A reneszánsz (Renaissance / Rinascimento) mint korszakfogalom a 19. századi történetírás és művészettörténet konstrukciója, amelyet azonban a 14–16. századi itáliai szerzők és művészek is részben előkészítettek: ők magukat a sötét középkor után következő „újjászületés” hordozóinak tekintették. A fogalom körül ma is élénk tudományos vita folyik: egyes kutatók az itáliai városállamok sajátos gazdasági és politikai feltételeiből indulnak ki, mások a folytonosságokat hangsúlyozzák a középkori skolasztikával és gótikus művészettel, megint mások a reneszánszot Európán kívüli párhuzamaival együtt értelmezik. Egy azonban nem vitatott: a 14. század végétől a 15. század végéig az itáliai félsziget – különösen Firenze, Velence, Milánó, Nápoly, Róma és a kisebb udvarok – Európa egyik legsűrűbben urbanizált, gazdaságilag legfejlettebb és kulturálisan leginnovatívabb térsége volt.
A reneszánsz Itália nem egységes nemzeti történet, hanem rivalizáló államok, városi elitek, udvari körök, egyházi intézmények és társadalmi rétegek párhuzamos, egymással összefonódó története. A korszakot a korábbi fejezetben tárgyalt városállami felemelkedés, a pápaság politikai megerősödése, valamint a guelf–ghibellin szembenállás utáni hatalmi átrendeződés alapozta meg. A 15. századra a városköztársaságok jelentős része formálisan vagy informálisan egy-egy család vezetése alá került: így jött létre Firenzében a Medici, Milánóban a Visconti, majd a Sforza uralmi rendszere. Velence és Genova köztársasági intézményei fennmaradtak, de a hatalom koncentrációja itt is előrehaladt. Az alábbiakban először a humanizmust mint szellemi mozgalmat, majd a legfontosabb politikai központokat, végül a művészeti újítást és az 1494-ben kezdődő itáliai háborúk előzményeit tárgyaljuk.
A humanizmus (humanismus / Umanesimo) kifejezés a 15–16. századi iskolai és egyetemi gyakorlatból származik: a studia humanitatis – grammatika, retorika, poétika, történetírás és erkölcsfilozófia – művelőit nevezték humanistának. A humanisták nem alkottak egységes filozófiai iskolát, és nem feltétlenül voltak vallásellenesek; többségük hívő keresztény volt, aki az antik római, majd görög szövegek filológiai feltárásával, másolásával és kommentálásával igyekezett a saját korának politikai, erkölcsi és nyelvi kérdéseire válaszolni. A mozgalom gyökerei a 14. század végi és a 15. század eleji Itáliába nyúlnak vissza; kiemelkedő alakja volt Francesco Petrarca (1304–1374), Giovanni Boccaccio (1313–1375) és Coluccio Salutati (1331–1406). Petrarca a római kéziratok és a klasszikus latin nyelv újraértékelését, a filológiai pontosságot és a személyes belső élet irodalmi kifejezését kapcsolta össze; hatása a későbbi századok humanista nemzedékeire alapvető.
A humanizmus kibontakozása nem elszigetelten, hanem a félsziget politikai és társadalmi központjaihoz kötődve ment végbe. Firenzében a köztársasági intézmények és a városi kancellária hivatalnokai – például Leonardo Bruni (1370–1444) – a latin retorikát és a római republikánus erények nyelvét a firenzei politikai identitás szolgálatába állították. Másutt, például a pápai udvarban vagy a nápolyi királyi udvarban a humanista írástudók a monarchikus reprezentációt és az uralkodói dicsőséget formálták irodalommá. A humanista értelmiségiek többnyire nem egyetemi professzorok, hanem városi kancellárok, udvari titkárok, nevelők, jegyzők és patrónusoktól függő szerzők voltak. A régi egyetemek – Bologna, Padova, Pavia, Róma – továbbra is a jog és az orvostudomány központjai maradtak, míg a humanista filológia és a klasszikus retorika gyakran az udvarok és a városi iskolák peremén, illetve az egyetemi intézmények határán fejlődött.
A humanizmus terjedését a könyvnyomtatás megjelenése gyorsította fel. Johannes Gutenberg német feltaláló mozgatható betűs technikáját Itáliában az 1460-as évektől kezdték alkalmazni; 1469-ben kezdődött a nyomtatás Velencében, amely az 1500-as évek elejére Európa egyik legnagyobb könyvkiadó központjává vált. A nyomtatás nem csupán a klasszikus szövegek és humanista kommentárok elterjesztését tette lehetővé, hanem a vulgáris nyelvű irodalom, a vallási irodalom és a politikai röpiratok piacát is megnyitotta. A könyvtermelés becslések szerint az 1450-es évek előtti kéziratos mennyiséghez képest nagyságrendekkel nőtt; a pontos példányszámok azonban régészeti, nyomdászati és könyvtári források alapján becsültek, ezért az adatok bizonytalanok. A nyomtatás egyúttal hozzájárult a latin mellett az olasz vulgáris nyelvjárások irodalmi rangjának emelkedéséhez, amely a későbbi egységesülő olasz nyelv alapjául szolgált ugyan, de a 15. század közönsége ezt még elsősorban egy nyelvjárási változatnak, nem nemzeti nyelvnek tekintette.
A humanista szöveggondozás fontos következménye volt a forráskritika kezdete. A 15. században Lorenzo Valla (1407–1457) a latin nyelvtörténeti érveléssel kétségbe vonta a Konstantinusi adománylevél (Donatio Constantini) valódiságát; ez az oklevél a pápaság világi hatalmi igényeinek egyik alapdokumentuma volt. Valla érvelése nem egyházellenes pamflet, hanem filológiai és retorikai bizonyítás volt, amely a pápai udvar politikai igényeit is érintette. A szövegkritikai módszer hosszú távon a történeti források kritikai vizsgálatának, a 16–17. századi egyháztörténeti vitáknak és a felvilágosodás kori történetírásnak az egyik előzménye lett; ezt a szakirodalom széles körben elfogadja, bár a közvetlen hatás időbeli kiterjedését a kutatók eltérően ítélik meg.
A humanizmus nem csupán művelődéstörténeti jelenség, hanem társadalmi gyakorlat is volt. A firenzei, velencei, milánói és római iskolákban a humanista grammatika, retorika és a klasszikus szerzők tanulmányozása a városi elit fiai számára a politikai és hivatali karrier előkészítését szolgálta. A lányok művelődése a kolostori nevelésen túl szűkebb körben, elsősorban arisztokrata és uralkodói udvarokban kapott teret; Isotta Nogarola (1418–1466) veronai szerző példája azt mutatja, hogy egyes nők humanista műveltséggel szerezhettek elismerést, ugyanakkor levelezésük férfi humanistákkal folyamatosan kitette őket a nemi szerepekkel kapcsolatos kritikáknak. A humanista mozgalom belső vitái, a kortársak közötti rivalizálások és a patrónusok iránti lojalitás miatt a „humanista életforma” képe utólag gyakran idealizált; a levelezések és a pályaképek azonban dokumentálják a szegényebb értelmiségiek kiszolgáltatottságát is.
Firenze a 14. század végétől a döntően kereskedői, bankár és iparos rétegek által uralt köztársaság volt, amelyben a főbb céhek és a városi tanácsok választott testületei irányították a politikát. A 15. század elején a város állandó külső fenyegetéssel nézett szembe: 1406-ban megszerezte Pisa kikötőjét, majd a Visconti Milánóval szembeni háborúkban (1420-as és 1430-as évek) szerepet játszott a toszkán és lombard erőviszonyok alakításában. A háborúk költségei, a növekvő adóterhek és az oligarchikus elit belső megosztottsága a 1430-as években a Medici-család felemelkedésének kedvezett.
A Medici család vagyona firenzei banki és kereskedelmi tevékenységből származott; Giovanni di Bicci de’ Medici (1360–1429) és fia, Cosimo de’ Medici (1389–1464) a római pápai pénzügyekben is érdekelt bankházat irányított. Cosimo politikai hatalma nem formális tisztségeken alapult; 1434-ben visszatérhetett a száműzetésből, és ettől kezdve a városi intézményekbe beépült hálózata, a kulcspozíciókba juttatott szövetségesei és az adóztatás, illetve a hivatalviselés időszakos korlátozásának ügyes befolyásolása révén gyakorolt meghatározó irányítást. A köztársasági formák fennmaradtak, de a kortársak is tudták, hogy Firenze ténylegesen a Medici körül forog; az ellenzék rendszeresen azzal vádolta a családot, hogy a köztársasági szabadságot aláássa, míg hívei a város stabilitását és jólétét hangsúlyozták.
Lorenzo de’ Medici (1449–1492), akit a 16. századi irodalomban „il Magnifico” néven is emlegettek, 1469-től apja, Piero halála után a család politikai irányvonalát szilárdította meg. Nem volt hivatalos fejedelem; a városi tanácsok és a hagyományos hivatali rendszer formailag továbbra is működött. Lorenzo politikai tevékenysége a firenzei állam belső hatalmi szerkezetének átalakításával járt: 1480-ban létrejött a Settanta (hetvenek tanácsa), amely a politikai döntések szűkebb, a Medicihez hű testületeként működött, anélkül hogy a köztársasági alkotmányt eltörölték volna. A 1478-as Pazzi-összeesküvés – amelyben a rivális Pazzi család résztvevői és támogatóik, köztük a pápai udvarral kapcsolatban álló személyek, megölték Lorenzo öccsét, Giulianót a firenzei dómban – a Medici-rendszer egyik legfontosabb válsága volt. A gyilkosságot követő megtorlás, a pápa és a nápolyi király Firenze elleni háborúja, valamint a belső ellenzék letartóztatása dokumentált eseménysor, amelyet a korszak krónikásai, követjelentések és későbbi történeti feldolgozások is tárgyalnak. Az összeesküvés értelmezése azonban vitatott: egyes történészek a firenzei belpolitikai feszültségeket, mások a pápai állam és Firenze itáliai hatalmi versengését tartják a legfontosabb keretnek.
Lorenzo külpolitikája a 15. század végi itáliai államrendszer egyensúlyozó mechanizmusainak példája volt. Firenze, Milánó, Velence, Nápoly és a Pápai Állam közötti feszültségeket békeszerződésekkel, dinasztikus házasságokkal és időszakos ligákkal próbálták szabályozni; ezt a rendszert a szakirodalom olykor „itáliai hatalmi egyensúly” néven írja le. Ez a kifejezés azonban utólagos leírás, nem a korszak hivatalos intézményi fogalma; az 1454-es lodi béke és az 1455-ös itáliai liga a milánói, velencei, firenzei, pápai és nápolyi erőviszonyok ideiglenes stabilizálására szolgált, de nem hozott létre állandó békerendszert. Lorenzo halála 1492-ben és az itáliai államok belső válságai 1494-re lehetővé tették, hogy VIII. Károly francia király serege benyomuljon a félszigetre; ez az itáliai háborúk kezdetének szokásos korszakhatára, bár a konfliktus előzményei – a nápolyi trónöröklési viták, a milánói belső feszültségek és a francia dinasztikus igények – már korábban is jelen voltak.
A Medici-kor Firenzéje a humanizmus és a művészeti mecénatúra emblematikus központja. Cosimo és Lorenzo könyvtárakat, kéziratmásoló műhelyeket, templomokat és művészeket támogatott; a 15. század második felében a Platóni Akadémiaként emlegetett, valójában inkább informális filozófiai kör – amelynek legismertebb alakjai Marsilio Ficino (1433–1499) és Giovanni Pico della Mirandola (1463–1494) voltak – a platóni és hermetikus szövegek fordításával, kommentálásával a firenzei értelmiségi életet Európa-szerte ismertté tette. Ficino fordításai és kommentárjai nem csupán tudományos teljesítményt jelentettek, hanem a firenzei Medici-patrocinium politikai és kulturális presztízsét is erősítették. A 16. századi krónikások – mindenekelőtt Giorgio Vasari, aki 1550-ben és 1568-ban adta ki művészéletrajzait – a Medici-kor művészeti virágzását visszamenőleg is legitimáló narratívává formálták; ezt az emlékezetpolitikai hagyományt a későbbi firenzei nagyhercegi udvar és a 19. századi nemzeti kultúra is felhasználta.
Velence a 15. században a Földközi-tenger egyik legjelentősebb tengeri kereskedőhatalma volt. Az állam hivatalos megnevezése Serenissima Repubblica di Venezia volt; politikai rendszere a dózse választásán, a Nagytanácson (Maggior Consiglio), a Szenátuson és a különböző tanácsokon, valamint a Tízek Tanácsán (Consiglio dei Dieci) alapult. A köztársasági retorika erős volt: Velence a szabadság, a jog folytonossága és a mérsékelt kormányzás képét ápolta. A tényleges hatalom azonban a felnőtt nemes férfiak szűk, zárt, a 14. század végétől egyre inkább rögzült örökletes patríciusi csoportjának kezében volt; a nem nemes lakosság és a nők a legfőbb politikai döntésekből ki voltak zárva.
A velencei gazdaság alapja a tengeri kereskedelem, a hajóépítés – központja az Arsenal hajógyár –, a sókereskedelem, a keleti luxuscikkek, a szövetek és az üvegművesség volt. A 15. század elején Velence jelentős területeket szerzett a félsziget északkeleti részén: Padova, Verona, Vicenza, Brescia és Bergamo fokozatosan a velencei Terraferma (szárazföldi birtokok) részévé vált. Ez a terjeszkedés a korábbi tengeri birodalmi iránytól eltérő, új típusú szárazföldi igazgatást és adóztatást követelt, és feszültségeket keltett a meghódított városok helyi elitesjeivel, akik gyakran sérelmezték a velencei központosítást, a velencei nemesség előjogait és az adóterheket. A helyi közösségek ellenállása dokumentált követjelentésekből, városi tanácsi jegyzőkönyvekből és kérvényekből ismert; ezeket a forrásokat azonban óvatosan kell olvasni, mert gyakran a fennmaradt állami adminisztráció szűrőjén keresztül láthatók.
Velence ugyanakkor a humanista és a nyomtatott kultúra egyik legfontosabb központja is volt. A Szent Márk-könyvtár (Biblioteca Marciana) gyűjteménye, a görög emigráns értelmiségiek jelenléte, a páduai egyetem környezete és a velencei patríciusok magánkönyvtárai a klasszikus filológia, a történetírás és a természetfilozófia folyamatos megújulását szolgálták. A velencei történetírásban kiemelkedett Marcantonio Coccio, ismertebb nevén Sabellico (1436–1506) és Marino Sanudo (1466–1536), akiknek naplói ma is alapvető forrásai a korszak politikatörténetének. A 15. század végi velencei köztársasági diskurzus a szabadság és a kiegyensúlyozott alkotmány eszméjét a firenzei és milánói fejedelmi rendszerekkel szembeállítva fogalmazta meg; ez a retorika a későbbi európai köztársasági hagyomány egyik fontos hivatkozási pontja lett.
A velencei társadalomban azonban a köztársasági egyenlőség korlátozott volt. A polgári réteg, a zsidó közösségek – akik a 16. század elejétől a később gettó néven ismert városrészben éltek –, a bevándorló munkások és a nők eltérő jogi helyzetben voltak. A 15. századra a zsidó jelenlét a városban és a Terraferma területén egyenetlen jogi feltételek mellett létezett, és a középkori egyházi és városi szabályozások örökségét hordozta; a velencei hatóságok időszakonként koncessziókkal, időnként korlátozásokkal szabályozták. A zsidó közösségek belső szervezete, önkormányzata és kulturális élete dokumentált, de a kutatás az egyes hitközségek közötti különbségeket és a keresztény többséggel való viszony változásait ma is vizsgálja.
A milánói állam a 14–15. században a Visconti-család alatt Észak-Itália egyik legnagyobb szárazföldi hatalma lett. A család a városi hatalomgyakorlásból, katonai szerződésekből, házassági kapcsolatokból és a császári helytartói címekből építette ki hatalmát; 1395-ben Gian Galeazzo Visconti (1351–1402) elnyerte a milánói hercegi címet a császártól, ami a formális fejedelmi rang megszerzésének fontos állomása volt. A hercegség azonban nem egységes nemzetállam volt, hanem városok, feudális joghatóságok, egyházi birtokok és kereskedelmi központok laza konglomerátuma, amelyet a Visconti-udvar hivatalnokai, helyi vikáriusai és katonai parancsnokai tartottak össze.
A Visconti-uralom belső ellenzéke és a külső háborúk a 15. század első felében Milánó politikai stabilitását állandóan próbára tették. A Velencével vívott háborúk, a firenzei szövetségi politikák és a nápolyi kapcsolatok gyakori frontváltásokat eredményeztek. A milánói udvar humanista reprezentációja – így a Visconti-könyvtár, a gótikus és kora reneszánsz építkezések, valamint a latin panegirikus irodalom – kettős célt szolgált: a fejedelmi legitimitást és a városi előkelők integrálását. A 15. század közepén a Visconti-ház férfiágának kihalása (utolsó herceg: Filippo Maria Visconti, 1447-ben halt meg) utódlási válságot indított el; rövid életű Ambrosiusi Köztársaság (1447–1450) után Francesco Sforza (1401–1466), egy condottiere, aki Filippo Maria lányának férje volt, 1450-ben megszerezte a hercegi hatalmat.
A Sforza-uralom nem csupán katonai erő kérdése volt; Francesco Sforza és fiai, mindenekelőtt Galeazzo Maria Sforza (megh. 1476) és Ludovico Sforza (1452–1508), akit „il Moro” néven is ismertek, igyekeztek a hercegi udvart a humanizmus és a művészetek támogatójává tenni. A Sforza-udvar megbízásaiból született többek között a Certosa di Pavia építkezése, a milánói kastély (Castello Sforzesco) bővítése, valamint a 15. század végén Leonardo da Vinci (1452–1519) milánói tartózkodása és munkái. Leonardo az itáliai reneszánsz sokoldalú művész-mérnök alakjának legismertebb példája; milánói évei alatt festményekkel, építészeti és hadmérnöki feladatokkal, színházi látványtervezéssel és tudományos rajzokkal foglalkozott. Létezése és tevékenysége gazdagon dokumentált, de a róla kialakult „univerzális zseni” kép a 19. századi művészettörténet és a modern tudományos kultusz terméke, ezért a tankönyvben óvatosan kell kezelni.
Ludovico Sforza 1494 körüli külpolitikája az itáliai háborúk kirobbanásában kulcsszerepet játszott. A nápolyi királysággal és a firenzei Medici vezetéssel való feszültségei, valamint a francia király nápolyi trónigényének támogatása révén francia seregeket hívott a félszigetre. Azt remélte, hogy a francia beavatkozás a maga javára formálja az észak-itáliai erőviszonyokat; ehelyett 1494-től hosszú háborús korszak kezdődött, amelyben Milánó, Velence, Firenze, a pápaság, Nápoly, a francia, a spanyol és a császári hatalmak érdekei ütköztek. A Sforza-udvar francia kapcsolatainak és a milánói belpolitikai válságnak a részletei diplomáciai levelezésből, követjelentésekből és elbeszélő forrásokból rekonstruálhatók, de a döntéshozatal belső motivációi a források töredékessége miatt vitatottak.
A Nápolyi Királyság a 15. században a félsziget legnagyobb monarchiája volt, de egyúttal a leginkább megosztott társadalmú térségek egyike. A déli királyságot a 13. század óta dinasztikus viták, a pápai hűbéresi jogigények és a mediterrán hatalmak – elsősorban az Aragóniai Korona – beavatkozásai formálták. 1442-ben V. Alfonz aragóniai király (1396–1458) elfoglalta Nápolyt, és Alfonz néven nápolyi király lett, majd halála után az aragóniai és a nápolyi trón különvált. Nápolyban a 15. század második felében a Trastámara-ház nápolyi ága uralkodott: előbb I. Ferdinánd (Ferrante, uralk. 1458–1494), majd fiai. A nápolyi királyi udvar a humanizmus és a késő gótikus, illetve kora reneszánsz művészet támogatója volt; a neves humanista Giovanni Pontano (1426–1503) és a költő Jacopo Sannazaro (1457–1530) a királyi udvar íróiként működtek. A nápolyi humanizmusnak sajátos arculata volt: a királyi hatalom, a római múlt és a mediterrán kapcsolatok képzete egyszerre jelent meg benne.
A nápolyi belpolitikát ugyanakkor a királyi hatalom és a nagybirtokos báróság közötti konfliktusok határozták meg. A bárók lázadásai, a királyi adóztatás és a hivatalok elosztása körüli viták rendre erőszakba torkolltak; a királyi udvar kemény megtorlásokat alkalmazott, ugyanakkor házassági és hivatali kompromisszumokkal is próbálta integrálni a helyi elit tagjait. A déli királyság gazdasági szerkezete nagyon eltérő képet mutatott: a főváros, Nápoly az egyik legnagyobb itáliai város volt, jelentős udvari fogyasztással és kereskedelemmel, míg a belső vidékeken a mezőgazdaság, a pásztorkodás és a helyi piacok domináltak. A 15. századi források – királyi oklevelek, adójegyzékek, krónikák – a városi életről többet mondanak, mint a vidéki szegények mindennapjairól; a társadalomtörténeti kutatás ezért a régészeti adatokra, a jegyzői iratokra és a későbbi összeírásokra is támaszkodik, de sok kérdés – például a paraszti jövedelmek alakulása, az éhínségek hatása és a nők vagyoni helyzete – a forráshiány miatt nehezen becsülhető.
A Pápai Állam a 15. században fokozatosan építette ki tényleges ellenőrzését a hagyományosan pápai fennhatóság alatt álló közép-itáliai területek – Róma, a Patrimonium Petri, a Marche, Umbria, Romagna – felett. A 14. századi avignoni pápaság és a nagy nyugati egyházszakadás után a 15. század elejétől a pápák visszatértek Rómába, és a várost, valamint a környező tartományokat politikai, katonai és gazdasági értelemben is újra megpróbálták megszervezni. V. Márton (uralk. 1417–1431) és IV. Jenő (uralk. 1431–1447) uralkodása alatt a pápai udvar még gyakran szorult a római nemesi családok, a zsoldosvezérek és a városi intézmények alkujaira; a század második felében II. Pius (uralk. 1458–1464), IV. Szixtusz (uralk. 1471–1484) és VI. Sándor (uralk. 1492–1503) idején a pápaság egyre inkább világi fejedelemségként is megszerveződött.
A reneszánsz pápai udvar politikai és kulturális jelentősége kettős. Egyfelől a pápaság a humanista műveltség, a könyvtárak, a régiséggyűjtés és a művészeti megrendelések egyik legfontosabb itáliai központja volt; Rómában a 15. század végétől nagyszabású építkezések kezdődtek, és a Vatikáni Palota, a San Pietro újjáépítésének tervei, valamint a római antik emlékek újrafelfedezése a várost zarándok- és művészeti központtá tették. Másfelől a pápai állam világi megerősítése folyamatosan kritikát váltott ki: a kortárs reformerek, így Girolamo Savonarola (1452–1498) firenzei domonkos prédikátor, a római egyház „elpuhulását”, világiasságát és a szegények iránti érzéketlenségét bírálták. Savonarola Firenzében a Medici elűzése után (1494) egy vallásos köztársasági reform irányvonalát képviselte, majd 1498-ban eretnekként kivégezték. Megítélése ma is vitatott: egyes történészek a vallási reform előfutárát látják benne, mások a fanatikus moralizmus és a köztársasági kísérlet bukásának összefüggésében értelmezik.
Róma 15. század végi társadalma rendkívül heterogén volt: a pápai udvar hivatalnokai, a bíborosok, a római nemesi családok, a kereskedők, a zarándokok, a kézművesek, a nők és a szegények eltérő jogállással és eltérő rálátással bírtak a város ügyeire. A pápai udvar bevételei a pápai állam adóiból, a papi javadalmakból, a búcsúkból és a hitelügyletekből származtak; ezek a jövedelmek a városi építkezéseket és a művészeti megrendeléseket finanszírozták, de egyúttal a pápai hatalom pénzügyi függőségeit és a reformkritikákat is táplálták. A reneszánsz pápai udvar „korrupciójának” képe részben a kortárs reformretorikából, részben a 19. századi protestáns és liberális történetírásból öröklődött, ezért a korszak egyháztörténete különösen nagy forráskritikai figyelmet igényel.
A reneszánsz művészet fogalma a 15. században még nem alkotott egységes stíluskategóriát; a kortársak az antik formákhoz való visszatérést, a természet pontos megfigyelését és a mesterségbeli újításokat különböző műfajokban eltérően értékelték. Firenzében Filippo Brunelleschi (1377–1446) a firenzei dóm kupolájának építésével, a lineáris perspektíva gyakorlati kidolgozásával és építészeti arányrendszerével vált meghatározóvá; Lorenzo Ghiberti (1378–1455) szobrász a firenzei keresztelőkápolna bronzkapuin formálta a domborművesség új lehetőségeit. Donatello (1386 k.–1466) a szobrászatban az antik testábrázolást és a személyes kifejezést kereste. A festészetben Masaccio (1401–1428) a perspektíva és a fény használatával új mintát adott a firenzei iskolának; munkássága rövid volt, de a későbbi művésznemzedékek – köztük Sandro Botticelli (1445–1510) és a 16. század elején alkotó Michelangelo Buonarroti (1475–1564) – számára meghatározó előzmény.
A művészeti újítások nem csupán stílustörténeti események voltak, hanem társadalmi megrendelésekhez, céhes szabályozásokhoz, hitéleti igényekhez és politikai reprezentációhoz kötődtek. A nagy firenzei templomok, a városi tanács épületei, a céhek kápolnái és a magánházak belső terei egyaránt a művészi megrendelések helyszínei voltak. A festők és szobrászok jogi helyzete a mesterségek céhes keretei között mozgott; a művész mint egyéni „zseni” képzete csak a 16. században, Vasari és más szerzők nyomán kezdett kialakulni. A 15. századi Firenzében a művészek gyakran műhelyekben dolgoztak, tanítványokat tartottak, és többféle megbízást párhuzamosan teljesítettek; a kész művek értékét a megrendelő társadalmi státusza, a felhasznált anyagok és az elkészítés reputációja együttesen határozta meg.
A patrónusi kultúra az udvarokban és a köztársaságokban egyaránt működött. A Sforza-udvarban Leonardo, a milánói festőiskola és az építészeti programok a fejedelmi reprezentációt szolgálták; a velencei Scuolák (laikus vallásos társulatok) és a patrícius családok megrendelései a városi jámborság és a családi presztízs összefonódását mutatták; a pápai udvarban a bíborosok palotái, a templomok és a Vatikán építkezései a római egyház egyetemes igényét és a pápai családok hatalmi ambícióit jelenítették meg. A 15. századi művészet így nem tekinthető egységesen „humanista” vagy „világi” jelenségnek: a vallásos témák, a szentek tisztelete, a halál és az üdvösség kérdései az ábrázolások többségében jelen voltak.
A reneszánsz Itália története gyakran a művészek, a fejedelmek és a humanisták történeteként jelenik meg; ez a kép azonban a társadalom kisebbségére összpontosít. A városok lakosságának többségét kézművesmesterek, legények, szolgák, kiskereskedők, napszámosok, koldusok és – különösen a nagyobb központokban – bevándorlók és rabszolgák alkották. A 15. századi Itáliában a rabszolgaság elsősorban háztartási és városi formában létezett; a genovai, velencei és firenzei kereskedelmi hálózatok a Fekete-tenger és a Földközi-tenger térségeiből szállítottak rabszolgákat, akiket gyakran hatalmi és presztízstárgyként is kezeltek. A rabszolgatartás dokumentált, de kiterjedésének számszerű becslései erősen vitatottak, mivel a források – közjegyzői adásvételi iratok, végrendeletek, adójegyzékek – csak töredékesen maradtak fenn.
A nők társadalmi helyzete a reneszánsz Itáliában változatos volt. A nemesi és patrícius asszonyok gyakran a családi vagyon, a házassági stratégia és a háztartás irányításának szereplői voltak; egyesek, mint Firenzében Lucrezia Tornabuoni (1427–1482), Lorenzo de’ Medici anyja, a családi politikai hálózat és a vallásos művelődés közvetítői lettek. Sok nő azonban a férje, apja vagy fivére jogi ellenőrzése alatt élt, és a nyilvános politikai tisztségekből ki volt zárva. A házasságkötés, a hozomány, az özvegyi jogok és a kolostorba lépés a nők életpályáját alapvetően meghatározták; a közjegyzői iratok és a bírósági jegyzőkönyvek a nők gazdasági tevékenységét – például a kiskereskedelmet, a textilmunkát, a szolgálatot és a hitelügyleteket – is rögzítették. A források férfiak által dominált intézményeken keresztül maradtak fenn, ezért a nők saját hangja ritkán szólal meg; a kutatás ma is vitatja, mennyire tekinthető a reneszánsz a nők számára a lehetőségek vagy a korlátozások korszakának.
A városi munkásság története a céhek, a testvériségek és az adójegyzékek révén rekonstruálható. A firenzei gyapjú- és selyemipar több ezer munkást foglalkoztatott; a termelés szezonális ingadozása, a nyersanyagellátás zavarai és a hitelpiac válságai időszakos munkanélküliséget és éhséget okoztak. A céhek a mesterek érdekeit védték, a legények és a napszámosok szervezkedési lehetősége korlátozott volt; a munkabérek és a megélhetési költségek alakulására vonatkozó adatok töredékesek, ezért a történészek becslései eltérőek. Az 1378-as firenzei ciompi-felkelés – a gyapjúipari munkások rövid életű politikai mozgalma – hosszú távon emlékezetpolitikai jelzés maradt, de a 15. századi munkáskonfliktusok ennél sokkal kisebb léptékűek és kevésbé látványosak voltak.
A 15. század végére az itáliai államok közötti egyensúly – amely soha nem volt intézményesült békerendszer – törékennyé vált. 1492-ben meghalt Lorenzo de’ Medici, akinek személyes diplomáciája sokáig közvetített a rivális hatalmak között. Ugyanebben az évben VI. Sándor pápa (Rodrigo Borgia) került a pápai trónra, és a Borgia család hatalmi politikája a pápai állam világi megerősítését és a családi érdekeket egymással szorosan összekapcsolta. A nápolyi királyság dinasztikus bizonytalansága, a milánói Ludovico Sforza és a Nápolyi Ferdinánd közötti ellentétek, valamint a francia királyi udvar nápolyi igénye 1494-re katonai beavatkozáshoz vezetett. VIII. Károly francia király (uralk. 1483–1498) serege átkelt az Alpokon, és 1494–1495-ben benyomult Itáliába; ezt az eseményt a szakirodalom hagyományosan az itáliai háborúk (1494–1559) kezdeteként tartja számon. A pontos korszakhatár azonban tudományos konvenció; a konfliktus gyökerei – a francia, spanyol, császári és itáliai dinasztikus igények, a pápai hűbériség, a milánói és nápolyi trónviszályok – már a 15. század egészében jelen voltak.
Az itáliai háborúk fordulópontot jelentettek a félsziget történetében: a következő mintegy hat évtizedben a francia, a spanyol és a császári hadak, valamint az itáliai államok és zsoldosvezérek háborúiban a korábbi városállami és fejedelmi rendszerek részben átrendeződtek. A háborúk katonai és gazdasági terhei a lakosság széles rétegeit sújtották; a krónikák, a követjelentések és a városi tanácsi jegyzőkönyvek a fosztogatásokat, a járványokat és az éhínségeket gyakran részletesen rögzítették. A reneszánsz Itália kulturális teljesítménye és a háborúk pusztítása tehát nem egymást kizáró kép; a 15. század végi félsziget egyszerre volt a művészeti megújulás és a politikai bizonytalanság tere.
A reneszánsz Itália kutatása rendkívül gazdag, de egyenetlen forrásadottságokra támaszkodik. Elsődleges források: állami és városi törvények, tanácsi jegyzőkönyvek, adójegyzékek, közjegyzői oklevelek, kereskedelmi könyvelés, diplomáciai levelezések, követjelentések, krónikák, humanista levelezések, művészeti szerződések, céhszabályzatok, bírósági iratok, sírfeliratok és a korabeli építészeti, festészeti, szobrászati alkotások. A fennmaradt anyag nagy része férfiak által uralt intézményekben keletkezett; a nők, a szegények, a vidéki lakosság és a rabszolgák tapasztalatai gyakran csak közvetetten, töredékes iratokban érhetők el. A másodlagos szakirodalom folyamatosan kritizálja a 19. századi „Firence-aranykor” és a „reneszánsz egyéniség” képeit; a mai kutatás a politikai hálózatok, a gazdasági egyenlőtlenségek, a felekezeti és etnikai sokféleség, valamint a mediterrán kapcsolatok felől is vizsgálja a korszakot.
Bizonytalan vagy vitatott a pontos népességszám, a jövedelmi egyenlőtlenségek mértéke, a városi szegénység kiterjedése, a rabszolgák száma, a nők gazdasági lehetőségeinek változása, az egyes politikai döntések – például a francia beavatkozás – belső motivációinak súlya, valamint a reneszánsz művészet és a vallásos középkori hagyomány közötti folytonosság értelmezése. A Medici-kor politikai rendszerének „modernsége” és a városállami diplomácia „egyensúly” jellege olyan értelmező kategória, amelyet a történészek ma már nem vetítenek vissza a kora újkori államrendszerből vagy a jelen nemzetközi kapcsolataiból.