Az 1990-es évek elején az olasz politikai rendszer váratlan gyorsasággal omlott össze: az 1946 óta kormányzó pártok – mindenekelőtt a kereszténydemokrata Democrazia Cristiana (DC), a szocialista Partito Socialista Italiano (PSI) és a kisebb laikus koalíciós partnerek – néhány éven belül eltűntek vagy átalakultak. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan vezetett a korrupciós botrány, az első köztársaság pártjainak hitelvesztése, a hidegháború vége és az európai integráció új feltételrendszere egy új, bizonytalan körvonalú politikai korszakhoz, amelyet a közbeszédben és a szakirodalomban gyakran második köztársaságnak neveznek. Az elnevezés vitatott: Olaszországban nem született új alkotmány, a köztársasági intézményrendszer formálisan folytonos maradt, de a pártrendszer, a politikai szereplők és a hatalomgyakorlás logikája alapvetően átalakult. Az alfejezet a válság és az átmenet főbb szereplőit – a bírósági vizsgálatokat, a technokrata és szakértői kormányokat, Silvio Berlusconi jobbközép koalícióját, az Északi Liga föderalizmusát, valamint az euró bevezetéséhez vezető gazdasági döntéseket – mutatja be, jelezve, hogy a dokumentált események mögött milyen értelmezési viták húzódnak.
1992 februárjában a milánói ügyészség – élén Antonio Di Pietro vizsgálóbíróval – letartóztatott egy szocialista politikusként ismert helyi vállalkozót, Mario Chiesát, aki egy idősotthon-építés közbeszerzési eljárásában kenőpénzt fogadott el. Az eset a Mani Pulite („tiszta kezek”) néven ismertté vált vizsgálatsorozat kiindulópontja lett, amely a következő években több száz politikust, hivatalnokot és üzletembert érintett Olaszország-szerte. A média a botrányt hamarosan Tangentopoli (a „tangente”, azaz csúszópénz vagy kenőpénz szóból; a szó a „kenőpénz városa” jelentésű újságírói lelemény) néven kezdte emlegetni. A vizsgálatok során kiderült, hogy a közbeszerzések, építési beruházások és állami megrendelések rendszeresen magukban foglaltak egy, a pártokhoz és azok képviselőihez visszajuttatott összeget. A tanúvallomások és a lefoglalt dokumentumok alapján a bíróságok sok esetben a vállalkozók által fizetett „adományok” rendszerét tárták fel, amelyet a pártok működésük finanszírozására használtak.
A Tangentopoli hatása túlmutatott az egyes büntetőügyeken. A nyomozások hamarosan elérték a szocialista párt vezetőit, köztük Bettino Craxi volt miniszterelnököt, aki 1993-ban lemondott párttitkári tisztségéről, majd 1994-ben – miután első fokon kenőpénz elfogadásáért elítélték – önkéntes száműzetésbe vonult Tuniszba, ahol 2000-ben halt meg. Craxi és más szocialista vezetők ellen hozott ítéletek dokumentált bírósági tények, de az értelmezésük vitatott: egyes történész- és újságírói munkák a pártrendszer egészének korrupciós működését hangsúlyozzák, míg mások – különösen a korábbi PSI-holdudvarhoz tartozó szerzők – a vizsgálatsorozatot részben politikai indíttatásúnak, a kommunista utódpártok és egyes bírói körök összjátékának tekintik. A bírósági ítéletek maguk azonban nem politikai, hanem büntetőjogi eljárások eredményei, és az olasz alkotmánybíróság sem nyilvánította alkotmányellenesnek a Mani Pulite eljárásait.
A korrupciós botrány mellett a pártrendszer összeomlását más tényezők is gyorsították. A hidegháború lezárulása megszüntette azt a külső keretet, amelyben a kereszténydemokrácia a kommunistákkal szembeni „demokratikus sánc” szerepét játszotta. A szavazók 1992–1994 között tömegesen fordultak el a hagyományos pártoktól, és az 1993-ban tartott, a választási rendszer megváltoztatására irányuló népszavazások – amelyeket a reformpárti mozgalom kezdeményezett – a többségi elv irányába tolták el a választási rendszert. Az 1993-as, az olasz parlament által elfogadott választási törvény, amelyet a bevezetőjéről Mattarellum néven is emlegetnek (Sergio Mattarella, a későbbi köztársasági elnök volt az egyik előterjesztő), a képviselői és szenátori helyek nagy részét egyéni választókerületi többségi rendszerben osztotta ki, kisebb részét pedig arányos listáról. Ez a rendszer arra ösztönözte a pártokat, hogy választási szövetségeket kössenek, és hozzájárult a politikai tér átrendeződéséhez. A reformot sokan a „második köztársaság” intézményi alapjaként tartják számon, bár maga az alkotmány nem változott meg.
A kereszténydemokrata DC 1994-ben feloszlott, és több utódpártra bomlott: a baloldali-katolikusok egy része a Partito Popolare Italiano (PPI) nevű formációban szerveződött újra, míg a jobboldali-konzervatív szárnyból a Centro Cristiano Democratico (CCD) és később más csoportok jöttek létre. A PSI gyakorlatilag megszűnt. A baloldal legnagyobb ereje, az egykori kommunista párt utódja, a Partito Democratico della Sinistra (PDS), majd 1998-tól a Democratici di Sinistra (DS) néven folytatta működését, fokozatosan mérsékelve programját. A politikai palettán így hely nyílt új szereplőknek: 1994-re két, az 1990-es évek elején még ismeretlen vagy marginális erő vált a jobbközép domináns tényezőjévé: Silvio Berlusconi Forza Italia („Hajrá, Olaszország!”) nevű pártja, valamint Umberto Bossi Lega Nord (Északi Liga) nevű, föderalista, részben szeparatista retorikájú pártja. Egyes értelmezések szerint a Tangentopoli és a régi pártok eltűnése nem pusztán egy korrupciós válság következménye volt, hanem a népi szuverenitás iránti igény és a politikai képviselet kiüresedésének tünete is; mások szerint a bírói aktivizmus és a média szerepe túlzottan felgyorsította a váltást, anélkül hogy a pártok belső reformja végbement volna.
Az 1994-es parlamenti választás már az új választási törvény szerint zajlott, és eredménye a régi pártrendszer teljes felbomlását mutatta. A választás győztese a Silvio Berlusconi vezette jobbközép koalíció lett, amelyet a Polo delle Libertà (Szabadság Pólusa) Észak-Olaszországban, illetve a Polo del Buon Governo (Jó Kormányzás Pólusa) Dél-Olaszországban néven szerveztek, attól függően, hogy a Lega Nord részt vett-e benne. A koalícióban a Forza Italia mellett a Lega Nord, a posztfasiszta Movimento Sociale Italiano (MSI) utódpártja, az Alleanza Nazionale (AN), valamint kisebb kereszténydemokrata és liberális csoportok vettek részt. A baloldal – a PDS, a PPI és más balközép erők – ellenzékbe szorult. A választási eredmények dokumentált statisztikai adatok, de a szavazói motivációk értelmezése vitatott: egyes elemzők a régi elitek elleni tiltakozást és Berlusconi médiabirodalmának hatását emelik ki, mások a jobbközép koalíció ígéretét, az adócsökkentést és a szabad piacot hangsúlyozzák.
A „második köztársaság” kifejezés a szakirodalomban és a publicisztikában semleges leíró fogalomként terjedt el, de pontatlansága miatt számos történész és politológus kritizálta. Olaszországban nem volt alkotmányozó gyűlés, nem írtak új alkotmányt, és a köztársasági államfő, a parlament, a kormány és a bíróságok intézményi keretei formálisan az 1948-as alkotmányon nyugszanak. Ami valóban megváltozott, az a pártrendszer, a választási rendszer és a kormányzati stílus: a korábbi, a kereszténydemokrata párt által dominált koalíciós kormányzás helyett két nagy, választási szövetségben szerveződő blokk versenye egymással. A 2000-es évekre a politológusok egy része a „második köztársaság” kifejezést a pártrendszer korszakhatáraként fogadja el, mások viszont inkább „poszt-első köztársaságnak” vagy egyszerűen „az 1990-es évek átmenetének” nevezik. A tankönyvben ezt a kifejezést idézőjelben, a vita jelzésével használjuk.
A jobbközép és a balközép közötti váltógazdaság az 1994-es választástól a 2010-es évekig meghatározta az olasz politikát. A balközép 1996-ban nyert választást Romano Prodi vezetésével, majd 2001-ben ismét Berlusconi, 2006-ban újra Prodi, 2008-ban ismét Berlusconi. A váltógazdaság nem jelentett stabil kormányzást: a koalíciók törékenyek voltak, és a kormányok átlagos élettartama rövid maradt. A balközép koalíciókban az 1990-es évek végétől az Ulivo (Olajfa) nevű választási szövetség, később a Partito Democratico (PD) tömörítette a posztkommunista, katolikus, liberális és zöld erőket. A PD 2007-es alapítása a balközép egyesítésének kísérlete volt, de a párt belső megosztottsága továbbra is fennmaradt. A jobbközép oldalon a Forza Italia és a Lega Nord mellett az AN, majd a 2009-ben létrejött Popolo della Libertà (PdL) volt a meghatározó, míg a Lega Nord 2018-tól országos párttá alakulva Lega néven próbált délen is terjeszkedni. Ezek a folyamatok a 2010-es évekhez tartoznak, de gyökerük az 1990-es évek átmenetében van.
Silvio Berlusconi médiamágnás, az AC Milan labdarúgóklub tulajdonosa 1994 januárjában jelentette be, hogy politikai szerepet vállal, és néhány hónappal később – a választási kampányban kiaknázva televíziós csatornáinak, a Mediaset hálózatnak a befolyását – megnyerte a választást. Berlusconi első kormánya (1994–1995) rövid életű volt: a Lega Nord kilépése miatt a koalíció elvesztette parlamenti többségét, és a kormány megbukott. A kormányzati időszak rövidsége ellenére Berlusconi politikai pályája a következő két évtized meghatározó eleme lett. A Berlusconi-jelenség értelmezése erősen megosztott: támogatói a régi pártelit elleni „liberális forradalmat”, a vállalkozói szemlélet és a középosztály érdekeinek képviseletét hangsúlyozták; bírálói a média- és gazdasági érdekeltségek összefonódását, a személyes hatalomépítést és a jogállamiság gyengítését emelték ki. A könyv nem foglalhat állást ebben a vitában, de rögzítenie kell néhány dokumentált tényt.
Berlusconi 1994 és 2011 között háromszor töltötte be a miniszterelnöki tisztséget (1994–1995, 2001–2006, 2008–2011). Kormányai többször kerültek összeütközésbe az igazságszolgáltatással: Berlusconi ellen több büntetőeljárás indult, elsősorban adócsalás, hamis könyvelés, korrupció és ügyvédi közvetítéssel elkövetett vesztegetés vádjával. 2013-ban jogerősen elítélték adócsalásért a Mediaset-ügyben, és a szenátusból kizárták; más ügyek vagy elévültek, vagy felmentéssel végződtek. A bírósági ítéletek tények, de a Berlusconi elleni eljárások politikai indíttatásának vádja visszatérő eleme a jobbközép retorikájának. A történészi elemzések egy része a konfliktust a média- és gazdasági hatalom, valamint a bírói hatalom közötti intézményi feszültségként értelmezi, amely Olaszországban a hidegháború óta jelen van, mások a „bírói part” (partito dei giudici) túlhatalmáról beszélnek, megint mások a Berlusconi-modellben a populista médiavezér-típusú politika európai előképét látják.
A Berlusconi-kormányok politikájában a gazdasági liberalizáció, a munkajog rugalmasítása, az adócsökkentés és a bürokrácia leépítése szerepelt ígéretként, de a végrehajtás következetlenségei és a koalíciós viták miatt ezek részben elmaradtak. Az államadósság 2001 és 2006 között, a második Berlusconi-kormány idején nőtt, ami a későbbi euróövezeti válságban súlyos teherré vált. A 2008–2011 közötti harmadik Berlusconi-kormányt a gazdasági világválság, a pénzügyi piacok nyomása és a koalíciós feszültségek buktatták meg; 2011 novemberében a miniszterelnök lemondott, és a köztársasági elnök Mario Monti közgazdászt nevezte ki szakértői kormány élére. Ez a fordulat az 1990-es évek elején már látott technokrata-kormányzati modellt ismételte meg: a politikai pártok válsága idején a köztársasági elnök a szakértői legitimációt részesítette előnyben. A jelenséget a történészek és politológusok különbözőképpen értékelik: egyesek a demokratikus képviselet gyengülését, mások a válságkezelés pragmatikus eszközét látják benne.
Az Északi Liga gyökerei az 1980-as évek észak-olasz regionális mozgalmaihoz nyúlnak vissza, de országos politikai tényezővé a Tangentopoli és a régi pártok összeomlása után vált. A párt alapítója, Umberto Bossi 1992 elején már az 1991-ben kimondott „Északi Liga” (Lega Nord) szövetséget vezette, amely több északi regionális párt – köztük a Liga Veneta és a Lega Lombarda – egyesüléséből jött létre. A Liga eredeti programja a föderalizmus volt: az adóbevételek és a döntési jogkörök nagyobb részének regionális szintre utalása, az északi, gazdagabb régiók nettó befizetői pozíciójának csökkentése, és a dél-olaszországi régiókba irányuló transzferek kritikája. Egyes szárnyai 1996 és 2001 között nyíltan szeparatista célt hirdettek, és a „Padania” (a Pó-síkság és Észak-Olaszország újságírói elnevezése) függetlenségét követelték; 1996-ban Bossi egy „Padania parlamentjét” is összehívta, amelynek jogi jelentősége nem volt. A szeparatista retorika a 2000-es években háttérbe szorult, de a föderalizmus és az adóügyi autonómia követelése tartós maradt.
A Liga szerepe az olasz politikai rendszerben kettős: egyrészt a jobbközép koalíciók egyik legstabilabb szövetségese volt Berlusconi mellett, másrészt saját északi szavazóbázisát igyekezett megszólítani és a koalíción belüli zsaroló pozícióját kihasználni. A párt gazdaságpolitikai álláspontja többnyire piacbarát, adócsökkentő volt, de a bevándorlás és a kulturális kérdések terén erősen konzervatív, sőt egyes időszakokban kirekesztő retorikát használt. A Liga felemelkedése szorosan összefügg az északi kisvállalkozói réteg és a helyi identitás politizálódásával, amelyet a történészek az 1990-es évek válságának egyik tüneteként értelmeznek. A párt elnevezése és programja idővel változott: 2018-tól országos szinten Lega néven indult, és a déli régiókban is próbált szavazókat szerezni, eltávolodva az északi föderalista hagyománytól. A 2020-as évekre a Liga a jobbközép szövetség egyik meghatározó ereje maradt, de a kormányzati részvétel és a belső viták miatt támogatottsága ingadozott. A föderalizmus ügye azonban továbbra is a politikai napirenden maradt: a 2001-es alkotmányreform – amelyet a balközép és a Liga együttesen támogatott – a régiók hatásköreit bővítette, de a teljes föderális átalakítás nem valósult meg. A 2010-es években a Liga által szorgalmazott „differenciált autonómia” (autonomia differenziata) ügye a déli régiók és a baloldal ellenállásába ütközött, és a kérdés a 2020-as években is nyitott maradt.
Az 1990-es évek olasz politikai válsága nem választható el az európai integráció új szakaszától. 1992 februárjában, alig néhány nappal a Mani Pulite eljárás első nagy hulláma után Olaszország aláírta a maastrichti szerződést, amely az Európai Uniót létrehozta, és előirányozta a közös valuta, az euró bevezetését. A szerződés konvergenciakritériumokat írt elő a tagállamok számára: az infláció, a hosszú távú kamatok, az államháztartási hiány és az államadósság GDP-hez viszonyított arányának bizonyos határértékek alatt kellett maradnia. Olaszország számára ez különösen nehéz feltétel volt, mert az államadósság az 1990-es évek elején a GDP több mint 100 százalékát tette ki, és a líra többször is spekulációs nyomás alá került. 1992 szeptemberében – a brit fonttal együtt – a líra kilépett az Európai Monetáris Rendszer (ERM) árfolyam-mechanizmusából, és jelentősen leértékelődött. Ez a dokumentált esemény súlyos gazdasági és politikai következménnyel járt: megerősítette a kormányzó pártok és a gazdasági stabilitás iránti bizalom válságát, és hozzájárult a technokrata kormányok létrejöttéhez.
A Giuliano Amato és Carlo Azeglio Ciampi vezette kormányok 1992–1994 között szigorú megszorító csomagokat hajtottak végre, adóemelésekkel, nyugdíjreformmal és a közkiadások csökkentésével. A szakszervezetekkel kötött megállapodások lehetővé tették az infláció mérséklését, és a líra 1996-ban visszatért az ERM-be. Az 1996–1998 közötti első Prodi-kormány folytatta a konszolidációt, és Olaszország 1998-ban megfelelt a maastrichti kritériumoknak, így 1999. január 1-jén az euróövezet alapító tagjaként bevezette a közös valutát, kezdetben számlapénzként. A készpénz, az euró bankjegyek és érmék 2002. január 1-jén váltották fel a lírát. A bevezetés ténye dokumentált, de a gazdasági hatás megítélése vitatott. Egyes közgazdászok és történészek szerint az euró stabilizálta az inflációt és csökkentette a kamatokat, de a versenyképesség javulását megnehezítette, hogy Olaszország nem tudta többé leértékeléssel ellensúlyozni a termelékenység lassulását. Mások szerint az euróövezeti tagság inkább előnyös volt, mert kikényszerítette a fiskális fegyelmet, és a probléma a belső struktúrák – a bürokrácia, a munkapiac, a déli régiók – reformjának elmaradásában keresendő. A 2000-es évek végére az államadósság ismét a GDP 100 százaléka fölé emelkedett, és a 2010-es euróválság idején Olaszország a pénzügyi piacok célpontjává vált; ezt az Olaszország 2011–2026 alfejezet tárgyalja.
A közvélemény euróval kapcsolatos attitűdje összetett: a bevezetés éveiben a lakosság többsége támogatta a közös valutát, de a 2010-es évek válságai során a támogatottság csökkent, és egyes politikai erők – különösen a Lega és a populista mozgalmak – az eurót tették felelőssé a gazdasági nehézségekért. Ez a narratíva a 2010-es évek második felében vált meghatározóvá, de gyökerei már az 1990-es évek átmenetéhez nyúlnak vissza, amikor a megszorításokat sokan a külső – brüsszeli és frankfurti – elvárásoknak tulajdonították. A történetírásban vita folyik arról, hogy az euró bevezetéséhez vezető reformok mekkora társadalmi árat követeltek, és hogy azok hozzájárultak-e a politikai bizalom további eróziójához. A dokumentált gazdasági adatok szerint az 1990-es években az egy főre jutó reáljövedelem növekedése lelassult, a munkanélküliség – különösen délen – tartósan magas maradt, és a regionális egyenlőtlenségek tovább nőttek. Ezek a folyamatok hozzájárultak a politikai rendszer iránti kiábrándultsághoz és a populista pártok későbbi felemelkedéséhez.
Az 1990-es évek olasz politikai válságának rekonstrukciója viszonylag bőséges és ellenőrizhető elsődleges forrásanyagra támaszkodhat. A bírósági ítéletek, a parlamenti jegyzőkönyvek, a választási statisztikák, a kormányzati gazdasági jelentések és az Európai Bizottság konvergenciajelentései dokumentált tényeket rögzítenek. A Tangentopoli-ügyekben hozott ítéletek nagy része nyilvános, és a bírósági iratok betekinthetők. A választási eredményeket az olasz belügyminisztérium és az ISTAT (Olasz Statisztikai Hivatal) közli, bár a választói magatartás okaira vonatkozó következtetések már értelmezést igényelnek. A másodlagos irodalom – történészi monográfiák, politikatudományi elemzések, újságírói beszámolók – széles, de erősen vitatott. A Berlusconi-jelenség megítélésében a szakirodalom erősen megosztott, és a szerzők politikai szimpátiája gyakran tetten érhető. A „második köztársaság” kifejezést több történész is kritizálja, ezért e tankönyvben idézőjelben, a vita bemutatásával használjuk.
A statisztikai adatoknál jelezni kell a bizonytalanságot. Az államadósság pontos értéke a GDP arányában mérési és módszertani okokból kis mértékben eltérhet, de a trend egyértelmű: az 1992–1994 közötti 120 százalék körüli csúcsról az évtized végére 110 százalék alá csökkent, majd a 2000-es években ismét emelkedett. A korrupció mértékére nincs egységes becslés: a bírósági ítéletek számos konkrét esetet dokumentálnak, de a rejtett korrupció összmértéke becslés és a tudományos vita tárgya. A Lega Nord föderalizmusának és a „Padania” koncepciójának értelmezése is politikai töltetű, ezért a szöveg igyekezett a párt saját álláspontját és a kritikákat egyaránt bemutatni. A 2026-os lezárásig tartó időszak – például a Liga 2018 utáni országos átalakulása – már az Olaszország 2011–2026 alfejezet tárgyköre, ezért itt csak az 1990-es évek gyökereit érintettük.