Az 1948-as választások eredménye nyomán – amelyekről A köztársaság születése és a gazdasági csoda alfejezetben volt szó – Olaszország politikai rendszerét több mint négy évtizeden át a Democrazia Cristiana (DC, Kereszténydemokrata Párt) kormányzati jelenléte és a Partito Comunista Italiano (PCI, Olasz Kommunista Párt) tartós ellenzéki szerepe határozta meg. Ez a felállás nem egyszerűen pártverseny volt, hanem a hidegháborús megosztottság, a katolikus tömegkultúra, a munkásság szervezettsége és a társadalmi modernizáció együttes terméke. Az alábbiakban először a két nagy politikai blokk viszonyát vizsgáljuk, majd a munkásmozgalom 1968–1969-es hullámát, az úgynevezett „vezető évek” politikai erőszakát és az 1970-es évek gazdasági-politikai válságát elemezzük. A korszak nem érthető meg kizárólag a pártközpontok felől: a gyárak, az egyetemek, a bíróságok és az utcai tüntetések egyszerre formálták az olasz társadalmat, miközben az állam intézményei gyakran lemaradva, olykor ellentmondásosan reagáltak a változásokra.
A második világháború utáni Olaszországban a hidegháború logikája közvetlenül beépült a pártrendszerbe. A DC – amely gyökereit a katolikus néppárti hagyományból, az antifasiszta ellenállásból és a Vatikánnal fenntartott szoros kapcsolatból eredeztette – 1948-ban a parlamenti választásokon a szavazatok körülbelül 48,5 százalékát szerezte meg, miközben a PCI és a vele szövetséges szocialisták által alkotott Népi Front nagyjából 31 százalékot ért el. A pontos arányok a belügyminisztérium hivatalos közlése szerint ismertek, és a kortárs sajtó, valamint a későbbi választástörténeti kutatások egyaránt megerősítik őket. A DC győzelme azonban nem jelentett teljes körű társadalmi felhatalmazást: az ország északi ipari övezeteiben a baloldal erős maradt, délen pedig a földbirtokosi elit és a katolikus egyház befolyása biztosította a kereszténydemokraták bázisát.
A politikai rendszer egyik legfontosabb jellemzője a kizárási gyakorlat (conventio ad excludendum) volt: a hidegháború évtizedeiben a PCI-t, mint a Szovjetunióval szövetséges erőt, a kormányzati pozíciókból rendszeresen kizárták. Ezt a gyakorlatot a DC és szövetségesei nem egyszerűen ideológiai megfontolásból követték, hanem a washingtoni kormányzat és a NATO-tagság keretei között is elfogadottnak tekintették. Ugyanakkor a kizárás soha nem volt teljes: a kommunisták részt vettek a parlamenti bizottságok munkájában, helyi önkormányzatokban – különösen Emilia-Romagna, Toszkána és Umbria „vörös tartományaiban” – hosszú évtizedekig kormányoztak, és a kulturális életben, a szakszervezetekben, valamint a szövetkezeti mozgalomban komoly befolyással bírtak.
A Partito Comunista Italiano a nyugati világ legnagyobb kommunista pártja volt: tagsága az 1950-es és 1970-es évek között másfél–kétmillió fő között mozgott, és az 1976-os parlamenti választásokon a szavazatok 34,4 százalékát szerezte meg. A párt főtitkára, Enrico Berlinguer 1973-ban – nem sokkal a chilei katonai puccs után – hirdette meg a „történelmi kompromisszum” (compromesso storico) elképzelését. Ennek lényege az volt, hogy a kommunista mozgalomnak nem elég egyszerű választási győzelemre törekednie: a demokratikus intézmények megőrzése érdekében hosszú távú megállapodásra van szükség a katolikus és szocialista erőkkel. A javaslat hátterében az a félelem állt, hogy a latin-amerikai mintát követő jobboldali fordulat Olaszországban is felszámolhatja a baloldal társadalmi beágyazottságát. Berlinguer beszédei és a PCI hivatalos dokumentumai elsődleges forrásként mutatják, hogy a párt a Szovjetuniótól való távolságtartást és az olasz alkotmányos keret elfogadását hangsúlyozta – ezt a későbbi értelmezések egy része a „nyugati kommunizmus” autonómiájának bizonyítékaként, más része taktikai manőverként értékelte.
A DC oldalán Aldo Moro volt a „történelmi kompromisszum” felé nyitás legfontosabb képviselője. Pártja belső egyensúlya azonban megosztott volt: a balszárnyat Giulio Andreotti, Amintore Fanfani és más vezetők különböző irányvonalai egészítették ki, a párt pedig koalíciós partnereivel – a szocialistákkal, a szociáldemokratákkal, a republikánusokkal és a liberálisokkal – többször átszabta a kormányzati formulát. A kormányok rövid életűek voltak: 1945 és 1990 között több mint negyven kormány váltotta egymást, ami a nemzetközi összehasonlításban a politikai instabilitás jeleként, az olasz gyakorlatban viszont a pártközi alku rendszeres újratárgyalásaként értelmezhető. A miniszterelnöki posztot a korszak nagy részében kereszténydemokrata politikus töltötte be, miközben a kulcsminisztériumok – különösen a belügy és a külügy – szintén a DC kezében maradtak.
A hidegháborús konfliktus a társadalom alsóbb szintjein is megjelent. A katolikus egyház – XII. Piusz és később XXIII. János, illetve VI. Pál pápasága alatt – gyakran egyházmegyei körlevelekben és püspöki nyilatkozatokban figyelmeztetett a kommunizmus veszélyére, míg a PCI sajtója és tagozatai a katolikus hierarchiát a tőkés rendszer szövetségeseként ábrázolta. A politikai küzdelem azonban nem csak verbális volt: az 1948-as választások előtt például az Egyesült Államok kormánya nyíltan támogatta a kereszténydemokrata kampányt, a Szovjetunió pedig a kommunista mozgalom anyagi és propagandaeszközeit erősítette. A pénzügyi támogatások mértékére vonatkozó levéltári források részben nyilvánosak, de a pontos összegek és azok hatása a választói magatartásra továbbra is vitatott – a kortárs megfigyelők legalábbis eltérő súlyt tulajdonítottak a külső beavatkozásnak.
Az 1960-as évek második felében az olasz gazdaság gyors növekedése – a „gazdasági csoda” időszaka, amelyet már érintettünk – egyre nyilvánvalóbb egyenlőtlenségekkel járt együtt. Az északi ipari háromszögben (Milánó, Torino, Genova) a nagyüzemekben dolgozó munkások jelentős része belső migráns volt: a dél-olasz, vidéki régiókból érkezők gyakran rossz lakáskörülmények között, alacsony bérekért, hosszú munkaidőben dolgoztak. A munkásmozgalom megújulása azonban nem kizárólag a gazdasági sérelmekből fakadt; hozzájárult a diákmozgalmak 1968-as nemzetközi hulláma, a fogyasztói társadalom kritikája és az üzemi hierarchiák megkérdőjelezése is.
A fordulópontot az 1969-es „forró ősz” (autunno caldo) jelentette. A sztrájkhullám a nagyipari üzemekben – elsősorban a Fiat torinói Mirafiori gyárában, a milánói Pirelliben és más fémipari, vegyipari üzemekben – indult el, és gyorsan kiterjedt a szolgáltató szektorra, a közlekedésre és a közigazgatásra. A munkabeszüntetések formái változatosak voltak: a hagyományos általános sztrájk mellett gyakoriak voltak a belső üzemi akciók, a lassító munkavégzés, a rövid ideig tartó, de rendszeresen ismétlődő leállások. A szakszervezetek három fő konföderációja – a kommunista befolyás alatt álló CGIL (Confederazione Generale Italiana del Lavoro), a katolikus ihletésű CISL (Confederazione Italiana Sindacati Lavoratori) és a szociáldemokrata-republikánus UIL (Unione Italiana del Lavoro) – kezdetben részben követője, részben formálója volt a mozgalomnak. Az üzemi küldöttek és a munkástanácsok spontán szerveződései olyan nyomást gyakoroltak a szakszervezeti vezetőkre, amelyet azok gyakran csak utólag tudtak intézményesíteni.
A „forró ősz” eredményei nem csupán bérnövekedésben mérhetők. A munkáltatói szövetségek – mindenekelőtt a Confindustria – kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni, és a kollektív szerződések a korábbiaknál magasabb béremeléseket, a munkaidő fokozatos csökkentését, valamint a munkakörülmények javítását rögzítették. A parlament 1970-ben fogadta el a munkások jogállásáról szóló törvényt (Statuto dei lavoratori, 1970. évi 300. törvény), amely – nemzetközi összehasonlításban is – széles körű védelmet biztosított a szakszervezeti tevékenységnek, a felmondással szembeni védelemnek és az üzemi képviseletnek. A törvény elfogadásának pontos szavazati arányai a parlamenti jegyzőkönyvekben ellenőrizhetők; a kortárs kommentárok egy része az olasz munkajog korszakos reformját látta benne, mások a vállalati versenyképesség rovására tett engedményként értékelték.
A munkásmozgalom és a politikai baloldal viszonya ugyanakkor nem volt feszültségmentes. A CGIL és a PCI hivatalosan támogatta a bérharcokat, de a párt vezetése óvakodott attól, hogy a spontán mozgalom átvegye az irányítást a politikai napirend felett. A Lotta Continua (Folyamatos Harc) és a Potere Operaio (Munkáshatalom) elnevezésű, parlamenten kívüli csoportok – amelyek az egyetemekről és a nagyüzemekből szerveződtek – élesen bírálták a PCI-t, amelyet a fennálló renddel való kiegyezéssel vádoltak. Ez a belső baloldali konfliktus a későbbi politikai erőszak egyik táptalajává vált: az újbaloldal egy része az intézményes politizálást elutasítva a mindennapi gyakorlatban „ellenségeket” keresett – rendőröket, gyárigazgatókat, bírókat, újságírókat –, és a harcot az utcára, majd egyes esetekben a fegyveres akciók szintjére terelte.
Az olasz politikai erőszak korszaka, amelyet a köznyelv és a későbbi történetírás egyaránt „vezető éveknek” (anni di piombo) nevez, körülbelül az 1960-as évek végétől az 1980-as évek közepéig tartott. A kifejezés a fegyveres akciók, a robbantások, az emberrablások és a politikai gyilkosságok sűrű időszakára utal; maga a szóhasználat a kortárs sajtóból ered, és máig vitatott, mert egyes kutatók túlságosan leegyszerűsítőnek tartják, mintha az erőszak kizárólag a fiatal radikálisok ügye lett volna, míg mások éppen a korszak átfogó jellegét hangsúlyozzák vele.
Az erőszaknak két, egymástól jól elkülöníthető, de a kortárs vitákban gyakran összemosott ága volt. Az egyik a jobboldali terrorizmus, amelynek célja gyakran az intézményes baloldal és a demokratikus rend destabilizálása volt. A legfontosabb események közé tartozik az 1969. december 12-i Piazza Fontana-i robbantás Milánóban, amely egy bank előterében több mint tizenöt ember halálát okozta; a hatóságok először anarchista köröket gyanúsítottak, de a későbbi bírósági eljárások során szélsőjobboldali szervezetek – mindenekelőtt az Ordine Nuovo és az Avanguardia Nazionale – tagjaira terelődött a figyelem. Az 1974-es Piazza della Loggia-i robbantás Bresciában, az ugyanabban az évben elkövetett Italicus expressz elleni merénylet, majd az 1980. augusztus 2-i Bologna központi pályaudvar elleni támadás – amelynek több mint nyolcvan halálos áldozata volt – mind a jobboldali terrorizmus kegyetlen logikáját mutatják. A bolognai merénylet ügyében hozott jogerős ítéletek szélsőjobboldali elkövetőket nevesítettek, de az eljárásban felmerült a titkosszolgálatok és a fedett kapcsolatok kérdése is; a teljes igazság feltárása máig emlékezetpolitikai és büntetőjogi vita tárgya.
A másik ág a baloldali fegyveres csoportok tevékenysége volt. A legismertebb, legszervezettebb szervezet a Brigate Rosse (Vörös Brigádok, BR) volt, amely 1970-ben alakult, és a „fegyveres propaganda” jegyében először gyárigazgatók, majd bírák, rendőrök, újságírók és politikusok ellen hajtott végre támadásokat. Az akciók csúcspontján, 1978-ban a BR elrabolta Aldo Morót, a DC elnökét, és ötvenöt napos fogság után meggyilkolta. A Moro-gyilkosság az olasz politikai rendszer mélypontját jelentette: a kormány – élén Giulio Andreottival – elutasította a túsztárgyalást, ami azóta is éles vita tárgya, és az esemény a „történelmi kompromisszum” kísérletének végét is jelezte. A BR mellett működtek kisebb, parlamenten kívüli baloldali fegyveres csoportok is, mint a Prima Linea vagy a Nuclei Armati Proletari, amelyek elsősorban a helyi erőszakszintet növelték.
A „vezető évek” értelmezésében a legfontosabb történészi vitapont a „feszültségstratégia” (strategia della tensione) fogalma. Eszerint a jobboldali merényletek egy részét nem egyszerűen az ideológiai fanatizmus, hanem az államon belüli szereplők – titkosszolgálati tisztek, katonatisztek, politikai kapcsolatok – és a szélsőjobboldali csoportok együttműködése szervezte volna abból a célból, hogy a közvéleményt a „rend” irányába terelje, és indokolja a baloldal visszaszorítását. Ezt az értelmezést a bírósági ítéletek csak részben erősítették meg, és a kutatók egy része szerint a stratégia létezésének bizonyítéka közvetett, míg mások szerint a levéltári dokumentumok és a lehallgatási jegyzőkönyvek elegendőek a szervezett együttműködés valószínűsítésére. A legtöbb történész egyetért abban, hogy a titkosszolgálatok és a szélsőjobboldal közötti kapcsolatok léteztek, de abban már nincs konszenzus, hogy ezek egységes, előre megtervezett állami stratégiát alkottak volna.
Fontos megjegyezni, hogy a politikai erőszak nem szakítható el a társadalmi kontextustól. A robbantások, az utcai összecsapások és a fegyveres támadások éveiben Olaszországban rendszeresek voltak a nagy tüntetések, az egyetemfoglalások, a sztrájkok és a rendőri beavatkozások. A feszültség nemcsak a politikai szélsőségek dolga volt: a bíróságok túlterheltek, a büntetés-végrehajtási intézetek túlzsúfoltak, az állami hatóságok pedig gyakran nem tudtak világos határt húzni a legális tiltakozás és az erőszakos fellépés között. A rendőrség és a csendőrség egyes egységei ellen elkövetett támadások ugyanúgy hozzátartoznak a korszak mérlegéhez, mint a hatósági túlkapások – mindkettőt a maga dokumentált helyén kell tárgyalni, anélkül hogy a felelősséget kollektíven bármely intézményre hárítanánk.
A politikai erőszak mellett Olaszországot az 1970-es években mély gazdasági és társadalmi válság sújtotta. Az 1973-as olajárrobbanás – amely az egész nyugati világban a növekedés lelassulását és az infláció emelkedését hozta – az olasz gazdaságot különösen érzékenyen érintette, mert az ország energiaimport-függősége nagy volt, ipara pedig energiaigényes ágazatokra épült. A stagfláció – a gazdasági stagnálás és az infláció együttes jelenléte – aláásta a korábbi évek fogyasztásnövekedését, és felerősítette a munkaerőpiaci feszültségeket. A pontos makrogazdasági mutatók – az inflációs ráta, a munkanélküliség, a GDP-növekedés – a nemzeti statisztikai hivatal (ISTAT) és az OECD adatsoraiban követhetők nyomon, de a számok értelmezése a mai napig eltérő: egyes közgazdászok a külső sokkhatást, mások a belső bér- és jóléti nyomást tekintik a válság elsődleges okának.
A válság éveiben a politikai rendszer egyszerre próbált megbirkózni a gazdasági kihívásokkal és a társadalmi modernizáció kérdéseivel. A parlament 1970-ben fogadta el a válásról szóló törvényt (1970. évi 898. törvény), amelyet a katolikus egyház és a DC konzervatív szárnya élesen ellenzett. Az 1974-es népszavazás – amelyet a törvény eltörléséért írtak ki – a résztvevők mintegy 59 százalékának támogatásával megerősítette a válás lehetőségét, ami a szekularizáció társadalmi elfogadottságának fontos jele volt. Hasonlóképpen jelentős volt az 1978-as abortusz-szabályozás (1978. évi 194. törvény), amely – bizonyos feltételek mellett – legalizálta a terhességmegszakítást. Mindkét törvény körül éles társadalmi vita zajlott, és elfogadásuk azt mutatta, hogy a kereszténydemokrata párt nem tudta egységesen ellenőrizni a társadalmi értékrend változását; a törvények mögött gyakran a szocialista, a republikánus és a laikus pártok, valamint a társadalmi mozgalmak nyomása állt.
A politikai instabilitás a kormányzati ciklusok rövidségében is tükröződött. A DC vezette koalíciók gyakran felbomlottak a belső áramlatok és a koalíciós partnerek közötti nézeteltérések miatt. A „centrismo” – a középpárti együttműködés, amely a liberálisokkal és a szociáldemokratákkal kötött szövetséget jelentette – az 1960-as évekre átadta helyét a „balra nyitás” (apertura a sinistra) politikájának: a szocialisták fokozatosan kormányképes partnerré váltak, és 1963-tól részt vettek a kormányzásban. Ez a folyamat azonban nem szüntette meg a DC és a PCI közötti választóvonalat; legfeljebb áthelyezte a hangsúlyt a baloldalon belüli versenyre. A „forró ősz” és a társadalmi mozgalmak nyomása alatt a szocialista párt – különösen Bettino Craxi 1976-os főtitkári kinevezése után – fokozatosan a mérsékelt reformpolitika irányába mozdult el, ami a kommunistákkal való együttműködés gyengülését és a későbbi kormányzati szerepvállalás előkészítését jelentette.
A „történelmi kompromisszum” kísérlete az 1970-es évek második felében részben kormányzati szinten is testet öltött. A DC és a PCI 1976–1979 között tartó félreértésekkel terhelt, de valós együttműködési időszaka – amelyet a kortárs sajtó „nem-bizalmi” többségként vagy „nemzeti szolidaritás” kormányaként emlegetett – lehetővé tette a PCI számára, hogy ne szavazzon minden kormány ellen, hanem tartózkodásával vagy konstruktív támogatásával segítse a törvényhozást. A Moro elrablása és meggyilkolása azonban 1978 tavaszán gyakorlatilag véget vetett ennek a kísérletnek. A Vörös Brigádok célja éppen az volt, hogy megakadályozza a PCI és a DC közeledését, és a támadás – bár a fegyveres csoport ítéletét a demokratikus erők egyértelműen elutasították – a politikai légkört hosszú időre megmérgezte. A kormány tárgyalási hajlandóságának hiánya máig vitatott: a döntés támogatói az állami szilárdságot, ellenzői a humanitárius szempontok és a titkosszolgálati hibák figyelmen kívül hagyását hangsúlyozzák.
A munkásmozgalom és a baloldal 1970-es évek végi helyzetét a szakszervezeti konföderációk közötti egységtörekvések, a bérindexálás (a scala mobile) kiterjesztése és a társadalmi kiadások növekedése jellemezte. A scala mobile – amely a béreket hozzáigazította az inflációhoz – a munkavállalók vásárlóerejét védte, ugyanakkor hozzájárult az inflációs spirál konzerválásához, amit a későbbi, 1984-es és 1992–93-as reformok során fokozatosan lebontottak. Az 1970-es évek végén a gyárakban dolgozó munkások szervezettsége továbbra is erős volt, de a gazdasági válság és a dezindusztrializáció első jelei – az északnyugati nagyüzemek leépítése, a déli munkanélküliség növekedése – fokozatosan kikezdték a hagyományos ipari munkásság társadalmi súlyát. A munkásmozgalomra épülő politikai baloldal ezért a 1980-as évekre új kihívásokkal szembesült, amelyek már átvezetnek következő alfejezeteink tárgyához.
Az alfejezet megírásához elsősorban a következő forrástípusok állnak rendelkezésre: a parlamenti választási jegyzőkönyvek és statisztikák; a kormányzati közlemények és törvényszövegek (különösen a Statuto dei lavoratori, a válási törvény és az abortusz-törvény szövege); a szakszervezeti kongresszusok iratai és a munkáltatói szövetségek dokumentumai; a bírósági ítéletek és a nyomozati iratok; a kortárs sajtó, a pártlapok és a politikai szereplők memoárjai; valamint a későbbi történészi feldolgozások, amelyek a levéltári anyagokra és a résztvevők interjúira támaszkodnak.
A legfontosabb vitatott pontok a következők: