Új-Spanyolország gyarmati gazdasága nem érthető meg a bányászat, a földbirtokrendszer, a mezőgazdasági termelés és a két óceán felé nyitott kereskedelem összefüggései nélkül. Az alábbi alfejezet a 16. század közepétől a 19. század elejéig tartó időszakot fogja át: az ezüstbányászat felfutásától a haciendák megszilárdulásán át a transzatlanti flottarendszer és a Manila-galleon működéséig. A korszakhatárok nem merevek: a bányászat első nagy hulláma az 1540-es években indult, a hacienda-rendszer a 17. században vált uralkodóvá, a Bourbon-reformok pedig a 18. század utolsó harmadában alakították át a kereskedelmi és bányászati intézményeket. A tárgyalás során különbséget kell tennünk a dokumentált tények, a mennyiségi becslések és a történetírásban ma is vitatott értelmezések között – különösen a munkaerő-viszonyok és a hacienda társadalmi szerepe kapcsán.
Az Új-Spanyolország gazdaságát hosszú időre meghatározó bányászat az 1520-as évek második felében kezdődött, de igazi lendületet az 1540-es évek felfedezései adtak. A dokumentált tények közé tartozik, hogy 1546-ban Juan de Tolosa, egy korábbi katona és kalandor, Zacatecasban gazdag ezüstéreket talált. A város gyorsan növekedett, és a 16. század végére Új-Spanyolország egyik legnagyobb bányászati központjává vált. Nem sokkal később, az 1550-es években indult meg a Guanajuato-i bányászat, amely a 18. században a világ egyik legtermékenyebb ezüstlelőhelye lett. Más fontos lelőhelyek – Taxco, Pachuca, San Luis Potosí, később Real del Monte – különböző időpontokban csatlakoztak a termeléshez. A lelőhelyek felfedezésének időpontjai elsődleges forrásokban, például városi alapítólevelekben és a bányászati regiszterekben viszonylag jól nyomon követhetők.
A termelés technikai háttere döntő fordulatot vett az 1550-es években. A dokumentált esemény: 1554-ben vagy 1555-ben egy sevillai kereskedő, Bartolomé de Medina, Pachucában bevezette a higany-amalgámozáson alapuló úgynevezett patio-eljárást. Ennek lényege, hogy az aprított ezüstércet higannyal, sóval, réz-szulfáttal és vízzel keverték, majd a keveréket állati erővel vagy emberi munkával tapostatták, és a higany az ezüstöt magához vonva amalgámot képezett. A higany elpárologtatása után visszamaradt a viszonylag tiszta ezüst. A módszer olcsóbb volt, mint a korábbi, faszén- és kemenceigényes eljárások, és lehetővé tette az alacsonyabb fémtartalmú ércek gazdaságos feldolgozását is. A higanyellátás viszont stratégiai kérdéssé vált: az Almadénból (Spanyolország) és Huancavelicából (Peru) származó higany királyi monopólium alatt állt, ára és szállítása közvetlenül befolyásolta a mexikói bányászat jövedelmezőségét.
Az ezüstbányászat munkaszervezetét a kényszermunka és a fokozatosan kialakuló bérmunka együttélése jellemezte. A 16. században az őslakos közösségekre kivetett repartimiento (kényszerű munkajáradék) biztosította a bányák és az ércdaráló malmok munkaerejét, de a bányák mélyművelésű rétegeiben gyakran afrikai rabszolgákat is alkalmaztak. A rabszolgák jelenléte dokumentált, de számuk és arányuk becslések kérdése: a mai kutatások szerint a bányavárosokban a rabszolga-munkaerő kisebb, de jelentős részt tett ki, különösen a 16–17. században. A 17. század második felétől a kényszerű repartimiento fokozatosan visszaszorult, és a bányák egyre inkább szabad, bérért dolgozó munkásokat foglalkoztattak, akiket gyakran naborío vagy indio de naborío néven különböztettek meg a falusi közösséghez tartozó, adófizető őslakosoktól. A bányászok bére magasabb volt a mezőgazdasági béreknél, de a munka rendkívül veszélyes volt: omlások, mérgező gőzök, a higany okozta krónikus betegségek és a porártalom mindennapos kockázatot jelentettek. Az áldozatok számáról nincsenek megbízható statisztikák, de a kortárs jelentések és a bányavárosok anyakönyvei arról árulkodnak, hogy a halálozás magas volt, különösen a járványok idején.
A termelés volumenére vonatkozó adatok módszertani óvatosságot igényelnek. A királyi bányászati regiszterek és a pénzverdekönyvek alapján a kutatók úgy becsülik, hogy Új-Spanyolország ezüsttermelése a 16. század végére elérte a világ akkori ezüstkibocsátásának jelentős hányadát, de a számok pontatlanok, mert a csempészet és az adóelkerülés torzította a hivatalos adatokat. Ami biztos: a 18. században, különösen a Bourbon-reformok után, a mexikói bányászat újabb felfutást élt át. Az 1780-as években III. Károly kibocsátotta az új bányászati törvénykönyvet (Real Ordenanza de Minería, 1783), amely egységesítette a bányajogot, létrehozta a bányászok céhét és a Banco de Avío hitelintézetet. A 18. század végén a tudományos konszenzus szerint Új-Spanyolország adta a világ ezüsttermelésének hozzávetőleg kétharmadát – ezt az arányt azonban a hiányos statisztikák miatt becslésként kell kezelni, nem pontos mérésként. Guanajuato ekkor a leggazdagabb lelőhelynek számított, a regisztrált termelés alapján a világ legnagyobb ezüstbányája volt.
A bányászat hatása messze túlmutatott a bányavárosokon. Az ezüst volt a fő exportcikk, amely lehetővé tette a spanyol korona adóbevételeinek növekedését, és fizetőeszközként szolgált az Ázsiával folytatott kereskedelemben. A bányavárosok belső piacot teremtettek a mezőgazdasági termékek és a kézművesipari cikkek számára, ezzel felhajtva a közeli haciendák termelését. A bányászat ugyanakkor környezeti és társadalmi költségekkel járt: az erdők pusztulása a faszén- és épületfa-igény miatt, a talaj és a vizek higannyal való szennyezése, valamint a munkaképes férfiak elvonása a falusi közösségekből mind a kortársak által is észlelt problémák voltak. Az utóbbi különösen azokat a régiókat sújtotta, ahol a kényszermunka-kötelezettség a bányák felé irányult.
A hacienda, a nagybirtokra épülő mezőgazdasági üzem, nem egyszeri rendelettel jött létre, hanem a 16–17. század folyamán fokozatosan. Kiindulópontja a földtulajdon megszerzésének többféle jogi formája volt. A spanyol korona a hódítás után hatalmas földterületeket adományozott érdemes telepeseknek merced (királyi földadomány) formájában. A 16. század végétől a telepesek egyre gyakrabban éltek a composición lehetőségével: fizetség ellenében legalizáltatták a korábban jogcím nélkül elfoglalt földeket. Ezzel párhuzamosan az őslakos közösségek hagyományos földjei fokozatosan csökkentek, mert a spanyol birtokosok a legelőterületek bővítésével, a vízforrások kisajátításával és peres úton is megszerezték a közösségi földek egy részét. A folyamat nem volt egyirányú: az őslakos falvaknak megvolt a joguk a fundo legal (a település magterülete) és az ejidos (közlegelő) védelmére, és sok per dokumentálja, hogy a közösségek bíróság előtt védték földjeiket. A hosszú távú tendencia azonban a nagybirtokok terjeszkedése volt.
Az encomienda és a hacienda kapcsolata gyakran félreértett. Az encomienda nem földbirtok volt, hanem munkaerő- és adóigény: a korona egy meghatározott számú őslakos háztartás adóját engedte át egy spanyol kedvezményezettnek (encomendero), aki ezért cserébe köteles volt védelmezni és hitoktatásban részesíteni az érintett közösséget. Az encomenderók közül sokan a kapott adóbevételekből földet vásároltak, és így kapcsolódtak össze a hacienda-rendszerrel, de a kettő jogilag különbözött. A 16. század végén az encomienda intézménye hanyatlani kezdett, részben a korona központosító törekvései, részben a bennszülött lakosság katasztrofális demográfiai visszaesése miatt. A földbirtoklás viszont megmaradt, sőt megerősödött: a munkaerő-kényszer leépülésével párhuzamosan a birtokosok a bérmunka és az adóssághoz kötött munkaviszonyok felé fordultak.
A hacienda típusa a földrajzi környezettől és a piaci kereslettől függött. A Mexikói-fennsík termékeny völgyeiben és a bányavárosok környékén gabonatermelő haciendák alakultak ki, amelyek búzát, kukoricát és árpát termesztettek. A déli, melegebb vidékeken, például Morelosban, a cukornád-termelő haciendák váltak meghatározóvá, ahol az őslakos munkások mellett afrikai rabszolgákat is foglalkoztattak. A központi fennsík peremén, valamint Mexikóváros és Veracruz között a pulque nevű, agávéból erjesztett alkoholos ital előállítására szakosodott haciendák jöttek létre, amelyek a nagyvárosi piacot látták el. Az északi, szárazabb területeken – Zacatecastól a mai Chihuahua irányában – elsősorban állattenyésztő nagybirtokok, estanciák működtek, ahol szarvasmarhát, juhot, lovat és öszvért tartottak. Az állattenyésztés nemcsak húst és bőrt adott, hanem az igavonó állatokat is, amelyek a bányászathoz és a közlekedéshez kellettek.
A hacienda munkaerő-viszonyai összetettek voltak, és a történetírásban ma is vitatott a peonaje pontos természete. A dokumentált tény az, hogy sok hacienda-munkás peón volt, aki földhasználatért vagy vetőmagért cserébe munkanapokat teljesített, és gyakran adóssággal tartozott a birtokosnak. A vitatott értelmezés abban áll, hogy ezt az adósságot mennyiben tekinthetjük kényszerű röghöz kötésnek vagy adósságrabszolgaságnak. Egyes kutatók szerint a tienda de raya (a birtokos saját boltja, ahol a munkások hitelbe vásároltak) az ellenőrzés eszköze volt, amely a munkást gyakorlatilag eladósodva tartotta. Mások rámutatnak, hogy a 18. század előtt a munkások gyakran mozogtak, és az adósság sok esetben a munkaszerződés előlege volt, nem örökös kötöttség. A források – például hacienda-számadáskönyvek, bírósági iratok és utazói beszámolók – mindkét értelmezéshez szolgáltatnak bizonyítékokat, ezért a kérdést a tankönyv nyitott vitaként kezeli.
A hacienda emellett társadalmi és gyakran vallási egység is volt. A nagyobb birtokokon kápolna működött, a családfő szerepét a birtokos vagy annak intézője töltötte be, aki a munkások mindennapi életét is ellenőrizte. A hacienda lakói kialakították a maguk belső hierarchiáját: az intézők, a lovas őrök (vaqueros, caporales), a béresek és a lakó munkások (gañanes) között éles különbségek voltak. A nők a ház körüli és a feldolgozó munkákban vettek részt, például a tejfeldolgozásban, a szövésben vagy a pulque készítésében. A hacienda-rendszer nemcsak gazdasági, hanem kulturális öröksége is tartós maradt, és hatása a mexikói forradalomig, sőt azon túl is érződött.
A spanyol hódítás előtti mezoamerikai mezőgazdaság alapja a kukorica, a bab, a tök és a chilei paprika volt; a földművelés a teraszos, öntözéses és égetéses technikák kombinációjára épült. A gyarmati időszak ezt a rendszert nem szüntette meg, de fokozatosan átalakította. A spanyol telepesek betelepítették a búzát, az árpát, a cukornádat, a banánt, a narancs- és citromféléket, valamint számos zöldséget. Az őslakos közösségek továbbra is elsősorban kukoricát termesztettek saját szükségletükre, míg a spanyol birtokosok inkább a piacra termelő növényekre, különösen a búzára és a cukorra koncentráltak. A búzatermesztés a bányavárosok és a nagyobb települések ellátását szolgálta, és a 16. század végétől az északi területeken is elterjedt.
Az állattenyésztés forradalmi hatást gyakorolt a tájra és a társadalomra. A spanyolok magukkal hoztak szarvasmarhát, lovat, juhot, kecskét, sertést és baromfit. A legelő állatállomány gyorsan elszaporodott, részben a kedvező éghajlat, részben a természetes ellenségek hiánya miatt. A legelőterületek kialakítása érdekében erdők és bozótosok tűntek el, és a szabadon legeltetett marhacsordák gyakran az őslakosok vetéseit is letaposták, ami időnként konfliktusokhoz vezetett. A dokumentált periratok szerint az őslakos közösségek panaszt tettek a spanyol birtokosok állatainak kártétele miatt, és a hatóságok időnként kártérítést is ítéltek. A juhászat különösen a középső és északi fennsíkon vált fontossá, mert a gyapjú textilipari alapanyagként szolgált a városi műhelyekben.
A mezőgazdasági termelés kettős szerkezetű maradt: a nagy haciendák a piacra és az exportra termeltek, míg az őslakos falvak elsősorban az önellátásra. A két szféra között azonban élénk csereforgalom zajlott. A heti piacok (tianguis) hálózata az ősi időktől fogva működött, és a gyarmati korban is fennmaradt. A városi lakosság élelmiszerellátása a környező haciendáktól és a falusi termelőktől függött; Mexikóváros piacain kukoricát, búzalisztet, húst, zöldséget, gyümölcsöt és különféle kézművestermékeket árultak. A bányavárosok hasonlóan nagy felvevőpiacot jelentettek, így a bányászat és a mezőgazdaság kölcsönösen erősítette egymást.
Új-Spanyolország külkereskedelmét a spanyol korona monopolisztikus intézményei irányították. A sevillai, majd 1717-től a Cádizban működő Casa de Contratación felügyelte a kereskedelem szabályozását, a hajók nyilvántartását és a vámok beszedését. Az 1543-ban alapított mexikóvárosi konzulátus a helyi kereskedők érdekképviseletét látta el. A transzatlanti szállítás a flottarendszeren alapult: a flota de Nueva España évente vagy kétévente indult Sevillából Veracruzba, a galeones de Tierra Firme pedig Panamába, ahonnan az árukat öszvérkaravánokon szállították tovább Peruba. A két flotta gyakran Havannában találkozott, és onnan közösen tért vissza Spanyolországba. A rendszer célja a korona adóbevételeinek biztosítása és a kincsszállítás védelme volt a kalózokkal és az ellenséges hatalmak hajóival szemben.
A Mexikóból Európába irányuló export gerincét az ezüst alkotta, de emellett jelentős volt a kosenil (bíborfesték a fügekaktuszon élő rovarfajokból), a kakaó, a dohány, a vanília és a gyógynövények kivitele is. Az import elsősorban európai textíliákból, borból, olívaolajból, vasárukból, papírból és luxuscikkekből állt. A kereskedelem formálisan szigorúan korlátozott volt: Új-Spanyolország csak Spanyolországgal kereskedhetett, és közvetlenül nem érintkezhetett más európai hatalmak gyarmataival. A gyakorlatban azonban a csempészet elterjedt volt. Francia, brit és holland hajók rendszeresen megjelentek a karibi partoknál, és áruikat a helyi kereskedők és hatósági személyek hallgatólagos együttműködésével értékesítették. A csempészet mértékéről nincsenek pontos adatok, de a kutatók egyetértenek abban, hogy jelentősen meghaladta a hivatalos forgalom egy részét, és aláásta a spanyol monopóliumot.
A 18. században a Bourbon-ház reformjai megpróbálták modernizálni a kereskedelmi rendszert. Az 1778-as Reglamento de libre comercio (szabad kereskedelemről szóló rendelet) több spanyol kikötőből engedélyezte a közvetlen hajózást a gyarmati kikötőkbe, és csökkentette a vámterheket. Új-Spanyolország számára ez Veracruz mellett más kikötők növekvő forgalmát is lehetővé tette, bár a monopólium elve nem szűnt meg teljesen. A reformok nyomán a legális kereskedelem volumene nőtt, a korona adóbevételei emelkedtek, de a csempészet továbbra is fennmaradt. A 18. század végi kereskedelmi statisztikák már részletesebbek, de még mindig hiányosak, ezért a forgalom abszolút nagyságát csak becslésekből ismerjük.
A gyarmati Mexikó gazdaságának egyik legkülönlegesebb eleme a Csendes-óceánon átívelő kereskedelmi kapcsolat volt. 1565-ben Miguel López de Legazpi expedíciója során Andrés de Urdaneta felfedezte az útvonalat, amelyen a hajók a Fülöp-szigetekről a Kuro-shio-áramlat és az észak-amerikai partok mentén visszajuthattak Acapulcóba. Ezzel létrejött a Manila-galleon rendszere, amely 1565-től 1815-ig, több mint két évszázadon át működött. Az Acapulcóba érkező galleonok szállítmánya elsősorban kínai selymet, porcelánt, lakktárgyakat, gyöngyöt, fűszereket és más ázsiai luxuscikkeket tartalmazott. Cserébe Mexikóból – és rajta keresztül Peruból – nagy mennyiségű ezüstöt vittek Manilába, ahol a kínai kereskedők készpénzben fogadták el. A tudományos konszenzus szerint a Manila-galleon az első globális kereskedelmi útvonalak egyike volt, amely közvetlenül összekapcsolta Ázsiát, Amerikát és Európát.
A kereskedelem szabályozása szigorú volt. A korona periódusonként egy galleon indítását engedélyezte, rakományának értékét és összetételét is korlátozta. A cél az volt, hogy az ázsiai áruk ne árasszák el az amerikai piacot a spanyol textíliák rovására, és hogy az ezüst kiáramlását ellenőrzés alatt tartsák. A korlátozások ellenére a galleon rakományai hatalmas értéket képviseltek, és a csempészet itt is virágzott. A perui kereskedők kezdetben részt vettek a manilai forgalomban, de a 17. század elején a korona megtiltotta a közvetlen perui–fülöp-szigeteki hajózást, hogy megvédje a mexikói monopóliumot. Ennek ellenére perui ezüst továbbra is eljutott Acapulcón keresztül Ázsiába.
A Manila-galleon útja rendkívül nehéz és veszélyes volt. A nyugati irányú út Manilából Acapulcóba általában öt-hat hónapig tartott, és a skorbut, az éhezés, a viharok és a hajótörések sok áldozatot követeltek. A visszaút Acapulcóból Manilába rövidebb volt, de a rakomány – főleg ezüst – megóvása itt is nagy kockázatot jelentett. A galleonok legénysége soknemzetiségű volt: spanyol tisztek, mexikói matrózok, filippínó bennszülöttek, kínai kézművesek és afrikai származású munkások egyaránt szolgáltak a fedélzeten. A hajók érkezése Acapulcóba hatalmas vásárt vonzott: a belső területek kereskedői itt szerezték be az ázsiai árukat, amelyeket aztán Mexikóvároson, Pueblán és Guadalajarán át szállítottak tovább.
A Manila-galleon megszűnése 1815-ben a mexikói függetlenségi háború közepette következett be, amikor a spanyol korona már nem tudta fenntartani a rendszert. Az utolsó galleon, a Magallanes útja után a Csendes-óceáni kereskedelem helyi és regionális korlátok közé szorult, de a két évszázad alatt felhalmozódott tudás és vagyon tartós nyomot hagyott Új-Spanyolország gazdaságában és kultúrájában. A galleon-kereskedelem emléke ma is él Acapulco és Manila városában, ahol a történeti emlékezet egy globális összekapcsolódás korai példájaként tartja számon.
A gyarmati gazdaságra vonatkozó ismereteink alapja elsősorban a spanyol királyi adminisztráció iratanyaga: a Casa de Contratación levéltárai, a mexikóvárosi és veracruzi vámkönyvek, a bányászati regiszterek, a pénzverde libros de cargo y data kötetei, valamint a haciendák magánleltárai és számadáskönyvei. Ezek a források azonban nem mindenütt maradtak fenn hiánytalanul, és a hivatalos adatokat a csempészet és a korrupció torzítja. A bányászati termelés mennyiségére vonatkozó számok ezért becslések, amelyeket a kutatók a regisztrált adatokból és időnként a korabeli beszámolókból rekonstruálnak. A termelés volumenének hosszú távú trendjei – a 17. századi visszaesés, majd a 18. századi felfutás – viszonylag jól dokumentáltak, de a pontos abszolút értékek vitatottak.
A hacienda-rendszer társadalmi megítélése a történetírásban évtizedek óta vita tárgya. A 20. század közepén a latin-amerikai agrártörténet-írás a haciendát gyakran egy elmaradott, a munkaerőt kizsákmányoló intézményként írta le; későbbi kutatások árnyalták ezt a képet, rámutatva a hacienda belső piaci szerepére, a technikai innovációkra és a munkások mozgásterére. A peonaje adóssághoz kötöttségének mértéke is vitatott, mert az adatok régióként és korszakonként eltérnek. A rabszolgaság szerepe a bányászatban és a cukorgazdaságban dokumentált, de a rabszolgák létszámára vonatkozó becslések pontatlanok, és a helyi levéltárakból származó adatok alapján kell óvatosan értelmezni őket.
A Manila-galleon rakományainak összetételéről és értékéről a manilai és acapulcói vámjegyzékek, valamint hajónaplók és periratok adnak képet. Az áruk tényleges értéke azonban a csempészet miatt alulbecsült, és a galleonok rakományjegyzékei gyakran nem tartalmazzák a legénység magánkereskedelmét. A galleonok útvonalának és működésének alapvető tényei dokumentáltak, de a kereskedelmi forgalom nagyságára vonatkozó becslések eltérnek. A 18. századi Bourbon-reformok hatásairól a kutatók abban egyetértenek, hogy a legális kereskedelem nőtt, de a növekedés pontos mértéke és a reformok hosszú távú hatása továbbra is vitatott.
Új-Spanyolország gyarmati gazdaságának középpontjában az ezüstbányászat állt, amely Zacatecastól Guanajuatóig terjedő bányavárosok hálózatát hozta létre, és a higany-amalgámozás bevezetésével technikai fordulatot hajtott végre. A bányászat munkaerő-bázisa a kényszermunkától a fokozatosan kialakuló bérmunka felé tolódott, de a munka veszélyei és a higanymérgezés állandó terhei voltak. A hacienda-rendszer a földbirtoklás és a mezőgazdasági termelés meghatározó formájává vált, és bár a peonaje természete vitatott, a nagybirtokok hosszú távon átalakították a vidéki társadalmat. A transzatlanti kereskedelem a spanyol monopólium és a flottarendszer keretei között mozgott, de a csempészet állandóan kikezdte a korlátozásokat. A Manila-galleon pedig Új-Spanyolországot a globális ezüst- és selyemforgalom csomópontjává tette, összekötve Acapulcót Manilával és Európával.