A 19. század végére az Osztrák–Magyar Monarchia – a felvilágosodás és a 19. század alfejezetben tárgyalt kiegyezéses dualista állam – Európa egyik legnagyobb és legösszetettebb birodalma volt. Területén tizenegy hivatalos nemzetiség élt, a birodalmi hadsereg csaknem húsz nyelven adott ki parancsokat, és a politikai rendszer egyszerre őrizte meg a Habsburg-dinasztia központi tekintélyét, valamint a magyar és az osztrák elitek kiváltságait. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan süllyedt ez a soknemzetiségű állam 1914 és 1918 között a háborús összeomlásba, miként alakult át a hátország a totális háború tapasztalatává, és milyen körülmények között jelent meg a mai Ausztria elődje, a kikiáltott Német-Ausztria köztársaság. A fejezet a mai osztrák történelem szempontjából azért kulcsfontosságú, mert a háború és a felbomlás nem csupán államhatárokat rajzolt újra, hanem hosszú évtizedekre meghatározta a köztársaság politikai kultúráját, gazdasági helyzetét és a Habsburg-örökséghez fűződő, máig vitatott viszonyt.
A merényletet követő júliusi válság során az Osztrák–Magyar Monarchia – elsősorban a közös külügyminiszter, Leopold von Berchtold és a vezérkari főnök, Franz Conrad von Hötzendorf nyomására – július 23-án ultimátumot intézett Szerbiához. Az ultimátum szövege olyan követeléseket tartalmazott, amelyek részben sértették Szerbia szuverenitását; a szerb válasz elfogadta a feltételek nagy részét, de egyes pontokat elutasított. Július 28-án I. Ferenc József aláírta a hadüzenetet Szerbiának, ami az európai szövetségi rendszerek mozgósítási láncolatát indította el. A következő napokban Németország, Oroszország, Franciaország és Nagy-Britannia egymás után lépett be a háborúba. A háborús felelősség kérdése a történeti irodalomban az egyik legvitatottabb pont: a Fritz Fischer nevéhez kötött 1960-as évekbeli tézis Németországot tette fő felelőssé, míg az osztrák történetírás egy része a monarchia külön érdekeit és a magyar miniszterelnök, Tisza István kezdeti ellenállását hangsúlyozza. A mai konszenzus szerint a háború kirobbanásában több nagyhatalom és a monarchia vezető körei is osztoztak, de a szarajevói merényletet követő osztrák–magyar döntés volt az a közvetlen lépés, amely a helyi konfliktust európai háborúvá alakította.
A Monarchia hadba lépésekor a vezérkar gyors, döntő háborút remélt, elsősorban Szerbia ellen. A valóságban a birodalom három fronton is hadakozni kényszerült: a szerb fronton, a keleti (orosz) fronton és később az olasz fronton. A hadsereg, a közös hadsereg (k. u. k. Armee) mellett az osztrák Landwehr és a magyar honvédség alakulataiból állt, és a legénység etnikai-nyelvi összetétele rendkívül sokszínű volt: cseh, német, magyar, lengyel, ukrán, román, horvát, szerb, szlovén, olasz és más katonák szolgáltak együtt. Ez a soknyelvűség a háború alatt egyszerre volt a haderő erőforrása és gyengesége. A dokumentált katonai iratok szerint a csapattisztek jelentős része németül vezényelt, a legénység egy része azonban csak tolmácsok segítségével értette a parancsokat; a nyelvi félreértések és a nemzetiségi lojalitás kérdései már 1914-től megjelentek.
A szerb fronton a Monarchia 1914 őszén többször támadott, de a szerb hadsereg ellenállása és a járványok miatt a hadjárat kudarcot vallott; Belgrádot csak 1915 őszén, német és bolgár segítséggel sikerült elfoglalni. A keleti fronton az 1914-es galíciai vereségek után a hadsereg 1915-ben a központi hatalmak offenzívája során visszafoglalta Galícia egy részét, 1916-ban pedig a Bruszilov-offenzíva súlyos, több százezer fős emberveszteséget okozott. Az olasz hadüzenet 1915. május 23-án megnyitotta az Alpok és az Isonzó folyó menti frontot, ahol 1915 és 1917 között tizenkét isonzói csata zajlott. Az 1917. októberi caporettói áttörés (a mai Kobarid közelében) a Monarchia egyik legnagyobb katonai sikere volt: az olasz hadsereg visszavonult a Piave folyóig. A caporettói győzelem azonban nem hozott döntő fordulatot, és a következő évi piavei csata (1918. június) már a Monarchia kimerülését mutatta.
A háború politikai vezetése közben is átalakult. Az 1916. november 21-én elhunyt I. Ferenc Józsefet a fiatal IV. Károly (Karl I.) követte a trónon. IV. Károly titkos diplomáciai kapcsolatfelvételei a nyugati hatalmakkal – köztük az 1917-es Sixtus-affér – azt jelzik, hogy a monarchia egy része már 1917-ben különbékét keresett. A békekísérlet kudarcot vallott, és a nyilvánosságra került tárgyalások tovább gyengítették a szövetségesekbe vetett bizalmat. A német katonai és gazdasági függés 1916 után fokozódott: a Monarchia egyre inkább a Német Birodalom alárendelt partnereként működött, ami belpolitikailag is feszültségeket szült, különösen a magyar kormányzat és a bécsi udvar között.
Az első világháború a Monarchia lakossága számára totális háborúvá (totaler Krieg) vált, amely nem csupán a frontot, hanem a hátországot is mozgósította. A gazdasági életet hadigazdálkodás alá vonták: bevezették a rekvirálást, a jegyrendszert, a munkaszolgálatot és a hadiipari termelés központi irányítását. A hátországot sújtó élelmiszerhiány, a gabona- és szénhiány, valamint az infláció dokumentált jelenségek, amelyeket a korabeli hatósági jelentések, statisztikai felmérések és sajtóbeszámolók rögzítenek. A nagyobb városokban – így Bécsben, Prágában, Budapesten és a mai Ausztria más ipari központjaiban – az élelmiszerellátás akadozása rendszeres tüntetésekhez és sztrájkokhoz vezetett. Az 1918-as januári sztrájkok a Monarchia több hadiüzemi központjában egyszerre robbantak ki, és a munkásság háborúellenes hangulata mellett a nemzetiségi követeléseket is felerősítették.
A háború alatt a nők tömegesen vállaltak munkát a mezőgazdaságban, a hadiiparban és a közigazgatásban, miközben a férfiak nagy része a fronton szolgált. Ez a társadalmi változás nemcsak a családi szerepeket alakította át, hanem hosszabb távon a nők választójogi mozgalmának is lendületet adott. A nők háborús munkájának mértékét a mai történetírás elsősorban fotó-, levéltári és statisztikai anyagok alapján rekonstruálja; a statisztikai becslések szerint a Monarchia hadiipari munkásainak egyharmada lehetett nő, de az adatok pontossága vitatott. A hátország megpróbáltatásait tetézte az 1918-ban tomboló spanyolnátha-járvány (Spanische Grippe), amely a Monarchia területén is százezrek halálát okozta; a becslések bizonytalanok, mert a járvány egybeesett a frontok összeomlásával és az állami nyilvántartások szétzilálódásával.
A nemzetiségi feszültségek a háború éveiben fokozatosan politikai követelésekké érlelődtek. A cseh, lengyel, délszláv és olasz politikai elitek egy része már 1914-től emigrációban dolgozott a Monarchia felbontásán; a Csehszlovák Nemzeti Tanács Tomáš Garrigue Masaryk és Edvard Beneš vezetésével, a Jugoszláv Bizottság pedig a délszláv egységért. A Monarchia hadvezetése a háború alatt több nemzetiségi politikust internált vagy perbe fogott, például a cseh Karel Kramářt. Ugyanakkor a lakosság egy része hűséges maradt a dinasztiához, és a nemzetiségi pártok sem alkottak egységes tömböt. A történetírás ezért ma már nem beszél egységes „nemzetiségi lázadásról”, hanem a lojalitások és az elszakadási törekvések bonyolult, régiónként eltérő mintáiról.
Az 1918-as év a Monarchia számára a katonai összeomlás és a belső dezintegráció egymást erősítő folyamatát hozta. A nyugati front német vereségei, a balkáni front 1918. szeptemberi összeomlása és az olasz fronton indított utolsó, sikertelen offenzíva után a hadsereg morálja megtört. A frontokról tömeges szökések és fegyelmezetlenségek hírét a kormányzat már nem tudta leplezni. A hátország éhezése, a járvány és a politikai elnyomás tovább növelte a bizalmatlanságot.
A fordulópontot a központi hatalmak katonai veresége jelentette, de a Monarchia belső folyamatai is döntő szerepet játszottak. 1918. október 16-án IV. Károly kiáltványt adott ki, amelyben a birodalom föderatív átalakítását, azaz az egyes nemzetiségek önrendelkezésen alapuló autonómiáját ígérte. A kiáltvány dokumentált szövege azonban késve érkezett: a cseh, délszláv, lengyel és más nemzeti tanácsok már nem fogadták el a birodalmi keret fenntartását. Október 28-án Prágában kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot, október 29-én Zágrábban a Szlovének, Horvátok és Szerbek Államát, november 1-jén pedig a galíciai lengyel területek csatlakoztak a formálódó lengyel államhoz. A magyar kormányzat október végén felfüggesztette a perszonáluniót, és a magyar állam önállóvá vált.
A katonai összeomlás az olasz fronton 1918. október 24-én kezdődő vittorio venetói csata után vált teljessé. A Monarchia hadserege november 3-án a villa giusti-i fegyverszünetben letette a fegyvert, de a dokumentált események szerint a tűzszüneti egyezmény technikai hibái miatt a fegyverletétel egyes szakaszokon csak november 4-én lépett életbe, és az olasz hadsereg még ekkor is több ezer hadifoglyot ejtett. A fegyverszünet aláírása idején a hadsereg egyes alakulatai már hazafelé tartottak, és a birodalmi intézmények elveszítették az ellenőrzést a területük felett.
A monarchia felbomlásának okairól a történeti irodalomban két fő értelmezés verseng. Az egyik – amelyet részben az osztrák történetírás konzervatív hagyománya, valamint a későbbi Habsburg-párti emlékezet is fenntart – a külső katonai vereséget és a wilsoni önrendelkezési elv (Selbstbestimmungsrecht der Völker) hatását helyezi előtérbe: eszerint a győztes nagyhatalmak és az emigráns nemzetiségi politikusok aktív tevékenysége nélkül a Monarchia fennmaradhatott volna. A másik értelmezés a belső társadalmi és nemzetiségi feszültségeket, a háborús nélkülözést, a politikai repressziót és a dualista rendszer merevségét tekinti elsődleges oknak. A mai történeti konszenzus szerint mindkét tényezőcsoport hatott, és a Monarchia összeomlása nem egyetlen dátumhoz köthető, hanem 1918 folyamán zajló, több hónapos folyamat eredménye.
Fontos hangsúlyozni, hogy a „monarchia bukása” kifejezés önmagában nem semleges: a mai osztrák emlékezetpolitikában a Habsburg-állam végét egyszerre értelmezik nemzeti katasztrófaként és a demokratikus köztársaság születéseként. A történeti szakirodalom ezt a kettősséget gyakran „osztrák identitásválságnak” nevezi, mert az 1918-as fordulat a későbbi évtizedekben is vitatott emlékezeti tétel maradt.
A Monarchia összeomlása közben a mai Ausztria német nyelvű területein új politikai erők vették át a hatalmat. 1918. október 21-én a bécsi Reichsrat német képviselői ideiglenes nemzetgyűléssé (Provisorische Nationalversammlung) alakultak, és kimondták a Német-Ausztria (Deutschösterreich) megalakítását. A testület a szociáldemokraták, a keresztényszociálisok és a német nacionalista pártok képviselőiből állt, és elnökévé a szociáldemokrata Karl Seitzet választotta. November 11-én IV. Károly – anélkül, hogy formálisan lemondott volna a trónról – kijelentette, hogy lemond az államügyek intézéséről; a Habsburg-dinasztia trónigényének kérdése ezután hosszú ideig politikai vitatéma maradt.
Az új állam határai azonban 1918 novemberében még egyáltalán nem voltak világosak. A német-osztrák politikai elit – beleértve a szociáldemokratákat is – a wilsoni önrendelkezési elvre hivatkozva a Német Birodalomhoz való csatlakozást követelte. A Saint-Germain-en-Laye-i békeszerződés 1919. szeptember 10-én azonban – a győztes hatalmak döntése alapján – megtiltotta a Németországgal való egyesülést, és a mai Ausztria területét a Monarchia német többségű tartományaiból alakította ki. A békeszerződés aláírása már a következő alfejezet (Az első köztársaság) témája, de az 1918. novemberi kikiáltás és a Saint-Germainben rögzített állami keret közötti feszültség az első világháború és a monarchia bukása egyik legfontosabb tanulsága: az új osztrák köztársaság nem a győztesek által tervezett államként, hanem a Monarchia romjain, vitatott határokkal és bizonytalan identitással jött létre.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak a Habsburg-udvar és a közös minisztériumok levéltári iratai, a k. u. k. hadsereg parancsnokságainak hadinaplói, a fegyverszüneti egyezmény szövege, a birodalmi gyűlés és az ideiglenes nemzetgyűlés jegyzőkönyvei, valamint a korszak sajtóanyaga. A hátország viszonyait a hatósági élelmiszer-statisztikák, az ipari termelési jelentések és a rendőrségi helyzetjelentések dokumentálják, de ezek gyakran hiányosak, különösen 1918 második felében. Az áldozati adatok – a hadi halottak, a spanyolnátha áldozatai, a polgári veszteségek – tekintetében a szakirodalom becslései eltérnek; a Monarchia hadseregének halottaira 1,1–1,2 millió körüli számot szoktak megadni, de ez a számadat a frontok és a hadifogság veszteségeit eltérően tartalmazza, és a pontos érték máig vitatott.
A történeti értelmezés legvitatottabb pontjai közé tartozik a háborús felelősség kérdése, a szarajevói merénylet és a szerb kormány viszonyának megítélése, valamint a Monarchia felbomlásának okairól folyó vita. A Fischer-vita óta a német és osztrák történetírás egy része hangsúlyozza a központi hatalmak háborús felelősségét, míg más szerzők a nemzetközi rendszer belső feszültségeit és a mozgósítási kényszert emelik ki. A nemzetiségi mozgalmak történetét a mai utódállamok emlékezetpolitikája eltérően ítéli meg: egyes narratívák a nemzeti felszabadulást, mások a birodalom széthullásának tragédiáját helyezik előtérbe. Ez az alfejezet ezeket a vitákat nem kívánja lezárni, csupán a fő álláspontokat és a mögöttük álló bizonyítékokat mutatja be.