A napóleoni háborúk és a francia megszállás (1807–1811) után Portugália mély politikai és gazdasági válságban volt. A királyi udvar 1808 óta Brazíliában tartózkodott, és a kontinentális ország gyakorlatilag brit katonai és kereskedelmi befolyás alatt állt. A korábbi fejezetekben tárgyalt restaurált Bragança-monarchia intézményileg megmaradt, de legitimitása meggyengült. Ebben a helyzetben a spanyolországi 1820-as katonai felkelés mintája közvetlenül hatott: Portugáliában is a hadsereg indította el azt a folyamatot, amely a liberális forradalomhoz, az első alkotmányhoz, majd polgárháborúhoz vezetett. Az alfejezet célja bemutatni, hogyan alakult át Portugália abszolút monarchiából alkotmányos monarchiává, milyen konfliktusok kísérték ezt az átmenetet, és milyen gazdasági és társadalmi modernizáció jellemezte a 19. századot.
Az 1820-as portugál forradalom (Revolução Liberal) közvetlen kiváltó oka a katonai elégedetlenség volt. 1820. augusztus 24-én Porto városában katonatisztek egy csoportja felkelést hirdetett, ideiglenes juntát alakított, és követelte a király visszatérését Brazíliából, valamint alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását. A felkelés gyorsan terjedt: Lisszabonban szeptember 15-én hasonló junta alakult, és a mozgalom rövid időn belül az egész országra kiterjedt (dokumentált tény a kortárs jegyzőkönyvek és sajtó alapján). A felkelők – akik magukat liberálisoknak (liberais) nevezték – a régi rend lerombolását és a nemzet szuverenitásának elismerését követelték.
A hatalomváltás viszonylag békés volt: a régensséget ellátó kormányzat nem tudott ellenállni, és VI. János király (João VI) – aki 1816 óta Brazíliában uralkodott – kénytelen volt 1821-ben visszatérni Lisszabonba, miután elfogadta az alkotmányos monarchia elvét. A visszatérés feltétele volt, hogy a király esküt tegyen a leendő alkotmányra (dokumentált tény). A Cortes (a portugál parlament történelmi neve) 1821 januárjában ült össze, és 1822. szeptember 23-án elfogadta Portugália első alkotmányát (Constituição de 1822). Ez a dokumentum – amelynek szövege elsődleges forrásként fennmaradt – kimondta a nemzet szuverenitását, az egykamarás parlament elsőbbségét, a király jogainak jelentős korlátozását, a sajtószabadságot, a törvény előtti egyenlőséget, és eltörölte a nemesi előjogok egy részét. Az alkotmány ugyanakkor a választójogot vagyoni cenzushoz kötötte, így a felnőtt férfi lakosság kisebbsége szavazhatott (dokumentált tény; a pontos arányra vonatkozóan korabeli statisztikák hiányosak, a történészek becslései vitatottak).
Az alkotmány elfogadásával párhuzamosan Brazília 1822 szeptemberében kikiáltotta függetlenségét, és a korábbi portugál koronaherceg, IV. Pedro (Pedro IV) lett Brazília első császára (dokumentált tény). Ez a fejlemény súlyos gazdasági és presztízsveszteséget okozott Portugáliának, mivel a gyarmati kereskedelem és a brazil piac elveszett. A liberális kormányzat nem tudta megakadályozni a szakadást, és a brazil függetlenség elismerése csak 1825-ben, brit közvetítéssel történt meg (dokumentált tény; a brit diplomácia szerepét a történészek eltérően értékelik).
A liberális rendszer azonban hamar ellenállásba ütközött. VI. János felesége, a spanyol származású Bragániai Sarolta (Carlota Joaquina) és a konzervatív arisztokrácia, valamint az egyház jelentős része ellenezte az alkotmányos korlátozásokat. 1823-ban a Vila-Francada néven ismert katonai lázadás hatására a király felfüggesztette az alkotmányt, majd 1824-ben az Abrilada puccskísérletet követően – brit nyomásra – visszaállította a rendet, de az alkotmányos rendszer már nem működött (dokumentált tények). A liberális és abszolutista erők közötti feszültség polgárháborúhoz vezetett.
A polgárháború közvetlen kiváltó oka a trónöröklési vita volt. 1826-ban VI. János meghalt, és a trónt elvileg legidősebb fia, IV. Pedro örökölte volna, de ő Brazília császára volt. Pedro lemondott a portugál trónról hétéves lánya, II. Mária (Maria II) javára, és egy mérsékelt alkotmányt, az 1826-os Charta (Carta Constitucional) adott az országnak. A Charta kétkamarás parlamentet, erős királyi hatalmat és a miniszterek királyi kinevezését írta elő, kompromisszumot kínálva a liberálisok és az abszolutisták között (dokumentált tény; a Charta szövege fennmaradt). Ugyanakkor Pedro öccse, Miguel infáns – az abszolutista erők jelöltje – nem fogadta el a megállapodást. 1828-ban Miguel visszatért Bécsből, és a Cortes által összehívott rendi gyűlés királlyá kiáltotta ki, majd eltörölte a Chartát és abszolút hatalmat épített ki (dokumentált tény). A miguelista rezsim az egyház és a konzervatív nemesség támogatását élvezte, ugyanakkor a liberálisok egy része emigrációba kényszerült.
A liberális ellenállás központja az Azori-szigetekhez tartozó Terceira szigete lett, ahonnan 1832-ben II. Mária és apja, IV. Pedro – aki lemondott brazil császári címéről, és régensként tért vissza Portugáliába – csapatokat indítottak. A polgárháború (Guerra Civil Portuguesa), amelyet gyakran miguelista háborúnak (Guerras Liberais) neveznek, 1832 és 1834 között zajlott. A dokumentált katonai események szerint Porto ostroma (1832–1833), majd a lisszaboni bevonulás (1833), végül a miguelista erők veresége és Miguel száműzése (1834) jellemezte (dokumentált tények). A háborúban a liberális oldal brit és francia önkéntesek, valamint pénzügyi támogatás segítségével győzött; a külföldi beavatkozás mértéke és jelentősége vitatott a történetírásban, de a brit flotta jelenléte dokumentált.
A győztes liberálisok 1834-ben Miguel vereségével és II. Mária trónra lépésével megszilárdították az alkotmányos monarchiát. Ugyanebben az évben a kormány – a liberális egyházpolitika részeként – feloszlatta a szerzetesrendeket, elkobozta az egyházi birtokokat, és eltörölte a tizedet (dokumentált tény). Az intézkedések hosszú távon átalakították az egyház és az állam viszonyát, ugyanakkor jelentős társadalmi feszültségeket keltettek, különösen a vidéki, hagyományosan katolikus közösségekben. Az egyházjavak elkobzása és eladása – a korabeli kataszteri nyilvántartások szerint – a liberális állam finanszírozását szolgálta, de a folyamat korrupcióval és spekulációval járt; ennek mértékét a történészek vitatják.
A polgárháború után Portugália politikai berendezkedése az 1826-os Charta és az 1822-es alkotmány elveinek keveredéséből alakult ki. Az 1830-as években két fő politikai irányzat versengett: a chartisták (cartistas), akik az 1826-os Chartát támogatták, és a szeptembristák (setembristas), akik az 1822-es alkotmány radikálisabb, népszuverenitáson alapuló elveit képviselték. Az 1836-os szeptemberi forradalom (Revolução de Setembro) ideiglenesen a szeptembristák hatalomra jutását eredményezte, és az 1838-as alkotmány – amelyet a szeptembristák fogadtak el – visszatért a népszuverenitás elvéhez, de megtartotta a kétkamarás parlamentet (dokumentált tények). A politikai instabilitás azonban folytatódott: az 1840-es években a chartisták visszaszerezték a hatalmat, és 1842-ben a Charta vált újra az alkotmányos alapdokumentummá.
A 19. század második felében kialakult a rotativizmus (rotativismo) rendszere, amelyben két nagy párt – a Regeneradores („újjászervezők”) és a Progressistas („haladók”) – váltotta egymást a kormányzásban, nagyrészt a király döntése alapján. Ez a gyakorlat 1851-től, a Regeneração („újjászervezés”) időszakától az 1890-es évekig jellemezte a portugál politikát (dokumentált tény; a rotativizmus működését a korabeli parlamenti jegyzőkönyvek és sajtó részletesen dokumentálják). A rendszer biztosította a liberális alkotmányos keretek fennmaradását, de a választásokat gyakran manipulálták, a vidéki lakosság politikai részvétele alacsony maradt, és a pártok közötti különbségek gyakran személyi, nem pedig programatikus jellegűek voltak. A történészi értékelés szerint a rotativizmus a korabeli elit érdekeit szolgálta, és nem oldotta meg az ország strukturális problémáit (tudományos konszenzus, de vita van arról, mennyire volt alkotmányos vagy oligarchikus).
A monarchia intézménye a század során fokozatosan elvesztette tényleges hatalmát, de a király továbbra is kulcsszereplő maradt a kormányalakításban és a hadsereg főparancsnokságában. A korszak uralkodói – II. Mária (1834–1853), V. Péter (Pedro V, 1853–1861), I. Lajos (Luís I, 1861–1889), I. Károly (Carlos I, 1889–1908) – eltérő módon viszonyultak a politikai pártokhoz. II. Mária aktívan beavatkozott a kormányalakításba, férje, II. Ferdinánd (Fernando II) pedig a művészetek pártfogója volt. V. Péter rövid uralkodása alatt a közoktatás és a közegészségügy fejlesztését támogatta, de 1861-ben kolerajárványban meghalt (dokumentált tények). I. Lajos hosszú uralkodása alatt a rotativizmus viszonylag stabilan működött, de a gazdasági válságok és a gyarmati kérdések egyre nagyobb feszültséget okoztak. I. Károly uralkodását már a republikánus mozgalom megerősödése és a politikai erőszak kísérte.
A 19. századi Portugália gazdaságát alapvetően a mezőgazdaság határozta meg, de a szektor stagnált. A déli országrészben (Alentejo) a nagybirtokos latifundiumok, északon a kisparaszti gazdaságok jellemzőek; a mezőgazdasági termelékenység alacsony volt, a technológiai újítások lassan terjedtek (dokumentált tény; a korabeli mezőgazdasági összeírások és jelentések alapján). A gabonatermelés nem fedezte a belső szükségletet, ezért jelentős importra szorult az ország. A szőlőtermesztés – különösen a portói borvidéken – és a parafatermelés fontos exportágazat volt, de ezek is ki voltak téve a brit kereskedelmi érdekeknek.
Az iparosodás üteme lassú és területileg egyenlőtlen volt. Az északi textilipar – elsősorban Porto és Guimarães környékén – jelentette a legfontosabb ipari fejlődést, emellett élelmiszer-feldolgozás, dohányipar és néhány kohászati üzem működött (dokumentált tény; a termelési adatok azonban hiányosak, a korabeli statisztikák pontatlanok, ezért a növekedési ütemre vonatkozó becslések vitatottak). A külföldi tőke – főként brit – szerepe meghatározó volt a vasútépítésben és a közművekben. Az első vasútvonal 1856-ban nyílt meg Lisszabon és Carregado között, majd a hálózat fokozatosan bővült, de a vasúthálózat sűrűsége elmaradt a nyugat-európai átlagtól (dokumentált tény; a vasúthálózat kilométerére vonatkozó adatok a korabeli mérnöki jelentésekben találhatók, de az összehasonlításokhoz óvatosan kell viszonyulni). A közúti és hírközlési infrastruktúra is fejlődött: a távíróhálózat kiépítése az 1850-es években kezdődött, és a század végére a nagyobb városokat összekötötte (dokumentált tény).
A társadalom szerkezete lassan változott. A lakosság túlnyomó többsége vidéken élt, és analfabéta volt: a 19. század végén az írástudatlanság aránya a felnőtt lakosság körében – a korabeli népszámlálási adatok szerint – 70% felett volt, bár a pontos szám vitatott a statisztikai felmérések módszertani hiányosságai miatt (becslés, forrástól függően eltérő). Az urbanizáció elsősorban Lisszabont és Portót érintette, ahol a városi munkásosztály és a kispolgárság kialakult, de a szociális feszültségek is növekedtek. A nők jogi helyzete alárendelt maradt: az 1867-es polgári törvénykönyv (Código Civil) a nőket a férj gyámsága alá helyezte, és választójoggal nem rendelkeztek (dokumentált tény). Az egyház befolyása fokozatosan csökkent a szekularizáció következtében, de a vidéki lakosság vallásossága mély maradt. A liberális állam bevezette a polgári anyakönyvezést és az állami iskolarendszert, bár az oktatás kiterjedése lassú volt (dokumentált tény).
A kivándorlás – elsősorban Brazíliába – a század második felében tömeges méreteket öltött. A korabeli kikötői nyilvántartások és demográfiai becslések szerint 1850 és 1914 között több százezer portugál hagyta el az országot; pontos számuk vitatott (becslés, a kiindulási és célországi adatok eltérnek). A kivándorlás egyszerre enyhítette a vidéki szegénységet és csökkentette a munkaerő-kínálatot, ugyanakkor a hazautalt pénzösszegek fontos bevételi forrást jelentettek a családok számára.
A 19. század utolsó évtizedeiben a portugál alkotmányos monarchia egyre súlyosabb kihívásokkal nézett szembe. Az 1890-es brit ultimátum (Ultimato Britânico) – amelyben Nagy-Britannia katonai fenyegetéssel kényszerítette Portugáliát, hogy vonja vissza afrikai gyarmati igényeit a mai Malawi és Zambia térségéből – nemzeti megaláztatásként élte meg a közvélemény, és a monarchia tekintélyének csökkenéséhez vezetett (dokumentált tény; a diplomáciai iratok fennmaradtak). Az ultimátum nyomán megerősödött a republikánus mozgalom (Movimento Republicano), amely a monarchia eltörlését és köztársaság kikiáltását követelte. A republikánus propaganda különösen a városi értelmiség, a diákok és a kispolgárság körében talált támogatásra, míg a vidéki lakosság jelentős része közömbös maradt (történészi konszenzus, de a támogatottság mértéke vitatott).
A gazdasági helyzet romlott: az 1890-es években pénzügyi válság sújtotta az országot, az államadósság nőtt, és a kormányok – gyakran a rotativizmus keretein belül – megszorító intézkedéseket hoztak. A munkásmozgalom és a szakszervezetek megerősödtek, sztrájkok robbantak ki, és az anarchista, valamint szocialista eszmék terjedtek (dokumentált tények; a mozgalmak erősségére vonatkozó becslések eltérők). I. Károly király 1908-as meggyilkolása – a lisszaboni királygyilkosság (Regicídio de 1908) – a politikai erőszak csúcspontja volt, és tovább gyengítette a monarchia intézményét (dokumentált tény). A trónra lépő II. Mánuel (Manuel II) fiatal és tapasztalatlan uralkodó volt, és 1910. október 5-én a republikánus felkelés megdöntötte a monarchiát, kikiáltva az első portugál köztársaságot. Ez az esemény azonban már a következő alfejezet [A köztársaság és Salazar] témája, itt csak annyiban fontos, hogy a 19. századi alkotmányos monarchia kudarcának következménye volt.
A 19. századi portugál történelem forrásadottsága viszonylag jó a politikai események tekintetében: az alkotmányok szövege, a parlamenti jegyzőkönyvek, a kormányrendeletek, a diplomáciai levelezés és a korabeli sajtó nagy számban fennmaradt, és ezekre a dokumentált tények biztonsággal támaszkodnak. A polgárháború katonai eseményeihez katonai jelentések, naplók és emlékiratok állnak rendelkezésre, bár a résztvevők elfogultsága miatt az események értelmezése vitatott. A gazdasági és társadalmi adatok – például a termelési értékek, a vasúthálózat hossza, a kivándorlók száma, az írástudatlansági arányok – korabeli statisztikákon alapulnak, amelyek módszertani szempontból gyengék, és gyakran hiányosak. Ezért az ilyen adatoknál mindig jelezni kell, hogy becslésről van szó, és a különböző források eltérhetnek.
Több kérdés vitatott a történetírásban. Az egyik az 1820-as forradalom társadalmi bázisa: vajon a városi középrétegek, a katonaság vagy a kereskedő elit volt a fő hajtóerő? A liberális történetírás hagyományosan a haladó erők győzelmét hangsúlyozza, míg a konzervatívabb értelmezések a külföldi beavatkozást és a felső rétegek manipulációját emelik ki. A brit befolyás mértéke – különösen a polgárháborúban és a gazdasági életben – szintén vita tárgya: egyes történészek szerint Portugália gyakorlatilag brit félgyarmat volt, mások szerint a brit jelenlét modernizációs hatásokkal is járt. A rotativizmus rendszerét illetően ma már általánosan elfogadott, hogy oligarchikus jelleget mutatott, de vita folyik arról, mennyire volt reprezentatív és mennyire járult hozzá a monarchia bukásához. Az egyházjavak elkobzásának társadalmi hatása, a vidéki lakosság vallásosságának változása és a nők helyzetének alakulása továbbra is kutatott területek.