A második világháború németországi története nem választható el a náci rezsim 1933 óta követett expanziós és faji ideológiájától, amelyet az előző alfejezet A Holocaust a megsemmisítő antiszemitizmus szemszögéből tárgyalt. A háború menete, a keleti fronton alkalmazott totális hadviselés és a Német Birodalom 1945-ös összeomlása együtt mutatja meg, hogyan vált a náci állam hadigazdasága, megszálló apparátusa és hadserege a tömeges erőszak végrehajtójává. Jelen alfejezet a katonai eseményeket önmagukon túlmutatóan, a megszállt társadalmakra, a kényszermunkára, a polgári lakosság szenvedésére, valamint a háborús felelősség kérdésére is kitekint. A cél nem a német „nemzeti tragédia” ábrázolása, hanem annak tárgyilagos bemutatása, hogy a náci Németország által indított háború Európa nagy részén pusztítást, kitelepítést és tartós traumát okozott, miközben a német társadalom maga is az erőszak elszenvedőjévé vált a háború utolsó szakaszában.
A második világháború európai szakasza 1939. szeptember 1-jén a Lengyelország elleni német támadással kezdődött, miután a náci vezetés ürügyként a gleiwitzi rádióállomás ellen színlelt támadást hajtatott végre. A Wehrmacht (Wehrmacht) a lengyel hadsereget a villámháború (Blitzkrieg) taktikájával, páncélos ékek, légierő és gyorsan mozgó gyalogság együttes alkalmazásával néhány hét alatt szétzúzta; Varsó szeptember 28-án kapitulált. A náci megszálló hatóságok Lengyelországban azonnal hozzáláttak a lengyel állam felszámolásához, az értelmiség és a zsidó lakosság tömeges elhurcolásához, valamint a terület beolvasztásához vagy kormányzósággá alakításához – ezek a lépések dokumentáltan a faji hierarchiára épülő megszállási politika első szakaszát jelentették. A Szovjetunió a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka alapján szeptember 17-én megszállta Kelet-Lengyelországot, ami a lengyel állam teljes felosztásához vezetett.
A nyugati fronton 1940 tavaszán a német hadsereg előbb Dániát és Norvégiát rohanta le (április–június), majd május 10-én megindította a Franciaország, Belgium, Hollandia és Luxemburg elleni támadást. A német páncélos erők az Ardenneken át váratlanul délről kerülték meg a francia Maginot-vonalat, és május végére a szövetséges erők nagy részét Dunkerque-nél a tengerpartra szorították. A brit expedíciós hadsereg kimentése (május 26. – június 4.) mintegy 338 ezer katonát evakuált, de a francia hadsereg veresége elkerülhetetlenné vált. Franciaország 1940. június 22-én írta alá a fegyverszünetet a compiègne-i erdőben, ugyanabban a vasúti kocsiban, ahol 1918-ban a német delegáció kapitulált. Az ország északi és atlanti partvidékét német megszállás alá helyezték, míg a déli, ún. Vichy-rezsim (Vichy) névleges függetlenséget kapott, de gyakorlatilag együttműködésre kényszerült a náci Németországgal (lásd a második világháború, Vichy és az ellenállás alfejezetet a francia fejezetben). A brit kormány Winston Churchill vezetésével elutasította a megegyezést, és a londoni csata (Battle of Britain, 1940. július–október) során a Királyi Légierő megakadályozta a német légi fölény kivívását, ami a német partraszállási tervek (Seelöwe hadművelet) lefújásához vezetett.
A háború 1941-ben a Balkánon és a Földközi-tengeren folytatódott: Németország 1941 tavaszán Jugoszláviát és Görögországot támadta meg, hogy biztosítsa déli szárnyát a tervezett szovjet invázió előtt. A náci megszálló erők a Balkánon – különösen Szerbiában és Görögországban – partizánellenes megtorlások során tömegesen végeztek ki civileket, és a zsidó közösségek deportálását is megkezdték. Ezzel párhuzamosan a tengeralattjáró-háború (U-Boot-Krieg) az Atlanti-óceánon a szövetséges utánpótlási vonalak elvágására irányult, és 1941–1942-ben súlyos veszteségeket okozott a brit és amerikai hajóforgalomnak.
A kezdeti német előrenyomulás három irányban haladt: északon Leningrád, középen Moszkva, délen Kijev és a Kaukázus felé. A Vörös Hadsereg 1941 nyarán és őszén súlyos vereségeket szenvedett, több millió szovjet katona esett hadifogságba. A hadifoglyokkal való német bánásmód a háború egyik legnagyobb emberi katasztrófája volt: a dokumentált becslések szerint a szovjet hadifoglyokból körülbelül 3,3 millióan haltak meg német őrizetben – éhezés, betegségek, kivégzések vagy szándékos elhanyagolás következtében. A megszállt területeken az Einsatzgruppen (bevetési egységek) a Wehrmacht logisztikai támogatásával tömegesen gyilkolták a zsidó lakosságot, a kommunista funkcionáriusokat és a roma közösségeket. A Babij Jar-i mészárlás Kijev mellett 1941. szeptember 29–30-án mintegy 33 ezer zsidó férfi, nő és gyermek kivégzésével a szervezett tömeggyilkosság egyik legismertebb példája.
A Moszkva elleni támadás 1941 decemberében a szovjet ellentámadás következtében kifulladt; a német hadsereg nem volt felkészülve a téli hadviselésre, és a frontvonal megmerevedett. 1942 nyarán a német stratégia a déli irányra, a Volga-menti Sztálingrád és a kaukázusi olajmezők elfoglalására összpontosult. A sztálingrádi csata (1942. augusztus 23. – 1943. február 2.) a háború egyik fordulópontja lett: a város romjai között folytatott hónapokig tartó harc után a szovjet erők 1942 novemberében bekerítették a német 6. hadsereget. Friedrich Paulus tábornagy 1943. január 31-én a maradék erőivel kapitulált; a csatában és a fogságban a becslések szerint mintegy 150–200 ezer német és szövetséges katona halt meg. A vereség megtörte a német hadsereg kezdeményezőképességét, és alapvetően megváltoztatta a háború menetét.
1943 júliusában a kurszki csata (Unternehmen Zitadelle) az utolsó nagy német támadó hadművelet volt a keleti fronton; a szovjet védelem és az azt követő ellentámadás után a stratégiai kezdeményezés végleg a Vörös Hadsereg kezébe került. Ezzel párhuzamosan a német megszálló hatóságok a partizánharcra hivatkozva egyre brutálisabb megtorlásokat hajtottak végre Fehéroroszországban, Ukrajnában és a balti államokban: falvak százait égették fel lakosaikkal együtt, és tömegesen deportáltak civileket kényszermunkára. A keleti front háborújának áldozatközpontú története a szovjet polgári lakosság és a hadifoglyok szenvedését állítja a középpontba, anélkül hogy relativizálná a német katonák későbbi szenvedését a visszavonulás és a fogság során.
Joseph Goebbels 1943. februári sportpalotai beszéde a totális háború (totaler Krieg) meghirdetésével a német társadalom egész erőforrását a hadviselés szolgálatába állította. A hadigazdaságot Albert Speer birodalmi fegyverkezési miniszter irányítása alatt részben racionalizálták, de a termelés növelése nagymértékben a megszállt területekről elhurcolt kényszermunkások millióinak kizsákmányolására épült. A becslések szerint a háború végére mintegy 12–13 millió külföldi kényszermunkás – hadifoglyok, polgári deportáltak, koncentrációs tábori foglyok – dolgozott a német hadiiparban, a mezőgazdaságban és a közmunkákon. A munkakörülmények különösen a keleti munkások (Ostarbeiter) esetében voltak embertelenek; az éhezés, a rossz elhelyezés és a bántalmazás tömeges halálozáshoz vezetett.
A megszállt Nyugat-Európában a német hatóságok a gazdaságot a birodalmi szükségletek alá rendelték: Franciaországból, Belgiumból, Hollandiából és Norvégiából nyersanyagokat, élelmiszert és ipari termékeket szállítottak Németországba, ami a helyi lakosság ellátási nehézségeit és a feketepiac kialakulását okozta. A megszállt országokban a náci rezsim a helyi kollaboráns csoportokra támaszkodva deportálta a zsidó lakosságot, továbbá túszokat végeztek ki az ellenállási akciók megtorlásaként. Az ellenállás formái a fegyveres partizánmozgalmaktól a passzív ellenálláson át a zsidók bújtatásáig terjedtek, és országonként eltérő mértékben és politikai összetételben szerveződtek – például a francia ellenállás a gaulle-ista és kommunista csoportok közötti feszültségek ellenére fokozatosan koordináltabbá vált, míg Jugoszláviában a partizánok polgárháborús jellegű konfliktusba bonyolódtak a csetnikekkel.
A német társadalom a háború alatt fokozatosan szembesült a hátországot érintő brit–amerikai stratégiai bombázásokkal. A szövetséges légierő 1942-től kezdve egyre nagyobb erővel bombázta a német iparvárosokat és közlekedési csomópontokat. Az 1943. júliusi Hamburg elleni tűzvihar (Operation Gomorrah) mintegy 34–45 ezer ember halálát okozta, és hosszú távon rávilágított a civil lakosság háborús szenvedéseire. A bombázásokkal kapcsolatos emlékezetpolitikai vita a háború után évtizedekig érzékeny terület volt: a szövetséges bombázások áldozatai számát a német háborús irodalom gyakran kiemelte, míg a kritikus történetírás hangsúlyozza, hogy a bombázások a náci agresszió következményei voltak, és az áldozatok középpontba állítása nem moshatja össze a német rezsim bűneit a szövetségesek háborús gyakorlatával (lásd a a második világháború és Németország összeomlása alfejezet Források és bizonytalanságok szakaszát).
A keleti fronton a szovjet hadsereg 1944 nyarán a Bagratyion hadművelettel (Operation Bagration) megsemmisítette a német Közép Hadseregcsoportot, és visszafoglalta Fehéroroszországot; ezzel párhuzamosan a Vörös Hadsereg a Balkánon is előrenyomult, és 1944 augusztusában Románia átállt a szövetségesek oldalára. A nyugati szövetségesek 1944. június 6-án a normandiai partraszállással (D-Day) nyitották meg a második frontot, majd augusztusban felszabadították Párizst. A német hadsereg 1944 decemberében az Ardennekben indított utolsó nagy ellentámadását a szövetségesek visszaverték, és 1945 tavaszára a nyugati és keleti szövetséges erők Németország területére léptek.
A háború utolsó hónapjaiban a náci rezsim a vereség közeledtével is folytatta a megsemmisítő politikát: a koncentrációs táborok kiürítésekor a foglyokat úgynevezett halálmenetekben (Todesmärsche) hajtották nyugat felé, és a legyengült vagy lázadó foglyok tömegét lőtték agyon. A Wehrmacht és az SS a visszavonulás során a „felperzselt föld” taktikáját alkalmazta, hidakat, vasutakat és ipari létesítményeket rombolt le, ami a civil lakosság ellátását és túlélési esélyeit tovább rontotta. A keleti területekről menekülő német civil lakosság – Kelet-Poroszországból, Sziléziából, Pomerániából és a Szudétavidékről – a szovjet csapatok elől nyugat felé vonult; a menekülés során a becslések szerint több százezer ember halt meg kimerülés, hideg, betegségek vagy erőszak következtében. A szovjet katonák által a német polgári lakosság, különösen nők ellen elkövetett tömeges nemi erőszak dokumentált, és a háború utáni német emlékezetben központi traumává vált; ezt azonban a történetírás a szovjet hadsereg bosszújának és a keleti fronton elszenvedett német atrocitások kontextusában tárgyalja, anélkül hogy bármelyik oldal áldozatait rangsorolná.
Adolf Hitler 1945. április 30-án a berlini Führerbunkerben öngyilkos lett, miután kinevezte utódjául Karl Dönitz főadmirálist. Berlin 1945. május 2-án esett el a szovjet csapatok előtt. A német haderő 1945. május 7-én Reimsben, majd május 8-án Berlinben írta alá a feltétel nélküli kapitulációt, amely a második világháború európai szakaszának végét jelentette. A náci rezsim összeomlása teljes volt: a párt- és állami intézmények felbomlottak, a hadsereg alakulatai részben fogságba kerültek, részben feloszlottak, a megszállt területeken a szövetségesek vették át a hatalmat. A háború utolsó heteiben a koncentrációs táborok felszabadítása – mint például Auschwitz (1945. január 27.), Buchenwald (április 11.) vagy Bergen-Belsen (április 15.) – a náci bűnök dokumentálásának elsődleges helyszínévé vált, és a szövetséges katonák által rögzített fényképek, filmek a későbbi emlékezet alapját képezték.
A náci Németország veresége után a szövetséges hatalmak – az Egyesült Államok, a Szovjetunió, az Egyesült Királyság és Franciaország – a potsdami konferencia (1945. július–augusztus) határozatai alapján Németországot négy megszállási övezetre osztották, Berlint pedig közösen igazgatták. A megszálló hatóságok három fő célt fogalmaztak meg: a demilitarizációt, a denácifikációt és a demokratizálást. A denácifikációs program keretében a náci párttagokat és a rezsim funkcionáriusait állami és gazdasági pozíciókból eltávolították, bár a gyakorlatban az intézkedések következetessége és mélysége zónánként jelentősen eltért – a nyugati övezetekben később sok szakembert reintegráltak a hidegháborús újjáépítés érdekében, amit a kritikus történetírás a felelősség elmosásaként értékel.
A háborús bűnösök felelősségének megállapítására a szövetségesek 1945 novemberében Nürnbergben nemzetközi katonai törvényszéket állítottak fel. A per vádlottjai a náci állam és a Wehrmacht legfelső vezetői voltak, köztük Hermann Göring, Rudolf Hess, Joachim von Ribbentrop, Wilhelm Keitel, Alfred Jodl és Albert Speer. A vádirat három fő bűncselekményi kategóriát tartalmazott: béke elleni bűncselekmények (agresszív háború indítása), háborús bűncselekmények (a hadviselés szabályainak megsértése, ideértve a hadifoglyokkal és civilekkel szembeni bánásmódot) és emberiesség elleni bűncselekmények (a polgári lakosság elleni széles körű és szisztematikus támadások, beleértve a zsidók elpusztítását). A nürnbergi per 1946. októberi ítéleteiben tizenkét vádlottat halálra ítéltek, hetet hosszú börtönbüntetésre, hármat felmentettek. A per jelentősége abban áll, hogy első alkalommal állított nemzetközi bíróság elé állami vezetőket agresszió és emberiesség elleni bűncselekmények miatt; ugyanakkor a kritikus jogtörténeti értékelés rámutat, hogy a törvényszék a győztes hatalmak által felállított és eljárási szempontból vitatott fórum volt, amely nem terjedt ki a szövetségesek által elkövetett esetleges jogsértésekre.
A nürnbergi főper mellett a megszálló hatóságok további pereket tartottak: az orvosper, a jogászper, az Einsatzgruppen-per és más eljárások a náci bűnök különböző ágazatait – az orvosi kísérleteket, a jogi bűnrészességet, a tömeggyilkosságokat – tárták fel. A háború utáni német bíróságok kezdetben vonakodtak a náci múlt szisztematikus feltárásától, de az 1960-as évektől – különösen az auschwitzi perek (1963–1965) és a Fritz Bauer főügyész által kezdeményezett eljárások – a nyugatnémet igazságszolgáltatás is hozott ítéleteket. A Wehrmacht szerepének értékelése sokáig az ún. „tiszta Wehrmacht” mítosz (Mythos der sauberen Wehrmacht) hatása alatt állt, amely szerint a hadsereg hivatásos katonái nem vettek részt a tömeggyilkosságokban. Ezt a képet az 1995-ös Wehrmacht-kiállítás és az azóta elvégzett levéltári kutatások meggyőzően cáfolták: a hadsereg aktívan támogatta az Einsatzgruppékat, részt vett a partizánellenes megtorlásokban, és tudomással bírt a hátországi tömeges kivégzésekről. Ezt a megállapítást ma a történészi konszenzus dokumentált ténynek tekinti.
A második világháború németországi eseményeiről rendkívül gazdag elsődleges forrásanyag áll rendelkezésre: katonai parancsok, hadműveleti naplók, diplomáciai iratok, a nürnbergi per jegyzőkönyvei, fényképek, filmfelvételek, valamint a túlélők visszaemlékezései. A szovjet és a nyugati szövetségesek által lefoglalt német levéltárak anyaga a 20. század végétől fokozatosan kutathatóvá vált, ami pontosította a háborús bűnök – különösen a keleti fronton elkövetett atrocitások – képét. A statisztikai adatok azonban többnyire becslések, és a források gyakran eltérnek egymástól. A szovjet háborús veszteségek, a német hadifoglyok halálozása, a keleti területekről menekülő német civilek áldozatainak száma, valamint a bombázások halálos áldozatainak összesítése mind olyan terület, ahol a számok közötti különbségek az eltérő korszakok, ideológiai keretek és a levéltári hozzáférés egyenlőtlensége miatt alakultak ki. A német történetírásban például a keleti menekültek halálainak számát hosszú ideig túlbecsülték, míg a szovjet történetírás a polgári áldozatok közlését ideológiai okokból korlátozta. A mai tudományos konszenzus szerint a háborús áldozatok pontos száma nem rekonstruálható, de a nagyságrendek – több tízmillió halott Európában, ebből mintegy 26–27 millió szovjet állampolgár – a levéltári kutatások és demográfiai elemzések alapján megerősítettek.
A háborús bűnösök felelősségére vonatkozó jogi és történészi értékelés sem mentes a vitáktól. A nürnbergi per precedenst teremtett, de a győztesek igazságszolgáltatásának legitimitását egyes kritikusok a mai napig vitatják; a per nem tárgyalta a szövetségesek háborús cselekményeit, és a szelektív vádemelés torzíthatja a történelmi igazságérzetet. Ugyanakkor a per során feltárt dokumentumok hitelességét a történészi konszenzus nem kérdőjelezi. A Wehrmacht bűnösségére vonatkozó kutatások eredményei ma már a tudományos fősodorba tartoznak, de a közbeszédben, különösen egyes családi emlékezetekben és szélsőjobboldali narratívákban továbbra is él a „tiszta Wehrmacht” mítosz maradványa. A bombázások áldozatainak emlékezete hasonlóan érzékeny: a háború utáni német irodalomban a civil szenvedés ábrázolása gyakran a német bűnösség kérdésének elhárítását szolgálta, amit az 1990-es évek óta a történészek – például az ún. „történészvita” (Historikerstreit) résztvevői – élesen bírálnak, hangsúlyozva, hogy az áldozati narratíva nem relativizálhatja a náci rezsim által elkövetett népirtást. A nemzetközi emlékezetpolitikában a német háborús felelősség elismerése és a megemlékezés formái folyamatosan változnak; a 2020-as években a holokauszt-emlékezet mellett a szovjet áldozatok, a kényszermunkások és a megszállt országok civil lakosságának szenvedése is nagyobb figyelmet kap.