelet a nép és az állam védelméről (Verordnung des Reichspräsidenten zum Schutz von Volk und Staat) lehetővé tette a szólás-, sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadság korlátozását, a levéltitok megsértését, valamint a tartományi kormányok beavatkozását. Ez a rendelet a diktatúra jogi alapjává vált, és 1945-ig hatályban maradt.
Az 1933. március 5-i Reichstag-választást már terror és megfélemlítés közepette tartották. Az NSDAP a szavazatok 43,9%-át szerezte meg; koalíciós partnereivel sem érte el az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmadot. A kommunista párt képviselőit letartóztatták vagy illegalitásba kényszerítették, így az 1933. március 24-i felhatalmazási törvény (Ermächtigungsgesetz, hivatalos nevén Gesetz zur Behebung der Not von Volk und Reich) elfogadásakor a KPD képviselői nem szavazhattak. A törvény lehetővé tette, hogy a kormány a parlament és a Reichsrat nélkül, az alkotmánytól eltérő törvényeket is alkosson. A szavazáson 444 igen, 94 nem szavazat született; az SPD képviselői nyíltan nemmel szavaztak, miközben a Centrum és a polgári pártok támogatták a javaslatot. A történetírás konszenzusa szerint a szavazás feltételei – az SA jelenléte, a kommunista képviselők hiánya, a politikai nyomás – nem teszik lehetővé, hogy szabad parlamenti döntésként értelmezzük; a felhatalmazási törvény a parlament önfelszámolásának dokumentuma volt.
A Gleichschaltung („egyvonalba hozás”, „összehangolás”) a náci rezsim saját kifejezése volt az intézmények, a tartományok, a pártok, a szakszervezetek, a sajtó, a kultúra és a gazdasági érdekképviseletek egységesítésére. A folyamat nem egyetlen törvényen, hanem rendeletek, erőszakcselekmények és önkéntes alkalmazkodás sorozatán alapult.
A munkásmozgalom felszámolása 1933. május 2-án következett: az SA és az SS egységei megszállták a szakszervezeti székházakat, a vezetőket letartóztatták, a vagyonukat elkobozták. A szabad szakszervezeteket a Német Munkafront (Deutsche Arbeitsfront, DAF) váltotta fel, amelybe munkáltatókat és munkavállalókat egyaránt kötelezően szerveztek. A munkavállalói alku- és sztrájkjog megszűnt; a kollektív szerződések helyébe a rezsim által kinevezett „munkabiztosok” döntései léptek.
A pártokat fokozatosan betiltották vagy önfeloszlatták. A KPD-t a Reichstag-tűz után, 1933. február 28-át követően üldözték, betiltásukat a márciusi választás után tették formálissá. Az SPD-t 1933. június 22-én tiltották be. A konzervatív-nacionalista DVP, a DNVP és a Centrum 1933 júniusa és júliusa között oszlott fel önként vagy nyomás alatt. Az 1933. július 14-i törvény az új pártok alakításáról (Gesetz gegen die Neubildung von Parteien) kimondta, hogy a Német Birodalomban egyetlen párt, az NSDAP létezhet; az ellenzéki pártalakítás bűncselekménnyé vált.
A hatalomátvétel első szakaszában a náci vezetés és a konzervatív koalíciós partnerei közötti feszültség az SA ambíciói körül éleződött ki. Ernst Röhm, az SA vezetője „második forradalmat” követelt, és az SA-t a hadsereg helyére állította volna. A hadsereg tisztikara, a konzervatív elit és maga Hitler is fenyegetésként érzékelte ezt. Az 1934. június 30. és július 2. közötti, a náci propaganda által „Röhm-puccs”-nak nevezett, a történetírásban „hosszú kések éjszakája” (Nacht der langen Messer) néven ismert akcióban a rezsim meggyilkolta Röhmet és az SA több vezetőjét, valamint politikai ellenfeleket, köztük Kurt von Schleicher korábbi kancellárt és Gustav von Kahr esetleges tanúját. A gyilkosságok jogi felülvizsgálat nélkül történtek; utólag elfogadott törvénnyel minősítették őket „állami szükségállapot” keretében jogszerűnek. A történészi konszenzus szerint itt nem tényleges puccs elhárításáról volt szó, hanem a rezsim belső riválisainak és a konzervatív kritikusainak tömeges, bírósági eljárás nélküli meggyilkolásáról.
A diktatúra kiépülésének központi eszköze az SA (Sturmabteilung) és az SS (Schutzstaffel) által gyakorolt erőszak, valamint a politikai rendőrség és a koncentrációs táborok rendszere volt. A hatalomátvétel után az SA tagjai büntetlenül bántalmazhatták és letartóztathatták a politikai ellenfeleket; az utcai erőszak a „rend helyreállításának” álcájában zajlott.
Az SS Heinrich Himmler vezetésével fokozatosan kivált az SA-ból, és a rezsim elit szervezeteként a politikai ellenőrzés és a koncentrációs táborok irányítójává vált. A titkos államrendőrség (Geheime Staatspolizei, Gestapo) kezdetben Poroszországban Göring alatt, majd országosan Himmler és Reinhard Heydrich irányítása alatt működött. A Gestapo a politikai rendőri munkát gyakran bírósági kontroll nélkül végezte, és a védőőrizet (Schutzhaft) jogintézményére hivatkozva tarthatott embereket határozatlan ideig fogva. Ez a „védőőrizet” a weimari jogrendből származó intézmény volt, de a rezsim a politikai ellenfelek bírósági ítélet nélküli bebörtönzésére használta.
Az első koncentrációs tábor (Konzentrationslager) 1933. március 22-én nyílt meg Dachau közelében, egy volt lőszergyár területén. A dachaui tábor az SS irányítása alatt állt, és mintájává vált a későbbi táborrendszernek. A táborokba elsősorban kommunistákat, szociáldemokratákat, szakszervezeti vezetőket, zsidókat, homoszexuálisokat, Jehova tanúit és más, a rezsim által „nemkívánatosnak” minősített személyeket hurcoltak. A történészi becslések szerint 1933-ban mintegy 100 000–200 000 embert vettek átmenetileg „védőőrizetbe”, bár a számok pontossága a források hiányossága miatt bizonytalan. A táborokban a foglyok kínzást, kényszermunkát és önkényes büntetéseket szenvedtek el; a halálesetek már a háború előtt is előfordultak, de a tömeges megsemmisítés csak később, a háború alatt vált a rendszer részévé.
A bírósági rendszer párhuzamosan elveszítette függetlenségét. A politikai bűncselekményeket 1934-től fokozatosan az újonnan létrehozott népi bíróság (Volksgerichtshof) hatáskörébe utalták, ahol az ítélkezés politikai ellenőrzés alatt zajlott. A halálbüntetés alkalmazási köre bővült, és a bíróságok gyakran a rezsim politikai céljait szolgálták. A terror tehát nemcsak az utcai erőszakban, hanem a jogrendszer fokozatos átalakításában is testet öltött.
A náci rezsim a hatalom megtartásához nemcsak erőszakot, hanem tömeges propagandát is alkalmazott. 1933. március 13-án hozták létre a birodalmi propagandaminisztériumot (Reichsministerium für Volksaufklärung und Propaganda), amelynek vezetője Joseph Goebbels lett. A minisztérium ellenőrizte a sajtót, a rádiót, a filmet, a színházat, a zenét, a képzőművészetet és a tömegrendezvényeket.
A sajtóban a szerkesztői törvény (Schriftleitergesetz) 1933. október 4-én a szerkesztőket személyes felelősséggel kötelezte a rezsim irányvonalának követésére; a zsidó és politikai ellenzéki újságírókat eltávolították. A rádióban a birodalmi rádiótársaság állami ellenőrzés alá került, és megkezdődött az olcsó néprádió (Volksempfänger) gyártása, hogy a háztartások nagy részébe eljusson a kormányzati üzenet. A hangos rádió a hivatalos beszédek közvetítésének és az ellenségkép fenntartásának eszköze lett.
A tömegrendezvények, különösen a nürnbergi pártnapok, a rezsim nevét és szimbólumait rituálisan mutatták be. A nácik átértelmezték a május 1-jei munkásünnepet „a nemzeti munka napjává”, miközben a szakszervezeteket felszámolták. Az ifjúságot a Hitlerjugend (Hitlerjugend, HJ) és a lányok BDM-szervezete (Bund Deutscher Mädel) fogta össze; 1936 után a HJ egyre inkább kötelező jellegűvé vált, 1939-ben pedig formálisan is kötelezővé tették. Az iskolai tantervbe a fajelmélet, a német történelem és a testnevelés került; a tanároknak a nemzetiszocialista tanárszövetséghez kellett csatlakozniuk.
A kultúrában a rezsim eltávolította a nemkívánatos művészeket, és 1933 májusában országszerte könyvégetéseket rendezett. A modern művészetet később „elfajzott művészet” (Entartete Kunst) címen támadta; az 1937-es müncheni kiállítás a modernizmus megbélyegzésére szolgált. A propaganda központi fogalma a népközösség (Volksgemeinschaft) volt: a rezsim által használt kifejezés egy homogén, „faji” alapon meghatározott nemzeti közösséget ígért, amelyből kizárták a zsidókat, a romákat, a politikai ellenfeleket és mindazokat, akiket nem tekintettek a közösség tagjának. A fogalom tehát nem tényleges társadalmi egyenlőséget, hanem a kirekesztés ideológiai keretét jelentette.
A náci propaganda és a terror mögött a rezsim „fajelmélete” állt, amelyet a korabeli áltudományos faji higiénia (Rassenhygiene) és szociáldarwinista elképzelések ihlettek. A „faj” fogalma a náci ideológia konstruált kategóriája volt, nem biológiai tény; a könyv ezért idézőjelben használja, amikor a rezsim saját beszédmódját idézi. Az ideológia a német népet „árja” felsőbbrendű közösségként határozta meg, míg a zsidókat, a roma és szinti közösségeket, a fogyatékossággal élőket és más csoportokat „alsóbbrendűként” vagy „idegenként” állította be.
Az állami faji politika korai intézkedései 1933 tavaszán kezdődtek. 1933. április 1-jén a rezsim országos bojkottot hirdetett a zsidó tulajdonú üzletek és szabadfoglalkozásúak ellen. Az 1933. április 7-i hivatalnoki törvény (Gesetz zur Wiederherstellung des Berufsbeamtentums) lehetővé tette zsidó és politikailag nem megbízható hivatalnokok elbocsátását; a zsidó orvosokat, ügyvédeket, tanárokat és bírókat fokozatosan kiszorították a közszolgálatból. A genetikai betegségek megelőzéséről szóló törvény (Gesetz zur Verhütung erbkranken Nachwuchses, 1933. július 14.) kényszersterilizációt rendelt el bizonyos, a rezsim által öröklődőnek minősített betegségek és fogyatékosságok esetén; a történészi becslések szerint 1934 és 1945 között mintegy 400 000 embert sterilizáltak, bár a pontos szám vitatott.
A faji jogalkotás csúcspontját az 1935. szeptember 15-i nürnbergi törvények jelentették. A birodalmi állampolgársági törvény (Reichsbürgergesetz) megkülönböztette a „német vérű” birodalmi állampolgárokat az egyszerű „állami alattvalóktól”; a zsidók ezután elveszítették politikai jogaikat. A vérvédelmi törvény (Gesetz zum Schutze des deutschen Blutes und der deutschen Ehre) megtiltotta a zsidók és „német vérű” személyek közötti házasságot és szexuális kapcsolatot, valamint a zsidók bizonyos foglalkoztatását. A törvények végrehajtási rendeletei határozták meg, kit tekintenek zsidónak: a besorolás a nagyszülők vallási hovatartozásán alapult, nem az érintett személy önazonosságán. Ez a módszer jól mutatja, hogy a náci „faji” kategória vallási leszármazást rögzített, miközben hamis biológiai nyelvezetet használt.
A nürnbergi törvények után a zsidók elleni intézkedések fokozódtak. A zsidókat kizárták a gazdasági élet egyre több területéről, a zsidó tulajdonú vállalatok „árjásítását” (Arisierung) állami nyomás és gyakran erőszak kísérte. A zsidó gyermekeket kizárták az állami iskolákból, az utcákon és a kereskedelemben a „zsidó” fémjelzés és üldözés mindennapossá vált. A zsidóság kivándorlását kezdetben a rezsim ösztönözni látszott, de a főbb befogadó országok bevándorlási korlátai miatt a menekülés csak részben volt lehetséges.
A náci diktatúra berendezkedése nem egyformán érintette a német társadalmat, és a lakosság reakciói sem egységesek; a kollektív bűnösség fogalma hamis és félrevezető. A rezsim intézkedéseit egyénekhez, intézményekhez és konkrét döntésekhez lehet kötni, nem a „német néphez” általában. A fennmaradt Gestapo-hangulatjelentések és emigráns beszámolók arról tanúskodnak, hogy a rezsimnek jelentős támogatottsága is volt, de a hétköznapi életben az alkalmazkodás, a közöny és a kritika keveredett.
A rezsim népszerűségét a munkanélküliség visszaszorítása, a tekintélyelvű rend helyreállítása és a külpolitikai sikerek – a Rajna-vidék remilitarizálása (1936), az Anschluss (1938) – növelték. A közmunkaprogramok, az autópálya-építés, a hadiipari megrendelések és a kötelező munkaszolgálat csökkentették a munkanélküliséget, bár a statisztikai adatokba a „nemkívánatos” csoportokat nem számították bele, és a nők foglalkoztatását is visszaszorították. A lakosság egy része a gazdasági stabilizációért cserébe elfogadta a jogfosztást; mások a terror miatt hallgattak. A diktatúrában a közvélemény mérése torz, a fennmaradt hangulatjelentések pedig a rezsim saját érdekeit tükrözhetik, ezért a támogatottság pontos aránya nem ismert.
Az aktív ellenállás lehetőségei már 1933-tól szűkek voltak. A szociáldemokrata és kommunista mozgalom tagjait tömegesen letartóztatták; a pártok illegalitásba vonultak, röplapokat terjesztettek, és külföldi emigráns szervezeteket tartottak fenn. Az 1933 után kialakult baloldali ellenállási hálózatok sok áldozatot szenvedtek, és a Gestapo beépülése miatt gyakran felszámolták őket.
Az egyházak helyzete összetett volt. A katolikus egyház 1933. július 20-án birodalmi konkordátumot (Reichskonkordat) kötött a Vatikánnal, amely garanciákat ígért az egyházi autonómia számára; a rezsim azonban fokozatosan megsértette, és az egyházi intézményeket is a Gleichschaltung alá próbálta vonni. XI. Pius pápa 1937-es „Mit brennender Sorge” enciklikája a konkordátum megsértését és a fajelméletet is bírálta, bár a katolikus egyház hivatalos fellépése nem követelte a demokratikus intézmények visszaállítását, és gyakran csak az egyházi érdekeket védte. A protestáns egyházon belül a rezsimet támogató Német Keresztények (Deutsche Christen) és a Hitvalló Egyház (Bekennende Kirche) közötti szakadás 1934-ben a barmeni zsinaton csúcsosodott ki; a Hitvalló Egyház teológiai alapon utasította el az állami beavatkozást, de tagsága és egyházi vezetői nem alkottak egységes politikai ellenállást. Martin Niemöller és Dietrich Bonhoeffer neve a későbbi ellenállásban vált ismertté; Bonhoeffer a háború alatt a Hitler elleni merénylethez kapcsolódó körhöz tartozott.
A katonai ellenzék csírái már a békeidőszakban megjelentek. 1938-ban a hadsereg egyes tisztjei – köztük Ludwig Beck vezérkari főnök, Franz Halder és Erwin von Witzleben – a Csehszlovákia elleni támadás veszélye miatt puccsot terveztek, de a müncheni egyezmény után elálltak tőle. A tervek hitelességét a háború utáni vallomások és néhány korabeli dokumentum támasztják alá, de a történészek vitatják, mennyire voltak készek a végrehajtásra. A katonai ellenállás később, a háború alatt bontakozott ki, és a náci hatalomátvétel és a diktatúra témáján túlmutat, de gyökerei a békeidőszak jogfosztó intézkedéseire nyúlnak vissza.
A társadalom többsége nem vállalt nyílt ellenállást, hanem a mindennapi alkalmazkodás különböző formáit választotta. Voltak, akik haszonélvezői voltak a rezsimnek; sokan egyszerűen igyekeztek elkerülni a bajt, és a család, a munka, a magánélet keretei közé húzódtak. A kritikus hangok – a rezsim által „zugolódásnak” nevezett hétköznapi elégedetlenség – jelen voltak, de a nyilvános tiltakozásnak rendkívül magas ára volt. A rezsim a feljelentések rendszerével és a Gestapo jelenlétével a bizalmatlanság légkörét hozta létre, amely a szolidaritást is megnehezítette.
A náci hatalomátvétel és a diktatúra kiépülésének rekonstrukciója igen gazdag, de egyenetlen forrásanyagra támaszkodik. Az elsődleges források közé tartoznak a Reichsgesetzblattban közzétett törvények és rendeletek, a birodalmi elnöki és kancellári hivatal fennmaradt iratai, a párt- és állami szervek rendeletei, a bírósági ítéletek, a Gestapo és az SD hangulatjelentései, valamint a náci sajtó és a propagandaanyagok. E típusok többsége a rezsim szempontjából íródott, ezért kritikai olvasást igényel.
A másodlagos források közül a Német Szövetségi Levéltár (Bundesarchiv) állományai, a nürnbergi perek irat- és jegyzőkönyvanyaga, valamint az utólagos történészi feldolgozások alapvetőek. A kortárs magánnaplók, emigráns visszaemlékezések és túlélői beszámolók árnyalják a hivatalos képet; ezek azonban szubjektív módon tükrözik az eseményeket, és emlékezetük az átélt trauma miatt torzulhat. A hatalomátvétel időszakának néhány kulcskérdése – például a Reichstag-tűz körüli felelősség, a társadalmi támogatottság aránya, az 1933-as letartóztatások pontos száma – a források ellentmondásai miatt a szakirodalomban vitatott maradt.
Különösen bizonytalanok azok az adatok, amelyeket a rezsim maga állított elő, például a munkanélküliségi statisztikák vagy a koncentrációs táborok korai fogolylétszámai. A holokauszt előtti zsidóüldözés áldozatainak száma sem adható meg pontosan, mert a rezsim igyekezett eltitkolni vagy eljelentékteleníteni az erőszakot. A történészek ezért gyakran becslésekkel dolgoznak, és a becslések forrását, bizonytalanságát külön jelzik.