Németország 1945 tavaszán katonailag összeomlott, de a politikai újjászervezés egyáltalán nem a német társadalom belső döntéseiből következett, hanem a négy megszálló hatalom – az Egyesült Államok, a Szovjetunió, az Egyesült Királyság és Franciaország – egymással is versengő elképzeléseiből. Az, hogy 1949-re két, egymással ellentétes politikai rendszerű állam jött létre az egykori Német Birodalom területén, nem előre elrendelt, természetes fejlemény volt, hanem a hidegháború kialakulásának, a megszállási gyakorlatnak és a német politikai szereplők – különösen a nyugati övezetekben dolgozó parlamenti képviselők, illetve a szovjet zónában a kommunista párt köré szerveződő erők – döntéseinek következménye. A jelen alfejezet azt vizsgálja, miként ment végbe a megszállás jogi és intézményi berendezkedése, hogyan dolgozta fel a nemzetközi jog a náci bűnöket a nürnbergi perben, milyen korlátokkal és vitákkal zajlott a denacifikáció, majd hogyan vezetett a szövetségesek közötti szakítás a berlini blokádhoz, végül hogyan alakult meg a Német Szövetségi Köztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság, és hogyan illeszkedett be a két állam a hidegháborús szövetségi rendszerekbe.
A háború utáni rendezés alapjait az 1945. február 4–11. közötti jaltai konferencia (Jalta-Konferenz) és az 1945. július 17. – augusztus 2. közötti potsdami konferencia (Potsdamer Konferenz) határozta meg. A győztes hatalmak dokumentált döntése szerint Németországot négy megszállási övezetre osztották: az Egyesült Államok a déli, a Szovjetunió a keleti, az Egyesült Királyság az északnyugati, Franciaország pedig a délnyugati övezetet kapta. Berlint, amely földrajzilag a szovjet övezet belsejében feküdt, ugyancsak négy szektorra osztották. A legfőbb ellenőrző szerv a Szövetséges Ellenőrző Tanács (Alliierter Kontrollrat) lett, amelyben a négy hatalom képviselője foglalt helyet, és amelynek határozataihoz egyhangúság kellett.
A potsdami megállapodás rögzítette az úgynevezett „4D” elveit: demilitarizálás (Demilitarisierung), denacifikálás (Entnazifizierung), demokratizálás (Demokratisierung) és decentralizálás (Dezentralisierung). E kategóriák tartalma azonban a gyakorlatban országonként és övezetenként eltérő volt. A dokumentált tények szerint a megszálló hatalmak a szuverenitás átmeneti felfüggesztését a berlini nyilatkozatban (Berliner Erklärung, 1945. június 5.) jelentették be, amelyben a négy hatalom átvette a Németország feletti legfőbb hatalmat. Ez a lépés jogilag vitatott volt, mert a német állam folytonosságát nem szüntette meg formálisan, de a kormányzati funkciókat a megszállók gyakorolták; a történészi konszenzus szerint ez a helyzet a két állam megalakulásáig tartott.
A megszállás első éveiben a nyugati övezetekben fokozatosan kiépült a helyi és tartományi szintű közigazgatás, és a demokratikus pártok – így a Kereszténydemokrata Unió (Christlich Demokratische Union, CDU), a Keresztényszociális Unió (Christlich-Soziale Union, CSU), a Német Szociáldemokrata Párt (Sozialdemokratische Partei Deutschlands, SPD) és a Szabad Demokrata Párt (Freie Demokratische Partei, FDP) – újjászerveződhettek. A szovjet zónában a megszálló hatóság már 1945-ben engedélyezte a pártok működését, de a kommunista párt (Kommunistische Partei Deutschlands, KPD) jelentős előnyt élvezett a közigazgatási pozíciók betöltésében. A tények alapján kijelenthető, hogy a keleti övezetben a politikai pluralizmus formálisan létezett, de a hatalmi viszonyok a szovjet katonai adminisztráció és a kommunista párt irányába tolódtak el; ezt a folyamatot a későbbi NDK-történetírás a „demokratikus antifasiszta átalakulás” kifejezéssel írta le, míg a nyugati történészek többsége a szovjet típusú diktatúra kiépülésének kezdetét látta benne. Ez utóbbi értelmezés vitatott, de a források egyértelműen mutatják a KPD és a Szovjetunió közötti szoros kapcsolatot.
A náci vezetők felelősségre vonásának első, nemzetközi jogi szempontból is újszerű kísérlete a nürnbergi per (Nürnberger Prozess) volt. Az 1945. november 20. és 1946. október 1. között zajló eljárásban 24 magas rangú náci vezető ellen emeltek vádat a szövetséges hatalmak képviselői. A vádpontok a következők voltak: béke elleni bűncselekmény, háborús bűncselekmény, emberiesség elleni bűncselekmény, valamint az ezekre irányuló összeesküvés. A bíróság 12 vádlottat ítélt halálra, 3-at életfogytiglani börtönre, 4-et hosszabb börtönbüntetésre, 3-at pedig felmentett (Hjalmar Schacht, Franz von Papen, Hans Fritzsche). Ezen ítéletek elsődleges forrásokból, a per jegyzőkönyveiből dokumentáltak.
A nürnbergi per jogi újdonsága az volt, hogy a „emberiesség elleni bűncselekmény” kategóriája lehetővé tette az állami vezetők felelősségre vonását a saját állampolgáraik elleni bűnökért is, még akkor is, ha a cselekmény a korabeli német jog szerint nem volt bűncselekmény. Ez azonban jogi vitát váltott ki: a védők és egyes jogtudósok a visszaható hatály tilalmát (nullum crimen sine lege) sértőnek tartották a vádat, mivel az emberiesség elleni bűncselekmény fogalma 1945 előtt nem létezett a nemzetközi jogban. A tudományos konszenzus ma úgy tartja, hogy a per a nemzetközi büntetőjog megalapozásához járult hozzá, de eljárási szempontból a győztes hatalmak igazságszolgáltatása volt, és nem volt teljesen független bíróság. A per anyaga hatalmas levéltári forrástömeg, amelyet a mai napig kutatnak.
A nürnbergi főper mellett számos utóper zajlott (orvosper, jogászper, Einsatzgruppen-per, stb.), amelyekben több száz további elkövetőt ítéltek el. A denacifikáció azonban ennél szélesebb, tömeges eljárást jelentett: a nyugati övezetekben a felnőtt lakosság nagy részének kérdőívet kellett kitöltenie a náci múltról. A besorolási kategóriák – főbűnös, terhelt, kisebb terhelt, követő, felmentett – alapján az eljárások 1946–1948 között zajlottak, de a hidegháború kiéleződésével és a nyugati államépítés sürgősségével a folyamat lelassult, majd gyakorlatilag lezárult. A történettudományi vita központi kérdése az, hogy a denacifikáció mennyire volt hatékony. Egyes történészek szerint a nyugati övezetekben a folyamat „elmaradt” vagy „felemás” volt, mert számos korábbi NSDAP-tag, köztisztviselő, bíró és tanár visszatérhetett korábbi foglalkozásához; mások hangsúlyozzák, hogy a kérdőívek és a perek legalább a legfőbb bűnösök eltávolítását lehetővé tették, és a társadalomban nem maradt fenn a náci rendszer intézményi magja. A statisztikai adatok – például hány személyt soroltak be egyes kategóriákba – becslések, és a források hiányosak, ezért a pontos számok vitatottak.
A szovjet zónában a denacifikáció más logikát követett: a tömeges eljárások mellett a hangsúly a gazdasági elitek kisajátítására, a földreformra és az állami apparátus gyors átalakítására került. A keleti övezetben a denacifikációt a kommunista hatalomátvétel eszközeként is használták: a politikai ellenfeleket gyakran náci múlttal vádolták meg, míg a kommunista párt tagjainak múltját kevésbé vizsgálták. Ez a jelenség a későbbi emlékezetpolitikai viták egyik kulcsa lett, különösen a német újraegyesítés után, amikor a Stasi-iratok és a keletnémet levéltárak hozzáférhetővé váltak. A kollektív bűnösség kérdése is megjelent: a nürnbergi per a vezetők egyéni felelősségét állította középpontba, de a német lakosság egészének felelőssége a korabeli közbeszédben vitatott volt. A mai tankönyvi álláspont szerint a bűnösséget nem lehet népekre vagy vallási közösségekre általánosságban kiterjeszteni, hanem egyénekre és intézményekre kell vonatkoztatni, amint azt a nürnbergi ítéletek is tükrözik.
A nyugati és a szovjet övezet közötti szakadék az 1947–1948-as években vált visszafordíthatatlanná. Az Egyesült Államok által 1947. június 5-én meghirdetett Marshall-terv (Marshallplan) gazdasági segélyt ajánlott a háború utáni Európának, de a Szovjetunió és a kelet-európai államok számára is nyitva álló ajánlatot a szovjet vezetés elutasította, és a szovjet zóna részvételét is megtiltotta. A nyugati övezetekben a Marshall-segély a gazdasági talpra állás egyik motorja lett; a szovjet zónában ezzel szemben a jóvátételi szállítások és a központosított tervgazdaság kiépítése folytatódott. A döntés dokumentált, de a szovjet motiváció – nevezetesen, hogy a Marshall-terv valójában amerikai befolyásszerzési eszköz volt – vitatott a hidegháborús és a hidegháború utáni történetírásban.
Az övezetek szétválását tovább mélyítette a pártstruktúra átalakulása. A szovjet zónában 1946. április 21–22-én a kommunista párt és a szociáldemokrata párt egyesítésével létrejött a Német Szocialista Egységpárt (Sozialistische Einheitspartei Deutschlands, SED). Az egyesítést a szovjet katonai adminisztráció nyomására hajtották végre, és a szociáldemokraták egy része – különösen a keleti övezetben – kényszer alatt fogadta el. A nyugati övezetekben az SPD tagsága népszavazáson elutasította az egyesülést, és a párt önállóan működött tovább. Ez a különbség a későbbi két állam pártrendszerének alapvető eltérését vetítette előre: nyugaton a versengő többpártrendszer, keleten a SED dominanciája.
A gazdasági és pénzügyi szakadás az 1948-as valutareformban (Währungsreform) csúcsosodott ki. A nyugati övezetekben 1948. június 20-án bevezették a német márkát (Deutsche Mark), amely a korábbi birodalmi márka helyébe lépett. A szovjet zónában pár nappal később, június 23-án saját valutát bocsátottak ki, amelyet később NDK-márkának (Mark der DDR) neveztek. A nyugati valutareform gyorsan stabilizálta a gazdaságot, és a feketepiac visszaszorulásával a nyugati zónák lakossága számára a mindennapi élet javulását hozta. A keleti zónában a valutareform inkább a tervgazdaság kereteihez igazodott, és a gazdasági helyreállás lassabb volt. A valutareform dokumentált tény, de gazdasági hatásainak pontos mérése – például a termelés növekedésének üteme – statisztikai becsléseken alapul, és a keleti adatok megbízhatósága a keletnémet statisztikai rendszer torzításai miatt vitatott.
A valutareform és a nyugati államalapítási törekvések kiváltották a hidegháború egyik első nagy válságát, a berlini blokádot (Berlin-Blockade). 1948. június 24-én a szovjet hatóságok lezárták a nyugati szektorokba vezető szárazföldi és vízi útvonalakat, arra hivatkozva, hogy a nyugati valutareform veszélyezteti a szovjet övezet gazdasági stabilitását. A dokumentált események szerint a blokád célja a nyugati hatalmak kiszorítása volt Nyugat-Berlinből, és a város ellátásának ellehetetlenítése. A szovjet vezetés érvelése azonban vitatott: a nyugati történészek többsége szerint a blokád a nyugati államalapítási folyamat megakadályozásának kísérlete volt, míg a szovjet hivatalos álláspont a nyugati valutareformra adott válaszként magyarázta.
A nyugati hatalmak válasza a léghíd (Luftbrücke) volt. 1948. június 26-tól kezdve amerikai és brit repülőgépek folyamatosan szállítottak élelmiszert, szenet és más alapvető ellátmányt Nyugat-Berlinbe. A léghíd során a becslések szerint 2,3 millió tonna (egyes források szerint 2,1–2,5 millió tonna) rakomány érkezett, és a napi szállított mennyiség a csúcsidőszakban meghaladta a 12 000 tonnát. Ezek a statisztikák a részt vevő légierők hivatalos jelentésein alapulnak, de a pontos számok némileg eltérnek a különböző forrásokban, ezért becslésként kell kezelni őket. A blokád 1949. május 12-én ért véget, amikor a szovjet hatóságok ismét megnyitották a szárazföldi útvonalakat. A blokád és a légihíd a nyugati összefogás jelképévé vált, és megerősítette a nyugat-berliniek kötődését a nyugati hatalmakhoz; ugyanakkor a város kettészakadása is véglegesült, mert a szovjet szektorban 1948 novemberében külön városi tanács alakult, és Kelet-Berlin fokozatosan a szovjet zóna fővárosává vált.
A berlini blokád következményei dokumentált tények: a légihíd sikere megmutatta, hogy a nyugati hatalmak nem adják fel Nyugat-Berlint, és a válság felgyorsította a nyugati katonai szövetség, a NATO létrehozásának előkészítését. Ugyanakkor a blokád okainak értelmezése a hidegháborús történetírásban sokáig vitatott volt; a mai konszenzus az, hogy a szovjet lépés a nyugati integráció megakadályozására irányult, de a szovjet vezetés belső döntési folyamatai – például Sztálin pontos szándékai – nem minden részletükben ismertek, mert a szovjet levéltárak a rendszerváltás után is csak részlegesen kutathatók.
A nyugati államalapítás folyamata a blokád alatt is folytatódott. A nyugati hatalmak 1948 nyarán meghívták a nyugati övezetek tartományainak miniszterelnökeit, hogy alkotmányozó gyűlést hívjanak össze. A Parlamenti Tanács (Parlamentarischer Rat) 1948. szeptember 1-jén ült össze Bonnban, és 1949. május 8-án elfogadta az Alaptörvényt (Grundgesetz). A dokumentált tények szerint az Alaptörvényt 1949. május 23-án hirdették ki, és ezzel létrejött a Német Szövetségi Köztársaság (Bundesrepublik Deutschland, NSZK). A főváros Bonn lett, nem pedig Berlin, amelynek különleges megszállási státusza miatt nem tölthette be ezt a szerepet.
Az Alaptörvény fontos jellemzője volt, hogy ideiglenesnek tekintették: preambuluma szerint a „teljes német nép” nevében alkották, és a cél a német egység helyreállítása volt. Ennek ellenére az Alaptörvény a gyakorlatban egy nyugati, parlamentáris demokrácia alapjait fektette le. A szövetségi struktúra, a jogállamiság, az alapjogok katalógusa és a szövetségi alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgericht) intézménye a nyugati hatalmak demokratizálási követelményeit tükrözte. Az első Bundestag-választást 1949. augusztus 14-én tartották, és a CDU/CSU, az SPD, az FDP és kisebb pártok kerültek be a parlamentbe. A dokumentált választási eredmény szerint a CDU/CSU 31,0%-ot, az SPD 29,2%-ot, az FDP 11,9%-ot szerzett. A kancellárt, Konrad Adenauert (CDU) 1949. szeptember 15-én választotta meg a Bundestag, koalícióban az FDP-vel. Adenauer politikája a nyugati integrációra és a nyugati hatalmakkal való szoros együttműködésre épült; ezt a politikát a későbbi évtizedekben a „nyugati kötődés” (Westbindung) fogalmával írták le, és a mai napig a német külpolitika egyik alappillére.
Az NSZK megszállási jogállása azonban 1955-ig korlátozott maradt: a megszálló hatalmak fenntartották a fenntartási jogokat a biztonságpolitikában, a külügyekben és a nyugat-berlini státuszban. A teljes szuverenitást a Párizsi szerződések (Pariser Verträge) 1955. május 5-i hatálybalépése hozta el, amikor a megszállás formálisan véget ért, és az NSZK – bizonyos fenntartásokkal – szuverén állammá vált. Ezt a lépést a nyugati hatalmak 1954. októberi londoni és párizsi konferenciáin készítették elő, ahol az NSZK csatlakozását a NATO-hoz is elfogadták. Az NSZK NATO-csatlakozása 1955. május 9-én lépett hatályba, és ez a keleti blokk szerint a német militarizmus újjáéledésének veszélyét hordozta; ezt az álláspontot a szovjet propaganda és az NDK hivatalos nyilatkozatai hangoztatták, és a vitatott értelmezések közé tartozik.
A nyugati államalapításra adott keleti válasz a Német Demokratikus Köztársaság (Deutsche Demokratische Republik, DDR) kikiáltása volt. A szovjet zónában 1949. október 7-én a korábban létrehozott Népi Tanács (Deutscher Volksrat) ideiglenes Népi Kamarává (Volkskammer) alakult, és hatályba léptette az NDK első alkotmányát. E dátum dokumentált: 1949. október 7. az NDK hivatalos megalakulásának napja. Az alkotmány formailag többpártrendszert és alapjogokat ígért, de a gyakorlatban a hatalom a Német Szocialista Egységpárt (SED) kezében összpontosult. Az államfő Wilhelm Pieck, a miniszterelnök Otto Grotewohl, a SED főtitkára pedig Walter Ulbricht lett; mindhárman a kommunista mozgalom veteránjai voltak.
Az NDK megalakulása a nyugati történetírásban és a nyugatnémet politikában nem számított szuverén államalapításnak, hanem a szovjet megszállási övezet politikai átalakításának. Az NSZK kormánya kezdettől fogva az egyedüli legitim német államnak tekintette magát, és ezt a felfogást a Hallstein-doktrína (Hallstein-Doktrin) 1955-ös meghirdetése erősítette meg: eszerint az NSZK – Izrael kivételével – megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat minden olyan állammal, amely az NDK-t elismeri. Ez a politika a keleti állam elszigetelésére irányult, de hosszú távon fenntarthatatlannak bizonyult, és az 1969-ben beiktatott szociáldemokrata kancellár, Willy Brandt új keleti politikája (Ostpolitik) fokozatosan feladta. A Hallstein-doktrína értelmezése vitatott: egyes történészek szerint hátráltatta a kelet-nyugati enyhülést, mások szerint a nyugati integrációt erősítette, és az NDK elszigetelése ideiglenesen sikeres volt. A keleti blokkban az NDK-t „antifasiszta államként” ünnepelték, amely a szovjet zóna demokratikus hagyományaira épít; ezt az önképet a későbbi kutatások erősen kritizálták, mert a SED-diktatúra valójában a szovjet típusú egypártrendszer mintáját követte.
A két német állam megalakulása után a nemzetközi integráció két, egymással ellentétes irányban haladt. Az NSZK a nyugati szövetségi rendszerekhez csatlakozott: gazdaságilag az 1951-ben alapított Európai Szén- és Acélközösség (Montanunion), majd az 1957-es római szerződések által létrehozott Európai Gazdasági Közösség (EGK) és az Európai Atomenergia-közösség (Euratom) alapító tagja lett. Katonailag az 1955-ös NATO-csatlakozással a nyugati védelmi rendszer részévé vált, és 1956-ban létrehozta a Bundeswehrt. E folyamat dokumentált tények sora, de a német újrafelfegyverzés kérdése a nyugat-német társadalomban is vitatott volt: az SPD és a pacifista mozgalmak ellenezték a hadsereg felállítását, mert attól tartottak, hogy az a német militarizmus visszatéréséhez vezethet. Adenauer kormánya viszont a nyugati biztonsági rendszerbe való beilleszkedést a szuverenitás visszaszerzésének áraként értékelte. A Bundeswehr felállítása végül a nyugati szövetségesek nyomására és a nemzetközi helyzet – különösen a koreai háború – hatására történt; a döntés körüli viták a mai napig részei a német emlékezetpolitikának.
Az NDK a keleti blokk intézményeihez csatlakozott: 1950-ben lett tagja a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának (KGST), és 1955. május 14-én alapító tagja volt a Varsói Szerződésnek (Warschauer Pakt). Az NDK hadserege, a Nemzeti Néphadsereg (Nationale Volksarmee, NVA) 1956-ban alakult meg, és a keleti blokk katonai rendszerének része lett. Az NDK a szovjet külpolitika egyik legmegbízhatóbb csatlósának számított, és belső fejlődése a szovjet modellt követte: a gazdaság tervgazdaság, a politika egypártrendszer, a társadalom pedig a SED ellenőrzése alatt állt. Ezt a keletnémet állami önértelmezés „szocialista testvéri államként” jelenítette meg, míg a nyugati álláspont szerint az NDK nem volt szabad vagy demokratikus állam. A két értelmezés a hidegháború idején politikai és ideológiai szembenállást tükrözött; a mai történettudományi konszenzus szerint az NDK diktatúra volt, de a korszak megítélése a német egyesítés után is vitatott maradt, amint azt a két Németország alfejezet részletesebben tárgyalja.
A berlini kérdés továbbra is a nemzetközi feszültség forrása maradt. Nyugat-Berlin különleges jogi státusza a megszállási rendszer maradványa volt: formálisan a négy hatalom ellenőrzése alatt állt, de a gyakorlatban a nyugati szektorok az NSZK politikai és gazdasági befolyása alatt fejlődtek, míg Kelet-Berlin az NDK fővárosa lett. A nyugati hatalmak Nyugat-Berlinhez való ragaszkodása az 1950-es években újabb válságokhoz vezetett, de ezek részletes tárgyalása a [A két Németország: A két Németország] alfejezetbe tartozik. Itt elegendő annyit rögzíteni, hogy a megszállásból a két államba vezető út 1949-re lezárult, és a további fejlemények már e két állam belső történetének és a hidegháborús szembenállásnak a keretei között zajlottak.
A jelen alfejezet alapvetően elsődleges forrásokra támaszkodik: a potsdami és jaltai konferenciák jegyzőkönyvei, a megszálló hatalmak hivatalos közleményei, a nürnbergi per tárgyalási anyaga és ítéletei, az Alaptörvény és az NDK alkotmánya, valamint a két állam megalakulásáról szóló hivatalos dokumentumok. A választási eredményeket a korabeli hivatalos statisztikákból ismerjük, de a denacifikációra és a gazdasági hatásokra vonatkozó számok gyakran becslések, amelyek a későbbi kutatások és a statisztikai rendszerek eltérései miatt bizonytalanok. Különösen igaz ez a szovjet övezetben és az NDK-ban keletkezett gazdasági adatokra, amelyeknél a keletnémet hatóságok politikai célokból torzíthatták a számokat.
A történettudományi viták három területen a legélesebbek. Először, a denacifikáció hatékonysága és a nyugati övezetekben tapasztalható folytonosságok kérdése: a „elmaradt denacifikáció” tézise és annak kritikája egyaránt jelentős szakirodalommal rendelkezik, és a vita a mai napig nem zárult le. Másodszor, a berlini blokád szovjet motivációinak értelmezése: a levéltári kutatások fényében a szovjet döntési folyamatok még mindig nem teljesen rekonstruálhatók, mert a legfontosabb sztálini iratok egy része nem hozzáférhető. Harmadszor, az NDK megalakulásának „demokratikus” jellege: ez a kérdés a hidegháború idején ideológiai vita volt, a mai kutatás azonban a szovjet típusú diktatúra kiépülését látja benne, bár a folyamat részletei – például a helyi közigazgatás és a pártok tényleges mozgástere – továbbra is vitatottak.
A statisztikai adatoknál a légihíd szállított mennyiségét a részt vevő légierők hivatalos jelentései alapján 2,3 millió tonna körülire becsülik, de a különböző források 2,1 és 2,5 millió tonna közötti értékeket adnak meg; a napi csúcsértékek pontos meghatározása a repülési naplók elemzésétől függ. A nürnbergi per ítéleteinek száma dokumentált, de a későbbi perekben elítéltek összesített száma becslés, mert az egyes megszállási övezetekben lefolytatott eljárások adatai szétszórtak. A denacifikációs kérdőívek kitöltésére kötelezett személyek számát a háború utáni német lakossági nyilvántartások alapján milliós nagyságrendűre teszik, de a pontos arányok a források hiányosságai miatt bizonytalanok.