A mexikói függetlenségi háború nem egyetlen, egységes felkelés volt, hanem legalább három, egymástól jellegében és társadalmi bázisában is különböző kísérlet: a Hidalgo-féle, elsősorban vidéki tömegeket mozgósító 1810-es felkelés, a Morelos nevéhez köthető déli, intézményépítő felkelő államkísérlet, végül az Iturbide vezette, a gyarmati elitek egy része és a korábbi felkelők között létrejött 1821-es kompromisszum. A háború közvetlen okait a 18. század végi Bourbon-reformok, a bányászat, a haciendák és az adóterhek egyenlőtlenségei mélyítették el, ahogyan azt A bányászat, a haciendák és a gyarmati gazdaság bemutatja. A kirobbanás alkalma azonban a spanyol monarchia 1808-as legitimitási válsága volt, amely Új-Spanyolországban is megnyitotta a közjogi vita terét. Az alfejezet ezért 1808-tól 1824-ig, az első szövetségi köztársasági alkotmányig követi az eseményeket, és az egyes szereplők saját céljait, valamint a velük kapcsolatos történetírói vitákat is bemutatja.
A függetlenségi háború közvetlen előzménye az volt, hogy 1808-ban Napóleon lemondatta a spanyol Bourbon VII. Ferdinándot, és bátyját, Joseph Bonaparte-ot ültette a spanyol trónra. A hír Új-Spanyolországban 1808 nyarán érkezett meg, és alapvetően kérdőjelezte meg annak a gyarmati igazgatásnak a legitimitását, amely addig a király személyére hivatkozott. Mexikóváros városi tanácsa (ayuntamiento) – élén Francisco Primo de Verdad y Ramos ügyvéddel és Melchor de Talamantes szerzetes-értelmiségivel – azt az álláspontot képviselte, hogy a király távollétében a szuverenitás visszaszáll a népre, ezért Új-Spanyolországnak joga van ideiglenes junta felállítására. Ez a követelés nem függetlenségi program volt, hanem az alkirályság autonómiájának növelését célozta a birodalmon belül.
A kreol elit e törekvését azonban a félszigeti spanyol hivatalnokok és kereskedők egy része puccsszerűen megakadályozta. Gabriel de Yermo kereskedő fegyveres csoportja 1808. szeptember 15-én éjjel elfogta José de Iturrigaray alkirályt, akit azzal gyanúsítottak, hogy együttműködik a juntistákkal. Primo de Verdadot és Talamantest bebörtönözték; mindketten fogságban haltak meg. Az 1808-as események azért fontosak, mert egyrészt megmutatták, hogy a helyi elitek egyáltalán nem alkottak egységes blokkot, másrészt tartósan radikalizálták a kreol értelmiség egy részét. A mexikói történetírásban a puccs időnként „az első ellenforradalomként” jelenik meg, de e megnevezés vitatott, mert a juntista mozgalom maga sem volt forradalmi abban az értelemben, ahogyan 1810 után használták a fogalmat.
Az 1812-es cádizi alkotmány rövid időre új intézményes keretet adott. A spanyolországi Cádizban összeült Cortes 1812-ben liberális alkotmányt fogadott el, amely a nemzeti szuverenitás elvén nyugodott, szűkítette az uralkodó hatalmát, és választójogot biztosított a helyi tanácsok szintjén. Az alkotmányt Új-Spanyolországban is kihirdették, és a helyhatósági választások, valamint a sajtószabadság rövid időre új nyilvánosságot teremtett. 1814-ben, amikor VII. Ferdinánd visszatért a spanyol trónra, az alkotmányt hatályon kívül helyezte, és visszaállította az abszolutista kormányzást. A cádizi tapasztalat mégsem múlt el nyomtalanul: a helyi képviseletben részt vevő csoportok egy része számára éppen a liberális reformok visszavonása tette világossá, hogy a birodalom intézményei nem kínálnak tartós teret a kreol politikai részvételnek. Ugyanakkor a konzervatív egyházi és földbirtokos körök a cádizi alkotmányban veszélyes világi liberalizmust láttak, amit majd 1820–1821-ben ismét elutasítanak.
Az 1810-es felkelés egy összeesküvésből nőtt ki. Querétaro városában helyi kreol értelmiségiek, hivatalnokok és katonatisztek – köztük Ignacio Allende kapitány és Juan Aldama – titkos kört szerveztek. A kapcsolatot Josefa Ortiz de Domínguez, a querétarói corregidor felesége tartotta. A csoport Miguel Hidalgo y Costillát, a Dolores (ma Dolores Hidalgo, Guanajuato) plébánosát is bevonta. Hidalgo kreol származású, felvilágosult, francia szerzőket is ismerő pap volt, aki a helyi mezítlábas vidéki közösségek, bányászok és kézművesek körében nagy személyes bizalomnak örvendett. Az összeesküvés célja kezdetben nem pontosan körvonalazott: a „rossz kormány” eltávolítása, az alkirályság autonómiájának kivívása, és formálisan VII. Ferdinánd nevének fenntartása is felmerült.
A szervezkedést 1810 szeptemberében felfedezték. Hidalgo, Allende és Aldama a leleplezés hírére előre hozták a felkelést. Hidalgo 1810. szeptember 16-án hajnalban Doloresben harangozással hívta össze a híveket, és beszédét a későbbi emlékezet „doloresi kiáltásként” (Grito de Dolores) rögzítette. A beszéd pontos szövege nem maradt fenn, mert a résztvevők később, politikai céljaiknak megfelelően emlékeztek rá; annyi bizonyos, hogy Hidalgo a vallás védelmére, a „rossz kormány” elleni fellépésre és – a visszaemlékezések szerint – VII. Ferdinánd éltetésére is szólított. A modern mexikói nemzeti emlékezet e beszédet a függetlenség kiindulópontjaként tartja számon, de 1810-ben a mozgósítás még inkább dinasztikus és vallási jelképekkel dolgozott, nem egyértelműen köztársasági programmal.
A Doloresből kiinduló gyűlés néhány nap alatt tömeges felkeléssé vált. Hidalgo seregéhez őslakos közösségek, mesztic földművesek, bányászok, városi szegények és nők csatlakoztak. A sereg létszámát a korabeli tudósítások és a későbbi becslések 20 000 és 80 000 fő közé teszik; a hatalmas sáv is jelzi, hogy a mozgósítás nagysága pontosan nem mérhető, mert a fegyveresek egy része hullámzott a csatlakozott és a távozó tömegek között. A felkelők elfoglalták San Miguel el Grande-ot, majd 1810. szeptember 28-án megrohamozták Guanajuatót. Itt a támadás a gabonaraktárként is szolgáló Alhóndiga de Granaditas épületére összpontosult, ahová a helyi spanyol és kreol elit, hivatalnokok és családjaik zárkóztak be. Az épület eleste után vérengzés következett; az áldozatok számát több ezerre becsülték, de a pontos szám vitatott, és egyes leírások a népi erőszakot, mások a királypárti ellenállás brutalitását emelik ki. A guanajuatoi esemény a háború egyik leginkább megosztó epizódja lett: a királypárti propaganda a „barbár tömeg” bizonyítékaként használta, a felkelő emlékezet pedig a gyarmati igazságtalanságokra adott jogos népharag kifejeződését látta benne.
Hidalgo ezután Valladolid (ma Morelia) és Guadalajara felé vonult. Guadalajarában – dokumentált rendeletek szerint – eltörölte a rabszolgaságot, megszüntette az őslakosokra kivetett tribútumot, és a földek egy részének visszaadását is kilátásba helyezte. A rendeletek hitelesek, de gyakorlati végrehajtásuk a háborús körülmények között bizonytalan volt, és a földvisszaadás dokumentáltsága jóval gyengébb, mint a rabszolgaság-eltörlés szövegszerű nyoma. A Hidalgo-felkelés társadalmi programja így inkább szándéknyilatkozatnak, semmint végrehajtott reformnak tekinthető. A felkelők támogatottsága hatalmas volt, de katonai szervezetük gyenge maradt: Hidalgo maga nem volt képzett katona, a hadsereg hivatásos tisztjei – Allende vezetésével – gyakran kerültek ellentétbe a tömegek fegyelmével. 1811. január 17-én a Calderón hídjánál vívott csatában a felkelő sereg vereséget szenvedett a Félix María Calleja vezette királypárti erőktől. A vereség után a felkelés vezetői észak felé vonultak, de 1811 tavaszán elfogták őket. Hidalgót megfosztották papi méltóságától, Chihuahuában hadbíróság elé állították és 1811. július 30-án kivégezték. Allendét, Aldamát és más vezetőket szintén kivégeztek; fejüket éveken át Guanajuatóban, az Alhóndigánál tették közszemlére, a mozgósítás megfélemlítésére.
Hidalgo bukása nem zárta le a háborút, de átalakította annak jellegét. A tömegmozgalom katonailag összeomlott, ám a sérelmek, amelyeket felszínre hozott – az adóterhek, a földhiány, a faji hierarchiák, a félszigeti hivatalnokok előjogai – továbbra is érvényben maradtak, és a déli területeken újabb felkelő mag alakult ki.
José María Morelos y Pavón mesztic, részben afrikai és őslakos felmenőkkel rendelkező pap volt, akit Hidalgo bízott meg azzal, hogy délnyugaton, Acapulco térségében szervezzen felkelést. Morelos kezdetben kis, de fegyelmezettebb fegyveres csoportot hozott létre, és a tömegmozgósítás helyett a mozgó háborúra, a helyi terep ismeretére és a kisebb városok elfoglalására épített. 1811 és 1815 között csapatai elfoglalták többek között Chilpancingót, Oaxacát és Acapulco kikötőjét, így a déli sierra és a tengerpart egy részén felkelő ellenőrzésű terület jött létre. Morelos bázisa elsősorban a vidéki mesztic és őslakos parasztság, valamint a helyi értelmiség egy része volt; a hivatásos hadsereg tisztjei közül is többen csatlakoztak hozzá.
A Morelos-féle szakasz legfontosabb politikai teljesítménye az intézményesedés kísérlete volt. 1813. szeptember 13–14-én a felkelők Chilpancingóban kongresszust hívtak össze. Morelos itt terjesztette elő a „Sentimientos de la Nación” (A nemzet érzelmei) című, 23 pontból álló politikai programot. A szöveg dokumentált tényként mutatja, hogy a déli felkelők 1813-ban már nem egyszerűen a királyi jog visszaállításáért küzdöttek: kimondták Amerika függetlenségét Spanyolországtól, az államformát a nép szuverenitására alapozták, követelték a rabszolgaság eltörlését, a törvény előtti egyenlőséget a faji kategóriák eltörlésével, valamint a katolikus vallás kizárólagosságát. A szövegben keverednek a felvilágosult alkotmányos elvek és a katolikus vallási hivatkozások, ami jól jelzi, hogy a mozgalom nem volt sem egyszerűen liberális, sem csupán vallásos restauráció. A kongresszus után, 1814-ben Apatzingánban a felkelők alkotmányt fogadtak el, amely deklaratív jelleggel szövetségi vagy konföderációs köztársaságot hirdetett, és rögzítette a hatalommegosztás elvét. Az alkotmány a hadi helyzet miatt nem tudott tartós államot működtetni, de a mexikói alkotmánytörténet fontos dokumentuma lett.
A Morelos-féle kísérlet ugyanakkor nem tudott ellenállni a királypárti katonai nyomásnak. Calleja, aki időközben alkirály lett, a hadsereg professzionalizálásával és a városi elitek megnyerésével fokozatosan visszaszorította a felkelőket. Morelos katonai mozgástere 1814–1815-re beszűkült; a kongresszus és a felkelő kormányzat tagjai folyamatosan menekültek. 1815 novemberében Morelost a királypártiak elfogták, egyházi pályafutásától megfosztották, majd 1815. december 22-én kivégezték. Halála után a függetlenségi ügy nem szűnt meg teljesen, de országos szintű katonai fenyegetést már nem tudott képezni. A 1815 és 1820 közötti időszakot a gerillaharcok, a helyi felkelések és a kimerülés jellemezte, olyan vezetőkkel, mint Vicente Guerrero a déli hegyekben és Guadalupe Victoria a keleti vidékeken. A felkelés túlélése fontos volt, de egyik gerillasereg sem tudta a gyarmati állam központjait elfoglalni.
A döntő fordulat 1820-ban Spanyolországból érkezett. Rafael del Riego parancsnok 1820 januárjában a Cádizba tartó, Amerikába induló spanyol expedíciós seregnél liberális felkelést indított, és VII. Ferdinándot arra kényszerítette, hogy visszaállítsa az 1812-es alkotmányt. A spanyolországi úgynevezett „liberális triennium” (1820–1823) alkotmányos monarchiát hozott létre, és újra korlátozta az egyház, az udvar és a katonaság hagyományos kiváltságait. Új-Spanyolországban az alkirály kihirdette az alkotmányt, ami ismét megnyitotta a helyhatósági választásokat és a sajtószabadságot. A gyarmati konzervatív elitek – nagy földbirtokosok, az egyházi hierarchia, a hadsereg egyes tisztjei – ezt a folyamatot a spanyolországi liberalizmus fenyegető áttöréseként élték meg, és attól tartottak, hogy a cádizi alkotmány intézményei Új-Spanyolországban is korlátozzák majd vagyonukat és helyi hatalmukat. E félelem biztosította az 1821-es áttörés társadalmi hátterét.
Agustín de Iturbide ekkor királypárti szolgálatban álló, gazdag kreol földbirtokos származású katonatiszt volt, aki korábban a felkelők elleni harcokban szerzett hírnevet. 1820 végén a déli gerillák, elsősorban Vicente Guerrero leverésére kapott megbízást, de a katonai helyzet és a politikai változások után tárgyalni kezdett Guerreróval. A tárgyalások eredményeként 1821. február 24-én Igualában kihirdették az Iguala-tervet (Plan de Iguala). A terv három garanciát – a „Három Garancia” (Tres Garantías) – fogalmazott meg: a katolikus vallás kizárólagosságát és védelmét, Mexikó függetlenségét, valamint a félszigeti spanyolok és a kreolok közötti jogi egységet. A terv a függetlenséget monarchikus keretben képzelte el, felajánlva a trónt VII. Ferdinándnak vagy valamely spanyol Bourbon hercegnek, ha a spanyol udvar azt elfogadja. A „Három Garancia” tehát nem radikális társadalmi program volt, hanem a félszigeti és kreol elitek közötti politikai kompromisszum, amely a függetlenség kérdésében a kreol törekvéseknek, a vallás és a tulajdon kérdésében a konzervatív köröknek kedvezett. Mégis azzal, hogy a királypárti hadsereg és a korábbi felkelők egy része is csatlakozott hozzá, a terv képes volt egyszerre mozgósítani a különböző elégedetlen csoportokat.
A tervből létrejött a „háromgaranciás”, más néven trigarante hadsereg, amely Iturbide, Guerrero és a katonai parancsnokok koalíciójából állt. A hadsereg 1821 tavaszán és nyarán gyorsan terjeszkedett; a gyarmati adminisztráció jelentős része átállt vagy ellenállás nélkül adta át a városokat. 1821. augusztus 24-én Iturbide és Juan O’Donojú, az utolsó, Spanyolországból érkezett főkapitány Córdobában szerződést írt alá. A Córdobai Szerződés az Iguala-terv alapján ismerte el a függetlenséget, de úgy módosította, hogy ha a spanyol király vagy a Bourbon-ház nem fogadná el a mexikói trónt, akkor a helyi kongresszus dönthet az uralkodó személyéről. A spanyol kormány később elutasította O’Donojú aláírását, és Spanyolország csak 1836-ban ismerte el hivatalosan Mexikó függetlenségét. Az elutasítás azonban 1821-ben nem akadályozta meg a hatalom átvételét: 1821. szeptember 27-én a trigarante hadsereg bevonult Mexikóvárosba, másnap pedig kikiáltották a függetlenséget. A hosszú távú spanyol elismerés hiánya azt mutatja, hogy a függetlenség 1821-ben egyoldalú tény volt, amelyet a gyarmati anyaország jogilag sokáig vitatott.
A függetlenség kikiáltása után ideiglenes kormányzótanács és ideiglenes junta alakult Iturbide vezetésével. Az 1822 tavaszán összeült alkotmányozó kongresszus azonban hamarosan ellentétbe került a hadsereg és a klérus egy részével, illetve magával Iturbide-del. 1822. május 19-én a kongresszus – jórészt a fővárosi tömeg és katonai egységek nyomására – császárrá kiáltotta ki Iturbide-et, akit július 21-én I. Ágoston néven koronáztak meg. Az Első Mexikói Birodalom rövid életű volt: a kormányzat bevételei szűkösek, a hadsereg kiadásai óriásiak, a kongresszus és a császár viszonya pedig feloldhatatlanul feszült maradt. A birodalomhoz formálisan csatlakozott a közép-amerikai földszoros nagyobb része is, de ez a kapcsolat törékenynek bizonyult.
Az ellenzék a tartományokban gyűjtött erőt. 1822 végén Antonio López de Santa Anna Veracruzban fellázadt, majd 1823. február 1-jén a Casa Mata-terv a kongresszus visszaállítását és a monarchia eltávolítását követelte. A mozgalomhoz a tartományi katonai parancsnokok és a politikai elitek széles köre csatlakozott. Iturbide 1823. március 19-én lemondott, és külföldre távozott; amikor 1824-ben visszatért, elfogták és kivégezték. A császárság összeomlása után az alkotmányozó kongresszus az államformát köztársaságként határozta meg, és 1824-ben elfogadta a szövetségi alkotmányt. Az új állam a Mexikói Egyesült Államok (Estados Unidos Mexicanos) nevet vette fel, első elnöke pedig Guadalupe Victoria lett. A függetlenség tehát 1821-ben elitkompromisszumként született meg, de 1823–1824-ben már köztársasági irányt vett. A konzervatív és liberális csoportok közötti küzdelem, valamint a szövetség és a központosítás kérdése azonban nem zárult le; ezt Az első köztársaság és a konzervatív–liberális küzdelem tárgyalja részletesen.
Az 1810–1824 közötti időszak eseményeinek gerince viszonylag jól dokumentált tény. Elsődleges forrásként a mexikói Archivo General de la Nación és a spanyol Archivo General de Indias levéltári iratai, a hadsereg jelentései, a periratok, a születési és halotti anyakönyvek, a korabeli sajtó és pamfletirodalom szolgál. Az Iguala-terv, a Córdobai Szerződés, a chilpancingói program és az 1824-es alkotmány szövege fennmaradt, így tartalmuk dokumentált forráson alapul.
Jelentős bizonytalanságok mégis vannak. A doloresi kiáltás pontos szövege nem ismert: Hidalgo beszédét későbbi visszaemlékezésekből és emlékezetpolitikai hagyományból rekonstruálják, ezért a ma elhíresült formulák nem tekinthetők szó szerinti forrásidézetnek. A Hidalgo-sereg létszámára 20 000 és 80 000 közötti becslések terjednek, ami a korabeli mozgó, hullámzó népi sereg számlálásának nehézségét mutatja; a halottak száma a guanajuatói mészárlásnál és a csatákban szintén csak módszertani becslés. A Hidalgo által Guadalajarában kiadott rabszolgaság-eltörlő és adórendeletek hitelesek, de a végrehajtásukról alig maradt vidéki iratanyag, ezért társadalmi hatásuk bizonytalan.
A Morelos-féle „Sentimientos de la Nación” több szövegváltozatban maradt fenn, és a Chilpancingói Kongresszus jegyzőkönyvei töredékesek. Emiatt a program egyes pontjainak pontos megfogalmazása vitatott, még ha a fő irányok – függetlenség, rabszolgaság eltörlése, törvény előtti egyenlőség – szilárdan dokumentáltak is. Az Iturbide szerepének megítélése különösen erőteljes viták tárgya. A konzervatív történetírás a nemzeti kibékülés és a vérontás lezárásának alakjaként, a liberális és radikális hagyomány viszont a népi forradalom elit általi kisajátítójaként ábrázolja. Az 1821-es függetlenség társadalmi jellegéről ezért nincs tudományos konszenzus: egyes szerzők szerint a Hidalgo–Morelos-féle társadalmi követeléseket az elitek félretették, mások szerint a Morelos-féle program bizonyos elemei a későbbi törvényhozásban részben tovább éltek.
Az emlékezetpolitikai állításokat is el kell különíteni a tényektől. Ma Mexikó nemzeti ünnepe szeptember 16., Hidalgo kiáltásának napja; e választás a 19–20. századi állami emlékezetben a népi felkelést tette a nemzeti eredet középpontjába, és sokáig háttérbe szorította az 1821-es elitkompromisszumot és Iturbide személyét. Az, hogy „a függetlenség 1810-ben kezdődött-e vagy 1821-ben”, így részben politikai, nem kizárólag történeti eldöntendő kérdés.
A mexikói függetlenségi háború 1808-ban a spanyol monarchia válságával kezdődött, 1810-ben Hidalgo vidéki tömegfelkelésében nyílt fegyveres konfliktussá vált, 1813–1814-ben pedig Morelos déli mozgalma már kézzelfogható államépítő programot fogadott el. A tömegmozgalom és a déli államkísérlet katonailag elbukott, de a társadalmi sérelmek nem szűntek meg. 1820-ban a spanyolországi liberális fordulat rémülettel töltötte el a gyarmati konzervatív eliteket, és ez lehetővé tette, hogy Iturbide a függetlenség, a vallás és a jogi egység jelszavával széles koalíciót hozzon létre. A trigarante hadsereg 1821-ben bevonult Mexikóvárosba, a függetlenséget kikiáltották, de Spanyolország ezt hivatalosan csak 1836-ban ismerte el. Az Első Mexikói Birodalom rövid életű kísérlete 1823-ban megbukott, és 1824-ben szövetségi köztársasági alkotmány született. A függetlenség tehát nem egyetlen forradalmi aktus, hanem tizenegy éves, több társadalmi projektet magában foglaló folyamat volt, amelynek politikai, faji és osztálykonfliktusait az új állam örökölte.