A Habsburg Monarchia 18. század végi és 19. századi története nem csupán osztrák belügy: a felvilágosult abszolutizmus reformjai, az 1848-as forradalom és az 1867-es kiegyezés a közép-európai államfejlődés olyan állomásai, amelyek párhuzamosan futnak a francia forradalommal, a német egységfolyamattal és az itáliai Risorgimentóval, de azoktól eltérő, birodalmi keretek között zajlottak. A Habsburg örökség dinamikája más volt, mint a porosz–német egységesítés: míg Németországban a nemzetállam-építés egy etnikailag viszonylag homogénabb mag köré szerveződött, addig a Habsburg Monarchia egy többnyelvű, több vallású dinasztikus birodalom volt, amelyben a „reform” és a „nemzeti kérdés” fogalma mást jelentett, mint Párizsban vagy Berlinben. A most tárgyalt időszak azért kulcsfontosságú, mert ekkor alakulnak ki azok a társadalmi, jogi és nemzetiségi feszültségek, amelyek az első világháborúig és a monarchia felbomlásáig hatnak. A fejezet előzménye, a Habsburg Monarchia kora újkoráról szóló A Habsburg Monarchia a kora újkorban már bemutatta, hogyan vált a családi konglomerátumból központosított nagyhatalom; ezt most a reformkísérletek és a dualizmushoz vezető út elemzésével folytatjuk.
A 18. század második felében a Habsburg Monarchia olyan korszakon ment keresztül, amelyet a történetírás gyakran felvilágosult abszolutizmusként (németül aufgeklärter Absolutismus) jelöl. A fogalom maga vitatott: a történészek egy része szerint az uralkodók (elsősorban Nagy Frigyes, II. Katalin, Mária Terézia és II. József) a felvilágosodás eszméit használták fel hatalmuk racionalizálására, míg mások hangsúlyozzák, hogy a reformok valóban a jogbiztonság, a gazdasági hatékonyság és az állami közjó növelését szolgálták. A Habsburg esetben a reformok kényszerítő ereje részben katonai: a osztrák örökösödési háború (1740–1748) és a hétéves háború (1756–1763) megmutatta, hogy a monarchia adórendszere, hadserege és közigazgatása nem elég hatékony. Mária Terézia 1740-től uralkodott, és bár saját felvilágosultságát a modern szakirodalom mérsékelten értékeli – őt elsősorban pragmatikus, a dinasztia és a rendek közötti kompromisszumra építő reformernek tartják –, fia, II. József (1780–1790) már radikális, a hagyományos rendi és egyházi kiváltságokat felszámoló újító volt.
Mária Terézia reformjai közül a legfontosabb a közigazgatás központosítása és az adórendszer átalakítása volt. Az 1749-ben és 1760-ban létrehozott Directorium in Publicis et Cameralibus, majd a Hofkanzlei és a Hofkammer szétválasztása a bécsi udvari hivatalokban koncentrálta a döntéshozatalt. A tartományi rendek ellenállása miatt a reformok nem egyenletesen érvényesültek: a magyar rendek például jelentős autonómiát őriztek meg, míg a cseh és osztrák örökös tartományokban a központosítás gyorsabb volt. A teréziánus kataszter és az úrbéri rendezés (a parasztok telki állományának és kötelezettségeinek rögzítése) a földesúri terheket akarta csökkenteni és kiszámíthatóvá tenni; a paraszti terhek rendezése Mária Terézia alatt a robotmaximumok bevezetésével és a paraszti költözési szabadság lazításával járt. A reformokat a források úgy mutatják, mint hosszas rendi viták eredményét: a magyar országgyűlés 1764–65-ben elutasította az általános paraszti reformot, így Mária Terézia Magyarországon csak rendeleti úton tudott korlátozott intézkedéseket bevezetni.
Az oktatási reform Mária Terézia alatt indult, az 1760-as években: a jezsuita rend 1773-as feloszlatása után a felsőoktatást állami irányítás alá vonták, és a bécsi udvar 1774-ben kiadta az Allgemeine Schulordnung (általános iskolai rendelet) néven ismert alapdokumentumot. Ez a dokumentum a tankötelezettséget a Habsburg örökös tartományokban (nem Magyarországon) írta elő, és a jezsuita pedagógiát fokozatosan felváltotta a gyakorlatiasabb, állami célokat szolgáló oktatás. A történészek között nincs egyetértés abban, hogy a tankötelezettség milyen mértékben valósult meg a gyakorlatban: a vidéki iskolák száma nőtt, de a távolléti arányok és a tanítói fizetések alacsony színvonala miatt a rendelet hatása egyenetlen volt. A források – iskolalátogatási jelentések, vármegyei összeírások – töredékesek, és a becslések szerint a gyakorlati írástudás a 18. század végén még a lakosság kisebbségére terjedt ki.
József uralkodása (1780–1790) a leggyakrabban úgy jelenik meg a tankönyvekben, mint a felvilágosult abszolutizmus csúcsa és egyben kudarca. József nem koronáztatta meg magát magyar királlyá, ezért a kortársak és részben az utókor is „kalapos királyként” hivatkozott rá – a koronázás elmaradása jogi és szimbolikus konfliktust jelentett a magyar rendekkel. Reformjai közül kiemelkedik az 1781-es türelmi rendelet (Toleranzpatent), amely a katolikus vallás elsődlegességét fenntartva korlátozott szabadságot adott a protestánsoknak, a görögkeleti keresztényeknek, majd a zsidóknak is: a nem katolikus keresztények például polgári foglalkozásokat űzhettek és templomokat építhettek (bizonyos korlátozásokkal, például torony nélkül). Ez dokumentált jogi változás, de a kortárs reakciók vegyesek voltak: a katolikus hierarchia egy része a katolikus identitás gyengülését látta benne, míg a protestáns közösségek egy része a rendelet szűkös kereteit bírálta.
József a jobbágyrendelet (1781, magyar területen 1785) keretében eltörölte a jobbágy személyi függését, lehetővé tette a szabad költözést, és a földesúri bíráskodást állami, paraszti részvétellel működő úrbéri bíróságokkal váltotta fel. Ez a lépés jelentős, dokumentált jogi reform volt, de a végrehajtás lassú volt, és a földesúri terhek (robot, termény- és pénzjáradék) fennmaradtak. A II. József-féle nyelvrendelet (1784) a németet tette a monarchia központi hivatalainak nyelvévé, ami a magyar és cseh rendek körében erős ellenállást váltott ki; a rendelet a nemzetiségi mozgalmak egyik fontos, a 19. századi emlékezetben gyakran hivatkozott előzménye lett. A nyelvrendeletet a halálos ágyán József visszavonta, ami mutatja a reformok politikai korlátait.
Az egyházi reformok részeként II. József feloszlatta a szemlélődő szerzetesrendeket (a gyakorlati, például oktató vagy betegápoló rendeket megtartotta), és állami generális szemináriumokat hozott létre a papképzésre. Az egyházi reformok célja az állami egyházpolitika kialakítása volt, amelyet a kortársak és a későbbi történetírás jozefinizmusként (Josephinismus) emleget; a fogalom pontosan azt a törekvést jelöli, hogy az egyházat az állami érdekek alá rendeljék. II. József halála után utóda, II. Lipót (1790–1792) a rendi elégedetlenség hatására több reformot visszavont vagy enyhített. A történészi vita középpontjában az áll, hogy a jozefinista reform hosszú távon erősítette-e a Habsburg államot, vagy inkább a rendi és nemzeti ellenállást aktivizálta. A mai konszenzus szerint a reformok intézményi öröksége (közigazgatási központosítás, oktatási rendszer, egyházpolitikai keretek) tartós maradt, de a társadalmi átalakulás, különösen a paraszti földfelszabadítás, csak a 19. században, forradalmi nyomás alatt valósult meg.
A francia forradalom (1789) híre és a forradalmi hadseregek előrenyomulása alapvetően formálta át a Habsburg Monarchia külpolitikáját és belső viszonyait. A bécsi udvar a forradalmi Franciaországgal szemben az európai koalíciók egyik főszereplője volt; az 1792–1797-es első koalíciós háború során a francia csapatok elfoglalták az osztrák Németalföldet és Észak-Itália Habsburg területeit, az 1797-es campo formiói béke pedig ideiglenesen megszilárdította a francia hódításokat. Az 1799–1801-es második, majd az 1805-ös harmadik koalíciós háború során Napóleon csapatai Bécset is elfoglalták; az 1805-ös austerlitzi csata (magyarul gyakran „austertlitzi csata” vagy „a három császár csatája”) után a Habsburgok elvesztették Tirolt, Velencét és további területeket. 1806-ban II. Ferenc (1792–1835) lemondott a Német-római császári címről, miután Napóleon létrehozta a Rajnai Szövetséget; ezzel a dokumentált lépéssel a közel ezeréves birodalom formálisan is megszűnt. Az 1809-es háborúban Ausztria újabb vereséget szenvedett, de a tiroli felkelés (Andreas Hofer vezetésével) a későbbi osztrák és tiroli emlékezetben a Napóleon-ellenes népi ellenállás jelképévé vált – a történetírás azonban rámutat, hogy a felkelés egyszerre volt vallásos, rendi és regionális mozgalom, és nem mérhető a modern nemzeti ellenállás fogalmával.
A bécsi kongresszus (1814–1815) Klemens von Metternich herceg vezetésével nemcsak a területi rendezést végezte el, hanem a restaurációs politika alapjait is lefektette. A Habsburg Monarchia megszerezte Lombardiát és Velencét, visszakapta Tirolt, és befolyása alá vonta az itáliai félsziget nagy részét; a német szövetségben (Deutscher Bund) pedig Ausztria elnöki szerepet játszott. A konszenzus szerint a bécsi kongresszus rendszere a nagyhatalmi egyensúlyra és a forradalmi eszmék visszaszorítására épült, de a rendszer nem volt képes felszámolni a társadalmi feszültségeket.
A 1815 és 1848 közötti időszakot a német történetírás Vormärznek („március előtti korszak”) nevezi. A Habsburg Monarchiában ez az időszak a Metternich-rendszer időszaka volt: cenzúra, rendőri megfigyelés, a nyilvános politikai vita korlátozása. A rendszer nem volt teljesen statikus: a közigazgatásban és az oktatásban tovább éltek a jozefinista hagyományok, és a gazdaságban megindult a lassú modernizáció. Az 1848-as forradalmak nem egyetlen okra vezethetők vissza: szerepet játszottak a rossz termésű évek (1846–1847), az élelmiszerárak emelkedése, a kézműves- és munkásrétegek elszegényedése, a polgári reformkövetelések, valamint a nemzetiségi mozgalmak – a magyar, cseh, olasz, lengyel, horvát, szerb és román – önállósági vagy jogkiterjesztési programjai.
Az 1848-as forradalom a Habsburg Monarchiában több színtéren zajlott. A bécsi forradalom 1848. március 13-án tört ki; a tüntetők Metternich lemondását követelték, és az idős kancellár még aznap lemondott. A dokumentált események sora: a cenzúra eltörlésének ígérete, a nemzetőrség felállítása, az alkotmány ígérete. Ám a bécsi udvar a forradalmat városi és egyetemi mozgalomként, nem pedig állami átalakulásként kezelte. A kérdés kulcsa az alkotmányos monarchia formája volt. Az 1848 áprilisában kiadott pillersdorfi alkotmány korlátozott választójogot és kétkamarás rendszert irányzott elő, de a szélesebb demokratikus követeléseket nem elégítette ki; a májusban összeülő bécsi forradalmi bizottmány és az őszi októberi felkelés tovább radikalizálta a helyzetet.
A magyarországi forradalom a Habsburg Monarchia legkomolyabb belső kihívása volt. Az 1848. márciusi pesti események, a márciusi ifjak követelései és az áprilisi törvények (amelyeket V. Ferdinánd király szentesített) alkotmányos monarchiát, felelős magyar kormányt, sajtószabadságot, közteherviselést, a jobbágyság eltörlését és a magyar országgyűlésnek felelős minisztériumot vezettek be. A magyar reformellenzék – élén Kossuth Lajossal, Batthyány Lajossal és Széchenyi Istvánnal – nem egységesen képviselte a nemzeti követeléseket: Széchenyi például a nemzetiségi kérdésben és a radikális demokratizálásban visszafogottabb volt. A horvát, szerb, román, szlovák és erdélyi szász politikai elitek egy része a magyar alkotmányos követelésekkel szemben saját nemzeti jogokat vagy a bécsi udvar támogatását kereste. Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc története a magyar nemzeti emlékezetben központi, de a történetírás hangsúlyozza, hogy a konfliktusnak egyszerre volt polgári forradalmi, nemzeti és birodalmi dimenziója; a magyar kormány és a nemzetiségi mozgalmak közötti fegyveres konfliktusok (például a szerb felkelés a Délvidéken, a román mozgalom Erdélyben) a korszak erőszakának áldozatoseményeit is adják.
A bécsi udvar a magyar forradalom leverésére az orosz cári hadsereg segítségét vette igénybe: 1849 nyarán az orosz intervenció, a temesvári vereség és a világosi fegyverletétel (1849. augusztus 13.) után a magyar szabadságharc elbukott. A megtorlás – a Batthyány-kivégzés és a tizenhárom aradi vértanú kivégzése – dokumentált történelmi esemény, amely a magyar nemzeti emlékezetben és a Habsburg-ellenes narratívában erős szimbólummá vált. A történészek ma azt is hangsúlyozzák, hogy a megtorlás fokozatai eltérőek voltak, és a forradalom elitjei közül sokan emigráltak vagy kegyelmet kaptak; az 1849 utáni neoabszolutizmus azonban valóban az alkotmányos intézmények felfüggesztésével és katonai-közigazgatási diktatúrával járt Magyarországon.
A cseh nemzeti mozgalom 1848 júniusában Prágában tartott szláv kongresszusa a birodalmi keretek között képzelte el a szláv népek jövőjét, de a prágai pünkösdi felkelés katonai leverése (1848. június) megmutatta, hogy a bécsi udvar a nemzetiségi mozgalmakkal szemben is erélyesen lép fel. Az itáliai tartományokban az 1848–49-es háborúk, a Károly Albert szárd–piemonti király által vezetett hadjáratok és az osztrák hadsereg győzelmei után Lombardia és Velence katonai megszállás alatt maradt. A Habsburg Monarchia tehát 1849-re katonailag helyreállította hatalmát, de a politikai legitimitását nem tudta helyreállítani; a forradalom leverése után a birodalom újabb reformkísérletre kényszerült.
Az 1849-től körülbelül 1859-ig tartó időszakot a történetírás neoabszolutizmusként vagy a Bach-rendszer korszakaként emlegeti. Alexander Bach belügyminiszter nevéhez kötik a korszak centralizáló politikáját. A neoabszolutizmus célja az volt, hogy a forradalom által kivívott változások közül a jobbágyfelszabadítást fenntartsák (a paraszti terhek eltörlését nem vonták vissza), de minden alkotmányos engedményt felszámoljanak. A korszakban megerősítették a császári-királyi hivatalokat, a németet tették a közigazgatás nyelvévé, és bevezették a csendőrséget (1849-ben) a vidéki rend fenntartására.
A neoabszolutizmus gazdasági téren modernizációt hozott: az 1850-es években épült ki a vasúthálózat (a bécsi kormányzat koncessziókat adott a vasúttársaságoknak), az 1854-es bányatörvény, az 1855-ös telekkönyvi pátens és az iparűzési rendeletek a liberális gazdaságpolitika irányába mutattak. Az állam pénzügyi helyzete azonban nem stabilizálódott: a hadsereg fenntartása, a vasúti beruházások és a bürokrácia költségei növelték az államadósságot. A korszak egyik legvitatottabb lépése az 1855-ös konkordátum volt, amely a katolikus egyháznak jelentős befolyást adott az oktatásban és a házassági jogban. A konkordátumot a liberális és protestáns kritika az abszolutizmus és a katolikus egyház összefonódásaként bírálta; a későbbi, 1860-as évekbeli liberális kormányzat részben visszavonta.
A neoabszolutizmus bukását a szárd–francia–osztrák háború (1859) okozta. A solferinói csata (1859. június 24.) osztrák veresége után a Habsburgok elvesztették Lombardiát (a zürichi béke értelmében), és az itáliai egységfolyamat felgyorsult. A vereség nyilvánvalóvá tette, hogy a centralizáló, elnyomó rendszer nem tudja finanszírozni és megszervezni a hatékony katonai fellépést. A történészi értékelés szerint a neoabszolutizmus modernizációs lépései ellenére a rendszer legitimitáshiánya és a nemzetiségi elnyomás miatt fenntarthatatlannak bizonyult.
Az 1859-es vereség után a bécsi udvar kísérletet tett a belpolitikai konszolidációra. Az 1860-as októberi diplomát és az 1861-es februári pátenst a történetírás a konszolidáció két korai dokumentumaként tartja számon. Az októberi diploma a Magyar Királyság alkotmányos intézményeinek részleges visszaállítását ígérte, míg a februári pátens egy központi parlamenti rendszert hozott létre, korlátozott választójoggal. A magyar politikai elit a korábbi 1848-as alkotmányos vívmányokat követelte, és nem fogadta el a pátens központosító logikáját; a magyar országgyűlés 1861-es felirataiban a kiegyezést a 48-as törvények alapján képzelte el. A vitához hozzátartozik, hogy a magyar politikai elit sem volt homogén: a Deák Ferenc vezette felirati párt a tárgyalásos rendezés, a Teleki László és a szélsőségesebb emigráció a függetlenségi ellenállás híve volt.
A porosz–osztrák háború (1866) döntő lökést adott a kiegyezésnek. A königgrätzi csata (magyarul gyakran „custozzai csata” hibásan; helyesen a königgrätzi, csehül Hradec Králové melletti csata) osztrák vereségével a Habsburgok kiszorultak a német egységfolyamatból, és elvesztették Velencét (a prágai béke értelmében). A porosz győzelem a kisnémet egység felé tolta el a német ügyet, Ausztria pedig arra kényszerült, hogy belső kompromisszumot keressen. A magyar politikai elit a birodalom gyengeségét kihasználva a kiegyezés feltételeit erősítette. 1867-ben, a júniusi kiegyezés (Ausgleich) keretében megszületett az Osztrák–Magyar Monarchia (németül Österreichisch-Ungarische Monarchie). A kiegyezés tartalma: a Habsburg uralkodó osztrák császár és magyar király, és a birodalom két államra – a Lajtán inneni (osztrák) és a Lajtán túli (magyar) területekre – oszlik. A két országrésznek saját országgyűlése és kormánya volt, a közös ügyek (külügy, hadügy és az ezek finanszírozására szolgáló pénzügy) közös miniszterek irányítása alatt álltak. A kiegyezéshez kapcsolódott a Horvát–magyar kiegyezés (1868, horvátul Hrvatsko-ugarska nagodba), amely Horvátországnak korlátozott autonómiát adott a magyar királyságon belül.
A kiegyezés értékelése a történetírásban erősen vitatott. A magyar nemzeti történetírás hagyománya a kompromisszumot a modern magyar államiság helyreállításaként, a gazdasági fejlődés motorjaként értékelte; a kritikus hagyomány (különösen a 20. század közepétől) a kiegyezést a nemzetiségi elnyomás intézményesítéseként, a demokratikus fejlődés elmaradásaként és a birodalmi fennmaradás eszközeként bírálta. Más történészek azt hangsúlyozzák, hogy a kiegyezés a Habsburg Monarchiát hosszabb távon stabilizálta, de a nemzetiségi kérdést nem oldotta meg: a cseh, lengyel, ukrán, román, szerb és horvát mozgalmak továbbra is a birodalom átalakítását vagy felbomlasztását szorgalmazták. Az utóbbi évtizedek szakirodalma a kiegyezést nem kizárólag magyar–osztrák kompromisszumként, hanem a birodalmi elitek és a nemzetiségi mozgalmak közötti erőtér egyensúlyi pontjaként értelmezi.
A kiegyezés utáni évtizedekben a Monarchia gazdasági és társadalmi modernizációja felgyorsult: a vasúthálózat, az iparosodás, a városiasodás és a bankrendszer fejlődése mellett a tömegpártok és a munkásmozgalom is megjelent. A budapesti és bécsi liberális kormányok a századfordulóig a szekularizáció és a közigazgatási reform útján haladtak; a cseh kiegyezési kísérletek azonban sorra kudarcba fulladtak, és a nemzetiségi konfliktusok – különösen a cseh–német, a lengyel–ukrán és a magyar–román feszültségek – a dualista rendszer egyik legmélyebb válságát jelentették. A dualizmus korszakának gazdasági és társadalmi viszonyait az Az első világháború és a monarchia bukása alfejezet tárgyalja részletesebben.
A korszakról szóló ismereteink forrásai változatosak: az udvari kancelláriák és a helytartótanácsok iratanyagai, az országgyűlési naplók és feliratok, a rendeletek és törvények, a vármegyei és városi levéltárak, valamint a sajtó és a röpiratirodalom. A teréziánus és jozefinista reformok kutatásában az oklevél- és rendeletkiadások mellett a statisztikai összeírások (például a dicalis összeírások és a II. József-kori népszámlálás) adnak támpontot, de ezek nem mai értelemben vett statisztikák: a becslések pontossága korlátozott, a kategóriák (például a „jobbágy”, „zsellér”, „háztartás”) koronként és régiónként eltérnek. A népszámlálási adatoknál a történészek a „becsült” vagy „összeírt” minősítést használják, nem pontos lélekszámot.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményei jól dokumentáltak: a hivatalos jelentések, hadijelentések, országgyűlési jegyzőkönyvek, röpiratok és a résztvevők visszaemlékezései lehetővé teszik az eseménytörténet rekonstrukcióját. Ugyanakkor a visszaemlékezések műfaji torzításai (önigazolás, a későbbi politikai pozíciók védelme) miatt a történészek óvatosan kezelik őket. Az áldozatok számára és a megtorlás mértékére vonatkozó adatok eltérnek; a kivégzések és bebörtönzések száma a kutatások szerint pontosan rekonstruálható a bírósági iratokból, a spontán erőszak és a polgári lakosság veszteségei viszont bizonytalanok.
A kiegyezés forrásadottsága kiemelkedő: a bécsi és a pesti kormányzat közötti tárgyalások jegyzőkönyvei, a delegációk vitái, az uralkodói leiratok és a sajtóban megjelent vitairatok lehetővé teszik a döntéshozatal rekonstrukcióját. A kiegyezés értelmezése azonban a mai napig a magyar és az osztrák történetírás egyik legvitatottabb kérdése; az újabb kutatásokban a nemzetiségi szempont beemelése azt mutatja, hogy a korábbi „magyar–osztrák alku” felfogás leegyszerűsítő. A szlovák, román, szerb és horvát elit 1867-es reakciói (például a nemzetiségi memorandumok és a horvát szabor vitái) jól dokumentáltak, és azt mutatják, hogy a monarchia felét kitevő nem magyar és nem német lakosság egy része a kiegyezést nem a jogkiterjesztés, hanem a jogfosztás pillanataként élte meg.
A neoabszolutizmus időszakának forrásait főként a belügyi és pénzügyi kormányszervek iratai, valamint a vármegyei és városi jelentések alkotják. A korszak statisztikai adatai (például az iparosodás, a vasútépítés ütemére) a későbbi osztrák és magyar statisztikai hivatalok első, 1850-es évekbeli felméréseiből származnak; ezeket a modern történeti statisztika nem tekinti reprezentatívnak, ezért legfeljebb nagyságrendi becslésekre alkalmasak.