A második világháború utáni Németország története két, egymással szemben álló állam története. A megszállási övezetekből 1949-ben kialakult Német Szövetségi Köztársaság (Bundesrepublik Deutschland, NSZK) és Német Demokratikus Köztársaság (Deutsche Demokratische Republik, NDK) nem egyszerűen két különböző politikai rendszer volt, hanem a hidegháborús világrend európai frontvonala. A két állam versengése meghatározta a német nyelvű társadalmak mindennapjait, a családi kapcsolatokat, a gazdasági fejlődést és az emlékezetpolitikát. Az alfejezet az 1949 és az 1989 közötti időszakot tárgyalja, hangsúlyozva a nyugatnémet gazdasági csoda és Adenauer kancellár politikai irányvonalát, az NDK szocialista államépítését és az 1961-es berlini fal felépítését, valamint Willy Brandt Ostpolitikját és a két állam kapcsolatainak lassú normalizálódását.
A két állam története nem választható el a megszállás és a két állam születése alfejezetben tárgyalt megszállási és államalapítási folyamattól. Az NSZK az amerikai, brit és francia övezetekből jött létre 1949. május 23-án az alaptörvénnyel (Grundgesetz), amely ideiglenes alkotmányként határozta meg magát, és a szabad választásokon alapuló parlamenti demokráciát intézményesítette. Az NDK 1949. október 7-én a szovjet megszállási övezetből alakult meg, és a Német Szocialista Egységpárt (Sozialistische Einheitspartei Deutschlands, SED) vezette állampárti rendszert épített ki. A két állam 1990-ig nem ismerte el egymást teljes jogú államként, és a német egység kérdése a hidegháború lezárultáig megoldatlan maradt.
A Német Szövetségi Köztársaság politikai rendszere a weimari köztársaság hibáiból tanulva alakult ki. Az alaptörvény a kancellárnak erős pozíciót biztosított, a köztársasági elnök szerepét szimbolikusra csökkentette, és a szövetségi tartományoknak jelentős önállóságot adott. Az első szövetségi választásokat 1949. augusztus 14-én tartották. A Kereszténydemokrata Unió (Christlich Demokratische Union, CDU) és bajor testvérpártja, a Keresztényszociális Unió (Christlich-Soziale Union, CSU) a szavazatok mintegy 31 százalékát szerezte meg; a Német Szociáldemokrata Párt (Sozialdemokratische Partei Deutschlands, SPD) 29 százalékot, a Szabad Demokrata Párt (Freie Demokratische Partei, FDP) 12 százalékot kapott. A kancellár Konrad Adenauer (1949–1963) lett, aki a CDU-t a háború utáni nyugatnémet állam meghatározó politikai erejévé tette. Adenauer politikájának három alapeleme volt: a nyugati integráció, a szociális piacgazdaság és a náci múlt intézményes feldolgozása – bár ez utóbbi a korabeli gyakorlatban gyakran elégtelennek bizonyult.
A gazdasági talpra állás nem volt automatikus. A háborús pusztítás, a menekültek és kitelepítettek millióinak érkezése, valamint a szövetséges megszállás korlátozásai súlyos terheket jelentettek. A fordulópontot az 1948. június 20-i valutareform (Währungsreform) és a Marshall-terv (European Recovery Program) jelentette: a birodalmi márkát az új német márka (Deutsche Mark, DM) váltotta fel, az árak felszabadultak, a feketepiac visszaszorult. A szociális piacgazdaság (Soziale Marktwirtschaft) koncepciója – amelyet elsősorban Ludwig Erhard gazdasági miniszter nevéhez kötnek – a piaci versenyt és a szociális kiegyenlítést kívánta összekapcsolni. Ez a fogalom a korabeli nyugatnémet közbeszédben erős legitimációs szerepet kapott, és a későbbi történészvitákban is vitatott maradt: egyesek szerint a gyors növekedés elsősorban a világpiaci konjunktúrának, a hidegháborús gazdasági segélyeknek és a képzett munkaerőnek volt köszönhető, mások szerint a szociális piacgazdaság intézményi keretei is nélkülözhetetlenek voltak.
Az 1950-es években a nyugatnémet gazdaság évente átlagosan mintegy 8 százalékkal nőtt; a statisztikai adatokat a korabeli nemzeti számlák alapján rekonstruálták, de a történelmi GDP-sorozatok módszertani bizonytalanságot hordoznak. A teljes foglalkoztatottság az 1950-es évek végére közel került a megvalósuláshoz: a munkanélküliségi ráta 1950-ben még 10 százalék fölött volt, az 1960-as évek elejére 1 százalék alá csökkent. A gazdasági csoda (Wirtschaftswunder) kifejezés a kortárs sajtóban terjedt el, és hamarosan nemzeti önértelmezési toposszá vált. A fogalom a mai napig vitatott, mert elfedheti azt a tényt, hogy a növekedés számos áldozattal járt: a kisiparosok és mezőgazdasági munkások egy része elveszítette megélhetését, a háborús nemzedék traumái és a kitelepítettek integrációja komoly társadalmi feszültségeket szült.
A gazdasági növekedéshez nagymértékben hozzájárult a külföldi munkaerő. Az NSZK 1955-től kezdve bilaterális toborzási szerződéseket kötött, először Olaszországgal, majd Spanyolországgal, Görögországgal, Törökországgal, Jugoszláviával és más államokkal. A vendégmunkások (Gastarbeiter) száma az 1973-as toborzási stopig több mint 2,5 millióra nőtt. A vendégmunkás-rendszer a dokumentált tény, hogy a toborzás elsősorban a munkaerőhiányt kezelte, és a munkavállalók nagy részét nem a tartós letelepedés szándékával fogadták be. A társadalmi integráció hiánya azonban hosszú távú következményekkel járt, és a migráció kérdése a Migráció és multikulturalizmus alfejezetben részletesen is megjelenik.
Adenauer külpolitikája a nyugati integrációra épült. Az NSZK 1951-ben alapító tagja lett az Európai Szén- és Acélközösségnek (Montánunió), 1955-ben a NATO tagja, 1957-ben a Római Szerződésekkel létrejött Európai Gazdasági Közösség (EGK) alapítója. A szovjet megszállás alatt álló Kelet-Németországgal szembeni hivatalos politika a Hallstein-doktrína volt: az NSZK 1955-től diplomáciai kapcsolatot tartott fenn minden olyan állammal, amely elismerte az NDK-t, kivéve a Szovjetuniót, amely különleges partnernek számított. Ez a doktrína a nyugatnémet állam egységre vonatkozó igényét fejezte ki, de a gyakorlatban megakadályozta a keleti blokk államaival való diplomáciai kapcsolatokat, és az NDK-t politikai elszigeteltségbe kényszerítette.
A belpolitika nem volt konfliktusmentes. Az antikommunista légkörben 1956-ban a Német Kommunista Pártot (Kommunistische Partei Deutschlands, KPD) a szövetségi alkotmánybíróság betiltotta. A tiltást a hivatalos álláspont a weimari demokrácia védelmével indokolta, de a kritikus történetírás szerint a hidegháborús ideológiai nyomás is szerepet játszott. A náci múlt feldolgozása ellentmondásosan haladt: az 1950-es években számos korábbi funkcionárius visszakerült a közigazgatásba, az igazságszolgáltatásba és az egyetemekre. Az 1958-ban létrehozott Ludwigsburgi Központi Hivatal a nemzetiszocialista erőszakcselekmények felderítésére azonban új lendületet adott a büntetőeljárásoknak. Az 1963–1965-ös auschwitzi per Frankfurtban a nyilvánosság előtt tárta fel a Holocaust bűncselekményeit, és hozzájárult a német társadalom önkritikus szembenézéséhez. Ennek ellenére a kollektív bűnösség képzete helyett a felelősséget minden esetben konkrét elkövetőkhöz és intézményekhez kell kötni; a történetírás a 21. században is vitatja, hogy a nyugatnémet igazságszolgáltatás miért csak korlátozottan büntette a nemzetiszocialista bűncselekményeket.
Az NDK-ban a Német Szocialista Egységpárt (Sozialistische Einheitspartei Deutschlands, SED) 1946-ban a kommunista és szociáldemokrata párt erőszakos egyesítésével jött létre a szovjet zónában. A párt vezetője, Walter Ulbricht (1950–1971) a szovjet típusú államszocializmust építette ki. A gazdasági átalakítás a nagyipar, a bankok és a mezőgazdaság államosításával kezdődött. Az 1950-es években a mezőgazdasági termelőszövetkezetek (Landwirtschaftliche Produktionsgenossenschaften, LPG) létrehozása a paraszti magántulajdon felszámolásához vezetett; ehhez az 1950-es évek végétől tömeges kényszerítés társult. A tervgazdaság központi ötéves tervei a nehézipar fejlesztésére irányultak, ami a fogyasztási javak hiányát okozta. Az életszínvonal elmaradt a nyugatnémet szinttől; az NDK-állampolgárok jövedelme, lakásfelszereltsége és fogyasztási lehetőségei a korabeli statisztikák szerint is alacsonyabbak voltak, bár a keleti blokk országai közül az NDK gazdasága a legfejlettebbnek számított.
A politikai rendszer a pártállami diktatúra jegyeit mutatta. A választások nem voltak szabadok: a Nemzeti Front (Nationale Front) jelöltlistáján a SED által meghatározott arányban szerepeltek a csatlós pártok és tömegszervezetek. A média cenzúrázott volt, az iskolarendszer a marxista-leninista ideológiát közvetítette. Az állambiztonsági szolgálat (Ministerium für Staatssicherheit, Stasi) 1950-ben jött létre, és fokozatosan a társadalom ellenőrzésének legfőbb eszközévé vált. A Stasi hálózata a későbbi levéltári kutatások alapján több százezer hivatalos munkatársból és informátorból állt; a pontos számok becslése a források hiányos volta miatt eltér. A politikai ellenfeleket bírósági eljárások nélkül, gyakran koncepciós perekben ítélték el, internálótáborokba vagy börtönökbe zárták. A vallási közösségek tagjai, a polgári értelmiség, a földbirtokosok, a szociáldemokraták és a keresztény ifjúsági szervezetek tagjai rendszeres üldöztetésnek voltak kitéve.
Az NDK gazdasági és politikai válsága 1953-ban robbant ki. 1953. június 17-én – a munkásfelkelés napján – Berlinben és az NDK több városában munkások tüntettek a munkanormák emelése és az életszínvonal romlása ellen. A felkelést a szovjet hadsereg leverte; a halálos áldozatok száma a hivatalos adatok szerint 55, a kutatások szerint több mint 100 lehetett. Az 1953-as felkelés a második világháború utáni első nagyobb nyílt ellenállás volt a keleti blokkban, és a nyugatnémet emlékezetben később központi jelentőségre tett szert.
A tömeges elvándorlás az NDK fennállásának legsúlyosabb legitimációs válsága volt. 1949 és 1961 között mintegy 2,7 millió ember hagyta el az NDK-t, főként a nyitott berlini határon keresztül. A demográfiai statisztikákból származó adatok becslésnek tekintendők, mivel a szovjet zóna és az NDK határforgalmának regisztrálása hiányos volt. A menekülők között sok fiatal, képzett munkavállaló és értelmiségi volt, ami a keletnémet gazdaság „agyelszívásához” vezetett. A szovjet vezetés és az NDK-kormány 1961. augusztus 13-án drótkerítést, majd betonfalat emelt Berlinben: ez volt a berlini fal (Berliner Mauer). A fal a hidegháború jelképévé vált, és a dokumentált tény, hogy építését a Varsói Szerződés államainak vezetői 1961 augusztusában jóváhagyták. Az intézkedés hivatalos indoka a „fasiszta és militarista erők behatolásának megakadályozása” volt, de a történettudományi konszenzus szerint a fal a keletnémet állam saját lakosságának elmenekülését volt hivatott megakadályozni.
A fal mentén kialakított határzár áldozatokat követelt. A berlini fal áldozatainak száma a mai napig vitatott: a berlini falnál dokumentáltan 140 körüli haláleset bizonyítható, a teljes belső német határon a kutatók más becslései 200–1 200 haláleset között mozognak. Az eltérés oka a források hiányos volta, a határőrök által elkövetett lövések dokumentálásának nehézsége és az emlékezetpolitikai viták. A fal az 1960-as években megszilárdította az NDK-t, de nem oldotta meg a gazdasági és társadalmi feszültségeket. A keletnémet propaganda a falat „antifasiszta védőfalnak” nevezte, míg a nyugatnémet közbeszéd a „szégyen falaként” emlegette. Mindkét megnevezés politikai értékelést hordoz, de a dokumentált tény nem az elnevezésben, hanem a határzár működésében, a halálos erő alkalmazásában és a mozgásszabadság felszámolásában állt.
Az 1960-as évek közepétől a hidegháború enyhülése lassú változást hozott. Az NSZK 1961-es választásain Adenauer pártja, a CDU/CSU abszolút többséget szerzett, de a kancellár 1963-ban lemondott. Utódja Ludwig Erhard (1963–1966), majd a nagykoalíció kancellárja, Kurt Georg Kiesinger (1966–1969) lett. A nagykoalíció (CDU/CSU–SPD) idején a Hallstein-doktrína fokozatosan felbomlott: a szovjet blokk államaival való diplomáciai kapcsolatok lehetősége megnyílt. Az 1968-as nyugatnémet diákmozgalom éles társadalmi vitát robbantott ki a náci múlttal, a fogyasztói társadalommal és a vietnámi háborúval kapcsolatban. A mozgalom követelései közé tartozott a demokratikus részvétel kiszélesítése, az egyetemi reform és a nyugatnémet társadalom kritikus önvizsgálata.
A fordulópontot az 1969-es szövetségi választás hozta, amely után az SPD és az FDP koalíciója alakult kormányt, Willy Brandt kancellárral (1969–1974). Brandt politikája, az Ostpolitik – a „keleti politika” – a fennálló határok elismerésére és a keleti blokkal való kiegyezésre törekedett. A jelszó: „Változás közeledés által” (Wandel durch Annäherung) azt fejezte ki, hogy a kapcsolatok javítása hosszú távon a keleti blokk liberalizálását segítheti. Az Ostpolitik megalapozásához a Szovjetunióval kötött moszkvai szerződés (1970. augusztus 12.) és a Lengyelországgal kötött varsói szerződés (1970. december 7.) szolgált. Mindkét szerződésben az NSZK és a partner elismerte a fennálló határok sérthetetlenségét, és lemondott az erőszak alkalmazásáról. Brandt 1970. december 7-én Varsóban a varsói gettófelkelés emlékművénél térdet hajtott; a gesztus a nemzetiszocialista múltért való felelősségvállalás jelképe lett, és a nemzetközi emlékezetben máig meghatározó.
A két német állam kapcsolatában a legfontosabb megállapodás az 1972. december 21-én aláírt alapszerződés (Grundlagenvertrag) volt. Az NSZK és az NDK ebben elismerte egymás szuverenitását a nemzetközi jog keretein belül, és állandó képviseleteket nyitott Bonnban és Kelet-Berlinben. Az NSZK azonban ragaszkodott ahhoz, hogy az NDK nem „külföld”, hanem a német nemzethez tartozó másik állam; az alapszerződést a nyugatnémet alkotmányjogi gyakorlat a német egység megőrzésének szándékával értelmezte. Az NDK ezzel szemben a két állam kölcsönös elismerését hangsúlyozta, és 1974-ben alkotmányából törölte a német nemzet egységére való utalást. A jogi és politikai értelmezések közötti feszültség a német megosztottság fennmaradásának egyik jele volt.
Az 1973-ban felvett ENSZ-tagság a két állam nemzetközi elismerésének mérföldköve volt. Az NSZK és az NDK 1973. szeptember 18-án egyszerre lett az ENSZ tagja. A belnémet kapcsolatok ezt követően gyakorlati szinten javultak: a családlátogatások, a telefon- és levélforgalom bővült, a nyugatnémet állampolgárok beutazhattak az NDK-ba. A belnémet kereskedelem (innerdeutscher Handel) az 1970-es években jelentős gazdasági összeköttetést teremtett: az NSZK az NDK-t nem külföldi országnak, hanem a német belpiac részének tekintette, ami vámmentességet és pénzügyi kedvezményeket jelentett. Az NDK számára ez devizabevételt és nyugati termékekhez való hozzáférést biztosított, de gazdasági függőséget is teremtett.
Az Ostpolitik belpolitikai vitákat is kavart. A CDU/CSU ellenzéke azzal vádolta Brandtot, hogy a fennálló határok elismerésével feladja a német egység követelését. A szövetségi alkotmánybíróság 1973-ban az alapszerződést alkotmányosnak minősítette, de hangsúlyozta, hogy a német egység alkotmányos célja fennmarad. Az Ostpolitik hatását a történészi szakirodalom vitatottan ítéli meg: egyesek szerint hozzájárult a keleti blokk stabilizálásához, mások szerint éppen hosszú távon tette lehetővé a társadalmi nyitást a kommunista rendszerekben. A vitatott értelmezések közé tartozik az is, hogy a gazdasági együttműködés mennyiben konzerválta az NDK elnyomó rendszerét.
A két Németország társadalomszerkezete az 1970-es évekre markánsan eltért. Az NSZK-ban a jóléti állam kiépítése a gazdasági növekedésre épült: 1957-ben bevezették a dinamikus nyugdíjrendszert, 1963-ban az ifjúsági jóléti törvényt, 1969-ben a munkahelyi egészségvédelmi törvényt. A társadalmi egyenlőtlenségek azonban megmaradtak, és az 1973-as olajválság után a gazdasági növekedés lelassult. A munkanélküliség az 1970-es évek közepétől emelkedni kezdett, ami a szociális állam finanszírozásának nehézségeit jelezte. A nyugatnémet terrorizmus, különösen a Vörös Hadsereg Frakció (Rote Armee Fraktion, RAF) tevékenysége az 1970-es években belső biztonsági válságot okozott, de ez nem volt a két német állam kapcsolatának központi eleme, hanem a nyugatnémet demokrácia belső konfliktusa.
Az NDK-ban a szociális biztonságot az állami foglalkoztatás és az ártámogatások garantálták, de a hiánygazdaság a mindennapi életet megnehezítette. A fogyasztási cikkekhez való hozzáférés korlátozott volt, a lakáshiány krónikussá vált. A keletnémet gazdaság az 1970-es évektől stagnált, az elavult technológia és a KGST-kereskedelem merevsége miatt. Az NDK egyre inkább a nyugatnémet hitelnyújtástól és technológiaimporttól függött. A környezetszennyezés – különösen a barnaszén-alapú energiatermelés és a vegyipar miatt – súlyos egészségügyi károkat okozott. A keletnémet társadalomban a nők foglalkoztatottsága magasabb volt, mint az NSZK-ban, de a nemi szerepek tekintetében a hivatalos emancipációs retorika és a gyakorlat között feszültség állt fenn. A vallási közösségek az NDK-ban az állami egyházpolitika nyomása alatt éltek: az evangélikus és katolikus egyházak korlátozott autonómiát élveztek, de a hittanoktatás, az ifjúsági munka és a nyilvános vallásgyakorlás szűk keretek közé szorult. Az 1980-as években az evangélikus egyház egyes körei a béke- és környezetvédelmi mozgalmaknak adtak teret, ami a rendszerrel szembeni társadalmi ellenállás egyik csírája lett.
A migráció képe is eltért. Az NSZK-ban a vendégmunkások mellett az 1970-es évektől családegyesítés révén nőtt a bevándorlók száma; az 1980-as években a menedékkérők száma is emelkedett. Az NDK ezzel szemben elsősorban a szocialista országokból – Vietnámból, Mozambikból, Kubából, Angolából – fogadott szerződéses munkásokat, akik zárt szállásokon éltek, és a keletnémet társadalomba való integrációjuk korlátozott maradt. A menekültkérdés az 1980-as évek végén újra kulcskérdéssé vált, amikor a keletnémet állampolgárok a nyugatnémet nagykövetségeken keresztül próbáltak távozni; ez a folyamat vezetett a fal leomlásához, amelyet az újraegyesítés alfejezet tárgyal.
Az 1980-as évek elején a feszültség ismét megnőtt. A NATO kettős határozata (1979) a középtávú rakéták telepítéséről és a tárgyalásos leszerelésről a nyugatnémet társadalomban tömeges békemozgalmat indított el. Az NDK a szovjet blokk részeként a rakéták állomásoztatásának hátországa volt. A két német állam kapcsolatai azonban nem szakadtak meg: a helsinki záróokmány (1975) elvei alapján a belnémet dialógus folytatódott. A nyugatnémet kancellár Helmut Kohl (1982–1998) hivatalba lépése után is fenntartotta a belnémet kereskedelem és a látogatóforgalom intézményeit. Az NDK vezetése Erich Honecker (1971–1989) alatt egyre inkább a gazdasági segélyektől függött; 1983-ban és 1987-ben Honecker nyugatnémet látogatásai a két állam közötti pragmatikus kapcsolatok jelei voltak.
Az NDK gazdasági helyzete az 1980-as években tovább romlott. A külső adósság nőtt, a termelékenység elmaradt, a fiatal generációk elégedetlensége fokozódott. Az 1980-as évek közepétől a Gorbacsov-féle reformok a Szovjetunióban aláásták az NDK legitimációs bázisát. A keletnémet vezetés mereven elutasította a peresztrojka és a glasznoszty németországi alkalmazását, ami a szovjet támogatás meggyengüléséhez vezetett. 1989 tavaszától a magyar határ megnyitása, a prágai és varsói nagykövetségeken zajló menekülthullám, majd a lipcsei hétfői tüntetések az NDK összeomlását idézték elő. A berlini fal megnyitása 1989. november 9-én a két állam közötti határzár végét jelentette; a dokumentált tény, hogy a határnyitást keletnémet pártfunkcionáriusi bejelentés előzte meg, amelynek következményeit a vezetés nem mérte fel. A fal leomlása után az újraegyesítés folyamata 1990-ben lezajlott, amelyet a következő alfejezet tárgyal.
A két Németország történetének forrásai sokfélék. Az NSZK esetében a kormányzati és parlamenti iratok, a szövetségi statisztikai hivatal adatai, a pártarchívumok, valamint a sajtó és a közvélemény-kutatások bőségesen rendelkezésre állnak. Az NDK esetében a Stasi-levéltár (BStU) 1990 utáni megnyitása tette lehetővé a pártállami elnyomás részletes rekonstrukcióját; ezeket az iratokat azonban a tudományos kutatás óvatosan kezeli, mert a hálózati jelentések és kihallgatási jegyzőkönyvek nem mindig tükrözik a valóságot. A keletnémet gazdasági statisztikák megbízhatósága korlátozott, mert a tervgazdaság adatszolgáltatása politikai nyomás alatt állt, a KGST-elszámolási árak pedig nem felelnek meg a nemzetközi piaci áraknak.
A berlini fal áldozatainak száma a legvitatottabb adatok közé tartozik. A berlini falnál dokumentáltan 140 körüli haláleset bizonyítható levéltári és bírósági források alapján, de a teljes belső német határon a halálesetekre vonatkozó becslések 200 és 1 200 között mozognak. Az eltérés oka a forráshiány, a határőrök által elkövetett lövések dokumentálásának nehézsége, valamint az emlékezetpolitikai viták. A gazdasági növekedés nyugatnémet adatai a Statisztisches Bundesamt és a történelmi nemzeti számlák alapján rekonstruáltak; az 1950-es évek átlagos 8 százalékos GDP-növekedése módszertani bizonytalanságokkal terhelt, és a háborús pusztítás utáni alacsony bázis miatt kiugró.
A vendégmunkások számai is becslések: a toborzási stopig 2,5 millió feletti szerződéses munkavállaló fordult meg az NSZK-ban, de a tartózkodási statisztikák nem mindig különböztetik meg a szezonális és az állandó munkavállalókat. Az NDK-ban a szerződéses munkások számáról a hivatalos statisztikák mellett a kutatók eltérő becsléseket adnak; az 1980-as évek végén a vietnámi munkavállalók száma 60 000 körüli, a mozambikiaké 20 000 körüli lehetett.
Az emlékezetpolitikai viták különösen élesek az NDK értelmezésében. A keletnémet diktatúra áldozatait nem szabad relativizálni, de a történetírásnak óvakodnia kell a kollektív bűnösség képzetétől: az elnyomásban való részvétel egyénekhez és intézményekhez kötött. A „gazdasági csoda” fogalma a kortárs nyugatnémet önértelmezésben mítoszként működött, és ezt a funkcióját a mai napig vitatják; a fogalom nem semleges leírás, hanem értelmezési keret. Az Ostpolitik értékelése ugyancsak vitatott: a nyugati történetírás egy része hozzájárulását emeli ki az enyhüléshez, míg a posztkoloniális és a kelet-európai kritika szerint a fennálló status quót erősítette. A vitatott álláspontokat attribúcióval kell bemutatni, nem pedig a szerző saját álláspontjaként.