A második világháború befejeződése Olaszországot nemcsak emberi és anyagi veszteségekkel, hanem alapvető intézményi és politikai vákuumban találta. A Mussolini vezette Olasz Szociális Köztársaság (Repubblica Sociale Italiana) 1945. áprilisi összeomlása, valamint a német megszállás vége után a felszabadító erők és a szövetséges katonai kormányzat ideiglenes ellenőrzést gyakoroltak, de az ország jövőjét illetően a legfontosabb kérdés – monarchia vagy köztársaság – nyitva maradt. Ez a döntés, valamint a gazdasági újjáépítés és az évtized végére kibontakozó rendkívüli növekedés az olasz állam olyan átalakulását indította el, amelynek hatásai a 21. században is meghatározóak. A következő alfejezet az 1946-os népszavazástól a gazdasági csoda korszakáig vezető utat mutatja be, különös tekintettel az intézményi kompromisszumokra, a hidegháborús feltételekre és az észak–dél szakadék tartós újratermelődésére.
1945 tavaszán Olaszországban a politikai erők két nagy táborba rendeződtek: a monarchiát fenntartani kívánó, főként konzervatív és mérsékelt erők, valamint a köztársasági államformát követelő, elsősorban a baloldali pártok és az antifasiszta ellenállás bázisára támaszkodó szervezetek. A döntést az 1946. június 2-án tartott intézményi népszavazás (referendum istituzionale) hozta meg, amelyen először szavazhattak olasz nők is országos szinten. A választásra jogosultak száma meghaladta a 28 milliót; a részvételi arány körülbelül 89 százalék volt, ami az akkori európai gyakorlatban kiemelkedően magasnak számít (a pontos számok forrásonként kismértékben eltérnek). A hivatalos eredmény szerint a köztársaság 12,7 millió, a monarchia 10,7 millió szavazatot kapott, ami a köztársaság javára 54,3 : 45,7 százalékos arányt jelent. Ez az eredmény dokumentált, de a szavazás tisztaságát és a számolás körülményeit a monarchista oldal később vitatta, különösen a dél-olaszországi régiókban, ahol a közigazgatás még részben a régi elit kezében volt. A nemzetközi szakirodalom a vitát inkább politikai utóvédharcnak tekinti, mint csalás bizonyítékának, de a kételyek a korabeli forrásokban jól nyomon követhetők.
A népszavazás területi megoszlása éles törésvonalat mutatott. Észak- és Közép-Olaszország nagyvárosaiban, valamint az iparvidékeken a köztársaság többsége egyértelmű volt; Rómában és számos déli tartományban viszont a monarchia kapott több szavazatot. A különbség nem egyszerűen „északi modernitás” és „déli tradicionalizmus” kérdése volt, hanem szorosan összefüggött a háború utáni helyi hatalmi viszonyokkal, a megszállás tapasztalatával és azzal, hogy az egyes területeken mennyire volt erős az antifasiszta ellenállás, illetve mennyire maradtak fenn a régi, a monarchiához kötődő intézményi struktúrák. Az utolsó olasz király, II. Umberto (Umberto II) mindössze alig több mint egy hónapig uralkodott – apja, III. Viktor Emánuel 1946. május 9-i lemondása után –, majd a népszavazást követően, június 13-án elhagyta az országot. Az új államforma hivatalosan 1946. június 18-án lépett életbe, az ideiglenes államfő pedig Enrico De Nicola lett, akit az alkotmányozó nemzetgyűlés választott meg.
A köztársaságpárti győzelem nem jelentette a monarchista tábor eltűnését. A déli régiókban, valamint a hadsereg és a bürokrácia egyes részeiben továbbra is jelentős lojalitás élt a Savoyai-ház iránt. Az alkotmány később megtiltotta a volt királyi család férfi tagjainak visszatérését Olaszországba; ezt a tilalmat csak 2002-ben oldották fel. A monarchia kérdése tehát nem zárult le teljesen 1946-ban, hanem az olasz emlékezetpolitika és a jobboldali politikai identitás egyik tartós elemévé vált.
A népszavazással egy időben választották meg az alkotmányozó nemzetgyűlést (Assemblea Costituente), amelynek 556 tagja közül a három legnagyobb erő a kereszténydemokrata Democrazia Cristiana (DC), az Olasz Kommunista Párt (Partito Comunista Italiano, PCI) és az Olasz Szocialista Párt (Partito Socialista Italiano, PSI) volt. A DC a szavazatok mintegy 35 százalékát szerezte meg, a PCI körülbelül 19, a PSI pedig mintegy 21 százalékot kapott; a fennmaradó részt liberális, köztársasági, monarchista és egyéb csoportok tették ki. A pontos százalékok forrásonként csekély eltérést mutatnak, de a három nagy párt dominanciája nem vitatott.
Az alkotmány kidolgozása – sok korabeli nyugat-európai alkotmányhoz hasonlóan – alapvetően kompromisszumos jellegű volt. A katolikus egyházhoz közel álló DC, a marxista PCI és a szocialista PSI, valamint a kisebb liberális és republikánus erők eltérő társadalomképe ellenére közös nevezőre jutottak abban, hogy az új állam parlamentáris köztársaság legyen, széles körű alapjogokkal, decentralizált regionális önkormányzatokkal és erős alkotmánybírósággal. Az 1948. január 1-jén hatályba lépett alkotmány az antifasiszta egység dokumentumaként is olvasható: számos cikkelye kifejezetten a fasiszta rezsim által megsértett jogok helyreállítását és az autoriter visszatérés megakadályozását célozta.
Az alkotmány legfontosabb jellemzői közé tartozott a kétkamarás parlament (képviselőház és szenátus), a kormányfőtől független köztársasági elnöki intézmény, a regionális autonómia elve, valamint a munka jogának és a szociális biztonságnak a kiemelt védelme. A nők választójoga az 1946-os választásokon már érvényesült, az alkotmány pedig rögzítette a nemek közötti egyenlőséget, bár a gyakorlati megvalósulás évtizedekig vontatott volt. A katolikus egyház szerepét a lateráni egyezmények (Patti Lateranensi) alkotmányos elismerése biztosította: a katolicizmust nem tették államvallássá, de az egyház és az állam közötti viszonyt külön megállapodások szabályozták, ami a vallási pluralizmus hívei és a szekularisták közötti feszültség állandó forrása maradt.
Az alkotmányozás folyamatát a hidegháború kezdete is beárnyékolta. Az Egyesült Államok és a Vatikán egyaránt nyomást gyakorolt az olasz politikai elitre, hogy a kommunistákat szorítsák ki a kormányzati hatalomból. 1947 májusában a DC vezetője, Alcide De Gasperi – aki 1945 decembere óta miniszterelnök volt – felbontotta a háború utáni nemzeti egységkormányt, és a PCI-t, valamint a PSI-t ellenzékbe küldte. Ez a lépés dokumentáltan összefüggött a Marshall-segély feltételeivel és a nemzetközi helyzet kiéleződésével, de az ok-okozati kapcsolat részleteit a történészek vitatják: egyes értelmezések szerint De Gasperi önálló politikai döntése volt, mások szerint külső nyomásra született. Mindenesetre az 1948. április 18-i első köztársasági parlamenti választásokon a DC abszolút többséget szerzett a képviselőházban, a PCI és a PSI pedig – közös listán indulva – mintegy 31 százalékot ért el. A választást intenzív nemzetközi propaganda kísérte: az amerikai kormányzat és a katolikus egyház nyíltan a kereszténydemokratákat támogatta, míg a Szovjetunió és a kommunista mozgalom a baloldali szövetség mellett kampányolt.
Olaszország a második világháborúban súlyos károkat szenvedett: a becslések szerint az ipari kapacitás jelentős része megsemmisült vagy megrongálódott, a mezőgazdasági termelés visszaesett, a közlekedési infrastruktúra – vasutak, hidak, kikötők – pedig helyenként szinte teljesen elpusztult. A háború utáni infláció és a tömeges munkanélküliség társadalmi feszültségeket szított; a feketepiac és a szegénység mindennapos jelenség volt. Ebben a helyzetben az Amerikai Egyesült Államok által 1947-ben meghirdetett Európai Újjáépítési Program (European Recovery Program), közkeletű nevén Marshall-terv, Olaszország számára az egyik legfontosabb külső erőforrást jelentette.
Olaszország 1948 és 1952 között a Marshall-terv keretében mintegy 1,4–1,5 milliárd dollár értékű támogatásban részesült, ami a korabeli olasz GDP jelentős hányadát tette ki. Az összeg pontos mértéke és reálértéke forrásonként változik, mert a támogatás egy része áruhitel, technikai segítségnyújtás és élelmiszerszállítmány formájában érkezett, nem csak készpénzben. A segély felhasználása szorosan kötődött az olasz kormány által kidolgozott újjáépítési programokhoz: az ipari rekonstrukcióhoz, a mezőgazdaság gépesítéséhez, a szállítási hálózat helyreállításához és az exportágazatok fejlesztéséhez. A Marshall-terv ugyanakkor politikai feltételeket is hordozott: a kedvezményezett országoknak el kellett fogadniuk a piacgazdasági kereteket, és – a gyakorlatban – távol kellett tartaniuk a kommunista pártokat a kormányzati hatalomtól.
A Marshall-terv történeti értékelése vitatott. A hagyományos nyugati értelmezés a programot a nyugat-európai gazdasági fellendülés egyik fő motorjaként mutatja be, amely stabilitást, tőkét és technológiát hozott. Ezzel szemben a revizionista és posztkoloniális kritikák hangsúlyozzák, hogy a segély összességében kisebb volt, mint az újjáépítés összköltsége, és hogy a növekedés alapjai már korábban, a belső megtakarításokból és a munkaerő mozgósításából is megvoltak. A két álláspont nem zárja ki egymást: a legtöbb mai történész szerint a Marshall-terv inkább katalizátorként hatott, mintsem egyedüli okként. Az olasz esetben ráadásul a segély egy része az állami kézben lévő nagyvállalatokhoz – például az Istituto per la Ricostruzione Industriale (IRI) és az ENI későbbi elődjeihez – áramlott, ami az állami iparpolitika szerepét erősítette.
A gazdasági újjáépítés során az olasz kormányzat több fontos strukturális reformot hajtott végre. 1950-ben földreformot hirdettek, amely elsősorban a déli nagybirtokok egy részének felosztását és a paraszti kisbirtokok megerősítését célozta; a reform hatékonysága azonban korlátozott volt, és a szegénységet nem szüntette meg. Ugyanebben az időszakban jött létre a Cassa per il Mezzogiorno (Dél-Olaszország Fejlesztési Alapja), amely állami beruházásokkal próbálta ösztönözni a déli régiók iparosodását és infrastrukturális felzárkóztatását. A beavatkozás eredményei vegyesek voltak: egyes területeken (például Taranto acélművei vagy a calabriai autópályák) valódi fejlődést hoztak, másutt a források egy része a helyi politikai klientelizmus és a szervezett bűnözés csatornáiba került, amit később parlamenti vizsgálóbizottságok is feltártak.
Az 1950-es évek második felében és az 1960-as évek elején Olaszország a nyugat-európai gazdaságtörténet egyik leggyorsabb növekedési szakaszát élte át. Az úgynevezett gazdasági csoda (miracolo economico) időszakát általában 1958 és 1963 közé teszik, bár a fellendülés gyökerei már az évtized elejére visszanyúlnak, és hatása tovább tartott. Ebben az időszakban az olasz GDP éves átlagos növekedése meghaladta az 5 százalékot, az ipari termelés pedig egyes becslések szerint több mint 60 százalékkal nőtt. A pontos számok forrásonként eltérnek, mert a statisztikai adatgyűjtés módszertana az évtized során változott, de a növekedés nagyságrendje nem vitatott.
A gazdasági csoda motorjai közé tartozott a tömeges munkaerő-átrendeződés: délről és a vidéki területekről milliók költöztek az északi iparvárosokba – Milánóba, Torinóba, Genovába –, ahol a nagy autógyárak (FIAT, Alfa Romeo), háztartásigép-gyárak és vegyipari üzemek folyamatosan bővítették termelésüket. A belső migráció mértékét a korabeli becslések 9–10 millió főre teszik az 1950-es évek közepétől a 1970-es évek elejéig, de a pontos létszám bizonytalan, mert sokan nem regisztráltatták magukat, és a mozgás időszakos jellegű is lehetett. Ez a folyamat alapvetően alakította át az olasz társadalmat: a vidéki, hagyományos közösségekből érkező munkások a nagyvárosok peremkerületeiben, gyakran zsúfolt és rossz minőségű lakásokban telepedtek le, ami társadalmi feszültségekhez és a későbbi évtizedek szociális mozgalmaihoz vezetett.
A fellendülést a nemzetközi konjunktúra, a Marshall-terv által is támogatott technológiai modernizáció, a fogyasztói társadalom kialakulása és az olcsó energia (különösen a közel-keleti olaj) tette lehetővé. Az olasz ipar versenyképességét a viszonylag alacsony bérek és a rugalmas munkaerőpiac is növelte; ezt a tényezőt a baloldali kritika élesen bírálta, mondván, hogy a „csoda” a munkások kizsákmányolásán alapult. A kereszténydemokrata kormányok és a munkaadói szervezetek ezzel szemben a növekedés eredményeként javuló életszínvonalra hivatkoztak: a háztartásokban megjelentek a televíziók, hűtőszekrények, mosógépek, és a gépkocsi-tulajdonosok száma gyorsan emelkedett. A fogyasztói kultúra terjedése azonban nem volt egyenletes: az északi városi középosztály és a déli vidéki társadalom között a jövedelmi és az életmódbeli különbségek tovább nőttek.
Az olasz gazdasági csoda egyik legfontosabb, máig ható következménye az észak–dél szakadék (divario nord-sud) felerősödése volt. A szakadék gyökerei a 19. századi egységesítés előtti időkre nyúlnak vissza, de a második világháború utáni iparosodás és a tömeges belső migráció új dimenziót adott neki. Az 1950-es években az egy főre jutó GDP az északi régiókban – Lombardia, Piemonte, Liguria – körülbelül kétszerese volt a déli régiókénak, Calabriában, Szicíliában és Basilicatában pedig a szegénység, az alacsony iskolázottság és a rossz egészségügyi mutatók kirívóak voltak. A pontos arányok forrásonként változnak, de a szakadék léte és nagyságrendje a történeti statisztikákban dokumentált.
A déli felzárkóztatást célzó állami beavatkozás – a már említett Cassa per il Mezzogiorno – a gazdasági csoda éveiben jelentős összegeket fordított infrastruktúrára, ipartelepítésre és mezőgazdasági fejlesztésre. Ennek ellenére a déli régiók növekedési üteme tartósan elmaradt az északitól, és a belső migráció elszívta a legképzettebb és legmobilabb munkaerőt. A történészek és közgazdászok körében máig vita folyik arról, hogy a szakadékot elsősorban a kedvezőtlen földrajzi adottságok, az intézményi gyengeség, a szervezett bűnözés befolyása, vagy éppen a központi állam fejlesztéspolitikájának hibái okozták-e. A maffia – különösen a szicíliai Cosa Nostra, a calabriai ’Ndrangheta és a nápolyi Camorra – a második világháború után megerősödött, és részben a közberuházásokból, részben az illegális piacokból finanszírozta magát. A bűnszervezetek és a helyi politika összefonódása dokumentált, de a pontos befolyás mértékét nehéz számszerűsíteni; a bírósági ítéletek és a parlamenti bizottsági jelentések azonban számos konkrét esetet tártak fel.
Az észak–dél szakadék nem csak gazdasági, hanem kulturális és politikai törésvonal is volt. A déli régiókban a kereszténydemokrata párt a klientelizmus és a helyi hatalmi hálózatok révén tartósan magas támogatottságot élvezett, míg az északi iparvidékeken a baloldali pártok és a szakszervezetek erősödtek meg. Ez a megosztottság a hidegháború idején állandó politikai feszültséget teremtett, és hozzájárult ahhoz, hogy az olasz kormányok – bár gyakran cserélődtek – alapvetően a kereszténydemokrata centrum körül szerveződtek, a PCI pedig tartósan ellenzékben maradt. A szakadék a 21. században sem tűnt el: a déli régiók egy főre jutó GDP-je továbbra is elmarad az északiétól, és a fiatalok elvándorlása – immár nemcsak északra, hanem külföldre is – a demográfiai hanyatlást erősíti.
Az alfejezetben tárgyalt események és folyamatok forrásbázisa sokrétű, de nem egyenletes minőségű. Az 1946-os népszavazás eredményeit hivatalos jegyzőkönyvek, a belügyminisztériumi iratok és a korabeli sajtó dokumentálják; a vitatott pontok – például a szavazatszámlálás tisztasága – a levéltári anyagokban és a monarchista emlékiratokban követhetők nyomon. Az alkotmányozó nemzetgyűlés üléseinek jegyzőkönyvei nyilvánosak, így az alkotmányos viták rekonstruálhatók, de a pártok közötti informális alkukról csak közvetett források állnak rendelkezésre. A Marshall-terv olaszországi végrehajtását amerikai és olasz kormányzati iratok, valamint a segélyprogram értékelő jelentései dokumentálják; a program hosszú távú hatásáról azonban a közgazdászok és történészek máig eltérő következtetésekre jutnak, mert a támogatás és a növekedés közötti ok-okozati kapcsolat nehezen izolálható más tényezőktől.
A gazdasági csoda statisztikái – GDP-növekedés, ipari termelés, migrációs becslések – a korabeli olasz statisztikai hivatal (ISTAT) és nemzetközi szervezetek (például az OECD elődje) adatain alapulnak, de a módszertani eltérések miatt a pontos számok bizonytalanok. A belső migráció mértékére vonatkozó becslések különösen tág határok között mozognak, mert a lakcímbejelentési kötelezettség betartatása hiányos volt. Az észak–dél szakadék számszerűsítése szintén forráskritikai óvatosságot igényel: a történeti GDP-adatok visszamenőleges becslései jelentős hibahatárral terheltek. A szervezett bűnözés és a fejlesztési alapok közötti kapcsolat dokumentálása bírósági ítéleteken és parlamenti vizsgálóbizottsági jelentéseken alapul, de a teljes körű feltárás a mai napig nem tekinthető lezártnak, és számos esetben a források hiányosak vagy ellentmondóak.
Vitatott értelmezési kérdés, hogy a gazdasági csoda mennyiben volt „olasz csoda”, és mennyiben része a szélesebb nyugat-európai konjunktúrának. Hasonlóképpen vitatott, hogy a déli felzárkóztatás kudarca elsősorban külső (történelmi, földrajzi) vagy belső (politikai, intézményi) okokra vezethető-e vissza; a szakirodalomban mindkét álláspontra található megalapozott érvelés. Az alfejezet nem foglal állást ezekben a vitákban, hanem a főbb értelmezéseket és azok bizonyítékait mutatja be.