Az Osztrák–Magyar Monarchia katonai összeomlása és a nemzeti mozgalmak 1918 őszi győzelme után a német ajkú örökös tartományok politikai elitje saját állam megalakítására kényszerült. 1918. október végétől a bécsi Ideiglenes Nemzetgyűlés (Provisorische Nationalversammlung) szervezte az új államhatalmat, amelyben a három fő politikai tábor – a Keresztényszociális Párt (Christlichsoziale Partei, CS), az Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártja (Sozialdemokratische Arbeiterpartei Österreichs, SDAPÖ) és a nagynémet irányzat – képviselői vettek részt. 1918. november 12-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés kikiáltotta a Német-Ausztriai Köztársaságot (Republik Deutschösterreich), és kimondta, hogy az új állam a weimari köztársaság részének tekinti magát. A névben szereplő „német” jelző világossá tette a politikai elit többségének célját: a volt birodalom német ajkú területeinek egyesítését Németországgal.
A győztes antanthatalmak azonban ezt a törekvést a Saint-Germain-i békeszerződésben (1919. szeptember 10.) elutasították. A szerződés megtiltotta Ausztria és Németország egyesülését, és a Német-Ausztria által igényelt határoknál szűkebb területet ismert el. A Csehszlovákiához került német lakosságú cseh- és morvaországi területek, a Dél-Tirol (Dél-Tirol) Olaszországhoz csatolása, valamint a Muravidék (Prekmurje) és a nyugat-magyarországi határvita rendezése a későbbi osztrák–magyar viszonyban is ható sérelmeket hagyott maga után. A békeszerződés 1919. október 21-én lépett hatályba, ezzel formálisan létrejött az Ausztriai Köztársaság (Republik Österreich). A szerződés a hadsereg létszámát is korlátozta, és jóvátételi kötelezettséget írt elő.
Az új állam gazdasági alapjai rendkívül törékenyek voltak. A Monarchia korábbi integrált piaca felbomlott, a belső kereskedelem és a közlekedési hálózat az új vámhatárok miatt szétzilálódott. Bécs, a birodalmi főváros hatalmas, iparosodott és túlméretezett városként maradt vissza, amelynek lakossága a mai Ausztria teljes népességének jelentős részét tette ki. A kormányzat a háborús infláció és a korábbi államadósság örökségével küzdött. A legtöbb történész egyetért abban, hogy a gazdasági túlélés és a politikai stabilitás kérdése összekapcsolódott: a köztársaság vezetői egyszerre kerestek nemzetközi hitelt és belső legitimációt.
A politikai rendszer 1918–1920-ban formálódott. Az 1919. február 16-i választások – amelyeken először szavazhattak nők is – a szociáldemokraták relatív győzelmét hozták, de a kormányzásra koalíciós kényszer nehezedett. A CS és az SDAPÖ nagykoalíciója 1920-ig tartott, majd a választók többsége a konzervatív oldalra tolódott. Az 1920. október 1-jén elfogadott szövetségi alkotmány (Bundes-Verfassungsgesetz), amelynek tervezésében Hans Kelsen jogász meghatározó szerepet játszott, parlamentáris köztársaságot hozott létre, szövetségi tagállamokkal (Bundesländer). Az alkotmány erős alkotmánybíróságot, arányos választási rendszert és a szövetségi elnök (Bundespräsident) intézményét is bevezette. A demokratikus intézményrendszer működését azonban a tartós politikai–ideológiai megosztottság és a gazdasági válságok feszítették.
Az első köztársaság politikai szerkezetét három nagy tábor határozta meg. A keresztényszociálisok elsősorban a katolikus vidék, a parasztság, a kispolgárság és a papság támogatására építettek; vezetőjük, Ignaz Seipel prelátus és kancellár a rend és a katolikus értékek politikáját képviselte. A szociáldemokraták bázisa a bécsi munkásság, a szakszervezetek és a városi értelmiség voltak; a párt a „vörös Bécs” (Rotes Wien) jelszava alatt jelentős lakásépítési, oktatási és szociális programokat hajtott végre. A nagynémet tábor a polgári, nem katolikus, gyakran liberális vagy nacionalista szavazókat tömörítette, és hosszú távon a Németországgal való egyesülést szorgalmazta. Rajtuk kívül a Kommunisták (Kommunistische Partei Österreichs, KPÖ) csak marginális szerepet játszottak, de a munkásmozgalom radikális perifériáját jelentették.
A parlamenti demokrácia mellett hamarosan a parlamenten kívüli erőszak vált a politikai küzdelem mindennapos eszközévé. Az 1920-as évek elejétől a jobboldali, katolikus és nagynémet körök által támogatott Heimwehr (Heimwehr, otthonvédő) csoportok alakultak, elsősorban vidéki területeken, részben a határviták és a munkásmozgalomtól való félelem nyomán. Válaszul a szociáldemokraták 1923–1924 körül létrehozták a fegyveres Republikanischer Schutzbund (Republikanischer Schutzbund) szervezetet, amely a bécsi munkásnegyedekben és ipari településeken épült ki. A két paramilitáris erő közötti konfliktusok, felvonulások és alkalmi összecsapások állandósították a polgárháborús hangulatot. A kormányzatok hol az egyik, hol a másik oldal fellépését tűrték vagy korlátozták, de a fegyveres erőszakot nem tudták felszámolni.
A gazdaság az 1920-as évek elején hiperinflációval küzdött, amely a középosztály megtakarításait felemésztette, és a szociális feszültségeket növelte. 1922-ben az osztrák kormány a Népszövetség (League of Nations) támogatásával aláírta a genfi jegyzőkönyveket (Genfer Protokolle), amelyek nemzetközi kölcsönt és pénzügyi ellenőrzést biztosítottak, cserébe szigorú takarékossági intézkedéseket követeltek. A schilling bevezetése és a költségvetési konszolidáció stabilizálta a pénzügyeket, de a megszorítások a szociáldemokraták és a munkások körében elégedetlenséget szültek. A történeti szakirodalom általában egyetért abban, hogy a stabilizáció ára a társadalmi konfliktusok kiéleződése volt.
A politikai erőszak 1927. július 15-én tetőzött. A schattendorfi incidens kapcsán hozott esküdtbírósági ítélet elleni bécsi tüntetés során a tömeg felgyújtotta az Igazságügyi Palotát (Justizpalast), a rendőrség pedig sortüzet adott. A dokumentált halálos áldozatok száma 89 volt, de a pontos szám és az események értelmezése a mai napig vitatott: a kormányzati narratíva a rend helyreállítását hangsúlyozta, a szociáldemokraták az állami erőszak aránytalanságát emelték ki. A júliusi események után a politikai táborok közötti bizalom végleg megromlott, és a paramilitáris szervezetek tovább erősödtek.
Az 1929-ben kezdődő nagy világgazdasági válság az osztrák gazdaságot súlyosabban érintette, mint sok más nyugat-európai országot. Az ipari termelés visszaesett, az exportra termelő ágazatok összeomlottak, a munkanélküliség pedig – a korabeli, módszertanilag bizonytalan statisztikák szerint – 1933-ra a munkaképes lakosság 20–25%-át is elérhette; a pontos adatok településenként és ágazatonként eltérnek. 1931 májusában a Creditanstalt bank összeomlása pénzügyi pánikot indított el, amely a nemzetközi hitelpiacokon is továbbgyűrűzött. A kormány kénytelen volt újabb takarékossági csomagokat bevezetni, ami a szociális kiadások csökkentését és a munkanélküli-segélyek korlátozását jelentette.
A válság a politikai szélsőségeket erősítette. A Németországban 1933 januárjában hatalomra jutott nemzetiszocialista mozgalom ausztriai szervezete, az Osztrák Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (Deutsche Nationalsozialistische Arbeiterpartei, DNSAP) – amelyet a kortársak gyakran egyszerűen náci pártnak neveztek – rohamosan növelte támogatottságát, különösen a fiatal munkanélküliek, a kispolgárság és a nagynémet érzelmű csoportok körében. A Heimwehr egyes egységei, főként Stájerországban és Karintiában, nyíltan fasiszta mintákat követtek, és Olaszország támogatását élvezték. Benito Mussolini olasz miniszterelnök az osztrák függetlenség fenntartását a náci Németország ellensúlyaként kezelte, de cserébe a bécsi kormánytól egyre inkább jobboldali, autoriter irányvonalat várt el.
A demokratikus intézmények cselekvőképessége leépült. A parlamentben a kormánykoalíciók gyakran csak egy-két mandátumos többséggel rendelkeztek, és a patthelyzetek gyakorivá váltak. A szociáldemokraták ellenzékbe szorultak, a nagynémetek a nácikkal kerestek szövetséget, a kommunisták pedig a szociáldemokratákat is támadták. A politikai erőszak az utcán és a vidéki településeken állandósult. 1932-re több tartományban a Heimwehr és a náci rohamosztagosok együtt vagy egymással versengve demonstráltak, ami a köztársaság rendvédelmi szerveit túlterhelte.
Engelbert Dollfuss, a Keresztényszociális Párt politikusa 1932 májusában alakított kormányt, szűk parlamenti bázison. Dollfuss, aki paraszti származású, katolikus agrárpolitikus volt, a gazdasági válságot és a politikai patthelyzetet a rend megerősítésével kívánta kezelni. Az 1933. márciusi parlamenti válság döntő fordulópontot jelentett: a Nemzeti Tanács elnökének és alelnökeinek lemondása után a testület határozatképtelenné vált, és ülése megszakadt. A kormány ezt a helyzetet „a parlament önfelszámolásaként” (Selbstausschaltung des Parlaments) értelmezte, és nem hívta össze többé a törvényhozást. Az ellenzék, különösen a szociáldemokraták, puccsnak tekintette a lépést. A jogi megítélés máig vitatott: formailag nem volt erőszakos hatalomátvétel, de a kormány a rendkívüli helyzetet kihasználva a parlamenti ellenőrzés nélküli, rendeleti kormányzás felé fordult.
Dollfuss a háborús gazdasági felhatalmazási törvény (Kriegswirtschaftliches Ermächtigungsgesetz) alapján – amelyet a korábbi kormányok is alkalmaztak – kezdett rendeletekkel kormányozni. 1933 tavaszán betiltotta a Kommunista Pártot, majd júniusban a náci pártot is. A szociáldemokratákat még nem tiltotta be, de tevékenységüket fokozatosan korlátozta: rendőri felügyelet alá helyezte a szakszervezeteket, korlátozta a gyülekezési és sajtószabadságot, és letartóztatta a Schutzbund vezetőit. A Heimwehr ugyanakkor szabad kezet kapott, és több tartományban kormányzati támogatással épített ki közigazgatási pozíciókat.
A rezsim ideológiai alapját a katolikus társadalomtan és a korporatív állameszme jelentette. A bécsi kormány az osztrák identitás hangsúlyozásával, a Habsburg-tradíció és a katolikus örökség kiemelésével kívánta megkülönböztetni Ausztriát a nemzetiszocialista Németországtól. Ezt a politikát a kortársak egy része „ausztrofasiszta” (austrofaschistisch) jelzővel illette, mivel a rendszer tekintélyelvű, korporatív és katolikus elemeket ötvözött; mások – főként a kormánypárti publicisztika – „Ständestaat” (rendi állam) néven emlegette. A mai történészi vita abban csúcsosodik ki, hogy mennyire beszélhetünk fasizmusról vagy inkább autoriter konzervatív diktatúráról. A rendszer ugyanis nem rendelkezett tömegpárttal, nem hirdetett expanzionista külpolitikát, és éppen a náci Németországgal szemben határozta meg magát, ugyanakkor a politikai ellenzéket erőszakkal üldözte, és a demokratikus intézményeket felszámolta.
A szociáldemokrata munkásmozgalommal való leszámolásra 1934 februárjában került sor. A Schutzbund több helyen – Linzben, Bécsben, Steyrben, Grazban és más ipari központokban – fegyveres ellenállást tanúsított, amikor a kormányerők és a Heimwehr egységei megkísérelték lefegyverezni és feloszlatni a szociáldemokrata szervezeteket. A harcok február 12-től több napon át tartottak, és a kormányerők tüzérséget is bevetettek a bécsi munkásnegyedek ellen. A konfliktus dokumentált ténye: a szövetségi hadsereg, a rendőrség és a Heimwehr egységei a Schutzbund állásaival szemben harcoltak, és a kormány a felkelést leverte.
Az áldozatok száma nem ismert pontosan. A korabeli hatósági jelentések és a későbbi becslések 300 és 1000 közötti halottat említenek a harcokban és az azt követő megtorlásban, a sebesültek száma ennél jóval magasabb. A bizonytalanságot az okozza, hogy a kormányzat a polgárháborút követően korlátozta a sajtót és a bírósági eljárásokat, a szociáldemokrata oldal becslései pedig ellenállási szándékkal, esetenként túlzó adatokat közöltek. A nemzetközi sajtó és a diplomáciai jelentések eltérő számokat adnak meg. A tudományos konszenzus szerint a halálos áldozatok száma legalább több száz volt, de a pontos összesítés máig vitatott.
A polgárháború politikai következményei azonnaliak voltak. A szociáldemokrata pártot betiltották, vagyonát elkobozták, vezetőit letartóztatták vagy emigrációba kényszerítették. A szakszervezeteket feloszlatták, a munkásmozgalom intézményeit felszámolták. Több száz aktivistát internáltak, és a bíróságok halálos ítéleteket is hoztak. A demokratikus ellenzék – a szociáldemokraták, a kommunisták és a náci ellenesek – illegalitásba vagy passzivitásba vonult. A kormány a polgárháborút követően szabad utat kapott az alkotmány átalakítására.
A rendszer külpolitikailag az olasz orientációra épült. Mussolini Olaszországa a Ständestaatot a náci Németország terjeszkedésének ellensúlyaként kezelte, és a Dollfuss-kormányt anyagilag és diplomáciailag támogatta. Ugyanakkor a német nemzetiszocialista rezsim folyamatosan nyomást gyakorolt Ausztriára, és az ausztriai náci mozgalom – amelyet a kormány betiltott, de nem tudott felszámolni – terrorakciókkal és propagandával destabilizálta az államot.
Dollfuss utódja Kurt Schuschnigg lett, aki a rezsim politikáját folytatta: fennmaradt a korporatív alkotmány, a pártok tilalma, a katolikus egyház kiváltságos szerepe, valamint a náci Németországgal szembeni, de egyre kevésbé hatékony függetlenségi politika. Az első köztársaság demokratikus korszaka ezzel végérvényesen lezárult, és a rezsim 1938-ig, az Anschlussig fennállt – ezt a következő alfejezet tárgyalja.
Az első köztársaság története gazdagon dokumentált korszak, de a források egyenetlenek és érdekeltek. A parlamenti jegyzőkönyvek, a kormányrendeletek és a szövetségi törvénytár (Bundesgesetzblatt) a demokratikus korszak jogi kereteit rögzítik, de a politikai döntések hátteréről gyakran csak pártlapokból (Arbeiter-Zeitung, Reichspost) és visszaemlékezésekből tájékozódhatunk. A rendőrségi és bírósági iratok a politikai erőszak egyes eseményeit dokumentálják, de a polgárháború áldozatainak pontos számát ezek sem tartalmazzák teljes körűen, mert a hatóságok a megtorlás során korlátozták az információáramlást.
A gazdasági adatok esetében a korabeli statisztikai hivatalok adatai hiányosak és módszertanilag eltérőek. A munkanélküliségi ráták nemzetközi összehasonlítása bizonytalan, mert a munkakeresők nyilvántartása és a segélyezés feltételei időben változtak. Az 1920-as évek hiperinflációjának mértéke és a stabilizáció gazdasági hatása is csak becslések alapján rekonstruálható.
A történészek máig vitatják a következő kérdéseket: - A parlament 1933-as felfüggesztésének jogi természete: puccs volt-e vagy jogszerű kormányzati lépés? A kortárs jogászok és a mai alkotmánytörténészek érvei eltérnek. - A polgárháború értelmezése: a szociáldemokrata ellenállás önvédelem volt-e, vagy a kormány provokálta ki a harcot? A két oldal dokumentumai ellentmondanak egymásnak. - A Dollfuss-rezsim jellege: az „ausztrofasiszta” megnevezés használata politikai és tudományos viták tárgya. A rezsim autoriter, korporatív és katolikus jellege dokumentált, de a fasizmus kategóriájának alkalmazása nem konszenzusos. - Az áldozatok száma a polgárháborúban: a források 300 és 1000 közötti halottról szólnak; a pontos összesítés soha nem történt meg. - Az első köztársaság bukásának okai: a történetírás hagyományosan a politikai töredezettséget, a paramilitáris erőszakot, a gazdasági válságot és a külső nyomást emeli ki, de az egyes tényezők súlya vitatott. Egyes szerzők a demokratikus elit hibáit, mások a nemzetközi feltételek kényszerét hangsúlyozzák.
Az emlékezetpolitikai utóélet különösen érzékeny: az 1945 utáni Ausztria sokáig a „Hitler első áldozata” mítoszt ápolta, ami háttérbe szorította az első köztársaság belső erőszakának és a Dollfuss-rezsim felelősségének feldolgozását. A polgárháború és az autoriter rendszer megítélése a mai osztrák közbeszédben is vitatott maradt.