A náci Németország zsidóellenes politikája nem egyetlen döntésből, hanem 1933-tól 1945-ig tartó, fokozatosan radikalizálódó folyamatban vált szisztematikus tömeggyilkossággá. A Holocaust (a héberben Shoah, angolul Holocaust) a náci rezsim által elkövetett, elsősorban a zsidó nép ellen irányuló, iparszerűen szervezett üldözés és megsemmisítés elnevezése a történettudományban. A fogalom használata nem vitatott a komoly szakirodalomban: a dokumentumok, a tárgyi bizonyítékok, a szemtanúk beszámolói és az elkövetők saját feljegyzései egyaránt alátámasztják, hogy a náci állam célja a zsidó közösségek elpusztítása volt. Vita elsősorban az áldozatszámok pontos nagyságáról, az egyes intézmények felelősségének mértékéről és a helyi társadalmak szerepéről folyik. A jelen alfejezet ezt a folyamatot mutatja be a dokumentált tények és a történészi konszenzus alapján, az áldozatok és az elkövetők megnevezésével, a kollektív bűnösség sugallata nélkül.
A zsidóellenes intézkedések már a náci hatalomátvétel után megkezdődtek, amint azt A náci hatalomátvétel és a diktatúra tárgyalta. A rezsim első lépései a kirekesztésre és a társadalmi ellehetetlenítésre irányultak, nem pedig a fizikai megsemmisítésre. A nürnbergi törvények (Nürnberger Gesetze) 1935-ben kodifikálták a faji elkülönítést: a „birodalmi állampolgársági törvény” megfosztotta a zsidókat politikai jogaitól, a „vérvédelmi törvény” pedig megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságot, illetve szexuális kapcsolatot. A jogszabályok a zsidók meghatározását a nagyszülők vallási hovatartozása alapján adták meg, ami a modern faji antiszemitizmus jogi fordulatát jelentette. A diszkrimináció kiterjedt a gazdasági életre is: 1936–1938 között a zsidó vállalkozásokat fokozatosan kisajátították vagy ár alatt kényszerítették eladásra, a zsidó orvosok, ügyvédek és tanárok elvesztették állásukat, a zsidó gyermekeket kizárták az iskolákból.
Az erőszak nyíltabb fordulatát az 1938. novemberi kristályéjszaka (Reichspogromnacht vagy Kristallnacht) jelentette: a náci párt által szervezett országos pogrom során több száz zsinagógát gyújtottak fel, zsidó üzleteket és lakásokat rongáltak meg, és mintegy 30 000 zsidó férfit hurcoltak koncentrációs táborba. A halálos áldozatok száma a történészi becslések szerint 90 és 250 között mozog, a pontos adat forráshiány miatt nem ismert. A pogrom után a rezsim a zsidó közösségeket kollektíven kötelezte a kár megtérítésére, és újabb törvények zárták ki a zsidókat a nyilvános életből. A kivándorlás – amely a rezsim által támogatott, de anyagilag kizsákmányolt folyamat volt – 1939-ig több százezer zsidó elhagyását tette lehetővé. A nemzetközi befogadó országok szigorú kvótái azonban sokakat maradásra kényszerítettek.
A második világháború kitörésével a politika jellege megváltozott. A lengyelországi hadjárat során a megszállt területeken a zsidókat gettókba kényszerítették, a hátországi Einsatzgruppen (bevetési egységek) pedig tömeges kivégzéseket hajtottak végre a lengyel értelmiség és a zsidó közösségek tagjai ellen. A Szovjetunió 1941. júniusi megtámadása után a háború nyíltan megsemmisítő jelleget öltött: az Einsatzgruppen és a rendőri zászlóaljak a megszállt szovjet területeken több mint egymillió zsidó férfit, nőt és gyermeket lőttek tömegsírokba, gyakran a helyi lakosság szemeláttára. Ebben a szakaszban még nem létezett iparosított megsemmisítő táborrendszer, de a tömeggyilkosság gyakorlata már intézményesült. A történészi vita arról szól, hogy a zsidók teljes elpusztításának szándéka mikor kristályosodott ki végleges döntéssé: egyes kutatók 1941 nyarára, mások 1941 őszére-télre teszik a döntés időpontját, míg a „végső megoldás” (Endlösung) hivatalos koordinálása az 1942. januári Wannsee-i konferencián (Wannseekonferenz) történt. A döntés megszületésének pontos rekonstrukciója forráshiány miatt bizonytalan, mert a legfontosabb utasításokat gyakran szóban vagy megsemmisített iratokban fogalmazták meg.
A lengyelországi megszállás után a náci hatóságok a zsidó lakosságot több száz, fallal vagy szögesdróttal elzárt gettóba (ghetto) kényszerítették. A legnagyobbak – Varsó, Łódź, Krakkó – több százezer embert zsúfoltak össze, ahol a túlzsúfoltság, az éhezés és a járványok még a deportálások előtt tömeges halálozást okoztak. A gettókban a zsidó tanácsok (Judenräte) – a megszállók által kinevezett vagy kikényszerített testületek – közvetítettek a náci hatóságok és a közösség között, ami a túlélési stratégiák, a kollaboráció és az ellenállás határterületein mozgott. A gettók gazdasági szerepe átmenetileg fenntarthatónak tűnt, de a rezsim fő célja a zsidók összegyűjtése és későbbi deportálása volt.
A gettók felszámolása 1942-ben kezdődött a Reinhard-művelet (Aktion Reinhardt) keretében. A lengyelországi gettók lakóit vasúton szállították a megsemmisítő táborokba, ahol a megérkezők többségét azonnal gázkamrákban ölték meg. A varsói gettó 1943. áprilisi felkelése – amely a zsidó ellenállás legismertebb fegyveres megnyilvánulása volt – a náci hatóságok válaszaként a gettó teljes megsemmisítéséhez vezetett. A felkelők túlnyomó többsége meghalt a harcokban vagy a lerombolt gettó romjai alatt, a túlélők zömét táborokba deportálták. A lengyel zsidóság – a háború előtti Európa legnagyobb zsidó közössége – a megszállás alatt szinte teljesen elpusztult: a becslések szerint a 3,3 millió lengyel zsidóból mintegy 3 millió halt meg, ez a szám azonban becslés, és a források eltérhetnek.
A megsemmisítő táborok (Vernichtungslager) a náci tömeggyilkosság iparosított formáját testesítették meg. A legfontosabb létesítmények a lengyelországi megszállt területeken működtek: Chełmno (1941 decemberétől gázkamionokkal), Bełżec, Sobibór és Treblinka (1942 tavaszától gázkamrákkal), valamint Majdanek és Auschwitz-Birkenau (utóbbi a legnagyobb, amely koncentrációs és megsemmisítő tábor funkciót egyaránt betöltött). A táborokban a gyilkosság technológiája a szén-monoxidtól a cianid alapú rovarirtó szer, a Zyklon B alkalmazásáig terjedt. A történészi konszenzus szerint a megsemmisítő táborokban összesen mintegy 2,7–3,0 millió zsidó halt meg; Auschwitz-Birkenau egymaga körülbelül 1,1 millió ember haláláért felelős, akiknek mintegy 960 000 zsidó volt. Az áldozatszámok becslések, mert a náci hatóságok a táborok felszámolásakor sok nyilvántartást megsemmisítettek.
A deportálások egész Európából futottak be a megsemmisítő táborokba. A nyugat-európai országokból – Franciaországból, Belgiumból, Hollandiából – mintegy 200 000 zsidót deportáltak, akiknek nagy része Auschwitzban halt meg. A konkrét országokban történt eseményeket a Franciaország 1914-től napjainkig fejezet tárgyalja részletesen, különösen a Vichy-rezsim kollaborációjának kapcsán. A délkelet-európai és kelet-közép-európai deportálások a náci Németországgal szövetséges vagy általa megszállt államok hatóságainak közreműködésével történtek. A történészi konszenzus szerint a Holocaust áldozatainak összlétszáma körülbelül 6 millió zsidó, de a becslések 5,1 és 6,0 millió között szórnak, és a pontos szám a hiányos forrásadottság miatt nem állapítható meg. A „6 millió” kerek szám tehát tudományos becslés, nem pedig dokumentált összeg, de a nagyságrend nem vitatott.
A náci megsemmisítő politika nem kizárólag a zsidókra irányult. A roma holokauszt – amelyet egyes roma közösségek és kutatók Porajmos vagy Samudaripen néven emlegetnek – ugyanazon a faji ideológián alapult. A roma közösségeket a nürnbergi törvények értelmében „alsóbbrendűnek” minősítették, és 1936-tól koncentrációs táborokba vagy gettókba zárták. A háború alatt a megszállt keleti területeken az Einsatzgruppen és a helyi kollaboráns erők romákat is tömegesen végeztek ki. A becslések a roma áldozatok számát 200 000 és 500 000 között adják meg, de a források szórása jelentős, és a pontos szám nem ismert. Az Auschwitz-Birkenau „roma családi táborában” éjszakákra emlékeztető, 1944. augusztusi felszámolás során mintegy 4 200 romát öltek meg gázkamrában. A roma holokauszt elismerése a háború utáni évtizedekben késlekedett, és csak az 1980-as évektől vált a történetírás és az emlékezetpolitika hangsúlyos részévé.
A fogyatékossággal élő emberek elleni T4-program (Aktion T4) 1939 őszén indult, és a „gyógyíthatatlannak” minősített betegeket, fogyatékos gyermekeket és felnőtteket ölte meg orvosi intézetekben, gázkamrákban vagy halálos injekcióval. Az egyházi tiltakozás – különösen Clemens August von Galen püspök 1941-es prédikációja – a program hivatalos leállításához vezetett, de a gyilkosságok decentralizált formában folytatódtak. A T4-program áldozatainak száma a történészi becslések szerint 70 000 és 300 000 között mozog, leggyakrabban 200 000 körül említik. A szovjet hadifoglyok közül a náci fogságban mintegy 3,3 millióan haltak meg – nem mindannyian a Holocaust szűk értelemben vett részeként, hanem a megsemmisítő háború és az éheztetés következtében. A politikai ellenfelek, a lengyel értelmiség tagjai, a homoszexuálisok (akiket a náci büntetőjog alapján üldöztek; becslések szerint 5 000–15 000 halt meg a táborokban) és a Jehova tanúi (közülük becslések szerint mintegy 1 700–2 000 halt meg) szintén a náci üldözés áldozatai voltak. Alapvető különbség, hogy a zsidók és a romák esetében a megsemmisítés célja a csoport egészének elpusztítása volt, míg más csoportok üldözése politikai, vallási vagy társadalmi okokból történt, és nem feltétlenül irányult a közösség totális felszámolására.
A Holocaust elkövetői nem egyetlen homogén csoportot alkottak. A felelősség súlypontja az SS-re, a Rendőrségre és a Reichssicherheitshauptamt (RSHA) alá rendelt szervezetekre esett, különösen az Einsatzgruppen-re, a rendőri zászlóaljakra és a koncentrációs táborok személyzetére. A Wehrmacht szerepe a tömeggyilkosságokban a háború utáni évtizedekben vitatott volt; a mai történészi konszenzus szerint a hadsereg nemcsak logisztikailag támogatta a megsemmisítést, hanem egyes egységei közvetlenül is részt vettek kivégzésekben, és a parancsnoki struktúra a megszállt területeken szorosan együttműködött az SS-szel. A Reichsbahn (birodalmi vasút) deportálásokban játszott szerepe dokumentált: a menetrendek és a szállítási költségek elszámolása fennmaradt iratokban bizonyítják, hogy a vasúti tisztviselők tudták, embereket szállítanak a haláltáborokba. A német közigazgatás hivatalnokai a Wannsee-i konferencián való részvételükkel és a rendeletek kiadásával váltak a folyamat részeseivé.
A kollaboráció fogalma a megszállt országok és a szövetséges államok hatóságainak, rendőrségének és milíciáinak közreműködésére utal. A legjelentősebb példa a Vichy-rezsim Franciaországban, amely saját kezdeményezésére regisztrálta a zsidókat, majd a náci hatóságokkal együttműködve deportálta őket. A francia rendőrség 1942. júliusi párizsi razziája (a Vel’ d’Hiv-razzia) során mintegy 13 000 zsidót vettek őrizetbe, akiknek többségét később Auschwitzba szállították. A szlovák, horvát, román és magyar hatóságok szintén aktívan részt vettek a zsidók deportálásában vagy a helyi tömeggyilkosságokban; a részletek ezen országok történetéhez tartoznak, és a könyv más fejezetei tárgyalják őket. Fontos megkülönböztetni a kollaboráció intézményes formáit az egyéni magatartásoktól: a megszállt területeken sok lakos passzívan szemlélte az üldözést, mások segítették az áldozatokat, és voltak, akik feljelentették őket. A Yad Vashem által elismert „Világ Igazai” (Righteous Among the Nations) címét olyan nem zsidóknak adományozzák, akik életük kockáztatásával mentettek zsidókat; a dokumentált esetek száma 2026-ig több tízezer, és folyamatosan bővül.
A szemtanúk szerepe kettős: az áldozatok, a túlélők és a környező lakosság beszámolói pótolhatatlan forrásai a deportálásoknak és a táborok működésének, ugyanakkor a náci hatóságok által kikényszerített hallgatás és a háború utáni emlékezetpolitika torzíthatta is az egyéni emlékezetet. A történészi módszertan ezért a szemtanúk elbeszéléseit más forrásokkal összevetve kezeli.
A Holocaust emlékezete a háború utáni évtizedekben fokozatosan alakult ki, és országonként eltérő ütemben intézményesült. A nürnbergi per (1945–1946) és az azt követő, az amerikai, brit, francia és szovjet zónákban lefolytatott perek dokumentálták a megsemmisítő apparátus működését, de a hidegháború kezdetén a figyelem a náci háborús bűnökről hamarosan a kommunista fenyegetésre terelődött. Az 1960-as években az Eichmann-per Jeruzsálemben és a németországi Auschwitz-perek a Holocaustot a nyilvános emlékezet középpontjába állították. Németországban az Erinnerungskultur (emlékezetkultúra) az 1980-as évektől vált állami szintű elköteleződéssé, amely a múlt feldolgozását a demokratikus identitás részének tekinti. A tagadás elleni küzdelem részeként számos ország – köztük Németország, Ausztria, Franciaország és Izrael – büntetőjogilag is üldözi a Holocaust tagadását és relativizálását. A tagadás nem tudományos álláspont, hanem politikai-ideológiai alapú állítás, amely a dokumentált tömeggyilkosság tényét vitatja vagy minimalizálja; a nemzetközi történészi közösség egyhangúlag elutasítja.
Az emlékezetpolitika vitái ma is tartanak. A német emlékezetkultúra egyes kritikusai szerint a Holocaust központi szerepe háttérbe szoríthatja a gyarmati erőszak és a roma holokauszt emlékezetét; mások a jelenkori izraeli politika bírálatának elfojtását látják benne. E viták nem a tényekben, hanem azok politikai súlyozásában és értelmezésében különböznek. A könyv álláspontja szerint a Holocaust dokumentált tény, az emlékezetpolitikai keretek azonban koronként és politikai közösségenként változnak, és ezeket attribúcióval kell bemutatni.
A Holocaust tanulmányozásához rendelkezésre álló források rendkívül széleskörűek, de korántsem hiánytalanok. Az elsődleges források közé tartoznak a náci hatóságok fennmaradt iratai – így a Wannsee-i konferencia jegyzőkönyve, az Einsatzgruppen jelentései, a deportálási listák, a tábori nyilvántartások –, az áldozatok naplói és levelei (például Anne Frank naplója), a túlélők visszaemlékezései, a szemtanúk vallomásai, valamint a szövetséges csapatok által készített filmfelvételek és fotók. A másodlagos szakirodalom a történészi konszenzus alapja; a mérvadó munkák között említhető Raul Hilberg, Saul Friedländer, Yehuda Bauer és Christopher Browning művei (az itt említett szerzők és művek hivatkozása másodlagos forrásokon alapul, nem közvetlenül olvasott példányokból).
A bizonytalanságok több szinten jelentkeznek. Az áldozatszámok becslések, mert a náci hatóságok a háború végén számos nyilvántartást megsemmisítettek, és a kelet-európai tömegsírok feltárása sem teljes. A 6 milliós zsidó áldozatszám a történészi konszenzust tükrözi, de az 5,1–6,0 millió közötti tartományban mozog. A roma áldozatok száma még bizonytalanabb, 200 000 és 500 000 között emlegetett. A döntéshozatali folyamat rekonstrukciója sem teljes: a „végső megoldás” elrendelésének pillanata forráshiány miatt vitatott, és a kutatók vitatják, hogy mennyiben volt központi parancs vagy a periférián kibontakozó radikalizálódás eredménye. A Wehrmacht szerepének mértékét a háború utáni apologetikus narratívák hosszú ideig torzították, de a mai konszenzus a hadsereg rendszerszintű érintettségét dokumentáltnak tekinti. A helyi kollaboráció mértéke és motivációi országonként eltérően dokumentáltak, és a nemzeti történetírások vitái még mindig élénkek. A tagadás nem tartozik a tudományos viták közé, ezért a könyv ezt nem ismeri el értelmezési lehetőségként.