Spanyolország 1986-os csatlakozása az Európai Gazdasági Közösséghez (EGK; spanyolul Comunidad Económica Europea, CEE) nemcsak a gazdasági modernizáció katalizátora volt, hanem a demokratikus átmenet utáni spanyol állam nemzetközi legitimációját is megerősítette. Az európai integráció évtizedeiben az ország látványos növekedést, társadalmi átalakulást és az intézményrendszer megszilárdulását élte át, ugyanakkor a 2008-as pénzügyi és gazdasági válság feltárta a növekedési modell törékenységét, a regionális identitások – különösen a katalán – felerősödése pedig az 1978-as alkotmányos berendezkedés kereteit tette próbára. Ez az alfejezet az 1986 és körülbelül 2015 közötti időszakot tekinti át, és előkészíti a 2015 utáni politikai fejlemények tárgyalását.
Spanyolország már a Franco-rendszer utolsó éveiben, az 1960-as évektől gazdasági kapcsolatokat épített az EGK-val, de a politikai feltételek – a demokratikus intézmények hiánya és az emberi jogi helyzet – kizárták a tagságot. A demokratikus átmenet után, az 1977-es első szabad választások után a spanyol kormány hivatalosan is benyújtotta csatlakozási kérelmét. A tárgyalások azonban elhúzódtak, mert a közösségi mezőgazdasági politika és a strukturális alapok várható költségvetési hatásai vitákat váltottak ki, különösen Franciaország részéről, amely a spanyol agrárexport versenyétől tartott. Végül 1985-ben írták alá a csatlakozási szerződést, és Spanyolország 1986. január 1-jén vált az EGK tagjává, Portugáliával egy időben.
A csatlakozás feltételei közé tartozott a vámunió fokozatos bevezetése, a mezőgazdasági és halászati politikához való alkalmazkodás, valamint a közösségi joganyag átvétele. A spanyol gazdaság versenyképessége érdekében további liberalizáció és szerkezetátalakítás vált szükségessé: a nehézipar, az acélgyártás és a hajógyártás ágazataiban leépítésekre került sor, ami rövid távon munkanélküliséget okozott, hosszabb távon azonban hozzájárult a hatékonyság növekedéséhez. A csatlakozási okmányban rögzítették a spanyol mezőgazdaság fokozatos integrációját, valamint az ország részesedését a regionális fejlesztési alapokból, amelyek a későbbiekben jelentős infrastrukturális beruházásokat finanszíroztak.
A csatlakozás politikai jelentőségét nehéz túlbecsülni: a spanyol demokrácia nemzetközi megerősítést kapott, és az EGK-tagság a modernizáció irányába mutató, széles körű társadalmi konszenzusra épült. A főbb politikai erők, köztük a Spanyol Szocialista Munkáspárt (Partido Socialista Obrero Español, PSOE) és a konzervatív Népi Szövetség (Alianza Popular, AP, később Néppárt, Partido Popular, PP) egyaránt támogatták az integrációt, bár a részletkérdésekben eltérő hangsúlyokkal. Az 1990-es évek elején Spanyolország aktívan részt vett a maastrichti szerződés előkészítésében, és 1999-ben az euró bevezetésének első köréhez tartozott.
A csatlakozás utáni két évtized a spanyol gazdaság egyik leghosszabb növekedési időszaka volt. A GDP 1986 és 2007 között – az időszaki visszaeséseket leszámítva – évente átlagosan mintegy 3-4%-kal nőtt (a spanyol statisztikai hivatal, Instituto Nacional de Estadística, INE és az Eurostat adatai szerint; a pontos éves értékek forrásonként kis mértékben eltérhetnek). A növekedés motorjai között szerepelt a külföldi működőtőke beáramlása, az építőipar és az ingatlanpiac felfutása, a turizmus bővülése, valamint az európai strukturális alapokból finanszírozott infrastrukturális fejlesztések.
Az euró (spanyolul: euro) 1999-es virtuális bevezetése, majd 2002-es készpénzre váltása stabilizálta a monetáris környezetet, és csökkentette a kamatszinteket, ami tovább élénkítette a hitelkeresletet és a lakásépítést. A munkanélküliségi ráta az 1980-as évek közepén jellemző 20% feletti szintről a 2000-es évek közepére 8-10% közelébe csökkent, bár a fiatalok körében továbbra is magas maradt (az INE adatai szerint; a pontos értékek évente ellenőrizendők). A növekedés azonban jelentős strukturális gyengeségeket takart: a termelékenység növekedése alacsony volt, a gazdaság túlzottan függött az építőipartól és a belső fogyasztástól, a munkaerőpiac erősen szegmentált volt, a kutatás-fejlesztésre fordított kiadások pedig elmaradtak a nyugat-európai átlagtól.
A társadalmi átalakulás szintén felgyorsult. A spanyol társadalom a késő 20. században gyorsan urbanizálódott és szekularizálódott; a nők munkavállalási aránya nőtt, a családszerkezet átalakult, és az oktatási rendszer kiterjedt. Az 1990-es évektől Spanyolország – korábban kivándorló ország – nettó bevándorlási célországgá vált: a 2000-es években több millió bevándorló érkezett, elsősorban Latin-Amerikából, Marokkóból és Kelet-Európából (az INE és az Eurostat becslései szerint; a pontos létszámok forrásonként eltérhetnek). Ez a demográfiai változás hozzájárult a munkaerő-kínálat bővüléséhez, de integrációs kihívásokat is teremtett, különösen a nagyvárosi peremkerületekben és a mezőgazdasági idénymunka területén.
Az infrastrukturális fejlesztések – gyorsforgalmi vasútvonalak, autópályák, repülőterek – jelentősen csökkentették a regionális távolságokat, és elősegítették a területi integrációt. Ugyanakkor a növekedés földrajzilag egyenlőtlenül oszlott el: a nagyvárosi agglomerációk, a keleti és déli partvidék, valamint a turisztikai központok gyorsabban nőttek, míg a belső, ritkán lakott területek – például Extremadura, Kasztília-La Mancha és Teruel – relatíve leszakadtak. Ez a területi különbség később a regionális feszültségek egyik háttértényezőjévé vált.
A 2008-as globális pénzügyi válság Spanyolországot különösen súlyosan érintette, mivel a növekedési modell éppen az ingatlanpiacra és a hitelbőségre épült. Az ingatlanbuborék (spanyolul: burbuja inmobiliaria) kipukkadása a lakásárak zuhanását, az építőipar összeomlását és a bankok rossz hiteleinek felhalmozódását idézte elő. A spanyol takarékpénztárak (cajas de ahorro) – amelyek jelentős szerepet játszottak a helyi hitelezésben – különösen nagy kitettséggel rendelkeztek, és tömegessé vált az állami beavatkozás, a fúziók, illetve az intézmények feltőkésítése. A bankok megsegítése hatalmas költségvetési terhet jelentett, és az államadósság gyors növekedéséhez vezetett.
A munkanélküliség drámaian megugrott: a 2007-es, még alacsony szintről 2013-ra a munkanélküliségi ráta meghaladta a 26%-ot, a fiatalok (16–24 évesek) körében pedig az 50% fölötti szintet is elérte (az INE és az Eurostat adatai szerint; a pontos havi értékek az adatbázisokban ellenőrizendők). A válság társadalmi következményei súlyosak voltak: a jelzáloghitel-tartozások miatt tömeges lakáskiürítések történtek, a háztartások eladósodottsága megnőtt, és a fiatal diplomások körében nőtt a kivándorlás, elsősorban Németországba és az Egyesült Királyságba.
A kormányzati válságkezelés kezdetben keynesiánus élénkítéssel próbálkozott (például helyi infrastrukturális programokkal), de a költségvetési hiány és az euróövezeti adósságválság nyomán 2010-től drasztikus megszorításokra kényszerült. A PSOE-kormány nyugdíjreformot, bérbefagyasztást és közkiadás-csökkentést hajtott végre, ami súlyos politikai tőkét vesztett. 2012-ben Spanyolország az európai stabilitási mechanizmusból bankmentő hitelt kapott, amelynek feltétele volt a pénzügyi szektor mélyreható reformja. A megszorító intézkedések (spanyolul: recortes) hatékonyságáról és szükségességéről a közgazdasági szakirodalomban máig élénk vita folyik: míg egyes elemzők a hitelesség visszaszerzésének elengedhetetlen eszközét látják bennük, mások a belső kereslet visszafogása révén a recesszió elhúzódásáért teszik felelőssé őket.
A válság társadalmi tiltakozásokat is kiváltott. A 15-M mozgalom (Movimiento 15-M, más néven Indignados, „felháborodottak”) 2011. május 15-én fiatalok tömeges, spontán tüntetésével indult Madridban, majd országszerte terek elfoglalásához vezetett. A mozgalom – amely hivatalos pártszervezet nélkül, konszenzusos döntéshozatali technikákkal működött – a politikai osztály, a korrupció, a megszorítások és a kétpártrendszer ellen tiltakozott. Hatása közvetlenül és közvetve is kimutatható a későbbi politikai átrendeződésben, bár a mozgalom követelései nem alakultak át egységes párttá, és a későbbi baloldali formációk, például a Podemos, csak részben tekinthetők a 15-M örökösének.
Az 1978-as spanyol alkotmány az államot „autonómiák államaként” (estado autonómico) határozta meg, amely a centralizmus és a föderalizmus közötti köztes megoldást kínált. Az ország 17 autonóm közösségre (comunidades autónomas) tagolódott, amelyek eltérő mértékű jogkörökkel rendelkeztek: a történelmi nemzetiségeknek tekintett Katalónia, Baszkföld és Galícia – valamint később más közösségek is – szélesebb hatásköröket kaptak az oktatás, az egészségügy, a nyelv és a kultúra területén. Ez a modell hosszú ideig sikeresnek bizonyult abban, hogy a több évszázados regionális identitásokat integrálja a demokratikus államba, ugyanakkor feszültségeket is magában hordozott.
A baszk nacionalizmus (nacionalismo vasco) és a katalán nacionalizmus (nacionalisme català) történelmi gyökerei mélyek. A Baszkföldön a radikális szeparatista szervezet, az ETA (Euskadi Ta Askatasuna, „Baszk Haza és Szabadság”) 1968-tól fegyveres kampányt folytatott, amelynek több mint 800 halálos áldozata volt – a dokumentált adatok szerint a legtöbb áldozat rendőr, katona és polgári személy volt, gyakran merényletekben. A demokratikus átmenet után a baszk autonómia széles jogköröket biztosított, de az ETA folytatta az erőszakot, miközben a politikai baloldal egy része is a függetlenséget támogatta. A 2000-es években a spanyol és francia biztonsági együttműködés, a társadalmi elutasítás és a tárgyalásos közvetítések nyomán az ETA 2011-ben hivatalosan bejelentette a fegyveres tevékenység végleges beszüntetését, majd 2018-ban feloszlatta magát (az események dokumentáltak; a szervezet áldozatainak pontos száma a hivatalos spanyol nyilvántartásokban ellenőrizhető). A baszk kérdés ezzel erőszakmentes politikai keretek közé terelődött, bár a függetlenség támogatottsága továbbra is jelen van a baszk társadalom egy részében.
Katalónia esetében a nacionalizmus elsősorban nyelvi és kulturális alapon szerveződött, és a mérsékelt, hosszú ideig kormányzó Convergència i Unió (CiU) koalíció dominálta a regionális politikát. A 2006-ban elfogadott új katalán autonómia statútum (Estatut d’Autonomia de Catalunya) kiterjesztette volna a katalán önkormányzati jogköröket, és a katalán nemzet fogalmát is beemelte volna a jogi szövegbe. A spanyol Alkotmánybíróság (Tribunal Constitucional) 2010-ben – a PP által kezdeményezett normakontroll nyomán – a statútum több rendelkezését megsemmisítette vagy alkotmányellenesnek minősítette, ami hatalmas politikai visszaütést váltott ki Katalóniában. A döntést követően a függetlenségi mozgalom (independentisme català) tömegeket mozgósított: 2012-ben és 2014-ben százezrek tüntettek a függetlenség mellett. A 2014. novemberi szimbolikus népszavazást – amelyet a spanyol kormány illegálisnak minősített – a katalán hatóságok mégis megtartották, és a résztvevők egy része a függetlenségre szavazott; a részvétel és a hitelesség vitatott volt.
A katalán függetlenségi törekvések támogatottsága a 2010-es évek közepén – a közvélemény-kutatások szerint – a katalán lakosság 40-50%-a körül mozgott, bár a pontos arány erősen függött a kérdésfeltevéstől és a minta összetételétől (a különböző felmérések eltérései miatt a számok ellenőrzést igényelnek). A katalán kormány – ekkor már a függetlenségpárti koalíció, a Junts pel Sí vezetésével – 2015-re egyre nyíltabban szorgalmazta a „leválást” (secesión), miközben a központi kormány a spanyol alkotmány egységére hivatkozva elutasított minden ilyen tárgyalást. A 2017-es események – a vitatott népszavazás, a rendőri fellépés, az egyoldalú függetlenségi nyilatkozat és a 155. cikkely alkalmazása – a következő alfejezet témái.
A 2008-as válság és a megszorítások nemcsak gazdasági, hanem politikai földrengést is okoztak. A két domináns párt, a PSOE és a PP hitelessége megingott; a korrupciós botrányok – például a PP-t érintő, később bíróság előtt tárgyalt ügyek – tovább erodálták a közvélemény bizalmát. A 15-M mozgalom nyomán, illetve azzal párhuzamosan új politikai erők jelentek meg: a baloldali Podemos 2014-ben alakult, és a 2014-es európai parlamenti választáson váratlanul jó eredményt ért el, míg a centrista Ciudadanos (Ciutadans) Katalóniából indult országos párttá válva a szintén a meglévő pártokkal elégedetlen szavazókat célozta meg.
A politikai válság a monarchia intézményét is érintette: I. János Károly király 2014-ben lemondott fia, VI. Fülöp javára, részben a közvélemény bizalmának helyreállítása érdekében. A lemondás időzítése és előzményei azonban – különösen az uralkodó korábbi elefántvadászata körüli botrány – hozzájárultak a monarchia legitimitásának vitájához, amelyet a köztársaságpárti mozgalmak fel is erősítettek. A 2015-ös általános választásokon a kétpártrendszer először tört meg: a PP a szavazatok relatív többségét megszerezte, de abszolút többségét elvesztette, a PSOE történelmi mélypontra esett, a Podemos és a Ciudadanos pedig jelentős parlamenti erővé vált. A kormányalakítási nehézségek, az ismételt választások és az új pártok közötti koalíciós kísérletek már a 2015 utáni időszak történetéhez tartoznak.
Az alfejezet elsősorban a spanyol statisztikai hivatal (Instituto Nacional de Estadística, INE), az Eurostat, a spanyol jegybank (Banco de España) és az európai intézmények hivatalos dokumentumaira, valamint a kortárs történetírás és politikatudomány szakirodalmára támaszkodik. A csatlakozási folyamat dokumentált tényei (a szerződés aláírása, a hatálybalépés dátuma, a strukturális alapok odaítélése) ellenőrizhetők az EU hivatalos közlönyeiben és a spanyol levéltárakban.
A gazdasági adatokkal kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a GDP-növekedés, a munkanélküliségi ráta és az adósságmutatók pontos értékei az alkalmazott módszertantól függően kismértékben eltérhetnek; a fejezetben közölt hozzávetőleges értékek a nyilvánosan elérhető adatbázisokon alapulnak, de az adott évre vagy negyedévre vonatkozó pontos számot az eredeti forrásban kell ellenőrizni. A 2008-as válság hatásai és a megszorítások értékelése vitatott: míg a főáramú közgazdaságtan egy része a szükséges stabilizációt hangsúlyozza, a kritikai irányzatok a társadalmi költségek aránytalanságára és a növekedés elhúzódó visszaesésére mutatnak rá. A 15-M mozgalom hatásának pontos mérése szintén nem egzakt, mivel a politikai attitűdök változása számos tényező eredője.
A katalán és baszk nacionalizmus támogatottságára vonatkozó közvélemény-kutatási adatok módszertani nehézségekkel terheltek: a válaszadók aránya és a kérdés megfogalmazása erősen befolyásolja az eredményt, ezért a szövegben szereplő hozzávetőleges arányokat fenntartással kell kezelni. Az ETA áldozatainak száma és az erőszak megítélése érzékeny emlékezetpolitikai kérdés; a fejezet a hivatalos spanyol áldozati nyilvántartásokra és a bírósági ítéletekre támaszkodik, de elismeri, hogy az áldozatok emlékezete és a megbékélés folyamata vitatott.