A 18. századi Bourbon-reformok A Bourbon reformok központosító államépítése és Franciaország felé forduló külpolitikája után a spanyol monarchiát a napóleoni háborúk idején egyszerre érte el a dinasztikus válság, a katonai megszállás és a birodalmi alkotmányos átalakulás kísérlete. Az 1808–1814 közötti események Spanyolországban nem csupán franciaellenes háborút hoztak, hanem hatalmi vákuumot is, amelyben először fogalmazódott meg a nemzeti szuverenitásra épülő liberális állam programja. Az 1812-es cádizi alkotmány ezt az első kísérletet intézményesítette, de a háború utáni restauráció, a liberális triennium és a királyi abszolutizmus utolsó évtizede megmutatta, hogy a liberális és abszolutista tábor közötti küzdelem hosszú távon meghatározza a spanyol politikai életet.
A spanyol monarchia 1808-ra belpolitikai és nemzetközi értelemben is kimerült. IV. Károly (Carlos IV) uralkodása alatt a tényleges hatalmat hosszú ideig a királyné kegyence, Manuel Godoy gyakorolta, aki a francia szövetség mellett 1795-ben békét kötött a forradalmi Franciaországgal, majd 1804-ben hadat üzent Nagy-Britanniának. A trafalgari vereség 1805-ben megsemmisítette a spanyol–francia flotta nagy részét, és súlyosbította az államháztartási válságot. A királyi udvarban azonban nem elsősorban a pénzügyi összeomlás, hanem a trónöröklés körüli családi viszály nyitotta meg az utat a külső beavatkozás előtt: VII. Ferdinánd trónörökös és hívei Godoy megbuktatására törekedtek, miközben Napóleon a francia hadsereg átvonulását és a spanyolországi támaszpontokat akarta kihasználni Portugália megszállására.
A fontainebleau-i szerződés (1807) hivatalosan engedélyezte a francia csapatok átvonulását Portugália ellen, de a francia alakulatok hamarosan Spanyolország stratégiai pontjain rendezkedtek be. 1808. március 17–19-én az aranjuezi felkelés (Motín de Aranjuez) lemondatta Godoyt, és IV. Károlyt fia, VII. Ferdinánd (Fernando VII) javára való lemondásra kényszerítette. Napóleon ekkor magához rendelte a királyi családot Bayonne-ba, ahol 1808 májusában előbb Ferdinándot, majd IV. Károlyt is lemondatta, és a spanyol trónra saját bátyját, Joseph Bonaparte-ot helyezte I. József (José I) néven. A kortárs spanyol források ezt a folyamatot törvénytelen kényszerként, a francia hivatalos közlemények viszont dinasztikus rendezésként értelmezték; a mai történészi konszenzus szerint Napóleon nem a spanyol belviszályokban kívánt döntőbíró lenni, hanem a birodalmi ellenőrzést akarta kiterjeszteni az Ibériai-félszigetre.
A bayonne-i lemondatás hírére 1808. május 2-án Madridban népi felkelés tört ki, amelyet a francia csapatok kegyetlenül levertek. A felkelés hírét a spanyol városok sorra követték, és a megszállókkal szemben helyi junta (junta, „bizottság”) szerveződött; a junták a király távollétében a „fogságban lévő” VII. Ferdinánd nevében vették át a hatalmat. A junták legitimitása már a kortárs politikai vitákban is vitatott volt: egyes értelmezések szerint a monarchia üresedésére adott népképviseleti választ jelentették, mások szerint ideiglenes, jogilag kétséges testületek voltak. A dokumentált tény az, hogy 1808 őszén a helyi junták egy része központi juntává (Junta Central) egyesült, amely előbb Sevillában, majd Cádizban működött, és 1810-ben átadta helyét a régensi tanácsnak.
A függetlenségi háború (Guerra de la Independencia) spanyol elnevezése a francia megszállók elleni küzdelmet jelöli, de a kifejezés nem a mai értelemben vett nemzeti függetlenséget, hanem a Bourbon-dinasztia és a katolikus monarchia helyreállítását jelentette. A brit történetírás ugyanezt a konfliktust félszigeti háború (Peninsular War) néven tárgyalja, mert a hadműveletek Portugáliát is magukban foglalták; a francia források „spanyolországi háborúról” (guerre d’Espagne) beszéltek. A megnevezések tehát nem semlegesek, hanem eltérő nemzeti és hadtörténeti távlatokat tükröznek.
A háború katonai lefolyása három szakaszra tagolható. Az első szakaszban (1808) a francia csapatok ugyan elfoglalták a fővárost és több nagyvárost, de a bailéni csata (1808. július) veresége megmutatta, hogy a spanyol reguláris erők és a helyi felkelők együtt képesek francia hadtestet megadásra kényszeríteni. A második szakaszban (1809–1812) Napóleon személyesen vezetett hadjáratot, de a megszálló francia erők soha nem tudták tartósan ellenőrizni a félsziget egészét; a vidéki területeken a spanyol és portugál ellenállás, valamint a folyamatos utánpótlási nehézségek miatt a francia hadsereg folyamatosan lekötve maradt. A harmadik szakaszban (1812–1814) a Arthur Wellesley, később Wellington hercege vezette brit–portugál–spanyol szövetséges hadsereg sorozatos győzelmeket aratott (Salamanca, Vitoria), és 1814-re kiszorította a franciákat a félszigetről.
A háború egyik legfontosabb jellegzetessége a gerilla (guerrilla) hadviselés volt. A kifejezés a spanyol guerra („háború”) kicsinyítőképzős alakjából származik, és innen terjedt el más nyelvekbe. A gerillacsapatok többnyire helyi lakosokból, volt katonákból, papokból és parasztokból szerveződtek, és rajtaütésekkel, utánpótlási vonalak elvágásával nehezítették a francia megszállást. A gerilla megítélése a kortárs forrásokban és a későbbi történetírásban is erősen eltér: a spanyol nemzeti emlékezet a népi ellenállás hősi formájaként, a brit hadtörténet a reguláris hadsereg kiegészítőjeként, a francia katonai jelentések pedig a szabálytalan, kegyetlen erőszak forrásaként mutatták be. A mai tudományos konszenzus szerint a gerillák önmagukban nem döntötték el a háborút, de jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a francia megszállás soha ne váljon stabil közigazgatási és gazdasági renddé.
A háború áldozatairól csak becslések állnak rendelkezésre. A spanyolországi halálos áldozatok számát a mai történészek általában 300 000 és 500 000 közé teszik, de ezek a becslések a közvetlen harcokon túl magukban foglalják az éhínséget, a járványokat és a megszállással összefüggő erőszakot is. A bizonytalanság oka, hogy a korabeli anyakönyvi és közigazgatási források hiányosak, a hadijelentések pedig nem rögzítették a polgári áldozatokat. Ami dokumentált, az az, hogy a megszálló francia csapatok és a gerillacsapatok egyaránt követtek el atrocitásokat a polgári lakossággal szemben; Francisco de Goya A háború borzalmai (Los desastres de la guerra) című metszetsorozata ezt művészi forrásként, nem statisztikai kimutatásként dokumentálta.
A háború alatt a hatalmi vákuumot a junták használták fel arra, hogy a monarchia alkotmányos átalakítását kezdeményezzék. A központi junta 1810-ben alkotmányozó Cortest (Cortes Constituyentes) hívott össze, amely Cádizban, a francia megszállástól szabad kikötővárosban ült össze. A képviselők egy része póttag volt, akiket a megszállt területekről és a tengerentúli provinciákból választottak vagy delegáltak; ez a körülmény a gyűlés összetételét és legitimitását már a korban is vitatottá tette. A Cortes 1810. szeptember 24-én nyílt meg, és 1812. március 19-én fogadta el az alkotmányt, amelyet a köznyelv a Szent József-nap miatt „La Pepa” néven emlegetett (a Pepe a José beceneve).
Az 1812-es cádizi alkotmány (Constitución de Cádiz) 384 cikkelyből állt, és a korabeli európai alkotmányos gondolkodás egyik legfontosabb dokumentuma volt. Az alkotmány 1. cikkelye a nemzeti szuverenitást (soberanía nacional) hirdette: a hatalom elvileg a nemzetet illeti, nem pedig a királyt. A hatalmi ágak szétválasztása értelmében a törvényhozást a Cortes a királlyal együtt gyakorolta, a végrehajtás a király kezében maradt, a bíróságok pedig elvileg függetlenek voltak. Az alkotmány eltörölte az inkvizíciót, korlátozta az egyházi és nemesi kiváltságokat, és kimondta a sajtó szabadságát (libertad de imprenta), bár az utóbbit vallási ügyekben korlátozta. A választójog közvetett és vagyoni feltételekhez kötött volt, így a politikai részvétel nem terjedt ki a lakosság egészére.
Az alkotmány vallási kérdésekben korántsem volt a mai értelemben semleges: a 12. cikkely kizárólagos államvallássá tette a római katolikus vallást, és minden más vallás gyakorlását tiltotta. Ez a rendelkezés a cádizi képviselők többségének meggyőződését tükrözte, és egyben politikai kompromisszum is volt: a liberálisok egy része ezzel próbálta elhárítani az egyház és a vidéki lakosság vádját, miszerint az alkotmány a francia forradalom vallásellenes örökségét követné. A mai történetírás ezért az 1812-es alkotmányt nem egyszerűen „liberális” dokumentumként, hanem a felvilágosodás és a katolikus monarchikus hagyomány sajátos ötvözeteként értelmezi.
A gyarmati kérdésben az alkotmány szövege a spanyol monarchia minden alattvalóját a nemzet részévé nyilvánította, de a tengerentúli provinciák képviselete és a választójogi arányok körül azonnal vita bontakozott ki. A spanyol-amerikai kreol elitek egy része a cádizi alkotmányt a félszigeti spanyol képviselők fölényének megerősítéseként, mások viszont a birodalmi egyenjogúság lehetőségeként olvasták. A függetlenségi mozgalmakkal való kapcsolat ezért vitatott: egyes történészek szerint az alkotmány kínálhatott volna keretet a birodalom átalakítására, mások szerint a kreol elit számára már 1812-ben sem volt elegendő, mert a tényleges autonómiát nem biztosította. A spanyol nyelvű forrásokban a tengerentúli területeket ekkor még nem „gyarmatoknak”, hanem „királyságoknak” vagy „provinciáknak” nevezték; a mai fogalomhasználat ezért félrevezető lehet.
A háború vége felé a szövetséges hatalmak 1814-ben visszaengedték a francia fogságból VII. Ferdinándot, akit a spanyol közbeszéd „a vágyott” (el Deseado) néven üdvözölt. Visszatérése után a király nem kötelezte el magát az alkotmány mellett. Az abszolutista képviselők egy csoportja 1814 áprilisában hozzá intézett beadványában, a „perzsa manifesztum” (Manifiesto de los Persas) néven ismert szövegben azt kérte, hogy a király törölje el a cádizi alkotmányt és állítsa vissza a hagyományos monarchiát. VII. Ferdinánd 1814. május 4-i valenciai rendeletével érvénytelenítette az alkotmányt és a Cortes rendeleteit, majd megkezdte a liberálisok üldözését.
A restaurált abszolutista rendszerben a politikai hatalom ismét a királyi udvarban, a hadseregben és az egyházi hierarchiában összpontosult. A liberálisokat bebörtönözték, száműzték vagy kivégezték; sokan franciaországi és brit emigrációba kényszerültek. A királyi kormányzat a cádizi reformokat visszavonta, az inkvizíciót formálisan helyreállította, és a sajtót újra cenzúra alá helyezte. Az abszolutista oldal saját győzelmét az „ősi rend” helyreállításaként, a liberális oldal zsarnoki fordulatként értelmezte; a két narratíva szembenállása a spanyol politikai kultúra tartós elemévé vált.
A restauráció azonban nem tudta megoldani a monarchia súlyos pénzügyi és birodalmi válságát. A háború pusztítása, a kereskedelem összeomlása és a spanyol-amerikai függetlenségi mozgalmak megerősödése miatt az állam bevételei drasztikusan csökkentek. A kormányzat kénytelen volt új adókat kivetni, miközben a hadsereg és a hivatalnokok fizetése elmaradt. A tisztek egy része, köztük a liberális eszmékkel szimpatizáló fiatal katonák, egyre inkább úgy látta, hogy az abszolutista rendszer képtelen a birodalom megtartására és a társadalmi feszültségek kezelésére.
A triennium alatt a liberális tábor két fő irányzatra szakadt: a mérsékeltek, akiket „tizenkettőtöknek” (doceañistas) is neveztek az 1812-es alkotmány híveiként, fokozatos reformokat akartak, és tartottak a társadalmi radikalizmustól; a radikálisabb „felhevültek” (exaltados) viszont gyorsabb egyházellenes és földreformot követeltek. A kormányzat visszaállította a sajtószabadságot, eltörölte az inkvizíciót, és megkezdte az egyházi javak egy részének eladását, az egyházi javak kisajátítását (desamortización). Ezek az intézkedések azonban nem enyhítették a vidéki lakosság elégedetlenségét, és az egyházi hierarchiát, valamint a nemesség egy részét nyílt ellenállásba sodorták.
A liberális triennium bukása után VII. Ferdinánd ismét abszolutista rendszert épített ki. A liberálisok az 1823–1833 közötti időszakot „ominózus évtizednek” (Década Ominosa) nevezték, hogy kifejezzék a politikai megtorlás és a szabadságjogok felszámolásának légkörét. A királyi kormányzat politikai rendőrséget működtetett, cenzúrázta a sajtót, és a realista önkéntesek (Voluntarios Realistas) nevű milíciát használta a liberális mozgolódás elfojtására. A megtorlás mértéke azonban elmaradt a francia restauráció radikalizmusától; a király óvatosan bánt a hadsereggel, mert attól tartott, hogy újabb katonai felkelés tör ki.
Az ominózus évtizedben a monarchia elvesztette kontinentális amerikai birodalmának nagy részét. Az 1824-es ayacuchói csata után a spanyol korona gyakorlatilag kiszorult Dél-Amerikából, és csak Kuba, Puerto Rico, valamint a Fülöp-szigetek maradtak meg. A birodalom összeomlása tovább súlyosbította az államháztartási válságot, és a spanyol gazdaság a 19. század közepéig nem tudott helyreállni. A kortárs spanyol források egy része a gyarmati lázadásokért a liberális eszméket és a szabadkőműveseket tette felelőssé, míg a liberális szerzők a királyi abszolutizmust okolták a birodalom széteséséért.
A korszakot lezáró válság a trónöröklés körül bontakozott ki. VII. Ferdinándnak hosszú ideig nem született gyermeke, ezért a korona várományosa öccse, Don Carlos (Carlos María Isidro) volt. 1829-ben azonban a király negyedik felesége, Mária Krisztina (María Cristina) teherbe esett, és 1830-ban megszületett Izabella (Isabel). VII. Ferdinánd 1830. március 29-én kiadta a pragmatikus szankciót (Pragmática Sanción), amely visszaállította a nőági örökösödést, és ezzel lányát tette meg trónörökössé. Don Carlos és hívei ezt a rendelkezést törvénytelennek tekintették, és a király halála után felkelést indítottak.
Az 1808–1833 közötti spanyol történelem eseményeinek fő vonala jól dokumentált: a cádizi alkotmány szövege, a Cortes jegyzőkönyvei, a királyi rendeletek, a hadijelentések, a diplomáciai levelezés és a korabeli sajtó bőséges elsődleges forrást ad. A korszak értelmezése azonban több ponton vitatott. A függetlenségi háború elnevezés maga is nemzeti távlatot tükröz; a brit, francia és spanyol historiográfia más-más hangsúlyt helyez az eseményekre. A háború halálos áldozatainak száma becslés, 300 000 és 500 000 közötti tartományban, és a források hiányossága miatt pontosan nem állapítható meg. A gerilla szerepének megítélése szintén forrástól függően változik; a mai konszenzus a gerillák hozzájárulását a francia megszállás nehezítéséhez elismeri, de a háború döntő tényezőjeként nem fogadja el. Az 1812-es alkotmány értékelése a korban politikai állásfoglalás volt: az abszolutisták forradalmi, a liberálisok a spanyol szabadság „ősi” hagyományához való visszatérést látták benne; a mai historiográfia ezt a szembenállást nem oldja fel, hanem a dokumentum kettős természetét hangsúlyozza. VII. Ferdinánd megítélése hasonlóan megosztott: a hivatalos abszolutista források restaurátorként, a liberális források zsarnokként ábrázolják; a mai tudományos konszenzus a politikai elnyomást és a gazdasági stagnálást emeli ki, de azt is dokumentálja, hogy a társadalom egy része a királyt a rend helyreállítójaként üdvözölte. A cádizi alkotmány és a spanyol-amerikai függetlenségi mozgalmak kapcsolata továbbra is élénk történészi vita tárgya. A statisztikai adatoknál, például a háborús áldozatszámoknál és a költségvetési hiányoknál, a mai feldolgozások is eltérő becsléseket közölnek; a biztos állításokhoz ezért a konkrét források ellenőrzése szükséges.