Az előző alfejezetben bemutatott liberális állam kiépülése a napóleoni háborúk után nem hozott stabil politikai rendet: a dinasztikus öröklés kérdése és a régi rend híveinek ellenállása 1833-tól polgárháborús időszakokhoz vezetett, miközben a liberális táboron belül is állandósultak a hatalmi harcok. Ez az alfejezet a karlista háborúk (Guerras Carlistas) korszakától a 19. század végi restauráció (Restauración) rendszeréig követi Spanyolország történetét. A középpontban a II. Izabella (Isabel II) alatt formálódó liberális állam, az 1868-as forradalom és az első köztársaság kísérlete, valamint az 1876-os alkotmányos monarchia és a caciquismo (helyi főnökök hálózatára épülő választási rendszer) működése áll.
A karlista mozgalom közvetlen kiváltó oka a trónöröklés körüli vita volt. VII. Ferdinánd (Fernando VII) 1830-ban született lányát, Izabellát akarta trónra juttatni, ezért visszavonta a száli törvény (ley sálica) alapján fennálló, nőági öröklést kizáró rendelkezést. Öccse, Don Carlos (az abszolutista trónkövetelő) azonban saját igényét hangoztatta, és halálakor, 1833-ban a vele rokonszenvezők fellázadtak a liberális kormányzat ellen. A dinasztikus kérdés azonban csak a felszínt jelentette: a karlisták (carlistas) tábora a régi rend, az abszolút monarchia, a katolikus egyház kiváltságai és a tartományi forális jogok (fueros) védelmére szerveződött, míg a liberálisok (liberales) a központosított, alkotmányos monarchiát és a polgári reformokat támogatták.
Az első karlista háború (1833–1840) elsősorban Baszkföld, Navarra, Aragónia, Katalónia és a valenciai hegyvidék területén zajlott. A karlista sereg vezetője, Zumalacárregui tábornok kezdetben sikereket ért el, de halála után a karlisták nem tudták elfoglalni a nagyobb városokat, és a liberális hadsereg fokozatosan fölénybe került. A háború rendkívül véres volt; a korabeli becslések szerint a katonai és polgári áldozatok száma 100 000 és 200 000 közé tehető, de a források eltérőek, és a polgári lakosság veszteségeit nehéz pontosan felmérni. A háborút 1839-ben a bergai egyezmény (Convenio de Vergara) zárta le, amelyben a karlista hadvezér, Maroto és a liberális Espartero megállapodott a karlista hadsereg feloszlatásáról és a tisztek egy részének a királyi hadseregbe való átvételéről. A karlista erők egy része azonban nem fogadta el az egyezményt, és a harcok még 1840-ig elhúzódtak.
A karlista háború nemcsak katonai eseménysor volt, hanem mély társadalmi törésvonalat is felszínre hozott: a vidéki, hagyományos közösségek és a városi liberális elitek közötti ellentétet, az egyház szerepének vitáját és a forális tartományok autonómiájának kérdését. A háború alatt a karlista területeken a parasztok népi ellenállása gyakran keveredett a helyi földesurak és a központi adóztatás elleni sérelmekkel, de a mozgalom nem volt egységes: a katalán karlisták például gyakran a forális jogok védelmét hangsúlyozták, míg a baszk területeken a hagyományos rend és a katolikus identitás megőrzése állt a középpontban. A liberális oldalon a hadsereg és a polgári milícia egyaránt részt vett a harcokban, és a háború tapasztalata hosszú időre meghatározta a spanyol politikai kultúra katonai beavatkozásra épülő mintáit.
A liberális állam intézményi alapjait az 1837-es alkotmány (Constitución de 1837) fektette le, amely a nemzeti szuverenitás elvét a korona és a parlament közötti hatalommegosztással kombinálta. Az 1845-ös alkotmány (Constitución de 1845), amelyet a mérsékeltek erőltettek át, tovább erősítette a királyi hatalmat, szűkítette a választójogot, és megerősítette a katolikus egyház kiváltságos helyzetét. A korszak legnagyobb társadalmi hatású intézkedései közé tartoztak a desamortización (elbirtoklás, az egyházi és községi földek állami kisajátítása és eladása) hullámai. A cél a földtulajdon átalakítása és az államadósság csökkentése volt, de a gyakorlatban a földek nagy része a vagyonos városi és vidéki elitek kezébe került, a parasztok többsége pedig nem jutott termőföldhöz; ez a későbbi társadalmi feszültségek egyik forrása lett. A liberális kormányzat emellett központosította a közigazgatást, bevezette a tartományi rendszert, és kiépítette a polgári oktatás alapjait, de a reformok nem érintették egyenlően az ország minden területét.
A második karlista háború (1846–1849), más néven a matinersi háború (Guerra dels Matiners) elsősorban Katalóniában zajlott, és kisebb intenzitású volt, mint az első. A karlista erők ezúttal is a vidéki, hagyományos közösségek támogatására támaszkodtak, de a liberális állam már erősebb volt, és a felkelést leverték. A konfliktus rávilágított arra, hogy a karlista mozgalom nem csupán dinasztikus kérdés volt, hanem a modernizálódó állammal szembeni vidéki ellenállás is egyben. A vereség után a karlista mozgalom időlegesen visszaszorult, de nem tűnt el.
Az 1850-es években a mérsékelt liberálisok dominanciája tovább folytatódott, de az 1854-es pronunciamiento (a Vicálvaro-i felkelés) a haladó liberálisokat juttatta hatalomra, és elindította a haladó kétéves időszak (Bienio Progresista, 1854–1856) néven ismert reformhullámot. Ekkor újabb desamortizációt hajtottak végre, törvénybe iktatták a vasútépítést, és megkísérelték a helyi önkormányzatok megerősítését. A nagyratörő tervek azonban a gazdasági válság, a társadalmi elégedetlenség és a liberális tábor továbbra is fennálló megosztottsága miatt összeomlottak, és 1856-ban a mérsékeltek visszavették a hatalmat. A korszak végét az O’Donnell és Narváez tábornokok váltakozó kormányzása jelezte, amely a politikai instabilitás fenntartásával járt.
Az 1868-as forradalom, amelyet a korabeli és a későbbi spanyol történetírás gyakran dicsőséges forradalomnak (La Gloriosa) nevez, a haditengerészet lázadásával kezdődött Cádizban, és hamarosan a haladó liberálisok, a demokraták, a republikánusok és a katonatisztek széles koalíciójának felkelésévé vált. Prim tábornok, Serrano tábornok és Topete admirális vezetésével a felkelők 1868 szeptemberében megbuktaták II. Izabellát. A királynő Franciaországba menekült, és Spanyolországban ideiglenes kormány alakult.
Az ideiglenes kormány alkotmányozó Cortest hívott össze, amely 1869-ben új alkotmányt fogadott el. Az 1869-es alkotmány (Constitución de 1869) a nemzeti szuverenitás elvét hangsúlyozta, bevezette a szélesebb férfi választójogot, kimondta a vallásszabadságot, és a monarchiát választotta államformának. A politikai elitek azonban nem tudtak megegyezni a trón betöltéséről. Végül a savoyai házból való I. Amadé (Amadeo I) herceget választották királlyá, aki 1871-ben foglalta el a trónt. Amadé uralkodása rövid és kudarcos volt: a karlista háború újabb fejezete, a kubai felkelés, a hadsereg és az egyház ellenállása, valamint a pártok közötti viszályok megbénították a kormányzást. 1873-ban, alig két év után, Amadé lemondott, és a Cortes kikiáltotta az első spanyol köztársaságot (Primera República Española).
Az első köztársaság (1873–1874) rendkívül rövid életű és belső ellentmondásokkal terhelt volt. A köztársasági tábor megoszlott a föderalista (az államszövetségi berendezkedés hívei) és a unitárius (az egységes államot támogatók) irányzat között. A föderalisták radikális szárnya egyes tartományokban kantonális felkeléseket (rebeliones cantonales) robbantott ki, amelyek a helyi autonóm köztársaságok kikiáltását célozták. A legjelentősebb ezek közül Cartagena kantonja volt, amely hónapokig ellenállt a központi kormányzatnak. Ezzel párhuzamosan a harmadik karlista háború is zajlott, és a kubai felkelés továbbra is terhelte a köztársaság erőforrásait. A köztársaság elnökei gyorsan váltották egymást, a politikai erőszak fokozódott, és a hadsereg fokozatosan a rend helyreállításának letéteményeseként lépett fel. 1874 januárjában Manuel Pavía tábornok puccsot hajtott végre, majd decemberben Martínez Campos tábornok Saguntóban kikiáltotta a Bourbon-házból származó XII. Alfonz (Alfonso XII) királyt, ami a restauráció kezdetét jelentette.
Az 1868–1874 közötti időszak tágabb értelemben a liberális forradalom második hullámának tekinthető, amelyben a demokratikus és republikánus eszmék először kerültek be tömegesen a spanyol politikai térbe. Az első köztársaság bukása azonban megmutatta, hogy a társadalmi bázis gyenge, az állam intézményei törékenyek, és a hadsereg továbbra is a politikai döntések első számú letéteményesének érzi magát.
A restauráció politikai kialakítója Antonio Cánovas del Castillo volt, aki a stabil alkotmányos monarchia és a békés hatalomváltás rendszerét kívánta megteremteni. Az 1876-os alkotmány (Constitución de 1876) az 1845-ös és az 1869-es alkotmány kompromisszumának tekinthető: a király és a Cortes közösen gyakorolta a törvényhozó hatalmat, a király nevezte ki a kormányt, de a kormánynak parlamenti többségre is szüksége volt. A választójogot fokozatosan bővítették, és a férfiak általános választójogát 1890-ben vezették be, de a gyakorlatban a választások kimenetelét nem a szavazók akarata határozta meg.
A turno pacífico (békés váltógazdálkodás) a konzervatívok és a liberálisok közötti felváltva kormányzás rendszere volt. A két párt előre megállapodott a hatalom cseréjéről, és a választásokat úgy „szervezték meg”, hogy a kormányon lévő párt jelöltjei nyerjenek. Ezt a gyakorlatot a caciquismo tette lehetővé. A cacique (főnök) a helyi társadalom befolyásos tagja volt – földbirtokos, ügyvéd, orvos, jegyző, néha pap –, aki a vidéki függőségi viszonyokat (adósság, munkahely, szívességek, fenyegetés) kihasználva biztosította a kijelölt jelölt győzelmét. A belügyminiszter a tartományi kormányzókon keresztül utasításokat adott a helyi cacique-oknak, és így a választási eredményeket már a szavazás előtt ismerték. A városokban és az iparvidékeken a caciquismo hatása gyengébb volt, de a vidék döntő súlya miatt a rendszer az ország jelentős részét ellenőrizte.
A restaurációs rendszer a politikai stabilitás látszatát biztosította, de a társadalmi és nemzeti kérdéseket nem oldotta meg. A harmadik karlista háború (1872–1876) a restauráció első éveiben ért véget, amikor a karlista erők vereséget szenvedtek, és a kormány 1876-ban felszámolta a baszk tartományok forális jogait (fueros). A forálisok eltörlése helyett a kormány gazdasági egyezményeket (conciertos económicos) kötött a baszk tartományokkal, amelyek bizonyos adóügyi autonómiát biztosítottak. Ez a lépés, valamint a gyors iparosodás (Bilbao és a környező bányavidék) később hozzájárult a baszk nacionalizmus megerősödéséhez.
A restauráció időszakában a katalán nacionalizmus is szervezett formát öltött. A Renaixença (reneszánsz) kulturális mozgalom a század közepétől a katalán nyelv, irodalom és történeti emlékezet újjáélesztésén dolgozott, és a század végére politikai követelésekké alakult. A katalán nacionalisták az önkormányzat, a nyelvi jogok és a gazdasági érdekek védelmét hangsúlyozták, és fokozatosan bejutottak a Cortesbe. Hasonló folyamat indult el a galíciai nyelv és kultúra területén is, de az ottani nacionalizmus politikai ereje később bontakozott ki.
A társadalmi kérdés a restauráció alatt egyre égetőbbé vált. A vidéki Spanyolország egyes részein – különösen Andaluziában – a nagybirtokrendszer és a föld nélküli munkások nyomora állandósult, ami az anarchista eszmék terjedésének kedvezett. Az anarchizmus a Földközi-tenger partvidékén és Katalóniában a szakszervezetek, a szövetkezetek és a sztrájkok révén vált tömegmozgalommá, de egyes irányzatai merényletekhez is folyamodtak. A szocialista mozgalom, amelynek intézményes alapjait az 1879-ben alapított Spanyol Szocialista Munkáspárt (Partido Socialista Obrero Español, PSOE) és az 1888-ban alapított Általános Munkásszövetség (Unión General de Trabajadores, UGT) rakta le, elsősorban a városi munkásság és a bányavidékek körében szerzett támogatókat. A nők a korszakban nem rendelkeztek választójoggal, és jogi alárendeltségük fennmaradt, de a munkásnők és a parasztasszonyok a gazdasági termelés nélkülözhetetlen résztvevői voltak; a katolikus női egyesületek pedig a konzervatív mozgósítás egyik bázisát alkották.
A restaurációs rendszer hitelességét azonban aláásta a gyarmati háborúk sorozata. A kubai függetlenségi törekvések 1895-ben újultak ki, és a hadsereg erőszakos fellépése, valamint a spanyol–amerikai háború (1898) katasztrofális veresége a 98-as katasztrófa (Desastre del 98) néven vonult be a spanyol emlékezetbe. A vereség a rendszer belső válságát mélyítette el, és a következő évtizedekben a politikai, társadalmi és regionális feszültségek fokozódtak. Az 1898 utáni időszak már a restauráció válságának korszaka, amelyet a következő alfejezetek tárgyalnak részletesen.
A korszak dokumentáltsága viszonylag jó, de a források nem egyenletesen oszlanak el. A karlista háborúkról katonai jelentések, hivatalos közlemények, újságok és résztvevői visszaemlékezések állnak rendelkezésre, de az áldozatok számának becslései eltérőek, és a civil lakosság szenvedéseit a kortárs források gyakran elfogultan vagy hiányosan rögzítették. A nők, a parasztok és a vidéki alsó rétegek tapasztalatairól kevesebb elsődleges forrás szól, mint a katonai és politikai elitéről. A választási csalás és a caciquismo működésének mértékét a kormányzati iratok, a sajtó és a választási jegyzőkönyvek alapján lehet rekonstruálni, de a jelenség számszerűsítése nehéz, mert a csalás éppen a hivatalos dokumentációban gyakran láthatatlan marad.
A spanyol történetírásban vitatott, hogy a restaurációs rendszer mennyiben tekinthető stabilizáló tényezőnek, és mennyiben „elmaradott” vagy „korrupt” a nyugat-európai parlamentáris rendszerekhez képest. Egyes történészi irányzatok a caciquismót a spanyol társadalom sajátos, a vidéki hatalmi viszonyokból fakadó konfliktuskezelési mechanizmusaként értelmezik, míg mások a demokratikus fejlődés eltorzításának, a liberális állam megrekedésének bizonyítékát látják benne. A karlista mozgalom értékelése is változott az idők során: a 19. században a liberális sajtó gyakran „reakciós” és „fanatikus” mozgalomnak ábrázolta, míg a katolikus és a regionális emlékezetben a hagyomány és a forális szabadság védelmezőjeként szerepel. A mai történetírás mindkét megközelítést kritikailag kezeli, és a karlizmus sokszínű társadalmi bázisát hangsúlyozza.
Az 1868-as forradalom és az első köztársaság időszakát illetően a főbb politikai események dokumentáltak, de a köztársaság bukásának okairól máig élénk vita folyik. Egyes történészek a föderalista–unitárius ellentétet, mások a hadsereg és a polgári elitek érdekeit, megint mások a nemzetközi kontextust (a porosz–francia háború utáni monarchikus restaurációs hullámot) tartják meghatározónak. A források hiányossága miatt a korszak társadalmi mozgalmainak valós súlyát és a politikai erőszak mértékét csak becslésekkel lehet jellemezni.