A portugál királyság kialakulása nem egyetlen alapító pillanat műve, hanem a 11–12. századi ibériai hatalmi átrendeződés, regionális érdekérvényesítés és pápai diplomácia fokozatos eredménye. Az alábbiakban a Portugáliát megelőző grófságtól a 13. század végére megszilárdult királyságig követjük a folyamatot, tudatosan elválasztva a dokumentált tényeket a későbbi nemzeti emlékezetpolitika által felnagyított mozzanatoktól. A fejezet előzményeihez kapcsolódik A vizigótok és az iszlám hódítás, valamint Al-Andalus és a keresztény királyságok: a muszlim uralom és a keresztény visszafoglaló háborúk közegében a félsziget nyugati pereme előbb a Leóni Királyság határterülete, majd önálló királyi hatalom lett.
A mai Portugália északi területe, különösen a Douro és a Minho folyók közötti vidék, a 9. századtól az asztúriai–leóni királyság délnyugati határzónájába tartozott. A források a 868 körül említik Vímara Peres nevét, aki a keresztény források szerint elfoglalta Portucale városát – a mai Porto és a tőle délre fekvő Vila Nova de Gaia térségét –, és onnan igazgatta az ún. Portucale grófságot (portugálul Condado Portucalense). A grófság neve magából a településnévből ered: a római Portus Cale kettős településből, amelyet a középkori oklevelek Portucale alakban használtak. A 10–11. században a grófság határai többször változtak; igazgatása hol a leóni, hol a galíciai főurak alá tartozott, és a terület időnként önálló grófi dinasztiák kezén volt.
A döntő fordulat az 1090-es években következett be. VI. Alfonz, León és Kasztília királya, akinek birodalma a 11. század végén a félsziget keresztény részének legerősebb hatalma volt, a déli határ védelmére és a muszlim területek elleni nyomás fokozására a grófságot 1096 körül (egyes források szerint 1095-ben) a burgundiai származású Henriknek adta hűbérül. Henrik feleségül vette VI. Alfonz törvénytelen leányát, Teréziát, akit a király a terület úrnőjeként is megerősített. A portugál történeti hagyomány ezt a házasságot és a grófság átadását tekinti a későbbi királyság „őssejtjének”, de a kortárs forrásokban semmi sem utal arra, hogy Henrik vagy Terézia önálló királyságot akart volna.
Henrik gróf uralma alatt a terület fokozatosan elkülönült a szomszédos galíciai és leóni igazgatástól. A gróf a bragai érsekséggel, a korabeli félszigeti egyház egyik legfontosabb intézményével szoros kapcsolatot épített, és okleveleket adott ki a betelepítés, a városi kiváltságok és a déli hadjáratok támogatására. Henrik halála 1112-ben kiskorú fiút, Afonso Henriquest (magyarul gyakran I. Alfonz, portugál nevén Afonso Henriques) hagyott hátra. Az özvegy Terézia régensként uralkodott, és politikájában egyre inkább a galíciai főúri körökhöz, különösen a Trava családhoz közeledett; emiatt a portugál bárók egy része a fiatal Afonsót kezdte támogatni.
A grófság belső konfliktusa 1128-ban nyílt fegyveres összecsapáshoz vezetett: a São Mamede-i csatában (általában 1128. június 24-ére datálják, Guimarães közelében) Afonso hívei legyőzték anyja és a galíciai szövetségesek hadát. Az ütközetről a korabeli okleveles források alig tudósítanak; a részletes elbeszélést a jóval későbbi királyi krónikák adták, ezért a csata pontos lefolyása vitatott. Annyi azonban dokumentált, hogy Afonso ettől kezdve ténylegesen kezébe vette a grófság kormányzását, és megszüntette Terézia régensi hatalmát. A mai portugál emlékezetpolitika São Mamede-t gyakran a függetlenség első katonai lépéseként ünnepli, ám a történészek egy része hangsúlyozza: a konfliktus elsősorban a regionális főúri csoportok közötti hatalmi harc volt, nem feltétlenül tudatos elszakadási program.
Afonso Henriques 1128 utáni uralmát a területi hatalom kétirányú kiépítése jellemezte: délen a muszlim uralom alatt álló városok elleni támadások, északon pedig a leóni–kasztíliai királyi hatalommal való feszültségek. A 12. század harmincas éveiben Afonso több hadjáratot vezetett a mai portugál–galíciai határvidéken, és időnként a leóni királyság fennhatóságát is vitatta. VII. Alfonz, aki 1135-ben császári címmel igényelte a keresztény Ibéria fölötti elsőbbséget, ezt a lázadás egyik formájaként értékelhette; a fegyveres összecsapások mellett azonban a két uralkodó több alkalommal megegyezett.
A portugál függetlenség szimbolikus katonai megalapozásaként a hagyomány az 1139. július 25-i ourique-i csatát tartja számon, ahol Afonso a legenda szerint az Almorávida birodalom nagy seregét győzte le, majd csapatai királlyá kiáltották ki. A 12. századi források csak homályosan említik az ütközetet; a csata nagyságáról, helyszínéről és következményeiről a későbbi nemzeti történetírás, különösen a 16–17. századi krónikák és a 19. századi romantikus nacionalizmus épített részletes, ám forráskritikailag gyenge narratívát. A modern történészek jelentős része úgy véli, hogy Ourique valószínűleg kisebb határmenti összecsapás lehetett, és a „királlyá kiáltás” motívuma későbbi visszavetítés. Ezt az értelmezést nem szabad azonban összekeverni a csata teljes tagadásával: a források hiánya miatt a méret és a jelentőség nyitott kérdés.
Sokkal biztosabb talajon áll az 1143-as zamorai megegyezés. VII. Alfonz és Afonso Henriques 1143-ban találkozott Zamorában, és a későbbi oklevelek, illetve a királyi kancellária gyakorlata alapján arra lehet következtetni, hogy Afonso királyi címet kapott, illetve elismerték önállóságát. Maga a szerződés szövege nem maradt fenn, ezért pontosan nem tudjuk, milyen feltételekkel ismerték el az új címet; egyes kutatók szerint Afonso a pápa hűbérese lett, mások szerint csupán a leóni hűbéri köteléket cserélte lazább pápai védelmi viszonyra. A magyar és nemzetközi szakirodalom egyaránt gyakran 1143-at említi a portugál függetlenség „hagyományos” dátumaként, de hangsúlyozni kell, hogy ez a dátum inkább a későbbi emlékezetpolitikai kiemelés eredménye, mint egyetlen, pontosan dokumentált szerződés időpontja.
A nemzetközi egyházjogi elismerés hosszabb folyamat eredménye volt. Afonso aktív diplomáciát folytatott a pápai udvarban, amelynek során egyrészt a portugál terület egyházi szervezetének megerősítését, másrészt saját királyi címének pápai megerősítését igyekezett elérni. E folyamat csúcspontja III. Sándor pápa 1179. május 23-án kelt Manifestis Probatum kezdetű bullája, amely a fennmaradt szöveg és a későbbi pápai kancellária gyakorlata alapján elismerte Afonsót Portugália királyának. A bulla eredeti példánya ma is ismert, és a portugál államiság egyik legfontosabb dokumentumaként tartják számon. A pápai elismerés egyúttal a portugál királyságot a római egyház keretébe illesztette, és hozzájárult ahhoz, hogy a szomszédos keresztény hatalmak is tartósan elfogadják az új királyi címet.
A királyi cím elismerése azonban nem jelentette automatikusan a területi függetlenség maradéktalan elfogadását. A 12. század második felében a Leóntól és Kasztíliától való határviták, a galíciai és a déli területek hovatartozása még évtizedekig vitatott maradt. A függetlenség tehát nem egy pillanatban rögzült, hanem a királyi udvar, a főpapság, a városi közösségek és a szomszédos királyságok közötti folyamatos alku során szilárdult meg.
A 12–13. századi portugál terjeszkedés szerves része volt az Ibériai-félsziget keresztény visszafoglaló háborúinak, amelyeket a portugál források is a Reconquista (visszahódítás) kifejezéssel írtak le. Fontos azonban megjegyezni, hogy a „Reconquista” mint értelmezési keret maga is későbbi, részben 19. századi nemzeti és vallási narratíva; a középkori szereplők elsősorban területszerző hadjáratokat, uralkodói hatalmuk kiterjesztését és a helyi elitek hódítását látták benne.
Afonso Henriques uralkodása alatt a félsziget délnyugati részén a muszlim hatalmi központok meggyengültek az Almorávida és később az Almohád birodalmak belső válságai miatt. A portugál hadjáratok így többnyire kisebb, egymással rivalizáló muszlim városállamokkal és helyi erőkkel ütköztek. Az 1147-es év két sikere különösen fontos volt: előbb Santarém városát foglalták el meglepetésszerű támadással, majd hosszú ostrom után Lisszabont vették be. Lisszabon ostromában részt vettek a második keresztes hadjárat tengeri útvonalán dél felé haladó angol, flamand, fríz és német keresztesek is; az ostromról fennmaradt a latin nyelvű De expugnatione Lyxbonensi című beszámoló, amely a város elfoglalásának körülményeiről korabeli, bár egyoldalú keresztény szemléletű forrás. A hódításokhoz a katonai szerzetesrendek – különösen a templomosok és a Santiago-rend – is jelentős katonai és telepítési támogatást nyújtottak; később a portugál királyok saját rendeket is alapítottak, mint az Avis-rendet.
A déli terjeszkedés nem volt töretlen. Az Almohádok 12. század végi ellentámadásai során több portugál kézen lévő erősség visszakerült muszlim fennhatóság alá, és a határvonal hosszú ideig ingadozott. A döntő fordulat a 13. század első felében következett be, amikor a portugál királyok, elsősorban II. Sancho (1223–1248) és III. Alfonz (1248–1279) kihasználták a muszlim hatalmi központok összeomlását. A hadjáratok során a portugálok benyomultak a mai Alentejo és Algarve térségébe; az Algarve elfoglalását a hagyományos kronológia 1249 körülre teszi. Ezzel a portugál királyság elérte nagyjából a mai kontinentális határait, bár a keleti határvonal Kasztíliával még a késő középkorban is vitatott maradt.
A katonai hódítást a megszállt területek igazgatása és betelepítése követte. A királyok forais (kiváltságlevelek) kiadásával településeket alapítottak vagy erősítettek meg, adókedvezményeket és önkormányzati jogokat adtak, hogy északról keresztény telepeseket vonzzanak a ritkán lakott, illetve muszlim többségű vidékekre. A katonai lovagrendek a határ menti területeken várakat építettek, és a helyi lakosság védelmét, valamint a földművelő közösségek szervezését látták el. A reconquista ily módon nem csupán fegyveres hódítás, hanem a királyi hatalom kiterjesztésének és a társadalom újraszervezésének eszköze is volt.
A hódítás árnyoldalát sem szabad elhallgatni. A források egyértelműen rögzítik, hogy a városok elfoglalása során a keresztény hadak tömegesen mészároltak le vagy hurcoltak fogságba muszlim lakosokat, és a túlélőket gyakran megfosztották vagyonuktól. Lisszabon 1147-es elfoglalásáról a De expugnatione Lyxbonensi is beszámol arról, hogy a védők egy részét megölték, másokat rabszolgaként adtak el. Ugyanakkor a déli területeken nem minden muszlim közösség tűnt el: a keresztény uralom alatt maradt muszlimokat a korabeli keresztény források mudéjaroknak (portugálul mudéjares) nevezték. Helyzetük a 13. században sokáig viszonylag védett volt, de jogállásuk fokozatosan romlott; a fejezet későbbi része tárgyalja, hogyan váltak a 15–16. században erőszakos térítések és kiutasítások áldozataivá.
A kialakuló portugál királyság társadalma a kora középkori ibériai viszonyokból nőtt ki, de a reconquista és a déli betelepítés sajátos vonásokat adott neki. A társadalom rendi tagolódása – a harcosok, az egyházi rend és a földművelők – a kortárs keresztény felfogást tükrözte, ám a gyakorlatban ennél jóval sokszínűbb volt. A királyi hatalom fokozatosan kiépülő udvara és a kancellária oklevelei révén igazgatta a királyi birtokokat (portugálul reguengos), adókat szedett és a katonai szolgálatot szervezte. A királyi udvar mellett a világi főurak és a püspökök, érsekek, kolostorok birtokai alkották a hatalom másik pillérét.
Az északi területeken a hűbéri viszonyok – a hűbérúr és a vazallus személyes függelmi kapcsolata – a portugál királyságban is jelen voltak, de a spanyolországi és franciaországi formáknál gyakran lazábban érvényesültek. A déli, újonnan meghódított területeken a városi közösségek és a katonai rendek kaptak nagyobb szerepet; a királyok tudatosan támogatták a városi önkormányzatokat, hogy ellensúlyozzák a nagy világi főurak befolyását. A concelhos (városi és falusi közösségek) képviselői részt vettek a királyi gyűléseken, és a királyi adószedésben is feladatot kaptak.
A parasztság rétegződése jelentős volt. A szabad gazdák mellett nagyszámú, személyében is függő földműves élt, akiknek jogállását a helyi szokások és a királyi kiváltságlevelek határozták meg. A reconquista során a déli területekre betelepülők gyakran kedvezőbb szabadságjogokat kaptak, mint a régebbi északi birtokokon élő jobbágyok; ez a különbség a portugál társadalmi viszonyok egyik hosszú távú jellemzőjévé vált. A gazdaság alapja a 12–13. században a gabona-, olíva-, szőlő- és gyümölcstermesztés mellett a halászat, a sólepárlás és a tengerparti kereskedelem volt. A városok, mint Porto, Lisszabon, Coimbra és Santarém fokozatosan kereskedelmi központokká fejlődtek.
A társadalom vallási és etnikai összetétele az ibériai viszonyoknak megfelelően sokszínű volt. Az északi területeken keresztény lakosság, köztük a korábbi vizigót időkből származó, arabizálódott, de keresztény mozarabok élt; a déli városokban a muszlim közösségek mellett jelentős zsidó negyedek is léteztek. A zsidó közösségek a királyi városokban a 12. századtól kezdve általában viszonylagos jogi védelemben részesültek, adójuk közvetlenül a királyi kincstárba folyt, és gyakran láttak el orvosi, pénzügyi vagy fordítói feladatokat. Ez azonban nem jelentett egyenlőséget: a zsidókra és muszlimokra elkülönítési szabályok, ruházati előírások és időnként pápai nyomásra hozott korlátozások vonatkoztak. A vallási kisebbségek helyzetét a későbbi fejezetek tárgyalják részletesen.
A királyság megszilárdulásával a királyi törvénykezés és a római jog befolyása fokozatosan nőtt. A 13. század végén Dinis király (1279–1325) uralkodása idején a portugál udvari nyelv, az oklevélkiadás és a közigazgatás is egységesebb formát öltött; ezt a folyamatot azonban már A tengeri expanzió és a birodalom előzményeként érdemes értelmezni. A középkori portugál állam tehát nem egyetlen törvényben vagy alapító aktusban született, hanem a katonai terjeszkedés, a királyi hatalom intézményesülése, valamint a helyi elitek és a királyi udvar közötti alku egymásra épülő rétegeiből.
A portugál királyság kialakulásának történetét elsősorban okleveles forrásokból ismerjük: adománylevelekből, kiváltságlevelekből, pápai bullákból, zsinati határozatokból és magánjogi iratokból. Az 1143-as zamorai találkozóról azonban nem maradt fenn maga a szerződés szövege, ezért a függetlenség pontos jogi tartalma vitatott. A legfontosabb, szövegében is ismert dokumentum az 1179-es Manifestis Probatum bulla, amelynek fennmaradt példánya a királyi cím pápai elismerését bizonyítja.
A csatajeleneteknél óvatosnak kell lenni: a São Mamede-i és az ourique-i ütközetekről a korabeli források csak szűkszavúan írnak, a részletes elbeszélések a 13–15. századi királyi krónikákban jelentek meg, amelyek már a dinasztikus legitimáció és a nemzeti identitás alakításának eszközei voltak. A 19. századi portugál nacionalizmus ezeket a krónikás hagyományokat tette meg a függetlenség ünnepi narratívájának alapjává, amit a modern történészek egy része kritikusan árnyal.
A reconquista demográfiai hatásai régészeti becsléseken, helynévanyagon és későbbi adóösszeírásokon alapulnak. A meghódított területek lakosságszámáról nincsenek pontos adatok; a muszlim és zsidó közösségek nagyságát, a kitelepítések és betelepítések mértékét a szakirodalom eltérően becsüli. Ahogy az ibériai középkor egészében, itt is igaz: a források többsége a hódítók és az egyházi intézmények szemszögéből íródott, ezért a meghódított lakosság mindennapjait többnyire közvetve tudjuk rekonstruálni.
A portugál állam kialakulásának időpontja maga is történetietlen kérdés: az 1143-as és az 1179-es dátum a modern nemzetállam visszavetítése, hiszen a 12. századi szereplők nem „nemzeti” függetlenségre, hanem hűbéri viszonyaik újrarendezésére, királyi címük elismertetésére törekedtek. A tankönyv ezért nem beszél egyetlen „alapításról”, hanem folyamatként ábrázolja a portugál királyság létrejöttét.