A Karib-térség és Közép-Amerika függetlenségi folyamata nem egyetlen esemény, hanem több, egymástól eltérő logikájú és időrendű folyamat együttese. Haiti függetlensége 1804-ben rabszolgafelkelésből és tizenhárom éves háborúból született; a spanyol-amerikai területek 1810 és 1825 között, a spanyol monarchia európai válsága nyomán szakadtak el az anyaországtól; a brit, francia, holland és dán karibi gyarmatok túlnyomó része pedig csak a 20. század második felében, fokozatos, tárgyalásos dekolonizáció keretében vált függetlenné. Ez az alfejezet e három nagy hullámot tárgyalja: a haiti forradalmat, a spanyol-amerikai függetlenségi háborúkat, valamint a karibi brit és más európai gyarmatok felszabadulását a 19. századtól a 20. századig. A hangsúly a résztvevők eltérő érdekein, a külső nagyhatalmi környezeten és a függetlenség korlátain van: a formális szuverenitás ugyanis nem jelentett automatikusan társadalmi egyenlőséget, gazdasági önállóságot vagy demokratikus berendezkedést.
A 18. század végén a francia gyarmat Saint-Domingue (a mai Haiti nyugati harmada) a világ egyik leggazdagabb cukortermelő területe volt. A termelés alapja a Nyugat-Afrikából elhurcolt rabszolgák munkája volt; a SlaveVoyages adatbázis becslései szerint 1766–1790 között Saint-Domingue évente mintegy 20 000–35 000 afrikai foglyot importált, bár a nyilvántartások hiányos volta miatt a számok bizonytalanok. A gyarmat társadalma élesen tagolt volt: a fehér telepesek (grands blancs és petits blancs), a szabad színesek (gens de couleur libres) és a rabszolgák tömegei között feszültségek halmozódtak. A szabad színesek jelentős része vagyonos volt, földet és rabszolgákat birtokolt, ugyanakkor jogilag nem volt egyenrangú a fehérekkel – ez az ellentmondás a francia forradalom eszméinek térnyerésével különösen élessé vált.
A haiti forradalom kitörését általában 1791. augusztus 22-re datálják, amikor a Cap-Français közelében fekvő Bois Caïman („Aligátor-erdő”) helyszínén rabszolgák egy csoportja szervezett felkelést indított. Az esemény részletei vitatottak: a Bois Caïman-i gyűlés egyes leírások szerint vallási szertartás is volt, amelyben a vudú pap (houngan) Dutty Boukman vezető szerepet játszott; más források megkérdőjelezik a gyűlés pontos helyét és jellegét. A kortárs dokumentumok közvetlenül nem rögzítették a gyűlés szövegét, ezért a ma ismert változatok nagy része későbbi visszaemlékezésekből és a szóbeli hagyományból származik. A történetírásban konszenzus az, hogy a felkelés valós esemény, és hogy a rabszolgák célja nem egyszerűen a büntetések enyhítése, hanem a rabszolgaság intézményének felszámolása volt – ezt jelzi a felkelés gyors kiterjedése a gyarmat északi síkságára.
A felkelés nem volt egységes: különböző hadseregek és vezetők – Toussaint Louverture, Jean-Jacques Dessalines, Henri Christophe, Alexandre Pétion – más-más társadalmi bázist és politikai célt képviseltek. Toussaint Louverture 1801-re Saint-Domingue gyakorlati vezetőjévé vált, és alkotmányt adott ki, amely a gyarmatot autonómnak nyilvánította a francia birodalmon belül, a rabszolgaságot viszont eltöröltnek mondta ki. Ez a lépés nem volt függetlenségi nyilatkozat; Toussaint sokáig igyekezett fenntartani a kapcsolatot Franciaországgal, ugyanakkor Napoléon Bonaparte 1802-es katonai expedíciója – amelynek célja a rabszolgaság visszaállítása és a francia ellenőrzés helyreállítása volt – megsemmisítette ezt a lehetőséget. Toussaint-et letartóztatták, Franciaországba hurcolták, és 1803-ban a Jura-hegységbeli Fort de Joux börtönében halt meg; halálának körülményei dokumentáltak, de a börtönben való bánásmódjáról szóló részletek egy része kortárs visszaemlékezéseken alapul.
A francia expedíció kudarca után Jean-Jacques Dessalines vezetésével a gyarmati hadsereg 1803 novemberében döntő győzelmet aratott a vertières-i csatában. 1804. január 1-jén Gonaïves-ban Dessalines kikiáltotta Haiti függetlenségét. Az új állam neve az őslakos taínó/kis-antillai szóhasználatból ered (Ayiti); a névválasztás emlékezetpolitikai tett volt, amely a gyarmati elnevezés (Saint-Domingue) elutasítását is kifejezte. A függetlenségi nyilatkozat és a hozzá kapcsolódó proklamáció dokumentált elsődleges forrás, de a szövegek értelmezése vitatott: egyes történészek szerint a Dessalines-féle retorika a felszabadulás radikális nyelve, mások szerint részben a korabeli európai forradalmi beszédmódok átvétele.
A haiti függetlenség következményei kettősek voltak. Egyfelől Haiti lett a világ első olyan független állama, amelyet egy rabszolgafelkelés hozott létre, és amely alkotmányosan eltörölte a rabszolgaságot; 1807-től az atlanti világban Haiti az eltörlés (abolitio) szimbólumává is vált. Másfelől Franciaország 1825-ben csak azzal a feltétellel ismerte el Haiti függetlenségét, hogy az új állam jelentős összegű jóvátételt fizet a francia telepeseknek elvesztett tulajdonukért. A 150 millió aranyfrankos összeget a haiti kormány – részben nemzetközi hitelből – elfogadta; ennek hosszú távú gazdasági terhe a 20. századig kimutatható. A jóvátétel ténye levéltári dokumentumokkal igazolt; annak megítélése, hogy mekkora szerepe volt Haiti későbbi elszegényedésében, tudományos vita tárgya.
A spanyol-amerikai függetlenségi mozgalmak közvetlen kiváltó oka nem egyetlen társadalmi forradalom, hanem az anyaországi monarchia összeomlása volt. 1808-ban Napoléon lemondatta a spanyol Bourbonokat, és a spanyol trónt a bátyjának adta; a spanyol területeken junták alakultak a fogoly király, VII. Ferdinánd nevében. Az amerikai városokban ugyancsak junták és cabildo-k (városi tanácsok) szerveződtek, amelyek eleinte a király iránti hűségüket hangoztatták, de a szuverenitás kérdésében egyre inkább a helyi önkormányzat jogaira hivatkoztak. A spanyol liberális alkotmány (1812) és a monarchia restaurációja (1814) után a feszültség nyílt háborúba fordult.
A spanyol-amerikai területeken a függetlenségi folyamat nem volt egységes: a mai Mexikó, Közép-Amerika, Kuba, Puerto Rico és a karibi partvidék eltérő ütemben és eltérő társadalmi tartalommal élte át. A könyv szempontjából fontos megkülönböztetni a mexikói felkelést, a közép-amerikai föderáció kiválását és a karibi szigetek késlekedő útját.
Mexikóban a függetlenségi mozgalom első szakaszát az 1810. szeptember 16-i „Grito de Dolores” (Dolores kiáltása) nyitotta meg, amikor Miguel Hidalgo y Costilla plébános fegyverbe szólította a híveket. Hidalgo felhívása a spanyol kormányzat elutasítására és VII. Ferdinánd védelmére hivatkozott, de a mozgalom gyorsan társadalmi tartalmat kapott: a tömeg, amely Hidalgo mögé gyűlt, részben a földek és a tribútumok ellen is fordult. Hidalgo 1811-es kivégzése után José María Morelos vette át a vezetést, aki 1813-ban Chilpancingóban kongresszust hívott össze. A kongresszus „Mexikói Amerika függetlenségi törvényét” fogadta el, amely dokumentáltan elszakadást hirdetett Spanyolországtól; Morelos 1815-ös kivégzése után azonban a felkelés gerillaháborúvá szűkült.
A mexikói függetlenség végül nem a felkelők győzelmeként, hanem egy konzervatív katonai megoldásként következett be. 1821-ben Agustín de Iturbide, aki korábban a felkelők ellen harcolt, szövetségre lépett a gerillavezér Vicente Guerreróval, és kiadta az Iguala-tervet (1821. február 24.), amely három garanciát hirdetett: a függetlenséget, a katolikus vallás védelmét és a „fehérek és színesek” egyenlőségét. Iturbide 1821. szeptember 27-én vonult be Mexikóvárosba; a függetlenségi nyilatkozatot 1821. szeptember 28-án írták alá. A terv retorikája és a későbbi császárrá koronázás (1822–23) közötti ellentmondás a mexikói függetlenség értelmezési vitájának egyik alapkérdése: a kreol elitek számára a függetlenség elsősorban az anyaországtól való elválást jelentette, nem a gyarmati társadalmi rend felszámolását.
A mai Guatemala, El Salvador, Honduras, Nicaragua és Costa Rica alkotta Guatemala Generálkapitányság (Capitanía General de Guatemala) 1821-ben, a mexikói események nyomán csatlakozott a függetlenségi hullámhoz. Az 1821. szeptember 15-i guatemalai jegyzőkönyv (Acta de Independencia) dokumentált; a dokumentum kimondta a Spanyolországtól való elválást, de a végső döntést egy kongresszusra bízta. A következő években vita volt, hogy a tartomány Mexikóhoz csatlakozzon-e, vagy független államot alkosson; 1823-ban a közép-amerikai képviselők kikiáltották a Közép-amerikai Egyesült Tartományokat (Provincias Unidas del Centro de América). Ez a föderáció 1838–1841 között bomlott fel, és az utódállamok önálló útja a kötet regionális fejezeteinek témája. A „függetlenség napját” a közép-amerikai államok többsége ma is szeptember 15-én ünnepli; ez emlékezetpolitikai állítás, amely a közép-amerikai összetartozás történeti narratíváját erősíti, de nem jelenti, hogy a régió lakói 1821-ben egységes nemzetként élték volna meg az elválást.
Kuba és Puerto Rico nem vett részt a spanyol-amerikai függetlenségi háborúkban. A kreol elitek jó része a rabszolgafelkeléstől való félelmében inkább a spanyol uralom fenntartását támogatta, különösen a haiti forradalom példájának ismeretében. Kuba az 1820-as évektől a spanyol birodalom egyik legfontosabb cukortermelő területévé vált, és a rabszolgaság intézménye 1886-ig fennmaradt. A függetlenségi törekvések a 19. század második felében erősödtek meg (lásd A függetlenségi háborúk (1868–1898) Kubáról szóló fejezetét). Puerto Rico hasonlóan spanyol uralom alatt maradt, és csak 1898-ban, a spanyol–amerikai háború következtében került az Egyesült Államok fennhatósága alá; független államként soha nem létezett, ami a függő területek jelenkori vitáinak egyik kiindulópontja.
A brit karibi gyarmatokon a függetlenség nem szerepelt a 19. század eleji politikai napirenden; a központi kérdés a rabszolgaság felszámolása volt. A brit parlament 1807-ben tiltotta meg a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet, 1833-ban pedig elfogadta a rabszolgaság eltörléséről szóló törvényt (Slavery Abolition Act), amely 1834. augusztus 1-jén lépett hatályba. A törvény nem azonnali felszabadítást, hanem átmeneti „tanoncrendszert” (apprenticeship) írt elő, amelynek értelmében a felszabadítottaknak a cukorültetvényeken kellett dolgozniuk; ezt a rendszert a lakosság ellenállása nyomán 1838-ban megszüntették. A törvény emellett kompenzációt fizetett a rabszolgatartóknak – nem a felszabadítottaknak. A 20 millió fontos kártérítés pontos elszámolásai levéltári forrásokban fennmaradtak; a University College London „Legacies of British Slave-ownership” adatbázisa dokumentálta a kedvezményezettek nagy részét. A kártérítés és a felszabadítottak számára fizetett kárpótlás hiánya közötti különbség ma a rabszolgaság emlékezetpolitikai vitáinak egyik tárgya a Karib-térségben és Nagy-Britanniában egyaránt.
A francia gyarmatokon a rabszolgaság eltörlése két hullámban zajlott. 1794-ben a jakobinus konvent általános érvénnyel eltörölte a rabszolgaságot, amit Napoléon 1802-ben a francia gyarmatokon visszaállított. Végül 1848-ban, a februári forradalom nyomán Victor Schœlcher kezdeményezésére a Francia Köztársaság ismét eltörölte a rabszolgaságot. A Karib-térség francia gyarmatai – Guadeloupe, Martinique, Francia Guyana – esetében ez a folyamat nem a függetlenség felé mutatott: a területek a mai napig a francia állam részei (ma tengerentúli megyék), ami a dekolonizáció eltérő útját jelzi.
A brit karibi gyarmatok függetlensége a második világháború utáni britt birodalmi visszavonulás és a helyi nacionalista mozgalmak együttes eredménye volt. Az 1950-es években a britek a kisebb szigeteket föderációba kívánták szervezni: 1958-ban létrejött a Nyugat-indiai Föderáció (West Indies Federation), amely Jamaica, Trinidad és Tobago, Barbados és a kelet-karibi szigetek egy részét fogta össze. A föderáció 1962-ben felbomlott, részben a nagyobb szigetek – elsősorban Jamaica és Trinidad – eltérő gazdasági érdekei, részben a szövetségi adózás és a szabad mozgás körüli viták miatt. A föderáció kudarca után a területek külön-külön váltak függetlenné: Jamaica 1962-ben, Trinidad és Tobago 1962-ben, Barbados 1966-ban, a Bahama-szigetek 1973-ban, Grenada 1974-ben, Dominika 1978-ban, St. Lucia 1979-ben, St. Vincent és a Grenadine-szigetek 1979-ben, Antigua és Barbuda 1981-ben, St. Kitts és Nevis 1983-ban. Ezek az államok formálisan a brit koronától való függetlenedés útján jöttek létre, de a királyi államfői intézmény (a „Commonwealth realm”) és a brit Titkos Tanács fellebbviteli szerepe több helyen fennmaradt.
A függetlenség időpontjai dokumentáltak; a folyamat értelmezése viszont vitatott. Egyes történészek szerint a brit dekolonizáció „megfontolt átadás” volt, amelyben a kisebb szigetek gazdasági kiszolgáltatottsága és a függetlenség korlátozott valósága eleve adott volt; mások a helyi nacionalista mozgalmak szerepét hangsúlyozzák, amelyek az 1930-as évek munkáslázadásaitól kezdve (például az 1935-ös jamaicai és az 1937-es trinidadi sztrájkok) fokozatosan kényszerítették ki a politikai jogok kiterjesztését. A kettő nem zárja ki egymást; a szöveg mindkét szempontot bemutatja, és kerüli a „természetes fejlődés” teleologikus narratíváját.
A francia karibi területek – Guadeloupe, Martinique, Francia Guyana – 1946-ban tengerentúli megyékké (départements d’outre-mer) váltak, azaz formálisan a Francia Köztársaság részei lettek, nem független államok. Ez a modell a dekolonizáció alternatívája volt, de a helyi függetlenségi mozgalmak (például Martinique-on az 1960-as években) kisebbségben maradtak; a státus kérdése ma is vitatott. A holland karibi területek egy része 1954-ben a Holland Királyság autonóm társult országa lett (Suriname 1975-ig holland gyarmat volt, majd független), más része 2010 után különböző státuszokat kapott: Aruba, Curaçao és Sint Maarten társult ország, Bonaire, Saba és Sint Eustatius pedig holland község. A dán gyarmat, a Virgin-szigetek (Dán Nyugat-India) 1917-ben az Egyesült Államokhoz került, és ma amerikai terület; a dán dekolonizáció így nem függetlenséget, hanem birodalmi átrendeződést eredményezett.
Puerto Rico 1898-ban került az Egyesült Államokhoz; a spanyol–amerikai háborút lezáró párizsi béke (1898. december 10.) a szigetet amerikai fennhatóság alá helyezte. A sziget lakossága 1917-ben amerikai állampolgárságot kapott, 1952-ben pedig társult állam státust (Estado Libre Asociado); a státus körüli vita azóta is tart, és a függetlenség, az állammá válás, a szabad társulás és a status quo hívei egyaránt jelen vannak a helyi politikában. A Puerto Ricó-i függetlenségi mozgalom – köztük a Nemzeti Párt (Partido Nacionalista) és későbbi baloldali csoportok – dokumentált története az amerikai beavatkozás fejezeteivel párhuzamosan olvasandó.
A függetlenség kikiáltása vagy a dekolonizáció nem zárta le a külső hatalmi befolyás történetét. A Monroe-doktrína (1823) és a későbbi Roosevelt-korollárium (1904) az amerikai kormányzatok számára igazolási keretet adott a karibi és közép-amerikai beavatkozásokhoz; a 20. század elején az Egyesült Államok katonailag megszállta Haitit (1915–1934), a Dominikai Köztársaságot (1916–1924), Nicaraguát (1912–1933), valamint kisebb mértékben más területeket. A megszállások ténye dokumentált; az amerikai történetírásban és a helyi emlékezetben a megítélésük erősen eltérő. A függetlenség tehát nem jelentette a birodalmi viszonyok végét, hanem azok átalakulását: a formális gyarmati uralmat fokozatosan gazdasági, katonai és diplomáciai befolyás váltotta fel. Ez a téma a későbbi fejezetekben – például Az amerikai beavatkozás és a „hátsó udvar” doktrína – részletesen tárgyalásra kerül.
A haiti forradalom elsődleges forrásai részben francia gyarmati iratok (levelezések, hadijelentések, bírósági jegyzőkönyvek), részben a résztvevők későbbi beszámolói; a rabszolgák saját hangját rögzítő közvetlen iratok ritkák. A Bois Caïman-i gyűlés leírása ezért szóbeli hagyomány és vitatott értelmezés egyszerre; a történészek között nincs egyetértés abban, hogy a gyűlés mennyire volt vallási jellegű, és mennyire nevezhető a forradalom „alapító eseményének”. A függetlenségi nyilatkozat szövege dokumentált, de a Dessalines-nek tulajdonított egyes kijelentések hitelessége vitatott.
A spanyol-amerikai függetlenségi háborúk áldozataira és a harcok intenzitására vonatkozó számok becslések, mert a korabeli nyilvántartások hiányosak. A mexikói felkelés során a legalacsonyabb és legmagasabb becslések közötti különbség a halottak számában több százezerre is rúghat; a szöveg ezért tartózkodik a pontos összegzéstől, és jelzi, hogy a demográfiai becslések módszertani vita tárgyát képezik. A rabszolga-kereskedelem számainál a SlaveVoyages adatbázis módszertana a kikötői nyilvántartások és a hajónaplók összekapcsolásán alapul, de a csempészet és a hiányos kikötői adatok miatt a teljes forgalom ennél nagyobb lehetett.
A 20. századi függetlenségi dátumok pontosak, de a „dekolonizáció” fogalma elemzést igényel. A brit területek esetében a hatalom átadása alkotmányos tárgyalások keretében történt, ezért a dátumok nem jelzik a társadalmi átalakulás mélységét. A francia, holland és amerikai területeken a „függetlenség” mint cél nem mindig volt a helyi lakosság többségi álláspontja; a népszavazások és a státusváltozások dokumentáltak, de az eredményeiket a szöveg nem értelmezi úgy, mintha azok lezárták volna a vitát.
A függetlenségi mozgalmak és a dekolonizáció a Karib-térségben és Közép-Amerikában több hullámban zajlottak. A haiti forradalom (1791–1804) rabszolgafelkelésből született, és az atlanti világ első fekete köztársaságát hozta létre, de a francia jóvátétel és a nemzetközi elszigetelés súlyos gazdasági terheket rótt az új államra. A spanyol-amerikai függetlenségi háborúk (1810–1825) a spanyol monarchia válságából indultak, és Mexikó, valamint Közép-Amerika számára formális függetlenséget eredményeztek, de a gyarmati társadalmi hierarchiákat nem számolták fel. A brit, francia, holland és dán területek esetében a 19. századi abolició és a 20. századi dekolonizáció eltérő utakat követett: a brit gyarmatok többsége 1962 és 1983 között függetlenné vált, míg a francia, holland és amerikai területek egy része a mai napig nem szuverén állam. A formális függetlenség önmagában nem oldotta meg a gazdasági függőséget, a faji egyenlőtlenséget és a külső beavatkozás problémáját.