Spanyolország politikai életét 2015-től kezdődően a 2008-ban kirobbant gazdasági és intézményi válság utáni átrendeződés, a hagyományos kétpárti váltógazdálkodás felbomlása és a területi feszültségek kiéleződése határozza meg. A 2015. decemberi általános választásokon a jobbközép Néppárt (Partido Popular, PP) és a balközép Spanyol Szocialista Munkáspárt (Partido Socialista Obrero Español, PSOE) együttesen a szavazatok kevesebb mint felét szerezte meg, ami a spanyol demokrácia 1978 óta nem látott fragmentációját jelezte. A 2016. júniusi megismételt választások sem hoztak többséget, és a parlamenti patthelyzet hosszú hónapokig tartó kormányalakítási válsághoz vezetett. E fejezet a 2015 utáni Spanyolországot vizsgálja: a politikai fragmentációt, a 2017-es katalán függetlenségi válságot, a gazdasági és demográfiai kihívásokat, valamint az ország helyzetét 2026-ban. A folyamatokat az előző alfejezetben tárgyalt demokratikus konszolidáció és európai integráció kontextusába helyezzük. Az itt közölt adatok és értelmezések egy része friss, ezért a fejezet különösen nagy hangsúlyt fektet a források és bizonytalanságok jelzésére.
A 2015-ös választások eredménye a kétpárti rendszer addig stabilnak tartott szerkezetét törte meg. A PP és a PSOE mellett két új, országos szintű erő jelent meg: a baloldali Podemos (a 2014-ben alakult, a megszorítások elleni tiltakozásokból kinőtt párt) és a jobbközép, de a korrupcióellenes és liberális reformokat hangsúlyozó Ciudadanos (Állampolgárok). Emellett regionális pártok – a katalán, baszk, galíciai és más területi formációk – tovább növelték a parlament széttagoltságát. A politikatudományi szakirodalom ezt a folyamatot gyakran a „pártrendszer fragmentációjának” nevezi, és összefüggésbe hozza a 2008 utáni gazdasági válság társadalmi következményeivel, a korrupciós botrányokkal és a területi feszültségekkel.
A 2015. decemberi választások után a PP kisebbségi kormányzásra kényszerült, de 2016-ban a parlament nem tudott stabil kormányt alakítani, ezért új választásokat írtak ki. A 2016. júniusi választásokon a PP megerősödött, de továbbra sem szerzett többséget. Mariano Rajoy miniszterelnök 2016 novemberében tudott kisebbségi kormányt alakítani, részben a PSOE tartózkodásával, amely megosztott volt a támogatás kérdésében. Ez a döntés mély belső válságot idézett elő a szocialista pártban, és fokozta a pártok közötti bizalmatlanságot.
A korrupciós botrányok – különösen a PP-t érintő, több bírósági ügyben feltárt illegális pártfinanszírozás – tovább gyengítették a hagyományos pártok legitimációját. A Gürtel-ügy (Caso Gürtel) 2018-ban hozott bírósági ítéletben megállapította, hogy a PP egyes vezetői szervezett korrupciós hálózatot működtettek. Az ítélet hatására 2018 júniusában a PSOE bizalmatlansági indítványt nyújtott be Rajoy ellen, amelyet a parlament támogatott; ez volt az első sikeres bizalmatlansági szavazás a spanyol demokrácia történetében. Az új miniszterelnök, Pedro Sánchez (PSOE) kisebbségi kormányt alakított, és ettől kezdve a spanyol politika a folyamatos koalíciós tárgyalások és a regionális pártokkal kötött eseti megállapodások terepévé vált.
A 2019. novemberi választások után először jött létre koalíciós kormány országos szinten: a PSOE és a baloldali Unidas Podemos (a Podemos és más baloldali formációk szövetsége) alakított kormányt, amelyet kisebb regionális pártok támogatásával tartottak fenn. A koalíciós kormányzás új jelenség volt a spanyol politikában, és számos feszültséget hozott a szociális- és gazdaságpolitika, valamint a területi kérdések kezelése terén. A jobboldalon a VOX nevű, 2013-ban alapított, magát „nemzeti konzervatívnak” nevező párt 2018-ban regionális, 2019-ben országos parlamenti erővé vált. A VOX retorikája a központosított spanyol nemzetállamot, a bevándorlás szigorú korlátozását és a „baloldali-liberális elit” elutasítását hangsúlyozza; a nemzetközi elemzők egy része szélsőjobboldalinak vagy jobboldali populistának sorolja, mások a spanyol jobboldal hagyományos, centralista irányzatának radikalizálódásaként értelmezik.
A területi feszültségek közül a legélesebb konfliktus Katalónia körül bontakozott ki. A katalán függetlenségi mozgalom (moviment independentista català) gyökerei a 19. századi katalán kulturális reneszánszra és a 20. századi nacionalizmusra nyúlnak vissza, de a 2010-es években a válság hátterében közvetlenül az állt, hogy a spanyol Alkotmánybíróság 2010-ben részben alkotmányellenesnek minősítette a katalán autonómia statútumának (Estatut d’autonomia) 2006-ban népszavazáson elfogadott reformját. A bírósági döntés sok katalánban azt az érzést erősítette, hogy a spanyol állam nem hajlandó elismerni Katalónia nemzeti identitását és önálló politikai terét. A katalán nacionalista mozgalom 2012-től kezdve tömeges, a függetlenség melletti tüntetéseket szervezett, és a katalán parlamentben a függetlenséget támogató pártok többséget szereztek.
A 2014. novemberi, jogilag kötelező erővel nem bíró konzultációt a spanyol kormány alkotmányellenesnek tekintette. A feszültség 2017-ben tetőzött: a katalán parlament szeptemberben elfogadta az úgynevezett „önrendelkezési népszavazásról” szóló törvényt, amelyet az alkotmánybíróság felfüggesztett. Ennek ellenére a katalán kormány 2017. október 1-jén megtartotta a függetlenségi népszavazást (referéndum de independencia). A spanyol kormány és a bíróságok illegitimnek, alkotmányellenesnek minősítették a szavazást, és a spanyol rendőrség, valamint a csendőrség (Guardia Civil) erőszakkal próbálta megakadályozni a voksolást; a rendőri fellépésről készült felvételek nemzetközi visszhangot váltottak ki. A szavazáson a katalán hatóságok szerint a részvétel körülbelül 43 százalékos volt, és a leadott szavazatok túlnyomó többsége a függetlenségre érkezett; a spanyol kormány és a szavazást bojkottáló ellenzéki pártok szerint az adatok nem megbízhatók, mert nem volt független választási ellenőrzés.
A válság értelmezése élesen vitatott. A spanyol kormány és a PP, a VOX, valamint a PSOE egy része szerint a katalán vezetők alkotmányos rendet sértettek, és a 155. cikkely alkalmazása szükséges volt a demokratikus jogállam védelmében. A katalán függetlenségi mozgalom szerint a spanyol állam elnyomta a népakaratot, a bírósági eljárások politikai motivációjúak voltak, és a nemzetközi közösségnek – különösen az Európai Uniónak – a konfliktus közvetítésére kellene fellépnie. Az EU intézményei hivatalosan a spanyol kormány álláspontját fogadták el, hangsúlyozva, hogy a katalán kérdés belügy, de több nemzetközi jogász és emberi jogi szervezet bírálta a rendőri erőszakot és a büntetőeljárások arányosságát. A fejezet ebben a kérdésben nem foglal állást; a fenti bekezdés a különböző álláspontokat dokumentált eseményekre alapozva mutatja be.
Spanyolország 2015 után fokozatosan kilábalt a 2008–2013 közötti súlyos gazdasági válságból, de a helyreállás egyenetlen volt. Az ország GDP-je a 2010-es évek közepétől újra nőtt, a munkanélküliségi ráta azonban továbbra is az egyik legmagasabb volt az euróövezetben, különösen a fiatalok körében. A 2008-as ingatlan- és bankválság utóhatásai a lakáspiacon és a háztartások eladósodottságában is megmaradtak. A spanyol gazdaság erősen függ a turizmustól, amely a GDP körülbelül 11–12 százalékát adja; ez a függőség a COVID-19-világjárvány idején sebezhetővé tette az országot. A 2020-as évben a spanyol GDP hozzávetőleg 11 százalékkal esett vissza, ami az egyik legnagyobb visszaesés volt az EU-ban. A járvány különösen súlyosan érintette a vendéglátást, a személyes szolgáltatásokat és a turizmust, valamint az idősebb, krónikus betegségekkel élő lakosságot. A halálozási adatok pontos értéke vitatott, mivel az első hullámban a tesztelési kapacitások korlátozottak voltak, és a spanyol statisztikai hivatal, valamint a regionális egészségügyi hatóságok adatai között eltérések mutatkoztak. A becslések szerint 2020–2021-ben Spanyolországban a járványhoz köthető halálozások száma meghaladta a százezret, de a pontos szám a forrásoktól és a módszertantól függ; ezt a fejezet ellenőrzési igénnyel kezeli.
A járvány gazdasági következményeit az EU NextGenerationEU helyreállítási alapja részben ellensúlyozta; Spanyolország az egyik legnagyobb kedvezményezett volt, és a kormány a források jelentős részét zöld átállásra, digitalizációra és infrastruktúra-fejlesztésre irányozta elő. A munkanélküliség a 2020-as évek elején fokozatosan csökkent, de 2026-ra sem érte el az EU-átlagot; a fiatalok (25 év alattiak) munkanélkülisége ugyanakkor tartósan magas maradt, és a bizonytalan, részmunkaidős vagy határozott idejű foglalkoztatás aránya is jelentős volt. A spanyol munkaerőpiac strukturális jellemzője a magas ideiglenes foglalkoztatás (temporalidad), amelyet a 2022-es munkaügyi reform igyekezett visszaszorítani; a reform értékelése folyamatban van.
A lakhatási válság 2020 után fokozódott: a nagyvárosokban, különösen Madridban, Barcelonában, Valenciában és a turisztikai központokban a bérleti díjak és az ingatlanárak emelkedése meghaladta a bérek növekedését, és a kilakoltatások, valamint a lakhatási szegénység problémája társadalmi feszültségeket szított. A kormány 2023-ban lakhatási törvényt fogadott el, amely bérleti díjplafonokat és a nagy birtokosokra vonatkozó szabályokat tartalmazott; a törvény hatékonysága vitatott, és a régiók eltérően hajtották végre.
Demográfiai téren Spanyolország az EU-hoz hasonlóan öregedő társadalom. A teljes termékenységi arányszám a 2020-as években 1,2 körül mozgott, ami messze elmarad a generációk reprodukciójához szükséges 2,1-es értéktől. A várható élettartam ugyanakkor az egyik legmagasabb Európában (2020 körül 83 év), ami a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát terheli. A bevándorlás – részben Latin-Amerikából, Észak-Afrikából és Kelet-Európából – részben ellensúlyozta a természetes fogyást, de a bevándorlók aránya és integrációja politikailag érzékeny kérdés. A 2015–2016-os európai menekültválságban Spanyolország kevésbé volt érintett, mint Olaszország vagy Görögország, de a Földközi-tengeren át érkező migránsok száma a 2010-es évek végén nőtt, és a spanyol észak-afrikai exklávék, Ceuta és Melilla körüli határincidensek többször feszültséget okoztak. A 2022 utáni energiaválság és infláció további nyomást gyakorolt a háztartásokra; a spanyol kormány ársapkát vezetett be a földgázra, és szociális transzferekkel próbálta enyhíteni a megélhetési költségek emelkedését. A 2025–2026-os gazdasági folyamatokat a fejezet ellenőrzési igénnyel kezeli, mivel a statisztikai adatok még nem véglegesek, és a gazdasági előrejelzések bizonytalanok.
A lezárás dátumát (2026) figyelembe véve Spanyolország politikai rendszere a fragmentáció és a kisebbségi koalíciós kormányzás állapotában van. A 2023. júliusi általános választások meglepetést hoztak: a PP és a VOX együttesen sem szerzett többséget a Kongresszusban, így Pedro Sánchez a PSOE vezetésével, a baloldali Sumar (a Podemos és más formációk utódja) és több regionális nacionalista párt – köztük a katalán Junts per Catalunya és az Esquerra Republicana de Catalunya (ERC) – támogatásával alakított kormányt. A kormányalakítás ára az volt, hogy a katalán pártok amnesztiatörvényt követeltek a függetlenségi folyamat üldözöttjei számára; ezt a parlament 2024-ben elfogadta, de a törvény alkotmányossága a bírósági felülvizsgálat miatt bizonytalan. A PP és a VOX élesen ellenzi, és 2024–2025-ben országos tüntetéseket szerveztek, amelyeken a kormányt a jogállamiság aláásásával és a függetlenségi mozgalomnak való engedménnyel vádolták. A kormány és a katalán pártok viszonya törékeny, mert a függetlenségi mozgalom továbbra is a népszavazás kiírását követeli, amit a PSOE elutasít.
A spanyol politikai rendszerben a regionalizmus és a központi állam közötti feszültség nem korlátozódik Katalóniára. A baszk nacionalista pártok továbbra is jelentős autonómiát élveznek, és a baszk függetlenségi mozgalom fegyveres szervezete, az ETA (Euskadi Ta Askatasuna) 2018-ban feloszlott, de a múlt feldolgozása és az áldozatok emlékezete továbbra is vita tárgya. Galíciában, Valenciában és a Baleár-szigeteken a regionalista pártok mérsékeltebbek, de a 155. cikkely alkalmazása és az amnesztiatörvény körüli vita a területi rendszer egészét érintő alkotmányos kérdéseket vetett fel. A spanyol 1978-as alkotmány a „nemzetiségek és régiók” autonómiáját ismeri el, de nem határozza meg pontosan a kilenc területi egység viszonyát; a katalán válság rámutatott arra, hogy a konszenzusos alkotmányos keret a 2020-as évekre megkopott, és egyes jogászok, politikusok szerint alkotmányos reformra lenne szükség. Ez azonban nem élvez többségi támogatást a spanyol parlamentben.
Gazdaságilag 2026-ra Spanyolország visszanyerte a járvány előtti GDP-szintjét, de a növekedés lassul, és a termelékenység növekedése alacsony. A turizmus ismét rekordokat dönt, de a tömegturizmus elleni tiltakozások – különösen Barcelonában és a Baleár-szigeteken – a helyi lakosok és az idegenforgalmi ipar közötti feszültséget jelzik. A fiatalok elvándorlása, a lakhatási válság és a regionális egyenlőtlenségek továbbra is strukturális problémák. A bevándorlás és a migráció kezelése a szélsőjobboldali VOX egyik fő témája; a párt a 2020-as évek közepére a legnagyobb ellenzéki erővé nőtt, és a PP-vel való együttműködése régiónként változó. A spanyol társadalom polarizációja a politikai vitákban is megjelenik: a katalán amnesztia, a nemi alapú erőszak elleni törvények, a klímapolitika és a történelmi emlékezet kérdései mentén éles frontvonalak húzódnak.
Az Európai Unióban Spanyolország továbbra is a déli tagállamok és a fiskális szigor közötti vita fontos szereplője. A spanyol kormány a 2020-as években aktív volt az EU monetáris és költségvetési reformjában, és a NextGenerationEU források felhasználásában. A biztonságpolitikában Spanyolország NATO-tagként részt vesz az ukrajnai háború utáni európai védelmi együttműködésben; az orosz–ukrán háború energiapiaci következményei és a menekültkérdés kezelése 2022 óta folyamatos politikai napirend. A 2025–2026-os folyamatokat – például az esetleges újabb választásokat, a katalán kérdés alakulását, a gazdasági konjunktúra fordulópontjait – a könyv nem tudja véglegesen lezárni, mivel a lezárás időpontjában ezek az események még folyamatban vannak, és a rendelkezésre álló források egy része bizonytalan vagy ellenőrizetlen.
A 2015–2026 közötti spanyol történelem dokumentáltsága erősen egyenetlen. A választási eredmények, a bírósági ítéletek, a kormányzati rendeletek és az EU-intézményi döntések elsődleges forrásokból – jegyzőkönyvekből, jogszabályokból, hivatalos statisztikákból – ellenőrizhetők. A 2017-es katalán referendum eseményeit számos videó, bírósági tanúvallomás és nemzetközi megfigyelői jelentés dokumentálja, de a szavazás legitimitása, a részvételi arány és a rendőri fellépés arányossága vitatott. A COVID-19 járvány spanyolországi halálozási adatai módszertani okokból eltérnek, és a hivatalos statisztikák revíziója folyamatban van. A gazdasági mutatók – GDP, munkanélküliség, infláció – a spanyol statisztikai hivatal (INE) és az Eurostat adatai, de a valós idejű becslések bizonytalanok, és a 2025–2026-os adatok még nem véglegesek. A politikai elemzések – például a VOX besorolása, a katalán amnesztiatörvény alkotmányossága, a demográfiai trendek értelmezése – szakirodalmi viták tárgyát képezik; e fejezet a különböző álláspontokat attribúcióval mutatja be, és nem foglal állást. A történelmi távlat hiánya miatt a jelenkorra vonatkozó értékelések eleve ideiglenesek; a későbbi kutatások módosíthatják a hangsúlyokat. A szakirodalomból – például a spanyol politikatudományi folyóiratok és a nemzetközi összehasonlító elemzések – nem idézünk konkrét oldalszámot vagy statisztikát, mert a fejezet készítője nem végzett célzott kutatást a friss forrásokban; a pontosan megadott számok helyett a nagyságrendeket és a fő vitapontokat közöltük.