Portugália 1974 tavaszán a hosszú, többfrontos gyarmati háború, a zárt egypártrendszer és a társadalmi elmaradottság együttes terhelése alatt olyan fordulóponthoz érkezett, amelyet a kortársak egy része forradalomnak, más része katonai hatalomátvételnek, megint mások a demokratikus átmenet kezdetének neveztek. A A köztársaság és Salazar alfejezetben tárgyalt Estado Novo válsága 1974. április 25-én katonai felkeléssé érett. A következő másfél évtized Portugália történetének egyik legmélyebb átrendeződését hozta: a gyarmati birodalom felszámolását, a diktatórikus intézmények leépítését, új alkotmányos rend kialakítását és az európai integrációhoz való csatlakozást.
Az 1974. áprilisi hatalomátvételt a Fegyveres Erők Mozgalma (Movimento das Forças Armadas, MFA) hajtotta végre, amely nem egységes ideológiájú szervezet volt, hanem a gyarmati háborútól megfáradt, részben fiatal tiszti karokból, részben mérsékelt és baloldali katonai vezetőkből álló koalíció. A felkelés közvetlen oka a gyarmati háború rendezésének kilátástalansága, a hivatásos katonatisztek előmeneteli és fizetési elégedetlensége, valamint a Caetano-kormány reformképtelensége volt. A dokumentált események szerint 1974. április 25-én hajnalban a MFA egységei elfoglalták Lisszabon stratégiai pontjait, majd a Carmo-laktanyánál körülzárt Marcelo Caetano miniszterelnök kapitulált. A felkelés során a tömeg szegfűt tűzött a katonák puskacsövébe, innen ered a szegfűs forradalom (Revolução dos Cravos) elnevezés, amely nem a fegyveres harcot, hanem a puccs viszonylag alacsony erőszakszintjét és a lakosság spontán részvételét hangsúlyozza.
A hatalomátvételt követő napokban a régi rezsim represszív intézményeit felszámolták. A politikai rendőrség, a PIDE/DGS (Polícia Internacional e de Defesa do Estado; 1969-től Direcção-Geral de Segurança) működését felfüggesztették, a politikai foglyokat szabadon bocsátották, a cenzúrát eltörölték, és a szakszervezetek, pártok, valamint a sajtó szabad működését engedélyezték. Az átmenet kezdeti szakaszában a hatalmat az Ideiglenes Kormány és a MFA által ellenőrzött intézmények gyakorolták. A dokumentált tény, hogy az 1974 és 1976 közötti időszakban nem került sor a régi rezsim vezetőinek tömeges megtorlására; egyszerre volt jelen a politikai folyamatosság igénye és a radikális társadalmi átalakulás követelése.
Az 1974–1975-ös időszakot a portugál történetírás gyakran PREC (Processo Revolucionário Em Curso, „folyamatban lévő forradalmi folyamat”) néven tárgyalja. Ez az elnevezés nem semleges: a szakirodalom egy része a radikális társadalmi kísérletek időszakaként írja le, más szerzők a demokrácia konszolidációját elodázó, kaotikus átmenetként értékelik. Tény, hogy a PREC idején Portugáliában tömeges államosításokra, üzemi önigazgatási kísérletekre, földfoglalásokra és a mezőgazdaság szövetkezeti átszervezésére került sor, különösen Alentejo vidéki körzeteiben. A dokumentált intézkedések közé tartozik a nagybankok és bizonyos iparvállalatok állami ellenőrzés alá vonása, valamint az 1975-ös agrárreform-törvény. E folyamatok megítélése ma is vitatott: a baloldali értelmezések a társadalmi igazságosság kísérleteként, a liberális konzervatív interpretációk a magántulajdon elleni támadásként és a gazdasági válság egyik okaként tekintenek rájuk.
A forradalommal párhuzamosan, részben annak közvetlen következményeként, gyors ütemben zajlott le a gyarmati birodalom felszámolása. A dokumentált események szerint a portugál fél 1974-ben elismerte Bissau-Guinea (Guinea-Bissau) függetlenségét; 1975-ben követte Mozambik, a Zöld-foki Köztársaság (Cabo Verde), São Tomé és Príncipe, valamint Angola. A kivonulás üteme és körülményei miatt a dekolonizációt a szakirodalom egy része rendezetlennek, sőt felelőtlennek minősíti, míg más szerzők rámutatnak, hogy a felgyorsult folyamat a gyarmati háborúk eszkalációjának megállítására adott válasz volt. A gyarmati hadsereg és a telepes közösségek kivonulását követően Angolában és Mozambikban polgárháborúk törtek ki, amelyek emberi költsége csak becslésekből ismert, és a felelősség megoszlása a mai napig vitatott. A portugál gyarmati rendszer erőszakos jellegét a kritikai történetírás dokumentálja: kényszermunka, rasszista hierarchiák, a felszabadító mozgalmak elleni katonai erőszak. Ugyanakkor az afrikai felszabadító mozgalmak közötti konfliktusok és az új államok elitjeinek későbbi politikája sem írható le egyetlen áldozati narratíva keretében.
A dekolonizáció egyik legközvetlenebb társadalmi következménye a retornados („visszatérők”) kérdése volt. A volt gyarmati területekről 1974 és 1976 között érkező – becslések szerint 500 000 és 800 000 közötti – ember többsége európai származású telepes, valamint a gyarmati adminisztráció alkalmazottja és katonája volt. A visszatelepülők pontos száma nem ismert, mert a határnyilvántartások hiányosak, és az 1981-es népszámlálás utólagos kategóriái nem fedik le a teljes migrációs hullámot. A retornados integrációja egyszerre volt gazdasági teher, munkaerőpiaci sokk és demográfiai utánpótlás; a kortárs nyilvánosságban a „gyarmati múlt” örökségeként gyakran ellentmondásos – egyszerre sajnálkozó és kirekesztő – hangnemben jelent meg. A későbbi emlékezetpolitikai vitákban a retornados traumája és az afrikai polgárháborúk áldozatai egyaránt helyet kaptak, ami mutatja, hogy a dekolonizáció emlékezetét nem lehet egyetlen nemzeti elbeszélésbe zárni.
Az 1975. november 25-i eseményeket a szakirodalom egy része ellenpuccsként, más része a forradalmi folyamat lezárásaként határozza meg. A mérsékelt katonai erők beavatkozása után a politikai erőviszonyok eltolódtak a centrum és a jobbközép irányába, ami lehetővé tette az 1975 tavaszán megválasztott alkotmányozó gyűlés munkájának lezárását. A hivatalos választási jegyzőkönyvek szerint az 1975-ös alkotmányozó gyűlési választáson a Szocialista Párt (Partido Socialista, PS) szerezte a szavazatok relatív többségét; a pontos pártarányok forrásonként kisebb eltérésekkel 37–38% körül mozognak a PS-re vonatkozóan, ezért érdemes a hivatalos választási statisztikákat frissíteni. A Portugál Kommunista Párt (Partido Comunista Português, PCP) és a jobbközép Demokrata és Szociális Centrum (Centro Democrático e Social, CDS), valamint a szociáldemokrata Népi Demokrata Párt (Partido Popular Democrático, PPD; később Partido Social Democrata, PSD) szintén jelentős parlamenti erőt szerzett.
Az 1976. április 25-én hatályba lépő alkotmány a dokumentált szöveg szerint a demokratikus jogállam alapjait rögzítette: általános, közvetlen és titkos választójogot, alapjogokat, a pártok pluralizmusát, a gyülekezési és szervezkedési szabadságot. Az alkotmány ugyanakkor a forradalmi időszak örökségeként ún. szocialista célkitűzéseket is tartalmazott, többek között a termelőeszközök társadalmi tulajdonának támogatásáról. Ezt a kettősséget a történettudomány konszenzusa úgy értelmezi, hogy az 1976-os alapdokumentum egyszerre volt liberális demokratikus keret és a PREC politikai nyelvezetének kompromisszumos lecsapódása. Az 1982-es alkotmányreform megszüntette a Forradalmi Tanács (Conselho da Revolução) intézményét, csökkentette a hadsereg formális politikai szerepét, és a gazdasági rendszer szabályainak egy részét piacbarát irányba módosította. Az 1989-es és az 1992-es reformok tovább liberalizálták a gazdasági alkotmányt, miközben a szociális jogok és a demokratikus garanciák alapvetően fennmaradtak.
A politikai rendszer intézményesülése és a fegyveres erők visszavonulása a demokratikus konszolidáció fontos feltétele volt. 1976 júniusában parlamenti választásokat tartottak, majd Ramalho Eanes személyében köztársasági elnököt választottak; az első alkotmányos kormányt Mário Soares alakította, még kisebbségi támogatással. Az 1970-es évek végét és az 1980-as évek elejét kormányválságok, koalíciós kísérletek és a belső szélsőségek, főként a szélsőbaloldali városi erőszak időszakos megnyilvánulásai jellemezték. A demokratikus intézmények fokozatos megszilárdulását mutatja, hogy 1985-ben Aníbal Cavaco Silva vezetésével a PSD kisebbségi kormányt alakíthatott, majd 1987-ben – a dokumentált választási eredmények szerint – abszolút többséget szerzett. A politikatudományi irodalom Portugália demokratikus átmenetét gyakran a Samuel P. Huntington által leírt „harmadik hullám” részeként tárgyalja, de ezt a kategóriát attribúcióval kell kezelni, mert nem minden szerző fogadja el a hullámelmélet lineáris, modellszerű állításait.
A forradalmi időszak és a dekolonizáció súlyos gazdasági következményekkel járt. A dokumentált makrogazdasági adatok szerint az 1973. évi olajárrobbanás, a gyarmati piacok elvesztése, a retornados beáramlása és az 1974–1975-ös államosítások együttesen magas inflációhoz, csökkenő beruházáshoz és külső fizetésimérleg-hiányhoz vezettek. A pontos GDP-adatok az 1970-es évek végén 0 és 4% közötti éves növekedést mutatnak, de a bázisévek és a módszertan miatt a statisztikai hivatalok és a nemzetközi intézmények becslései eltérhetnek. 1977–1978-ban Portugália a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) készenléti megállapodást kötött, majd 1983–1985-ben újabb stabilizációs programot hajtott végre. A stabilizáció politikája vitatott volt: a szakszervezetek és a baloldali pártok szerint a megszorítások a munkavállalókat sújtották, míg a kormány és a nemzetközi hitelezők a külső egyensúly helyreállítását hangsúlyozták.
A gazdasági stabilizáció és a demokratikus konszolidáció együttesen készítette elő az európai integrációhoz való közeledést. Portugália 1977-ben nyújtotta be csatlakozási kérelmét az Európai Gazdasági Közösséghez (Comunidade Económica Europeia, CEE), a tárgyalások azonban a mezőgazdasági és strukturális érdekellentétek miatt elhúzódtak. A dokumentált szerződések szerint Portugália és Spanyolország 1985. június 12-én írta alá a csatlakozási okmányokat, és 1986. január 1-jén váltak a közösség tagjává. A csatlakozás egyszerre volt gazdasági stratégia, külpolitikai orientációváltás és a demokratikus beágyazottság nemzetközi elismerése. A poszt-szalazari Portugália számára a csatlakozás nem pusztán piaci lépést jelentett, hanem az ország „európai” identitásának intézményes megerősítését is; ezt az értelmezést a történeti irodalom egy része hangsúlyozza, más része viszont arra figyelmeztet, hogy az integráció nem oldotta fel automatikusan a társadalmi egyenlőtlenségeket és a regionális különbségeket.
Az 1986-os EGK-csatlakozás után Portugália jelentős strukturális átalakuláson ment keresztül. A közösségi támogatások, a külföldi működőtőke beáramlása és a belső privatizáció nyomán modernizálódott az infrastruktúra: autópályák, vasúti szakaszok, víz-, csatorna- és energia-hálózatok épültek; a pénzügyi szektor deregulációja és a telekommunikáció liberalizációja a szolgáltatások szerkezetét alakította át. A mezőgazdasági foglalkoztatás aránya fokozatosan csökkent, miközben a városi szolgáltatószektor és a feldolgozóipar egyes ágai bővültek. Az oktatási rendszer kiterjedése, az alapfokú iskolázottság emelkedése és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés javulása a jóléti állam kiépülésének irányába mutatott, noha Portugália egy főre jutó GDP-je vásárlóerő-paritáson számolva tartósan az EK/EU-átlag alatt maradt.
A felzárkózási mutatók ellenőrzést igényelnek: a szakirodalomban gyakran idézett adatok szerint Portugália egy főre jutó GDP-je az uniós átlag 50–60%-áról a 2020-as évekre 75–80% körüli szintre emelkedett, de a 2008 utáni adósságválság és a 2011–2014-es kiigazítás jelentős visszaesést okozott. A pontos értékek az Eurostat és az OECD friss adatbázisaiban ellenőrizhetők; jelen alfejezet nem közöl 2025–2026-os statisztikát, mert azok a könyv lezárásakor még nem minden területre állnak rendelkezésre ellenőrzött formában. A gazdasági modernizáció társadalmi következményei kettősek voltak: a középosztály bővülése, a fogyasztási szint növekedése és a városiasodás mellett a belső regionális különbségek – különösen az északi és a déli országrészek, valamint a tengerparti és belső vidékek között – nem szűntek meg, sőt egyes időszakokban nőttek.
A demokratikus Portugália társadalmi szerkezete az 1980-as és 1990-es években jelentősen átalakult. A nők munkaerőpiaci részvétele nőtt, a termékenységi ráta a nyugat-európai mintát követte, és a családszerkezet individualizálódott. A szakszervezeti mozgalom a forradalom utáni erős politikai mobilizációból intézményesült szereplővé vált, a kollektív tárgyalások és a munkajog védelme az alkotmányos garanciák részévé vált. A városi fiatalok, a nőmozgalmak és a vidéki szövetkezetek eltérő tapasztalatai azt mutatják, hogy a demokratizálódás nem egyetlen homogén nemzeti történet, hanem rétegenként és területenként eltérő ritmusú folyamat volt.
A szegfűs forradalom emlékezete a jelenkori Portugália egyik legfontosabb emlékezetpolitikai mezője. Április 25. nemzeti ünnep; a parlamentben és az utcán egyaránt ünneplik a békés hatalomátvételt, a diktatúra végét és a gyarmati háború lezárását. A modern Portugália identitásában a „szegfű” a demokratikus átmenet és az antikoloniális fordulat szimbólumává vált. Ugyanakkor a forradalomhoz kapcsolódó viták sem zárultak le: a dekolonizáció áldozatai, a retornados traumája, az államosítások és a földreform jogi következményei, valamint a PREC időszak erőszakcselekményei ma is történetpolitikai viták tárgyát képezik. A szélsőjobboldali és populista csoportok a 2010-es években a dekolonizációról és a korrupcióról szóló kritikát a forradalom örökségének részleges revíziójára használták fel; ezek a narratívák nem tudományos konszenzust tükröznek, hanem jelenkori politikai álláspontokat.
Az alfejezet elsősorban dokumentált primer forrásokra támaszkodik: az MFA 1974-es programja, az 1976. évi portugál alkotmány eredeti és módosított szövege, az 1986-os csatlakozási okmány, valamint a portugál választási hatóságok közzétett eredményei. Ugyanakkor a forradalom hétköznapi története, a tüntetések dinamikája és a nem intézményesült szereplők (nők, diákok, vidéki munkások, szakszervezeti aktivisták) tapasztalata nagymértékben szóbeli történeti interjúkból, sajtófotókból és korabeli röpiratokból rekonstruálható, amelyek értelmezése természetszerűen vitatott.
A legfontosabb bizonytalanságok: (1) a retornados pontos létszáma és integrációjuk gazdasági hatása; (2) az 1974–1975-ös államosítások és a földreform gazdasági következményeinek számszerűsítése; (3) a dekolonizáció során és a későbbi afrikai polgárháborúkban elkövetett erőszak áldozatainak száma és a felelősség megoszlása; (4) az EGK-csatlakozás hosszú távú felzárkóztató hatásának oksági mértéke, mivel a növekedést más tényezők – belső termelékenységi fordulat, külföldi befektetések, demográfiai folyamatok – is befolyásolták. A statisztikai adatoknál az 1970-es és 1980-as évek nemzeti elszámolásai utólagosan többször átdolgozásra kerültek, ezért a hosszú idősorok összehasonlítása módszertani óvatosságot igényel.
A történetírásban konszenzus van abban, hogy a szegfűs forradalom a zárt egypártrendszer végét hozta, elindította a demokratikus intézmények kiépülését, és Portugáliát visszavezette a nyugat-európai politikai rendszerek közösségébe. Vitatott viszont a PREC megítélése, a dekolonizáció végrehajtásának minősége, az 1976-os alkotmány „szocialista” elemeinek értelmezése, valamint az EGK-tagság hosszú távú társadalmi hatásainak egyenlege.