A második világháború utáni Nyugat-Európa politikai rendjét három, egymással összefonódó folyamat alakította: a diktatúrákkal szemben megszilárduló alkotmányos demokrácia, a jóléti állam kiépülése, valamint az európai integráció intézményesülése. Ezek a folyamatok nem csupán egyes országok belső ügyei voltak, hanem a hidegháború megosztott kontinensén kialakuló „nyugati” politikai-gazdasági modell pillérei. Ahol a demokrácia a világháború előtt összeomlott – Németországban, Olaszországban, Spanyolországban és Portugáliában –, ott a háború után eltérő utakon, eltérő időpontokban állt helyre, és a diktatúrák tapasztalatai közvetlenül formálták az új alkotmányos berendezkedést. Az 1970-es évek közepén pedig a dél-európai autoriter rendszerek bukása újabb demokratizálódási hullámot indított el, amelyet a kutatók egy része a „harmadik demokratizálódási hullám” részeként értelmez.
A második világháború során a nyugat-európai országok jelentős része vagy náci megszállás alatt állt, vagy olyan kollaboráns rezsimek irányították, amelyek felszámolták a parlamenti demokráciát. A felszabadulás után a politikai élet újjászervezése több szakaszban zajlott. A nyugati szövetségesek által megszállt Németországban és Ausztriában a győztes hatalmak ellenőrzése alatt indult meg az intézményi újjáépítés; Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában és más országokban a száműzetésből visszatérő kormányok és a háború alatt működő ellenállási mozgalmak képviselői alakították az átmeneti hatalmat. A Weimari Köztársaság összeomlása és a náci hatalomátvétel tapasztalata nyomán a nyugatnémet alkotmányozók különös figyelmet fordítottak a demokratikus intézmények stabilitására: a német alaptörvény (Grundgesetz, 1949) bevezette a konstruktív bizalmatlansági indítványt, az alkotmánybíróság intézményét, valamint a szélsőséges pártok betiltásának lehetőségét. Olaszországban az 1948-as köztársasági alkotmány a monarchia eltörlése után erős parlamentet és arányos választási rendszert hozott létre, miközben a katolikus egyház és a baloldali pártok közötti kompromisszum tükröződött a szociális jogok kiterjedt felsorolásában. Franciaországban a háború utáni negyedik köztársaság (1946) parlamentáris rendszere instabilnak bizonyult, és 1958-ban az algériai válság körülményei között Charles de Gaulle visszatérése az ötödik köztársaság elnöki-parlamentáris modelljéhez vezetett; ez a váltás része volt annak a folyamatnak, amelyben a háború utáni demokráciák a saját történelmi tapasztalataikhoz igazították intézményeiket.
A demokratikus újjáépítés részeként a megszállt országokban kollaborációval kapcsolatos eljárások (épuration, zuivering, denazifikáció) zajlottak. Ezek az eljárások országonként eltérő mélységűek voltak: Franciaországban és Belgiumban a háború utáni első években több ezer eljárás indult, de a hidegháború fokozódásával sok ügyet lezártak vagy enyhítettek; Nyugat-Németországban a szövetségesek által irányított denacifikálási programot fokozatosan a német hatóságok vették át, és a gyakorlatban sok egykori funkcionárius visszatérhetett a közigazgatásba, az igazságszolgáltatásba vagy a gazdasági életbe. A történeti kutatás ezt a folyamatot ma már nem egyszerűen a „megtisztulás” sikereként vagy kudarcaként értelmezi, hanem olyan társadalmi-politikai kompromisszumként, amely egyszerre tette lehetővé az állam működőképességének helyreállítását és a múltfeldolgozás elhalasztását. A náci Németország és a kollaboráns rezsimek által elkövetett tömeges erőszak, a Holocaust ténye a nemzetközi bírósági ítéletekben (nürnbergi per, 1945–1946) dokumentált, de a nyugat-európai társadalmak széles körű szembesülése a bűnrészesség különböző formáival csak az 1960–1980-as években vált szélesebb társadalmi vitává. Ebben a folyamatban az áldozatok és a túlélők tanúvallomásai, a helyi közösségek emlékezeti munkája és a történettudomány forrásfeltárása egyaránt szerepet játszott.
A hidegháború kezdete a nyugat-európai demokráciák megszilárdulásának keretét is megszabta. A Szovjetunió által ellenőrzött kelet-európai államokban kiépülő kommunista diktatúrákkal szemben a nyugati államok katonai szövetsége, a NATO (1949) és a gazdasági újjáépítést támogató Marshall-terv (1948–1952) a nyugati demokratikus rendszerek külső megerősítését szolgálta. A Marshall-segély nem csupán tőkeinjekció volt, hanem a gazdasági együttműködés intézményesítésének kezdete is, amely az európai integráció irányába mutatott. A nyugat-európai országokban a kommunista pártok nyugaton is jelen voltak, különösen Franciaországban és Olaszországban, ahol jelentős választói bázissal rendelkeztek, de a hidegháborús lojalitás és a belső politikai verseny határai egyértelművé tették, hogy a hatalomgyakorlás parlamentáris keretek között történik. A demokrácia stabilitását az is növelte, hogy a szélsőjobboldali, revansista vagy fasiszta csoportok a háború után marginalizálódtak, bár nem tűntek el teljesen: egyes országokban – például Olaszországban a neofasiszta Movimento Sociale Italiano (MSI), Németországban a szocialista birodalmi párt vagy később a NPD – a törvényes keretek között működtek, és a politikai rendszer időnként válságokkal szembesült.
A második világháború utáni nyugat-európai demokráciák egyik legjellegzetesebb intézményi újítása a jóléti állam (welfare state, État-providence, Wohlfahrtsstaat, stato sociale, estado de bienestar) kiépítése volt. A kifejezés a második világháború idején terjedt el, de a szociális biztonság eszméje és gyakorlata korábbi előzményekre nyúlik vissza: a 19. század végi Bismarck-féle társadalombiztosítás Németországban, a brit szegénytörvények hagyománya, valamint a két világháború közötti szociálpolitikai kísérletek mind alakították a háború utáni modelleket. A fordulópontot a brit Beveridge-jelentés (Social Insurance and Allied Services, 1942) jelentette, amely a társadalombiztosítás átfogó, a „bölcsőtől a sírig” terjedő rendszerét javasolta, és a háború utáni brit munkáspárti kormány ezt részben megvalósította az NHS (National Health Service, 1948) létrehozásával, a társadalombiztosítás kiterjesztésével és az oktatási reformokkal. A brit jóléti állam mintája azonban nem volt kizárólagos: a kontinentális országokban más hangsúlyokkal épült ki a szociális védelem.
Németországban a háború utáni gazdaságpolitika a szociális piacgazdaság (soziale Marktwirtschaft) koncepciójára épült, amely a piaci verseny és a szociális kiegyenlítés összekapcsolását hirdette. A koncepcióhoz kapcsolódó gazdasági miniszter, Ludwig Erhard neve gyakran a német gazdasági csoda (Wirtschaftswunder) szimbólumává vált, ám a történészi értékelés szerint a gyors növekedéshez a Marshall-segély, a világgazdasági konjunktúra, a tőkefelhalmozás és a munkaerő-kínálat (beleértve a kelet-európai menekülteket és a vendégmunkásokat) egyaránt hozzájárult. A jóléti állam intézményei Németországban a társadalombiztosítási elven alapultak, azaz a járulékfizetéshez kötött ellátások domináltak, szemben a brit rendszer adófinanszírozott, univerzálisabb megközelítésével. Franciaországban a háború utáni társadalombiztosítási rendszer a foglalkozási csoportok szerint szerveződött, és az állami szerepvállalás a családpolitikában, a lakhatásban és az oktatásban is kiterjedt volt. A kisebb országok – Belgium, Hollandia, a skandináv államok – saját modelljeiket alakították ki: a skandináv országokban az univerzális, adóalapú ellátások és az állami szolgáltatások domináltak, míg a Benelux államokban a konzociációs politikai rendszerrel összhangban a szociális partnerek közötti tárgyalásos mechanizmusok erősödtek meg.
A jóléti állam kiépülése szorosan összefüggött a keynesi gazdaságpolitikával, amely a teljes foglalkoztatottságot, a kereslet élénkítését és az állami beavatkozást tekintette a gazdasági stabilitás eszközének. Ez a politika a háború utáni évtizedekben széles körű – bár nem teljes – konszenzust élvezett a nyugat-európai kormányok körében, függetlenül attól, hogy szociáldemokrata, kereszténydemokrata vagy konzervatív erők voltak hatalmon. A gazdasági növekedés üteme az 1950–1973 közötti időszakban – amelyet egyes közgazdászok „aranykornak” neveznek – lehetővé tette a szociális kiadások jelentős bővítését anélkül, hogy a redisztribúció politikai törésvonalakat robbantott volna. A társadalmi egyenlőtlenségek csökkentek, a szegénység aránya mérséklődött, és a fogyasztói társadalom kiterjedt a munkásosztály jelentős részére is. Ugyanakkor a jóléti állam hatásai nem voltak egyenletesek: a nők helyzete javult az oktatás és a munkaerőpiac terén, de a családpolitika gyakran a hagyományos nemi szerepeket erősítette; a bevándorlók és a vendégmunkások pedig sok esetben kimaradtak az állampolgársághoz kötött szociális jogokból, ami a későbbi integrációs viták egyik forrása lett.
A jóléti állam tudományos értékelésében a dán szociológus, Gøsta Esping-Andersen 1990-ben megjelent tipológiája nagy hatást gyakorolt, amely a jóléti rezsimeket liberális, konzervatív-korporatív és szociáldemokrata modellekre osztotta. Ezt a tipológiát később sokan bírálták, finomították, kiegészítették a mediterrán vagy „déli” modellel, és vitatják, hogy mennyire alkalmas a valóság leírására. A vitatott értelmezés jellege miatt fontos hangsúlyozni, hogy a jóléti állam nem egységes nyugat-európai intézmény volt, hanem országonként eltérő történelmi kompromisszumok eredménye, amelyeket a munkaadói és munkavállalói szervezetek ereje, a vallási hagyományok, a bürokratikus kultúra és a nemzetközi hatások egyaránt formáltak.
Az 1970-es évek közepétől a keynesi konszenzus megtorpant. Az 1973-as és 1979-es olajválság, a Bretton Woods-i rögzített árfolyamrendszer összeomlása, a növekvő infláció és a munkanélküliség együttese – a stagfláció – aláásta a teljes foglalkoztatottságba vetett bizalmat. A jóléti állam költségei egyre inkább a politikai viták középpontjába kerültek: a konzervatív és neoliberális kritikusok szerint a jóléti rendszer túl nagy állami kiadásokkal, bürokráciával és a piaci ösztönzők torzításával járt; a baloldali és szakszervezeti álláspontok viszont a szociális vívmányok védelmét, a növekvő egyenlőtlenségek elleni fellépést és a strukturális munkanélküliség kezelését hangsúlyozták. Ettől kezdve a jóléti állam reformja, átalakítása vagy leépítése folyamatos politikai napirenddé vált, és a nyugat-európai demokráciák belső konfliktusainak egyik állandó elemét képezte.
Az európai integráció gondolata a két világháború között és a második világháború alatt több, egymással versengő elképzelésben jelent meg, de a háború utáni intézményesülés közvetlen politikai indítékai a francia–német megbékélés, a német ipari kapacitások ellenőrzése, a szovjet befolyás ellensúlyozása és a nyugat-európai gazdasági újjáépítés összehangolása voltak. A folyamat első jelentős állomása a francia külügyminiszter, Robert Schuman nevéhez fűződő 1950-es nyilatkozat volt, amely a szén- és acélipar közös irányítását javasolta. Ennek nyomán jött létre 1951-ben az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK; European Coal and Steel Community), amely hat állam – Belgium, Hollandia, Luxemburg, Franciaország, Nyugat-Németország és Olaszország – részvételével a hadiipar szempontjából kulcsfontosságú ágazatokat helyezte közös felügyelet alá. Ez a lépés a történeti értékelés szerint szándékosan „szupranacionális” jelleget kapott, vagyis a tagállamok a szuverenitásuk egy részét közös intézményekre ruházták át.
A gazdasági integráció elmélyítését az 1957-es Római Szerződések hozták meg, amelyek létrehozták az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) és az Európai Atomenergia-közösséget (Euratom). Az EGK célja a vámunió megvalósítása, a közös agrárpolitika kialakítása, valamint a négy szabadság – az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása – fokozatos bevezetése volt. Az integráció intézményi szerkezete már ekkor magában foglalta a tagállamok képviselőiből álló Tanácsot, a független tagokból álló Bizottságot, a nemzetek feletti bíróságot, valamint a kezdetben csak konzultatív szerepű Parlamentet. A szupranacionalizmus és a kormányköziség közötti feszültség az integráció egész történetét végigkíséri: a szupranacionális intézmények a közös érdekeket és a jogegységesítést képviselik, míg a kormányközi elemek a nemzeti szuverenitás védelmét szolgálják. A történettudományban vitatott, hogy az integráció motorja elsősorban a gazdasági érdek, a geopolitikai kényszer vagy az értékközösség volt-e; a neofunkcionalista iskola a gazdasági együttműködésből fakadó „továbbgyűrűző” hatásokat hangsúlyozza, míg a liberális intergovernmentalista értelmezés a nemzeti kormányok racionális érdekkövetését és az alkudozást helyezi a középpontba.
Az integráció első évtizedeiben a tagállamok gazdasági növekedése és a kereskedelem bővülése szorosan összefüggött a közös piac kialakításával. A közös agrárpolitika azonban hosszú távú viták forrása lett: a mezőgazdasági támogatások rendszere a francia mezőgazdasági termelők érdekeit szolgálta, ugyanakkor a költségvetés aránytalan terheit a nettó befizető tagállamok viselték, ami különösen az Egyesült Királyság 1973-as csatlakozása után vált élessé. A bővítések során a demokrácia kritériuma fokozatosan beépült az integráció feltételrendszerébe: az 1960–1970-es években az EGK-hoz csak olyan államok csatlakozhattak, amelyek parlamentáris demokráciának minősültek, bár a tagság belső demokrácia-deficitje – az Európai Parlament korlátozott hatásköre – már ekkor vita tárgya volt. A diktatúrák alatt álló Spanyolország és Portugália tagsági kérelme évtizedekig váratott magára, és a demokratikus átmenetük után csak az 1980-as években nyertek felvételt (Spanyolország és Portugália 1986-ban). Görögország 1981-es csatlakozása szintén az ezredesek diktatúrájának bukását követte, ami jelzi, hogy az integráció és a demokrácia között szoros politikai kapcsolat alakult ki: a tagság perspektívája elősegítette a demokratikus konszolidációt, a tagság pedig intézményi és gazdasági keretet adott az új demokráciáknak.
Az 1970-es évek közepén a dél-európai autoriter rendszerek szinte egyszerre omlottak össze, és ez a folyamat a huszadik századi demokratizálódási hullámok egyik legtöbbet elemzett esetévé vált. A portugál Estado Novo diktatúráját 1974. április 25-én a szegfűs forradalom (Revolução dos Cravos) buktatta meg, amelyet a hadsereg egy része indított el, és amely széles társadalmi mozgósítással párosult. A forradalmat követő átmenet radikális szakasza az államosításokkal, a gyarmati háborúk lezárásával és a társadalmi forrongással járt együtt; a demokratikus intézmények stabilizálódása csak az 1975 utáni mérsékelt irányváltás és az 1976-os alkotmány elfogadása után következett be. A portugál átmenet sajátossága, hogy a hadsereg kulcsszerepet játszott, a folyamatot forradalmi dinamika jellemezte, és a dekolonizáció – Angola, Mozambik, Bissau-Guinea függetlensége – szorosan összekapcsolódott a rendszerváltással. A gyarmati örökség és a hazatérő telepesek (retornados) integrációja hosszú távú társadalmi feszültségeket hagyott maga után, amelyeket a későbbi portugál politika és emlékezetpolitika is tükröz.
Spanyolországban a Franco-rendszer (franquismo) nem bukott meg látványosan, hanem a diktátor 1975. novemberi halála után fokozatos, tárgyalásos átmenet zajlott. Az átmenet kulcsfigurája I. János Károly király és Adolfo Suárez miniszterelnök volt, akik a reformista szárnnyal együttműködve az 1976–1978 közötti években a régi rend intézményeinek lebontását és új, demokratikus alkotmány elfogadását irányították. Az 1978-as spanyol alkotmány a parlamenti monarchiát, az autonóm közösségek rendszerét és az alapjogok kiterjedt katalógusát vezette be. Az átmenet azonban kompromisszumokkal járt: a Franco-korszak elkövetőinek büntetőjogi felelősségre vonása elmaradt, és az 1977-es amnesztiatörvény a „feledés paktumaként” (pacto del olvido) vonult be a spanyol emlékezetpolitikai vitákba. A 2000-es években indult „történelmi emlékezet” (memoria histórica) mozgalom ezt a hallgatást kérdőjelezte meg, és a tömegsírok exhumálása, valamint a Franco-korszak áldozatainak elismerése körüli viták a mai napig politikai törésvonalat képeznek. A spanyol átmenet értékelése a történészi irodalomban megosztott: egyes szerzők a demokratikus konszolidáció sikerét hangsúlyozzák, mások az átmenet „felejtő” jellegét bírálják, és rámutatnak, hogy a rendőrségi erőszak, a baszk és katalán nacionalista mozgalmak, valamint a gazdasági válság kihívásai ellenére a demokrácia intézményei megszilárdultak ugyan, de a múltfeldolgozás hiányosságai a jelenkori konfliktusokban is lecsapódnak.
Görögországban az ezredesek diktatúrája (1967–1974) a ciprusi válság nyomán omlott össze 1974 júliusában, és a politikai vezetés átadása a Konstantin Karamanlisz vezette polgári kormánynak viszonylag gyors és békés átmenetet eredményezett. A görög eset annyiban hasonlít a portugálhoz, hogy a hadsereg szerepe meghatározó volt a diktatúra bukásában, de a demokratikus konszolidáció itt kevésbé radikális formában zajlott, és az 1975-ös köztársasági alkotmány megerősítette a parlamentáris berendezkedést. A görög átmenet ugyanakkor nem volt mentes a feszültségektől: a monarchia eltörlése, a kommunista párt legalizálása és a Törökországgal fennálló konfliktus mind olyan kérdések voltak, amelyek a belső politikai vitákat és a nemzetközi kapcsolatokat is alakították.
A dél-európai demokratizálódási hullámot a politikatudomány és a történettudomány többféleképpen értelmezi. A Samuel P. Huntington nevéhez fűződő „harmadik hullám” tézis a globális összefüggéseket hangsúlyozza, míg a Philippe C. Schmitter és Guillermo O’Donnell által kidolgozott tranzitológiai megközelítés az átmenetek belső dinamikájára, a tárgyalásokra és az elitek közötti paktumokra összpontosít. A történészek egy része rámutat, hogy a dél-európai demokratizálódás nem egyszerűen a hidegháborús nyugati modellre való áttérés volt, hanem sajátos, a helyi társadalmi-gazdasági feltételekből, a munkásmozgalom, a diák-mozgalom és a regionális nacionalizmusok erejéből fakadó folyamat. A gazdasági növekedés, az urbanizáció, a turizmus és a külföldi munkavállalás tapasztalatai az 1960–1970-es években aláásták a diktatúrák hagyományos társadalmi bázisát, és előkészítették a demokratikus átmeneteket. Ugyanakkor a demokratikus konszolidáció nem volt automatikus: Portugáliában a forradalom utáni gazdasági válság és a szakszervezeti radikalizmus, Spanyolországban a baszk ETA erőszakos kampánya és a hadsereg puccskísérlete (1981), Görögországban pedig a ciprusi konfliktus és a török feszültség egyaránt próbára tette az új demokráciákat.
A háború utáni nyugat-európai demokráciák és a jóléti állam kiépülése, valamint az európai integráció nem egymástól független folyamatok voltak, hanem kölcsönösen erősítették egymást. Az alkotmányos demokrácia megszilárdulása biztosította a jóléti állam politikai legitimációját, a jóléti állam pedig csökkentette a társadalmi feszültségeket és kiszélesítette a demokrácia társadalmi bázisát. Az európai integráció a gazdasági növekedés és a béke fenntartásának intézményes keretét adta, és a tagság perspektívája hozzájárult a dél-európai diktatúrák lebontásához. Ugyanakkor mindhárom folyamat belső feszültségeket is hordozott: a jóléti állam pénzügyi fenntarthatósága már az 1970-es években megkérdőjeleződött, az integráció demokrácia-deficitje és a nemzeti szuverenitás visszaszorulása vitákat váltott ki, a dél-európai átmenetek pedig a múltfeldolgozás és a társadalmi igazságosság kérdéseit hagyták nyitva. Ezek a feszültségek a 21. század elején is meghatározzák a nyugat-európai politikai rendszerek vitáit, és a jelenkori demokrácia, jóléti állam és integráció kritikus szemlélete elképzelhetetlen e három folyamat történeti összefüggéseinek ismerete nélkül.
Az alfejezetben tárgyalt folyamatok rekonstrukciója elsősorban az alábbi forrástípusokra támaszkodik: alkotmányszövegek és törvények (pl. az 1949-es német alaptörvény, az 1948-as olasz alkotmány, az 1978-as spanyol alkotmány), nemzetközi szerződések (pl. a Római Szerződés), statisztikai évkönyvek, parlamenti jegyzőkönyvek, pártprogramok, valamint a korszak szereplőinek visszaemlékezései és naplói. A jóléti állam hatásainak mérése – például a szegénység csökkenésére vagy az egyenlőtlenségek alakulására vonatkozó adatok – a nemzeti statisztikai hivatalok és nemzetközi szervezetek (OECD, Eurostat) becslésein alapul, és módszertani vitáktól terhelt: a jövedelmi egyenlőtlenség mutatói, a szegénységi küszöbök meghatározása és a háztartási jövedelmek összehasonlítása eltérő eredményekre vezethet. A gazdasági növekedésre vonatkozó adatok a történeti statisztika becslései, és a második világháború utáni évtizedekre vonatkozóan országonként eltérő megbízhatóságúak.
A náci múlt feldolgozásával, a kollaborációval és a jóléti állam kiépítésével kapcsolatos történészi értékelések nem egységesek: például a denacifikálás mélységének megítélése, a Marshall-terv tényleges gazdasági hatása, vagy a jóléti állam szerepe a társadalmi egyenlőtlenségek alakulásában folyamatos kutatási vita tárgya. Az európai integráció történetéről szóló szakirodalomban az elméleti keretek – neofunkcionalizmus, intergovernmentalizmus, posztfunkcionalizmus – versengése azt jelenti, hogy ugyanazon események (pl. az 1965-ös üres szék politikája vagy a közös agrárpolitika kialakítása) eltérő magyarázatokat kapnak. A dél-európai demokratizálódás elemzése szintén megosztott: a tranzitológiai iskola a elitpaktumokat, a strukturális megközelítés a gazdasági-társadalmi feltételeket, a posztkoloniális kritika pedig a nyugati hatalmak és a helyi elitek szerepét hangsúlyozza. A források hozzáférhetősége korlátozott: a hidegháború időszakának titkos diplomáciai iratai, a diktatúrák belső dokumentumai és a jóléti intézmények belső működésére vonatkozó iratok részben még mindig zártak vagy hiányosak. Ezért az alfejezetben szereplő általánosítások csak a jelenlegi kutatási állapot tükrében érvényesek, és az egyes országokra vonatkozó konkrét állítások ellenőrzése további, országspecifikus szakirodalmat igényel.