A nemzetállam-építés hosszú 19. századi folyamatai (A nemzetállamok születése) Európában nem vezettek egyenes úton a demokráciához. Az első világháborút követő válságok, a gazdasági összeomlás, a békeszerződések által okozott revíziós indulatok és a parlamenti rendszerekkel szembeni kiábrándultság több országban olyan mozgalmakat erősített meg, amelyek nyíltan elutasították a liberális demokráciát. Ez az alfejezet a két világháború közötti és a második világháborús diktatúrák kialakulását, ideológiáját és működését tekinti át a nyugat-európai régióban, kiemelten kezelve a fasizmust és a nemzetiszocializmust, a Vichy-rezsim, a Franco- és Salazar-rendszer jellegét, a Holocaustot, valamint az ellenállás és a kollaboráció változatos formáit. A rendszerek nem egységesek, és a történészi besorolásuk ma is vitatott; a fejezet ezért a dokumentált működési mechanizmusokra és a történészi konszenzusra épít, a vitatott minősítéseket attribúcióval jelzi.
Az olasz fasizmus (fascismo) elnevezés a fascio (köteg, nyaláb) szóból ered, és eredetileg a különböző, sokszor baloldali beállítottságú intervenciós és nacionalista csoportok gyűjtőneve volt. Benito Mussolini 1919-ben alapította meg a Fasci Italiani di Combattimento (Olasz Harci Szövetségek) elnevezésű mozgalmat, amely 1921-ben alakult Nemzeti Fasiszta Párttá. A mozgalom keverte a radikális nacionalizmust, a szocializmus egyes elemeinek elutasítását és a korporatív szerveződés ígéretét. A hatalom megszerzése nem pusztán választási úton történt: 1922. októberi „menetelés Rómába” után III. Viktor Emánuel király Mussolinit nevezte ki miniszterelnöknek; a parlamentáris kereteket fokozatosan számolták fel. Az 1924-es Matteotti-gyilkosságot követő válság után Mussolini 1925–1926-ban nyíltan diktatúrát épített ki, betiltotta az ellenzéki pártokat, és az 1926-os „rendkívüli törvényekkel” létrehozta az OVRA politikai rendőrséget. Az olasz fasiszta rezsim nem volt egységesen „totális”: a monarchia, a katolikus egyház (az 1929-es lateráni egyezmény) és a hadsereg bizonyos autonómiát őrzött meg, de a közéletet, a sajtót és a szakszervezeteket egyre inkább a párt ellenőrizte. A történészi irodalomban vita folyik arról, mennyire voltak ezek az önkorlátozások valóságosak, vagy csupán a rezsim túlélési taktikáját szolgálták.
A német nemzetiszocializmus (Nationalsozialismus) az 1919-ben Münchenben alapított Német Munkáspártból nőtt ki, amelyhez Adolf Hitler csatlakozott, és amelyet 1920-ban átkereszteltek Nemzetiszocialista Német Munkáspárttá (NSDAP). A mozgalom kezdetben regionális, bajorországi jelenség volt; az 1923-as müncheni sörpuccs kudarca után Hitler a legális hatalomátvétel stratégiáját választotta. A weimari köztársaság (A weimari köztársaság) gazdasági válsága, a nagykoalíciók felbomlása és a konzervatív elitek taktikai számítása lehetővé tette, hogy Paul von Hindenburg birodalmi elnök 1933. január 30-án kancellárrá nevezze ki Hitlert. A hatalomátvétel nem egyetlen törvénnyel, hanem fokozatosan történt: a Reichstag felgyújtása (1933. február 27.) után rendkívüli rendeletek korlátozták az alapjogokat; a márciusi felhatalmazási törvény (Ermächtigungsgesetz) a kormányt törvényhozói jogkörrel ruházta fel. Az NSDAP 1933 nyarára felszámolta az összes többi pártot és a szakszervezeteket, létrehozta az egypárti államot, majd 1934-ben a „hosszú kések éjszakája” során a párton belüli rivális SA-vezetést is meggyengítette. Hindenburg halála után Hitler a kancellári és elnöki jogköröket egyesítette; a fegyveres erők 1934 augusztusában személyére tettek esküt.
A két rezsimet gyakran a totalitarizmus (totalitarismo) fogalmával írják le; a kategória Hannah Arendt, Carl Friedrich és Zbigniew Brzezinski nyomán terjedt el a hidegháborús politikatudományban, és a történészi használata vitatott. Annyiban hasznos, hogy felhívja a figyelmet a tömegmobilizációra, a propaganda monopóliumára és az erőszak központi szerepére; annyiban viszont félrevezető lehet, hogy a fasiszta Olaszországot és a nemzetiszocialista Németországot túlságosan egységesnek mutatja, és háttérbe szorítja a belső hatalmi versengéseket, a hagyományos elitekkel való kompromisszumokat és az áldozatok passzív vagy aktív viszonyulásának sokféleségét. A szakirodalom egy része ezért ma inkább „fasiszta mozgalmak” és „fasiszta rezsimek” közötti különbséget tesz, illetve a nemzetiszocializmust a maga faji ideológiája miatt külön tárgyalja.
A két rezsim ideológiájában közös volt a liberális parlamentarizmus és a kommunizmus elutasítása, a nemzeti újjászületés mítosza, a vezérelv, a férfiasság és erőszak dicsőítése, valamint a propaganda és a tömeggyűlések használata. A döntő különbséget a nemzetiszocializmus faji alapú, biológiai antiszemitizmusa jelentette: míg az olasz fasizmus kezdetben nem állt faji alapokon, és 1938-ig részben integrálta a zsidó olaszokat, a náci rezsim már az 1920-as évektől a „zsidó világ-összeesküvés” képzetét állította politikája középpontjába, és a hatalomátvétel után azonnal hozzálátott a zsidó állampolgárok jogfosztásához. Az 1938-as olasz faji törvények a német szövetség és a birodalmi logika következményeként értelmezhetők; elfogadásukkal az olasz rezsim is belépett a faji üldözés rendszerébe, bár a deportálások 1943-ig korlátozottak maradtak.
A második világháború alatt a nyugat-európai régióban több, egymástól eltérő autoriter rezsim működött. A francia Vichy-rezsim (régime de Vichy) 1940 júliusában jött létre, miután a német hadsereg legyőzte Franciaországot, és Philippe Pétain marsall teljes felhatalmazást kapott a Nemzetgyűléstől. A rezsim hivatalos neve „État français” (Francia Állam) volt, ami a köztársaság megszüntetését és a hagyományos értékekhez való visszatérés ígéretét fejezte ki. Vichy nem egyszerűen megszállt zóna volt, hanem aktívan együttműködött a náci Németországgal: saját zsidóellenes törvényeket hozott, létrehozta a zsidók összeírását és internálását, és részt vett a deportálásokban. A háború utáni emlékezetpolitikában sokáig terjedt az a mítosz, hogy Franciaország egységesen ellenállt, és a kollaboráció csupán „kisebbség” bűne; a történészi kutatás azonban dokumentálta az állami részvételt. Ugyanakkor a kollaboráció mértékének megítélése vitatott: egyes történészek szerint a Vichy-rezsim a zsidó lakosság egy részének védelmére is törekedett, mások szerint ez csupán utólagos, apologetikus értelmezés. A fejezet a dokumentált tényeket rögzíti: a Vichy-rezsim jogi alapot adott a zsidók állampolgári jogainak megvonásához, és a francia rendőrség részt vett a tömeges letartóztatásokban – például az 1942. júliusi párizsi „Vel’ d’Hiv”-razziában –, amelyek a deportálások előszobáját jelentették.
A spanyol franquismo (francoizmus) Francisco Franco tábornok nevéhez kötődik. A spanyol polgárháború (1936–1939) után hatalomra jutott rezsim egészen Franco 1975-ös haláláig fennállt, tehát a második világháború alatt és azon túl is. A rezsim ideológiája keverte a katonai tekintélyelvet, a nacional-katolicizmust és a fasiszta jellegű Falange mozgalom egyes elemeit. A besorolása vitatott: egyes történészek a fasizmus egyik formájának tekintik, mások inkább konzervatív, katonai diktatúrának, megint mások a két típus közötti átmenetnek. Annyi dokumentált, hogy a rezsim a polgárháború alatt és után tömeges repressziót hajtott végre: a becslések szerint a háború utáni években több tízezer embert végeztek ki, több százezret börtönöztek be, és a „nemzeti mozgalom” szervezetei, a katonai bíróságok, valamint a cenzúra biztosították az ellenőrzést. A második világháborúban Spanyolország hivatalosan nem hadviselő fél volt, de Franco a náci Németországnak és a fasiszta Olaszországnak gazdasági és politikai támogatást nyújtott, 1941 és 1943 között pedig a Kék Hadosztály nevű önkéntes egységet küldte a szovjet frontra. A háború fordulópontja után a rezsim fokozatosan igyekezett elhatárolódni a tengelyhatalmaktól, amit a szövetségesek a hidegháborús környezetben hallgatólagosan elfogadtak.
Portugáliában António de Oliveira Salazar 1932-től miniszterelnökként, 1933-tól az új alkotmány alapján építette ki az Estado Novo („Új Állam”) nevű rendszert. A rezsim korporatív, katolikus ihletésű, erősen nacionalista és antiliberális volt, de a történészi konszenzus szerint nem a fasizmusból nőtt ki; inkább a hagyományos katolikus konzervativizmus és a tekintélyelvű államfelfogás sajátos portugál változata. Salazar hosszú hatalma alatt felszámolta a pártversenyt, korlátozta a szakszervezeteket és a sajtószabadságot, és fenntartotta a gyarmati birodalmat. A második világháborúban Portugália semleges maradt, ugyanakkor gazdasági és stratégiai szempontból mindkét oldallal kapcsolatban állt; az azori-szigeteki bázisokat a szövetségesek használták, miközben a rezsim a német iparnak is szállított egyes nyersanyagokat. A salazari rendszert a kortárs megfigyelők közül sokan „autoriternek” és „korporatívnak” nevezték, nem feltétlenül „fasisztának”; ez a minősítés azonban ma is vita tárgya, és a rezsim saját propagandája igyekezett elhatárolni magát a náci Németországtól.
A Holocaust (a magyar szakirodalomban néha „soá” néven is emlegetett) a nemzetiszocialista Németország által kezdeményezett, államilag szervezett, faji alapú üldözés és tömeges megsemmisítés volt, amely elsősorban az európai zsidóságot célozta. A ténye nem vitatható: a történészi konszenzus és a nemzetközi bírósági ítéletek egyaránt dokumentálják. A rezsim politikája fokozatosan radikalizálódott. Az 1933-as hatalomátvétel után a zsidó közösséget bojkottálták, a zsidó köztisztviselőket elbocsátották; az 1935-ös nürnbergi törvények megfosztották a német zsidókat állampolgári jogaiktól, és megtiltották a „német vérű” és „zsidó” házasságot. A háború kitörése után a megszállt területeken a zsidókat gettókba kényszerítették, és a keleti fronton a német Einsatzgruppen (bevetési csoportok) tömeges kivégzéseket hajtottak végre.
A döntő fordulatot a történetírás 1941 második felére teszi, amikor a rezsim vezetői – a dokumentáltak szerint – megkezdték a megsemmisítő táborok kiépítését és a deportálások koordinálását. Az 1942. januári wannseei konferencia jegyzőkönyve a „zsidókérdés végső megoldásának” közigazgatási megszervezését rögzíti; a konferencia nem feltétlenül a döntés pillanata volt, hanem a már folyamatban lévő intézkedések összehangolása. A megsemmisítő táborok – Auschwitz-Birkenau, Treblinka, Sobibór, Bełżec, Chełmno és Majdanek – dokumentáltan működtek, és gázkamrákkal, valamint tömeges kivégzésekkel öltek meg embereket. Az áldozatok zöme lengyelországi és kelet-európai zsidó volt, de a deportálások kiterjedtek egész Nyugat-Európára is: Franciaországból, Belgiumból, Hollandiából, Olaszországból, Németországból és más országokból szerveztek vonatokat. A Vichy-rezsim, a fasiszta Olaszország 1943–45 közötti bábállama, és a megszállt országok egyes helyi hatóságai is részt vettek az üldözésben.
A zsidó áldozatok számát a történészi konszenzus 5 és 6 millió közé teszi; a pontos szám nem ismert, mert a források hiányosak, és a halálos áldozatok egy részét nem jegyezték fel név szerint. A nürnbergi perben használt becslés 6 millió volt; a későbbi kutatások ezt nagyságrendben megerősítették, de az egyes országokra lebontott adatok eltérnek. A roma és szinti áldozatok becslése 220 000 és 500 000 közötti; a fogyatékos emberek elleni, úgynevezett T4-program keretében meggyilkoltak száma 200 000 és 300 000 közötti. Emellett a nemzetiszocialista rezsim több millió szovjet hadifoglyot, lengyel civileket, politikai ellenállókat, homoszexuálisokat és Jehova tanúit üldözte, illetve gyilkolt meg; ezen csoportok áldozatszámai szintén becslések és a források függvényében vitatottak.
A Holocaust nem volt ismeretlen a kortárs nyugat-európai társadalmak előtt. A szövetséges hatalmak tudtak a tömeges kivégzésekről, bár a megsemmisítő táborok teljes mértékét a háború vége felé ismerték fel. A pogromoktól és deportálásoktól való félelem sokakat hallgatásra kényszerített, másokat ellenállásra ösztönzött. A háború utáni emlékezetben hosszú ideig a nemzeti áldozatok és a hősies ellenállás került előtérbe, a zsidó áldozatok sajátos szenvedése pedig gyakran háttérbe szorult. Ez az emlékezetpolitikai torzítás a 20. század végén és a 21. század elején vált a nyilvános viták tárgyává.
A második világháború alatti Nyugat-Európában az ellenállás (franciául résistance, olaszul resistenza, németül Widerstand) és a kollaboráció (franciául collaboration) kategóriái gyakran leegyszerűsítik a mindennapi valóságot. A legtöbb ember túlélni próbált, és a teljes együttműködéstől a teljes szembenállásig széles skála létezett. A fejezet ezért a dokumentált formákat mutatja be, kerülve a kollektív ítéleteket.
Az ellenállás országonként eltérő volt. Franciaországban a Szabad Franciaország (Forces françaises libres) Londonból, Charles de Gaulle vezetésével működött; belső szinten a különböző földalatti mozgalmak – kommunista, gaullista, szocialista, kereszténydemokrata és katonai csoportok – 1943-ra egyesültek a Conseil National de la Résistance (CNR) keretében. A maquis fegyveres csoportjai szabotázsakciókat hajtottak végre, és segítették a szövetségeseket az 1944-es normandiai partraszállás után. A szembenállás ára magas volt: a letartóztatott ellenállókat kínvallatták, koncentrációs táborokba hurcolták, vagy kivégezték. Az olasz Resistenza 1943-ban erősödött meg, miután a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, és Mussolinit megfosztották hatalmától; a partizánmozgalom az ország északi részén, a német megszállás alatt bontakozott ki. A németországi ellenállás kisebbségi jelenség volt: ide tartoztak a Weiße Rose (Fehér Rózsa) egyetemista csoport tagjai, a katonai ellenzék egyes körei, valamint az 1944. július 20-i Hitler elleni merénylet résztvevői. Az osztrák ellenállás az 1938-as Anschluss után elszigetelt, kisebb csoportokra korlátozódott; a háború utáni osztrák politika azonban sokáig hangsúlyozta a „náci áldozat” szerepet, amit a történetírás ma kritikusan kezel (A második köztársaság és a semlegesség).
A kollaboráció szintén sokszínű volt. A leglátványosabb az állami együttműködés volt: a Vichy-rezsim Franciaországban, a Salòi Köztársaság Észak-Olaszországban, valamint a megszállt országok egyes közigazgatási szervei. A helyi szintű együttműködés magában foglalta a feljelentéseket, a gazdasági beszállítást, a rendőri segédkezést a deportálásoknál és a fegyveres milíciákat. A motivációk között szerepelt a meggyőződés, a félelem, az opportunizmus és a túlélési kényszer; a háború utáni megtorlások sokszor nem tudták igazságosan felmérni ezeket az árnyalatokat. A történetírásban máig vita folyik arról, mennyire volt széleskörű a kollaboráció az egyes társadalmakban, és mennyire befolyásolta azt a megszálló hatalom politikája.
A semleges országok sem voltak egységesen ártatlanok. Svájc hivatalosan semleges maradt, de gazdasági kapcsolatokat tartott fenn a náci Németországgal, elfogadta a náci kényszermunka eredményét, és korlátozta a zsidó menekültek befogadását; a svájci menekültpolitika a háború alatt sok embert visszafordított a határon, ami a halálos üldözés elől való menekülést lehetetlenítette el. A svájci hatóságok döntéseit dokumentálták, de a döntések felelősségének megítélése a háború utáni vagyonviták és a 2000-es évek történészi bizottságainak munkája során vált vitatottá. A spanyol és portugál semlegesség hasonlóképpen nem jelentett teljes elzárkózást: Franco és Salazar rezsimje a háború alatt a tengelyhatalmakkal is fenntartott gazdasági és politikai kapcsolatokat, miközben a szövetségesekkel is tárgyalt.
A második világháború kimenetele a diktatúrák sorsát is megpecsételte: a nemzetiszocialista Németország és a fasiszta Olaszország katonailag összeomlott, a Vichy-rezsim megszűnt, a Franco- és Salazar-rendszer viszont túlélte a háborút. Franco haláláig, 1975-ig hatalmon maradt; Salazar rendszere 1974-ig, a szegfűs forradalomig fennállt. Ez a különbség rávilágít arra, hogy a második világháború utáni demokratikus konszolidáció Nyugat-Európában nem volt automatikus, és a diktatórikus örökségekkel való szembenézés országonként eltérő ütemben zajlott.
Az itt tárgyalt események kronológiája és a fő intézményi mechanizmusok jól dokumentáltak: a nürnbergi per iratai, a náci és fasiszta államigazgatás fennmaradt aktái, a megszálló hatóságok rendeletei, a deportálási listák, valamint a túlélők visszaemlékezései és peres eljárások jegyzőkönyvei mind elsődleges források. A szöveg a nemzetközi történetírás konszenzusos szintéziseire támaszkodik, így például a Holocausttel foglalkozó nagy összefoglalókra (Raul Hilberg, Saul Friedländer, valamint az intézményi archívumok adatbázisaira). Ugyanakkor a szerző nem hivatkozik konkrét levéltári jelzetekre; az itt szereplő számok a leggyakrabban használt becsléseken alapulnak, és ahol a szakirodalomban eltérés van, a főbb álláspontokat jelezzük.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők: az áldozatok pontos száma nem ismert, és a becslések a források hiánya miatt eltérnek; a kollaboráció mértékének megítélése országonként és társadalmi csoportonként változik, és a háború utáni emlékezetpolitika sokáig torzította a képet; a fasiszta, illetve autoriter rezsimek tipológiája a történészek között továbbra is vitatott; a „totalitarizmus” fogalmának használhatósága szintén vita tárgya. A Holocaust ténye és a nemzetiszocialista rezsim felelőssége a történészi konszenzus szerint nem vitatható, de az egyes résztvevők, intézmények és társadalmi csoportok felelősségének pontos terjedelme továbbra is kutatás tárgya. A tagadó állításokat a szakirodalom nem tekinti tudományos álláspontnak, így e fejezet sem tárgyalja őket vitapartnerként.