Az iparosodás és a városiasodás a nyugat-európai társadalmak hosszú 19. századi átalakulásának két, egymástól elválaszthatatlan folyamata. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan vált a brit szigeteken kibontakozó technológiai és szervezeti újítások sorozata regionális léptékű, majd kontinentális mintázattá, miközben a termelés, a munka, a településszerkezet és a társadalmi osztályok viszonyai alapvetően átalakultak. A téma közvetlen előzménye annak a jóléti államnak és demokratikus berendezkedésnek, amelyet A háború utáni demokráciák és a jóléti állam tárgyal; az iparosodás és a városiasodás során keletkezett társadalmi feszültségek, munkásmozgalmi követelések és állami beavatkozási kísérletek nélkül a 20. századi szociális állam intézményei nem érthetők meg. A folyamat azonban nem volt sem egységes, sem szükségszerű: a kilenc mai állam területén eltérő ütemben, eltérő intézményi keretek között és nagyon különböző társadalmi következményekkel zajlott.
A történészi konszenzus szerint az iparosodás (industrialisation) első, tartósan önfenntartó hulláma a 18. század második felében a Brit-szigeteken bontakozott ki, és a 19. század első felében vált meghatározóvá. A kifejezés – ipari forradalom (Industrial Revolution) – maga is vitatott: a történészek egy része óva int attól, hogy a fogalom hirtelen, robbanásszerű átalakulást sugalljon, míg mások a változás sebességét és mélységét hangsúlyozzák. Konszenzus van abban, hogy a brit iparosodás nem egyetlen találmány következménye volt, hanem egymással összefüggő folyamatok eredménye: a mezőgazdasági termelékenység növekedése, a népességnövekedés, a tőkefelhalmozás, a nyersanyag- és felvevőpiacok elérhetősége, valamint a jogi és intézményi feltételek együttese.
A protoindusztrializáció korszakában – a 17–18. században – a vidéki háztartások már piacra termelő textilipari munkát végeztek, gyakran kereskedő-vállalkozók megbízásából. Ez a kiadási rendszer (putting-out system) a munkaerő és a tőke olyan kapcsolatát alakította ki, amelyre a későbbi gyáripari szervezet részben ráépülhetett. Az első dokumentált, technikai áttörésnek tekintett újítások a pamutszövés és -fonás területén jelentek meg az 1760-as évektől: a fonógép (spinning jenny), a vízzel hajtott géporsó (water frame), majd a gőzgéppel működtetett fonoda (steam-powered spinning mill) fokozatosan a gépi termelés felé mozdította el az ágazatot. James Watt szabadalmaztatott, külön kondenzátorral ellátott gőzgépe (1769, majd továbbfejlesztett változatai) lehetővé tette, hogy a bányászatban és a gyárakban ne kelljen vízfolyásokhoz kötni a gépeket. Ezek a fejlemények dokumentált tények, bár az egyes találmányok pontos jelentőségéről és a feltalálók szerepéről a történészi értelmezések eltérnek.
A brit iparosodás első hullámának meghatározó ágazata a pamutipar volt, amelynek nyersanyaga a gyarmati és az észak-amerikai ültetvényes gazdaságból származott. A rabszolgamunkával termelt gyapot feldolgozása a manchesteri és a lancashire-i térséget a világ egyik vezető ipari központjává tette. A rabszolgaság, a gyarmati kereskedelem és a brit iparosodás kapcsolata ma is élénk történészi vita tárgya: egyes értelmezések a gyarmati kizsákmányolást a brit tőkefelhalmozás egyik fő forrásának tekintik, mások a belső mezőgazdasági és pénzügyi tényezőket hangsúlyozzák. Bizonyítottnak tekinthető, hogy a gyarmati piacok és nyersanyagok jelentős szerepet játszottak, de a pontos oksági súlyuk vitatott.
A mezőgazdaságban a bekerítések (enclosures) a közlegelők és a nyílt mezők magántulajdonba vételét és elkerítését jelentették, ami a parlament által hozott törvényekkel is felgyorsult. E folyamat következménye – a termelékenység növekedése mellett – a vidéki lakosság egy részének földnélkülivé válása és a bérmunkára kényszerülése volt. Az átalakulás társadalmi költségeit a kortársak is dokumentálták, például a szegénytörvényekről szóló vitákban és a korabeli parlamenti jelentésekben. A folyamat regionálisan egyenlőtlen volt: a skót felföldön a birtokok átszervezése és a clearance-ek (a bérlők elűzése) szintén munkaerő-felszabadulással jártak, de a helyi közösségek elszegényedéséhez és kivándorláshoz vezettek.
A brit iparosodás második szakaszában, nagyjából az 1830-as évektől, a vasút (railway) vált az ipari kapitalizmus legjellegzetesebb technológiai és szervezeti rendszerévé. Az első közforgalmú, gőzmozdonyos vasútvonalak közé tartozott a Stockton–Darlington (1825) és a Liverpool–Manchester (1830) vonal, amelyek dokumentált mérföldkövek. A vasútépítés robbanásszerű keresletet teremtett a szén és a vas iránt, elősegítette a tőzsdei befektetések és a részvénytársasági forma terjedését, és új munkaerőtömegeket mozgósított. A vasúti hálózat kiépülése a 19. század közepére Nagy-Britanniában már országos léptékűvé vált, és a közlekedési költségek csökkenése révén egyesítette a belső piacot.
A nehézipar második hulláma a kontinensen különösen Belgiumban, Franciaországban, a német államokban, Svájcban és Észak-Itáliában bontakozott ki. Belgium a 19. század első felében a kontinentális Európa egyik legkorábban iparosodó térsége volt: a Wallónia déli részén található szén- és vasércbányák, valamint az üveg- és textilipar tették lehetővé a gyors növekedést. Franciaországban az iparosodás lassabb, fokozatosabb volt, és a textilipar, a vasútépítés, valamint a párizsi és északi régiók központjai mellett a vidéki kisüzemek továbbra is fontosak maradtak. A német területeken a Ruhr-vidék, a Rajna-vidék és Szilézia szén- és vasérclelőhelyei a 19. század második felében a kontinens egyik legsűrűbb nehézipari övezetét hozták létre. A német egységesítés előtti és utáni gazdasági növekedés üteme vita tárgya, de a vasút- és acélipari beruházások szerepe dokumentált.
Svájc iparosodása sajátos mintát követett: a textilipar, az óraipar, a gépgyártás és a vízienergia hasznosítása révén a svájci kantonok – elsősorban Zürich, Bázel, Genf és a kelet-svájci vidék – a 19. század folyamán magas hozzáadott értékű, exportorientált termelést alakítottak ki. Az Alpok vízierőművei és a korai vasúti alagutak (például a Gotthárd-alagút, 1882) a tranzitútvonalak kiépítését is szolgálták. Ausztria és a Habsburg Monarchia nyugati részei – Csehország, Morvaország és az osztrák örökös tartományok – szintén iparosodtak, de a mai Ausztria területén a bécsi és a stájerországi iparvidékek mellett a keleti és alpesi régiók jelentős része mezőgazdasági jellegű maradt.
Az olasz félszigeten az iparosodás később és területileg egyenlőtlenül indult meg. Az északi ipari háromszög – Torino, Milánó, Genova – a 19. század végére a textil-, gép- és acélipar, valamint a vasútépítés központjává vált. A katalóniai textilipar és a baszkföldi vas- és acélipar az Ibériai-félsziget ipari gócát alkotta. Portugália és Spanyolország nagy része viszont a 19. század végéig túlnyomórészt agrárország maradt, és az iparosodás csak néhány part menti városban – Barcelonában, Bilbaóban, Lisszabonban, Portóban – koncentrálódott.
A vasút és a nehézipar összekapcsolódása a második ipari forradalom (second industrial revolution) fogalmával írható le, amely a 19. század utolsó harmadában az acél tömegtermelését, a vegyipart, az elektromos ipart és a belső égésű motort hozta. A német vegyipari vállalatok – például a badeni anilin- és szódagyárak – és az elektrotechnikai cégek – mint a Siemens – a korszak vezető innovátorai közé tartoztak. Az új iparágak már nagyobb tőkeigényűek voltak, és a kartellek, a nagyvállalatok és a bankok közötti szoros kapcsolat, különösen Németországban, új üzemszervezeti formákat hozott létre. E folyamat dokumentált, de annak megítélése, hogy a német „szervezett kapitalizmus” mennyiben tért el a brit szabadpiaci modelltől, vitatott értelmezési kérdés.
Az iparosodás és a mezőgazdasági átalakulás a városiasodás (urbanisation) drámai felgyorsulásával járt. A 19. század folyamán a korábban is létező nagyvárosok – London, Párizs, Bécs, Madrid – mellett ipari központok nőttek ki: Manchester, Birmingham, Glasgow, Leeds, Lyon, Lille, Essen, Dortmund, Torino, Milánó, Barcelona. A városi lakosság aránya a mai Nyugat-Európa területén a 19. század eleji, jellemzően 15–25 százalékról a század végére egyes országokban 50–70 százalékra emelkedett; ezek a számok azonban becslések, mert a népszámlálási módszertanok országonként és időszakonként eltértek.
A városi növekedés üteme gyakran meghaladta a lakásállomány, a vízellátás, a csatornázás és a közegészségügyi intézmények bővülését. A korabeli leírások – például Friedrich Engels „A munkásosztály helyzete Angliában” (1845) című, Manchesterben végzett megfigyeléseken alapuló műve, vagy a brit Chadwick-jelentés (1842) a szegények egészségügyi körülményeiről – dokumentálják a túlzsúfoltságot, a szennyezett ivóvizet, a járványokat és a magas csecsemőhalandóságot. Az ilyen elsődleges források nem csupán leíró jellegűek: politikai vitákban és reformtörvények előkészítésében is használták őket. A kolerajárványok, különösen az 1832-es, az 1848–49-es és az 1854-es londoni kitörés, a közegészségügyi reformok elindításában játszottak szerepet; a londoni Soho negyedben John Snow által feltárt vízeredetű terjedés a modern epidemiológia egyik korai, dokumentált esete.
A városi életkörülmények javítására tett kísérletek közé tartozott Párizs nagyszabású átépítése Georges-Eugène Haussmann irányításával az 1850-es és 1860-as években. A széles sugárutak, a parkok, a csatornarendszer és a vasúti pályaudvarok kiépítése egyszerre szolgálta a közlekedést, a köztisztaságot és a politikai ellenőrzést – ez utóbbi szempontot a kortárs kritikusok és a modern történészek egyaránt hangsúlyozzák. A haussmann-i átépítés következményeként a belvárosi munkásnegyedek egy részét lerombolták, és a lakosság jelentős része a peremkerületekbe szorult. Hasonló folyamatok játszódtak le más nagyvárosokban is, bár kisebb léptékben.
A városi társadalom szerkezete a 19. század folyamán egyre bonyolultabbá vált. A régi rendi hierarchiák helyett – illetve azzal párhuzamosan – a polgárság (bourgeoisie), a kispolgárság, a munkásosztály (working class / classe ouvrière / Arbeiterschaft) és a városi szegények fogalmai váltak a társadalomleírás központi kategóriáivá. Fontos azonban jelezni, hogy ezek a kategóriák maguk is korabeli konstrukciók, és a hozzájuk tartozó életmódok, jövedelmek és identitások rendkívül változatosak voltak. A „munkásosztály” fogalma nem egy homogén, tudatosan szervezett csoportot takart, hanem szakmunkások, betanított munkások, gyári munkások, háziipari dolgozók, nők és gyermekek sokféle halmazát.
A nők és a gyermekek munkája a korai iparosodásban dokumentált jelenség. A gyárakban, bányákban és a háziiparban dolgozó gyermekek helyzetéről a brit parlamenti vizsgálóbizottságok jelentései – például a Sadler-jelentés (1832) és a gyári törvények (Factory Acts) előkészítő iratai – részletes, bár nem semleges adatokat szolgáltatnak. A női munkaerő aránya a textiliparban különösen magas volt; a bérek azonban rendszerint alacsonyabbak voltak a férfiakénál, és a nők gyakran a családi jövedelem kiegészítő keresőiként jelentek meg a statisztikákban, ami torzíthatja a tényleges gazdasági szerepük megítélését. A kortárs reformerek és a későbbi történészek egyaránt vitatják, hogy a gyári munka mennyiben volt rosszabb a korábbi mezőgazdasági vagy háziipari munkánál, és hogy a gyermekmunka visszaszorulása mely tényezőknek – a törvényhozásnak, a technikai változásnak vagy a munkásmozgalom nyomásának – köszönhető.
Az iparosodással és a városi nyomorral párhuzamosan a 19. század első felében megszületett a „munkáskérdés” (social question / question sociale / soziale Frage): az a vitarendszer, amely a bérmunkások szegénységének, kiszolgáltatottságának és politikai jogfosztottságának okait és lehetséges orvoslásait kereste. A korai munkásmegmozdulások – a gépromboló ludditák (1811–1816) Angliában, a lyoni selyemmunkások felkelései (1831, 1834), a sziléziai takácsok lázadása (1844) – dokumentált tiltakozások voltak, amelyeket a korabeli hatóságok gyakran büntetőjogi eszközökkel válaszoltak meg.
A szakszervezetek (trade unions) legalizálása Nagy-Britanniában fokozatosan, az 1824-es kombinációs törvény eltörlésétől az 1871-es szakszervezeti törvényig tartott. A kontinentális országokban a szakszervezeti szabadság időben később és országonként eltérő módon valósult meg. A munkásmozgalom politikai szerveződése az 1860-as évektől nemzetközi kereteket is kapott: az I. Internacionálé (International Workingmen’s Association, 1864) majd a II. Internacionálé (1889) a szocialista és munkáspártok egyeztető fórumává vált. A német Általános Német Munkásegylet (1863) és a Német Szociáldemokrata Munkáspárt (1869), majd az 1875-ben egyesült Németország Szociáldemokrata Pártja a kontinentális munkásmozgalom egyik legerősebb szervezetévé nőtte ki magát, annak ellenére, hogy Bismarck szocialistaellenes törvénye (1878–1890) ideiglenesen betiltotta. A francia munkásmozgalom az 1871-es párizsi kommün leverése után lassan épült újjá; a kommün emlékezete máig vitatott, egyszerre tekintik a munkásönkormányzás korai kísérletének és a polgárháborús erőszak példájának.
A munkásság politikai képviselete a 19. század végén és a 20. század elején intézményesült: a francia Munkásinternacionálé Francia Szekciója (SFIO, 1905), a brit Munkáspárt (Labour Party, 1900/1906), a német szociáldemokrácia és az olasz Olasz Szocialista Párt (PSI, 1892) mind e korszak termékei. A keresztényszociális mozgalmak és a katolikus egyház társadalmi tanítása – például XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikája (1891) – a munkáskérdésre a szocializmustól eltérő, a tulajdon és a munkásjogok összeegyeztetését kereső válaszokat adott. A dokumentált tények mellett a történészi viták arról szólnak, hogy a munkásmozgalom milyen mértékben volt a politikai demokratizálódás hajtóereje, illetve mennyiben volt az állami szociálpolitika a forradalmi erők leszerelésének eszköze.
Az iparosodás és a munkásmozgalom nem választható el a nemzetépítéstől sem. A szakszervezetek és a szociáldemokrata pártok egy része a nemzeti állam keretei között szerveződött, mások internacionalista célokat hirdettek. A nemzeti és az osztályalapú identitások kapcsolata különösen ott vált feszültté, ahol a munkásosztály etnikailag vagy vallásilag megosztott volt – például az ír katolikus munkások és a skóciai protestáns szakmunkások közötti vetélkedésben, vagy a gyarmati bevándorlók és a helyi munkásság közötti munkaerőpiaci konfliktusokban.
Az iparosodás térbeli mintázata a mai Nyugat-Európa területén rendkívül egyenlőtlen volt. A 19. század végére jól kirajzolódott egy északnyugati–délkeleti lejtő: a Brit-szigetek ipari magterületei, Belgium, a német Rajna–Ruhr-vidék, Észak-Franciaország, Svájc és Észak-Olaszország ipari sűrűsödése szemben állt az Ibériai-félsziget, Dél-Olaszország, Írország és az Alpok nagy részének agrárjellegével. Ezt a különbséget a kortárs statisztikák – például a foglalkoztatási szerkezetre, a vasúthálózat sűrűségére vagy az egy főre jutó szénfogyasztásra vonatkozó adatok – dokumentálják, de az adatok összehasonlíthatósága korlátozott.
A regionális egyenlőtlenségek okai közé tartoztak a nyersanyaglelőhelyek elérhetősége, a tengeri kikötők és folyami útvonalak közelsége, a tőke- és hitelintézetek jelenléte, valamint a mezőgazdasági birtokviszonyok. Írországban a 19. század közepén a burgonyavész (1845–1852) és az azt követő éhínség dokumentált pusztítása a brit kormányzat szabadkereskedelmi politikájával és a földbirtokos–bérlő viszony merevségével együtt hozzájárult a tömeges kivándorláshoz és a sziget ipari felzárkózásának elmaradásához. Az éhínség értelmezése máig vitatott: egyes történészek a brit állam felelősségét hangsúlyozzák, mások a természeti katasztrófa és a korabeli gazdasági dogmák szerepét emelik ki. Dél-Olaszországban a „déli kérdés” (questione meridionale) a 19. század végétől a közgazdasági és politikai viták állandó témája volt; a dokumentált tények – a magas analfabetizmus, a latifundiumok, a kivándorlás – mellett az okok értelmezése (elmaradottság, függőség, északi kizsákmányolás) erősen vitatott.
Az Ibériai-félszigeten a gyarmatbirodalmak hanyatlása és a 19. századi polgárháborúk, államcsődök és protekcionista vámpolitikák eltérő hatást gyakoroltak. Katalónia textilipara és a baszkföldi vasipar a spanyol állam által védett belső piacra termelt, miközben az ország nagy része mezőgazdasági maradt. Portugáliában az iparosodás csak a 20. században gyorsult fel, és a gyarmati nyersanyagokra, valamint a textiliparra épült. A gyarmati és félperifériás viszonyok szerepe az ibériai lemaradásban a „fekete legenda” (leyenda negra) és a modern fejlődésgazdaságtani viták keretében értelmezhető; a történészi konszenzus szerint a gyarmati jövedelmek nem automatikusan váltak ipari beruházásokká, és a birodalmi múlt önmagában nem magyarázza a regionális különbségeket.
A regionális egyenlőtlenségek nem csupán gazdasági következményekkel jártak. A perifériákról a magterületek felé irányuló belső migráció és a tengerentúli kivándorlás – Írországból, Dél-Olaszországból, a spanyol és portugál vidékről – a 19. század második felében tömeges méretűvé vált. A kivándorlók által hazautalt pénzösszegek szerepe a felzárkózásban vitatott; a kortárs statisztikák hiányosak. A belső migráció a városi munkáskerületek etnikai és nyelvi sokszínűségét növelte, és hozzájárult a regionális identitások megerősödéséhez, például Katalóniában, a Baszkföldön vagy Skóciában.
Az iparosodás és a városiasodás környezeti következményei is a regionális egyenlőtlenségek részét képezték. A szénfüst, a folyószennyezés és a bányavidékek tájsebei a nehézipari gócokban koncentrálódtak, míg a perifériák tájai – részben éppen az iparosodás elmaradása miatt – kevésbé szennyeződtek. A környezeti terhelés dokumentálása a korabeli egészségügyi jelentésekben és a 20. századi levegő- és vízminőségi mérésekben található; a hosszú távú ökológiai kár mértéke azonban csak becslések alapján rekonstruálható.
Az iparosodás és a városiasodás történetének forrásbázisa rendkívül gazdag, de egyenetlen. Elsődleges források közé tartoznak a parlamenti és kormányzati jelentések (brit királyi bizottságok, francia és porosz statisztikai hivatalok kiadványai), a vállalati iratok, a szabadalmi leírások, a korabeli újságok, a munkásmozgalmi röpiratok, a városi tanácsi jegyzőkönyvek, valamint irodalmi művek – például Dickens, Zola vagy Gaskell regényei –, amelyek nem tényleírásként, hanem kortársi értelmezésként használhatók. A fényképezés elterjedése az 1850-es évektől vizuális forrásokat is szolgáltat, de ezek is megrendelésre készült, szelektív reprezentációk.
A statisztikai adatok – a foglalkoztatási szerkezet, a városi lakosság aránya, a bérek, a halandóság, a vasúthálózat hossza – jelentős része becslés vagy utólagos rekonstrukció. A 19. századi népszámlálások módszertana országonként és időszakonként eltért, és a kategóriák (például „ipari munkás” vagy „városi lakos”) definíciója sem volt egységes. Ennek következtében a nemzetközi összehasonlítások bizonytalanok, és a történészek gyakran vitatják az egyes adatsorok megbízhatóságát.
A források és a történészi értelmezések között több fontos vita ismert. Az életszínvonal-vita (standard of living debate) az 1920-as évek óta folyik arról, hogy az ipari forradalom korai szakaszában a munkások reálbére és életkörülményei javultak-e vagy romlottak; a mai konszenzus árnyalt: az átlagos reálbérek hosszú távon növekedtek, de az első évtizedekben a növekedés lassú és egyenlőtlen volt, és a nem anyagi tényezők – a munkaidő, a lakhatás, a szabadidő – romlása is adatolható. Az ipari forradalom okaira vonatkozó magyarázatok között a technológiai determinizmus, az intézményi közgazdaságtan, a világrendszer-elmélet és a regionális földrajz iskolái versengenek. A városi halandóság és a közegészségügyi reformok hatásának értékelése szintén vitatott, mert a haláloki statisztikák aluljelentettek, és a városi–vidéki különbségek értelmezése függ a migráció figyelembevételétől.
A források hiánya különösen a perifériák és a kiszolgáltatott csoportok esetében súlyos. A nők, a gyermekek, a bevándorlók és a vidéki szegények mindennapjai gyakran csak közvetett forrásokból – bírósági iratokból, szegényügyi nyilvántartásokból, egyházi anyakönyvekből – rekonstruálhatók. A gyarmati területekről származó nyersanyagok és munkaerő szerepének kvantitatív becslése bizonytalan, mert a gyarmati vám- és kereskedelmi statisztikák hiányosak, és a kényszermunka értékének számítása módszertani viták tárgya.