Portugália 1820 és 1910 közötti alkotmányos monarchiáját a politikai elit belső megosztottsága, az államadósság növekedése, a hadsereg beavatkozásai és a társadalmi reformok iránti elégedetlenség fokozatosan aláásta. A liberalizmus és az alkotmányos monarchia. alfejezetben tárgyalt liberális monarchia válsága közvetlenül vezetett az 1910. október 5-i köztársasági forradalomhoz, amely megdöntötte a Bragança-ház uralmát, és kikiáltotta az első portugál köztársaságot. Az új rendszer azonban nem tudta stabilizálni az országot: tizenhat éven át tartó politikai instabilitás, államcsíny-kísérletek, gazdasági összeomlás és társadalmi feszültségek után 1926-ban katonai diktatúra vette át a hatalmat. Ebből a katonai rendszerből emelkedett ki António de Oliveira Salazar, aki 1933-ban létrehozta az Estado Novót (portugálul: „Új Állam”), egy korporatív, tekintélyelvű, egypárti diktatúrát, amely közel négy évtizedig irányította Portugáliát. Az alfejezet bemutatja az első köztársaság kudarcát, a katonai puccs és Salazar felemelkedésének okait, az Estado Novo intézményi felépítését és ideológiáját, valamint a rendszer legsúlyosabb örökségét, a gyarmati háborúkat, amelyek végül a diktatúra összeomlásához vezettek. A tárgyalás során külön figyelmet kap a vitatott megnevezések (például „gyarmati háborúk” vagy „felszabadítási háborúk”) és a források bizonytalanságainak jelzése.
Az 1910. október 5-i forradalom viszonylag kis létszámú, főként lisszaboni köztársasági csoportok és a hadsereg egyes egységei által végrehajtott felkelés volt. A monarchia hadseregének ellenállása gyenge volt, és II. Mánuel király még aznap elhagyta az országot. A köztársaság (Primeira República) kikiáltását a városi középrétegek, az értelmiség egy része és a munkásság egyes csoportjai üdvözölték, de a vidéki, katolikus és konzervatív lakosság jelentős része közömbös vagy ellenséges maradt. Az ideiglenes kormány első intézkedései közé tartozott az egyház és az állam szétválasztása, a szerzetesrendek kiutasítása, az egyházi vagyon államosítása, valamint a házasság és a válás polgári szabályozása. Ezek a lépések az antiklerikalizmus (a katolikus egyház politikai befolyása elleni fellépés) jegyében születtek, és élesen szembefordították a rezsimet a papsággal és a vallásos vidéki lakossággal.
Az 1911-es alkotmány liberális, parlamentáris köztársaságot hozott létre, de a politikai rendszer rendkívül instabilnak bizonyult. 1910 és 1926 között Portugáliának 45 kormánya és 8 köztársasági elnöke volt; gyakoriak voltak a puccsok, puccskísérletek, feloszlatott parlamentek és választási csalások. A fő politikai erő a Portugál Republikánus Párt (Partido Republicano Português) volt, amely azonban hamarosan frakciókra szakadt (evolucionisták, unionisták, demokraták, később radikálisok és konzervatív republikánusok). A pártok közötti küzdelem gyakran személyi rivalizálással és helyi patronázshálózatokkal keveredett, ami aláásta a demokratikus intézmények hitelét.
A gazdasági helyzet is súlyosbodott. Portugália 1916-ban belépett az első világháborúba az antant oldalán, elsősorban afrikai gyarmatainak védelme és a nemzetközi presztízs növelése érdekében. A háborús részvétel azonban jelentős ember- és anyagi áldozatokat követelt: a portugál expedíciós hadtest a nyugati fronton súlyos veszteségeket szenvedett, a gazdaságot pedig a hadi kiadások, az infláció és az élelmiszerhiány terhelte. A háború után a helyzet nem javult; a növekvő államadósság, a valuta elértéktelenedése és a sztrájkok tovább fokozták a társadalmi elégedetlenséget. A munkásmozgalom, különösen az anarchoszindikalista irányzatok, számos sztrájkot és társadalmi megmozdulást szervezett, amelyekre a kormányok gyakran erőszakkal válaszoltak.
Az első köztársaság időszakában a társadalmi reformok korlátozottak maradtak. Bár bevezették a kötelező alapfokú oktatást, és néhány munkásvédelmi intézkedést hoztak, a vidéki szegénység, a nagybirtokrendszer és a társadalmi egyenlőtlenségek alapvetően érintetlenek maradtak. Az északi, konzervatív és katolikus vidék és a déli, latifundiumokra épülő mezőgazdaság problémái nem oldódtak meg. A rezsim fokozatosan elvesztette a városi középosztály támogatását is, mivel a politikai instabilitás és a korrupció miatt sokan a katonai megoldás felé fordultak.
A katonai beavatkozás gondolata nem volt új keletű Portugáliában, de az 1926. május 28-i puccs körülményei a politikai elit teljes kimerülését mutatták. A május 28-i felkelés tábornokok, tisztek és konzervatív politikai csoportok szövetsége által indult, és gyorsan győzelmet aratott. A katonai kormányzat először José Mendes Cabeçadas, majd Manuel Gomes da Costa, végül Óscar Carmona tábornok vezetésével rendezkedett be. A köztársasági alkotmányt felfüggesztették, a parlamentet feloszlatták, és katonai diktatúra vette kezdetét. A puccs mögött nem állt egységes ideológiai program: a résztvevők egy része egyszerűen a rend helyreállítását, a költségvetés rendbetételét és az egyház befolyásának visszaállítását kívánta, míg mások mélyebb tekintélyelvű átalakulást szorgalmaztak.
A gazdasági válság kezelésére a katonai vezetés 1928-ban pénzügyminiszterré nevezte ki António de Oliveira Salazart, a Coimbrai Egyetem közgazdászprofesszorát, aki korábban rövid ideig már volt pénzügyminiszter, de akkor lemondott, mert nem kapott teljhatalmat a költségvetés felett. Salazar feltételként szabta, hogy minden minisztérium költségvetését ellenőrizhesse, és gyakorlatilag teljhatalmat kapott a gazdaságpolitikában. Az 1928 és 1932 közötti időszakban szigorú takarékossági politikát vezetett be, kiegyensúlyozta az államháztartást, és stabilizálta a valutát. Ezzel megszerezte a hadsereg, az egyház, a nagytőke és a vidéki földbirtokosok bizalmát.
Salazar politikai hatalma fokozatosan nőtt. 1930-ban megalapította a Nemzeti Uniót (União Nacional), amelyet az egyetlen engedélyezett politikai szervezetként tervezett. 1932-ben kinevezték miniszterelnökké, és ettől kezdve a katonai rezsim fokozatosan civil tekintélyelvű rendszerré alakult át, bár a hadsereg továbbra is fontos hatalmi tényező maradt. Az 1933-as alkotmány intézményesítette az Estado Novót, amelyet Salazar maga „új államnak” nevezett, és amely a korporatív, tekintélyelvű, antiliberális és antikommunista elvek kombinációjára épült.
Az 1933-as alkotmány formálisan köztársasági kereteket tartott fenn, de a valóságban egypárti, tekintélyelvű rendszert hozott létre. A törvényhozó hatalmat a Nemzetgyűlés (Assembleia Nacional) és a Korporatív Kamara (Câmara Corporativa) alkotta, de a Nemzetgyűlés tagjait a Nemzeti Unió listájáról választották, és valódi ellenzék nem működhetett. A választójog korlátozott volt, és a választásokat a kormánypárt ellenőrizte. A korporatív rendszer a munkaadók és munkavállalók szervezeteit állami irányítás alá vonta, megtiltotta a szabad szakszervezeteket és a sztrájkot, és a társadalmi konfliktusokat „nemzeti érdekből” igyekezett elfojtani. A korporatív kamara tanácsadó testületként működött, de valódi döntési jogköre nem volt.
A rezsim legfontosabb elnyomó intézménye a titkosrendőrség volt. 1933-ban hozták létre a PVDE-t (Polícia de Vigilância e Defesa do Estado), amelyet 1945-ben PIDE-re (Polícia Internacional e de Defesa do Estado) neveztek át. A PIDE feladata a politikai ellenzék, a kommunisták, a szocialisták, a szabadkőművesek és más „felforgató” csoportok megfigyelése, letartóztatása és kínvallatása volt. A cenzúra minden sajtótermékre, könyvre, színdarabra és filmre kiterjedt; a politikai bűnösöket katonai és különbíróságok elé állították, és a hírhedt tarrafali koncentrációs táborba (Campo do Tarrafal) internálták, ahol embertelen körülmények uralkodtak. A PIDE levéltárának egy része az 1974-es forradalom után megsemmisült vagy megrongálódott, ezért az elnyomás teljes mértéke ma is nehezen rekonstruálható.
Az Estado Novo ideológiája a katolikus szociális tanítás, a nacionalista, birodalmi gondolat és az antikommunizmus elegyéből állt. A rezsim jelszava: „Isten, haza, család” (Deus, Pátria, Família). Salazar elutasította a liberális demokráciát, a parlamentarizmust és a pártversenyt, amelyeket a portugál viszonyokra alkalmatlannak tartott. Ugyanakkor elhatárolódott a fasiszta tömegpártoktól is: az Estado Novo nem épített ki fasiszta típusú tömegmozgalmat, bár a rendszer ifjúsági szervezete (Mocidade Portuguesa) és a félkatonai Legião Portuguesa a fasiszta mintákhoz hasonló elemeket tartalmazott. A történészek között vita van arról, hogy az Estado Novo mennyiben sorolható a fasizmus kategóriájába; a legtöbb szakértő inkább konzervatív tekintélyelvű rendszernek vagy korporatív diktatúrának tekinti, amely ugyan osztott bizonyos vonásokat a kor fasiszta rezsimeivel, de nem azonos azokkal. Ezt a megkülönböztetést a salazarista propaganda később arra használta, hogy a rendszert „mérsékelt”, „békés” diktatúraként állítsa be, amit a történészek többsége vitat.
A gazdaságpolitika a gazdasági autarchiára, az állami beavatkozásra és a gyarmati erőforrások kiaknázására épült. Az iparosítás lassú volt, és a mezőgazdaság továbbra is elmaradott maradt. A rezsim büszkén hirdette a költségvetési egyensúlyt és az infláció alacsony szintjét, de mindezt a társadalmi szolgáltatások alacsony szintje, a bérszínvonal stagnálása és a vidéki szegénység tartós fennmaradása kísérte. A harmincas évek nagy gazdasági világválsága Portugáliát is érintette, bár a zártabb gazdaság miatt mérsékeltebben.
A második világháború alatt Portugália hivatalosan semleges maradt. A rezsim ideológiailag közel állt a tengelyhatalmak antikommunista és tekintélyelvű modelljéhez, de Salazar pragmatikus módon egyensúlyozott a szemben álló felek között. Portugália volfrámot exportált mind a szövetségesek, mind a tengelyhatalmak felé, ami jelentős bevételt hozott, de erkölcsi és politikai kritikát váltott ki. 1943-ban a kormány engedélyezte a szövetségeseknek az Azori-szigetek bázisainak használatát, ami gyakorlatilag a nyugati szövetségesek felé való elköteleződés jele volt. A háború után a rezsim sikeresen átmentette magát, mert a hidegháború kezdetén az Egyesült Államok és a nyugati hatalmak számára hasznos antikommunista szövetségesnek bizonyult.
A második világháború után a nyugat-európai tekintélyelvű rendszerek többsége összeomlott vagy demokratizálódott, de Portugáliában az Estado Novo fennmaradt. Ennek több oka volt: a rezsim nem vett részt a háborúban, így nem érte a vereség megrázkódtatása; a hadsereg és a titkosrendőrség lojális maradt; és a hidegháború kitörése után az antikommunizmus nemzetközi legitimitást adott Salazar rendszerének. Portugália 1949-ben alapító tagja lett a NATO-nak, 1955-ben pedig felvették az ENSZ-be, bár a gyarmati kérdés miatt a nemzetközi szervezetben egyre több bírálat érte.
A legnagyobb kihívást a dekolonizáció jelentette. Az 1950-es években a brit, francia és belga gyarmatbirodalmak felbomlása közepette Portugália ragaszkodott gyarmataihoz. Az 1951-es alkotmánymódosítás a gyarmatokat „tengerentúli provinciáknak” (províncias ultramarinas) nyilvánította, azzal az érvvel, hogy Portugália nem gyarmattartó, hanem egységes, több kontinensre kiterjedő nemzetállam. Ezzel a rezsim megpróbálta kikerülni az ENSZ dekolonizációs nyomását. A valóságban a gyarmatokon a bennszülött lakosság jogfosztott helyzetben volt, és a gazdasági kizsákmányolás, a kényszermunka és a faji hierarchiák rendszere fennmaradt. A portugál gyarmati uralom dokumentáltan erőszakos és rasszista elemeket tartalmazott, bár a rezsim hivatalos propagandája ezt tagadta.
1954-ben India annektálta Dadra és Nagar Haveli portugál enklávékat, majd 1961-ben elfoglalta Goát, Damant és Diut, amelyeket Portugália évszázadok óta birtokolt. A rezsim katonai választ tervezett, de a hadsereg tehetetlennek bizonyult. Ez a vereség súlyosan megtépázta a rendszer presztízsét, és hozzájárult a katonai vezetés elégedetlenségéhez. Ugyanebben az évben, 1961-ben kezdődtek a fegyveres felkelések az afrikai gyarmatokon: Angolában februárban, Guinea-Bissau területén 1963-ban, Mozambikban pedig 1964-ben. A portugál kormány a felkeléseket „terrorista” akcióknak minősítette, és katonai erővel válaszolt. Ezzel kezdetét vette a gyarmati háborúk (portugálul: Guerra Colonial, a hivatalos salazarista kifejezés szerint Guerra do Ultramar, azaz „tengerentúli háborúk”) időszaka.
A gyarmati háborúk Portugália három fő afrikai gyarmatán – Angolában, Guineában (ma Bissau-Guinea) és Mozambikban – zajlottak, és tizenhárom éven át tartottak. A függetlenségi mozgalmak – Angola esetében elsősorban a MPLA (Movimento Popular de Libertação de Angola), az FNLA (Frente Nacional de Libertação de Angola) és az UNITA (União Nacional para a Independência Total de Angola); Guineában a PAIGC (Partido Africano para a Independência da Guiné e Cabo Verde); Mozambikban a FRELIMO (Frente de Libertação de Moçambique) – fegyveres harcot indítottak a portugál uralom ellen. A felkelők a hidegháború logikája szerint gyakran a szovjet blokk, Kína vagy Kuba támogatását élvezték, míg a portugál rezsim a nyugati hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok és a NATO bizonyos fokú hallgatólagos támogatását bírta, bár az ENSZ egyre határozottabban ítélte el a gyarmati háborút.
A háborúk rendkívül költségesek voltak. Portugália hadserege az 1960-as évek közepére több mint 100 000 katonát állomásoztatott Afrikában, ami a lakosság arányához képest rendkívül magas volt. A hadi kiadások elérték a GDP jelentős részét (a becslések 20–40 százalék között mozognak), elvonták az erőforrásokat a hazai fejlesztésektől, és súlyosbították a gazdasági elmaradottságot. A hadsereg veszteségei nőttek, és a sorkatonai szolgálat elől sokan külföldre menekültek, elsősorban Franciaországba, ahol a portugál vendégmunkások nagy közössége alakult ki. A háborúk a társadalom széles rétegeit érintették, és fokozatosan aláásták a rezsim társadalmi bázisát.
A háborúk során mindkét oldalon súlyos emberi jogi visszaélések történtek. A portugál hadsereg és a PIDE kegyetlen megtorló akciókat hajtott végre, tömeges letartóztatásokat, kínzásokat és falvak lerombolását alkalmazta. A dokumentált bizonyítékok szerint a portugál erők több esetben civileket is lemészároltak, például az 1972-es Wiriyamu-mészárlás Mozambikban, amely nemzetközi felháborodást váltott ki, és jelentősen hozzájárult a portugál rezsim nemzetközi elszigeteléséhez. A függetlenségi mozgalmak is követtek el erőszakos cselekményeket, beleértve a polgári lakosság elleni támadásokat és belső leszámolásokat, különösen Angola esetében, ahol a három mozgalom egymással is harcolt. A háborúk teljes áldozatszáma vitatott: a portugál katonai veszteségeket hozzávetőleg 8 000–10 000 főre becsülik, a függetlenségi mozgalmak harcosainak veszteségei ennél magasabbak, a polgári áldozatok száma pedig – beleértve a háború következtében fellépő éhínséget és betegségeket is – a százezres nagyságrendet is elérhette a különböző becslések szerint. A pontos számok nem ismertek, mert a harcok sok területén nem készült megbízható nyilvántartás, és a szemben álló felek érdekei eltérő adatokat eredményeztek.
A gyarmati háborúk megnevezése maga is politikai állásfoglalás. A salazarista rezsim „tengerentúli háborúknak” nevezte a konfliktusokat, hogy ezzel is a gyarmatok „nemzeti terület” jellegét hangsúlyozza. A függetlenségi mozgalmak ezzel szemben „felszabadítási háborúknak” (guerras de libertação) tekintették a harcot. A mai portugál történeti irodalomban gyakran használják a semlegesebb „gyarmati háborúk” kifejezést, de a vita a mai napig tükrözi a gyarmati múlt eltérő értelmezéseit.
A háborúk elhúzódása, a gazdasági nehézségek és a társadalmi elégedetlenség fokozatosan aláásták az Estado Novo stabilitását. A hatvanas években a portugál gazdaság bizonyos növekedést mutatott, részben a külföldi befektetések és a turizmus fellendülése révén, de a gyarmati háborúk költségei felemésztették az erőforrásokat. A fiatal generáció egy része nyugatra emigrált, ami munkaerőhiányt okozott, ugyanakkor a hazautalt pénzek fontos bevételi forrást jelentettek. A városi középosztály és az értelmiség körében nőtt a rezsim elleni ellenállás, bár a PIDE terrorja hatékonyan elnyomta a nyílt tiltakozást. A hatvanas évek végén diákmozgalmak és munkásmegmozdulások is kirobbantak, amelyeket a rendszer erőszakkal fojtott el.
1968-ban Salazar agyvérzést kapott, és többé nem tudta ellátni feladatait. Utódja, Marcelo Caetano vette át a miniszterelnöki posztot. Caetano a rezsim mérsékelt reformját ígérte: bizonyos fokú gazdasági liberalizációt, a cenzúra enyhítését és a gyarmati politika „modernizálását” helyezte kilátásba. A valóságban azonban a reformok korlátozottak maradtak, és a gyarmati háborúkat változatlan intenzitással folytatta. A fiatalabb katonatisztek körében nőtt az elégedetlenség, mert ők közvetlenül látták a háború kilátástalanságát, a hadsereg felszereltségének hiányosságait és a civil lakosság szenvedését. Ez a feszültség vezetett az 1974. április 25-i szegfűs forradalomhoz (Revolução dos Cravos), amelyet a Fegyveres Erők Mozgalma (Movimento das Forças Armadas, MFA) nevű, fiatal tisztekből álló csoport hajtott végre. A forradalom békés, de határozott katonai puccsal megdöntötte az Estado Novót, és elindította a democratizálódást. Bár a szegfűs forradalom részletes tárgyalása a következő alfejezet feladata, itt annyit szükséges rögzíteni, hogy a gyarmati háborúk és a hadsereg elégedetlensége volt a diktatúra bukásának közvetlen kiváltó oka.
Az alfejezet fő elsődleges forrásai az 1911-es és az 1933-as alkotmányok szövegei, az Estado Novo törvényei és rendeletei, a Nemzetgyűlés üléseinek jegyzőkönyvei, a PIDE/PVDE fennmaradt iratai, a korabeli portugál sajtó, valamint a gyarmati háborúk résztvevőinek naplói, levelei és hivatalos katonai jelentései. A függetlenségi mozgalmak oldaláról fontos források a pártok nyilatkozatai, programjai és a harcok során keletkezett dokumentumok, bár ezek gyakran csak töredékesen maradtak fenn. A másodlagos irodalom a portugál, angol, francia és más nyelvű történészi munkákat foglalja magában, beleértve a salazarista korszakról szóló monográfiákat és a gyarmati háborúkról készült tanulmányokat.
Jelentős bizonytalanság övezi a gyarmati háborúk áldozatszámait. A portugál katonai veszteségek hivatalos adatai viszonylag jól dokumentáltak, de a függetlenségi mozgalmak harcosainak és különösen a polgári lakosságnak a veszteségeiről csak becslések léteznek. A háborúk következtében fellépő éhínség, járványok és a lakóhely elhagyása miatt bekövetkező halálozások nem különíthetők el egyértelműen a közvetlen harcok áldozataitól. A különböző becslések eltérő nagyságrendűek: egyes kutatók a polgári áldozatok számát néhány tízezerre, mások több százezerre teszik. A vita mögött részben módszertani különbségek, részben emlékezetpolitikai szempontok állnak.
A PIDE levéltárának sorsa is bizonytalanságot hordoz: az 1974-es forradalom után a tömeg azonnal megszállta a titkosrendőrség épületeit, és sok dokumentum megsemmisült, elveszett vagy szétszóródott. A fennmaradt iratok ma a portugál Nemzeti Levéltárban találhatók, de az elnyomás teljes mechanizmusának rekonstruálása nehéz. Az 1933 utáni politikai perek és internálások teljes számát illetően is eltérő adatok keringenek; a hivatalos adatok töredékesek.
Vita tárgya Salazar és az Estado Novo megítélése. A salazarista nosztalgia hívei a rendszer stabilitását, a költségvetési fegyelmet és a háborús semlegességet emelik ki, míg a kritikusok a diktatúra elnyomó jellegét, a cenzúrát, a titkosrendőrség brutalitását, a társadalmi egyenlőtlenségeket és a gyarmati elnyomást hangsúlyozzák. A történészi konszenzus egyértelműen tekintélyelvű diktatúrának minősíti az Estado Novót, de a rendszer pontos tipológiájában (fasiszta, korporatív, konzervatív autoriter) nincs teljes egyetértés. A gyarmati háborúk megnevezése körüli vita – „gyarmati háborúk”, „tengerentúli háborúk”, „felszabadítási háborúk” – szintén azt mutatja, hogy a terminológia soha nem semleges, hanem a múlt értelmezésének politikai és emlékezetpolitikai dimenziójáról árulkodik.