Az 1836-os texasi elszakadás és az azt követő amerikai annexió után a Mexikói Köztársaság és az Amerikai Egyesült Államok viszonya folyamatosan romlott. A két ország közötti feszültség 1846-ban nyílt háborúba torkollott, amelynek eredményeként Mexikó elvesztette mai területének mintegy felét. Az alábbi alfejezet a texasi válságtól a Guadalupe Hidalgo-i békeszerződésig, majd a területvesztés hosszú távú következményéig tekinti át az eseményeket, különös tekintettel a források bizonytalanságára és az eltérő történetírói értelmezésekre.
A mexikói függetlenség (1821) után az északi, ritkán lakott Texas tartományba a spanyol gyarmati kormányzat már az 1820-as években engedélyezte amerikai telepesek bevándorlását, hogy a területet gazdaságilag hasznosítsa és a komancs, valamint más őslakos csoportok támadásaival szemben ütközőzónát hozzon létre. A mexikói kormány 1824-es és 1828-as törvényei földadományokkal ösztönözték a betelepülést, de feltételül szabták a katolikus vallás gyakorlását és a mexikói jog elfogadását. Az 1830-as évekre az angol-amerikai telepesek – akik nagy számban hoztak magukkal rabszolgát – számbeli fölénybe kerültek a spanyol ajkú lakossággal szemben; a becslések szerint 1835-re mintegy 30 000 angol-amerikai telepes és 5 000 rabszolga élt a tartományban, míg a spanyol ajkú lakosság száma néhány ezerre tehető (ezek a számok korabeli összeírásokból és vámnyilvántartásokból származó becslések, amelyeket a történészek eltérően értékelnek).
A feszültség akkor éleződött ki, amikor Antonio López de Santa Anna tábornok 1835-ben centralista alkotmányt vezetett be, felszámolva az 1824-es föderális berendezkedést. A texasi angol telepesek egy része – szövetségben a helyi spanyol ajkú föderalistákkal – fellázadt a központi hatalom ellen. A felkelés korántsem egységes: a dokumentált források (levelezés, kiáltványok, újságcikkek) azt mutatják, hogy a lázadók egy része a mexikói föderalizmus helyreállításáért, más része viszont Texas függetlenségéért vagy az USA-hoz való csatlakozásért küzdött. A texasiak 1836. március 2-án kiáltották ki a Texasi Köztársaság függetlenségét, miközben Santa Anna hadserege észak felé nyomult.
A háború két legismertebb eseménye a San Antonio melletti Alamo erőd ostroma (1836. február 23. – március 6.) és a Goliad-i mészárlás (1836. március 27.), ahol a mexikói hadsereg több száz hadifoglyot kivégzett. Az Alamo védőinek létszáma és a csata részletei vitatottak: a korabeli mexikói jelentések mintegy 250 védő haláláról szólnak, míg a texasi hagyomány ennél magasabb számot említ. A mexikói katonai győzelmek azonban nem törték meg a felkelést. 1836. április 21-én a San Jacinto folyónál a texasi hadsereg Sam Houston vezetésével meglepetésszerű támadással legyőzte Santa Anna erőit, és magát a tábornokot is elfogta. A fogságban aláírt, ún. velascói egyezmények (1836. május 14.) a hadifogoly Santa Anna és a texasi kormányzat között jöttek létre, de a mexikói kongresszus soha nem ratifikálta őket, arra hivatkozva, hogy a tábornok kényszer alatt cselekedett. A mexikói kormány tehát Texas függetlenségét jogilag nem ismerte el, bár ténylegesen nem tudta visszafoglalni a tartományt. A Texasi Köztársaság 1836 és 1845 között létezett, diplomáciai elismerést több európai államtól és az USA-tól kapott, de Mexikóval folyamatos határkonfliktusban állt, mert a határvonalat illetően nem volt egyetértés: Texas – és később az USA – a Río Grande (Río Bravo del Norte) folyót tekintette határnak, míg Mexikó a Nueces folyót.
Az Amerikai Egyesült Államokban a terjeszkedési ideológia, amelyet a korban „nyilvánvaló végzet”-ként (Manifest Destiny) fogalmaztak meg, erős támogatást kapott. Ez a dokumentált politikai diskurzus – amelyet újságírók, politikusok és prédikátorok terjesztettek – azzal érvelt, hogy az USA-nak isteni rendeltetése a kontinens nyugati felére való kiterjedés. Texas annexiója ennek a gondolatnak az első jelentős katonai-politikai próbája lett. Az USA 1845. december 29-én vette fel Texast az unióba 28. államként, ami Mexikó számára elfogadhatatlan volt, mert saját területének elcsatolását látta benne.
A háború közvetlen kiváltó oka a határvita volt. James K. Polk amerikai elnök 1846 januárjában Zachary Taylor tábornokot a Río Grande folyóhoz küldte, noha a mexikói álláspont szerint a határ a Nueces folyó volt. Ez a katonai mozgás vitatott területre való behatolást jelentett. 1846. április 25-én egy mexikói lovas alakulat – saját beszámolója szerint saját területét védve – megtámadott egy amerikai felderítő csapatot a Río Grande északi partján, és több amerikai katonát megölt. Ez a Thornton-összecsapás néven ismert esemény adta az ürügyet Polk elnöknek, hogy 1846. május 13-án hadat üzenjen. Az amerikai elnök üzenetében azt állította, hogy „mexikói vér folyt amerikai földön”, ami a korabeli kongresszusi vitákban is vitatott volt: egyes whig és abolicionista képviselők, köztük Abraham Lincoln, olyan határozatot nyújtottak be, amely pontos helymeghatározást kért az incidenshez, jelezve, hogy a föld hovatartozása nem egyértelmű. Ez a dokumentált vita jól mutatja, hogy a háború okait a kortársak sem ítélték meg egységesen.
Mexikó 1846. május 23-án üzent hadat, de a belső politikai megosztottság – a föderalisták és centralisták, a liberálisok és konzervatívok küzdelme – súlyosan gyengítette a hadviselési képességet. A mexikói hadsereg létszámát a háború kezdetén a becslések 20 000 és 40 000 fő közé teszik, míg az USA összességében mintegy 78 000 katonát mozgósított a háború során (ezek a számok katonai nyilvántartásokból és későbbi történészi összesítésekből származó becslések, mivel a pontos haderőadatok hiányosak).
A háború három fő hadszíntéren zajlott. Az északi fronton Zachary Taylor csapatai benyomultak a vitatott területre, majd Északkelet-Mexikóba. 1846. szeptember 21–24-én a monterreyi csatában az amerikaiak elfoglalták a várost, de a mexikói helyőrség szabad elvonulást kapott. 1847. február 22–23-án a Buena Vista-i (más néven La Angostura-i) csatában Santa Anna, aki időközben ismét átvette a mexikói hadsereg irányítását, megpróbálta megsemmisíteni Taylor erőit, de a kimerült csapatok visszavonulásra kényszerültek. A csata kimenetele vitatott: a mexikói hadijelentések győzelemként, az amerikaiak sikeres védekezésként értékelték; a modern történészek többsége taktikai eredménytelenséget lát benne, mert egyik fél sem érte el stratégiai célját.
A nyugati fronton az amerikai erők Stephen W. Kearny vezetésével elfoglalták Új-Mexikót (1846 augusztusa), majd a tengerésztisztek és a helyi amerikai telepesek – John C. Frémont, Robert F. Stockton – közreműködésével Kaliforniát. A kaliforniai ellenállás rövid és korlátozott volt; a dokumentált események szerint a mexikói helyőrségek létszáma elégtelen volt a hatékony védelemhez. Kalifornia hivatalos átadása a Cahuenga-i szerződésben (1847. január 13.) történt.
A döntő hadszíntér a középső front volt. Winfield Scott tábornok 1847. március 9-én szállt partra Veracruz közelében, és huszonkét napos ostrom után bevette a várost (a pontos időtartamot illetően a források 20 és 25 nap közötti időszakot említenek). Ezután Scott a Cortés által 1519-ben bejárt útvonalon, Mexikóváros felé vonult. A Cerro Gordo-i csatában (1847. április 18.) a mexikói védelem összeomlott, és az amerikaiak továbbnyomultak. A Contreras és Churubusco csatáiban (1847. augusztus 20.) a mexikói reguláris és nemzetőr erők súlyos vereséget szenvedtek. A churubuscói kolostor védelmében harcolt az ún. San Patricio zászlóalj is, amelyet elsősorban ír és más európai katolikus bevándorlókból toboroztak, akik az amerikai hadseregből dezertáltak, és a mexikói oldalra álltak. A zászlóalj létszámát 200 és 700 fő közé becsülik; létezésüket amerikai katonai bírósági jegyzőkönyvek és mexikói katonai iratok dokumentálják. A háború után az elfogott tagok közül több tucatot kivégeztek, illetve megbélyegeztek, ami a korabeli amerikai hadbírósági gyakorlat része volt.
A hadjárat utolsó szakaszában az amerikaiak 1847. szeptember 8-án a Molino del Rey-i, szeptember 12–13-án a Chapultepec-i csatában győztek. A chapultepeci katonai akadémia hat fiatal kadétjának önfeláldozó védekezését és halálát – akiket a mexikói hagyomány Niños Héroes („hős gyermekek”) néven ismer – a mexikói nemzeti emlékezet kultikus történetté formálta. A tényleges események körül számos bizonytalanság van: a kadétok száma, a haláluk pontos körülményei és az öngyilkosság vagy harc közbeni halál kérdése vitatott a történészek között; a történetet a 19. század végétől állami emlékezetpolitika és iskolai tananyagok erősítették fel, ami a dokumentált tényekkel csak részben egyeztethető. A csata után az amerikai csapatok 1847. szeptember 14-én bevonultak Mexikóvárosba; a mexikói kormány ideiglenesen Querétaróba tette át székhelyét.
A megszállás alatt béketárgyalások kezdődtek. A mexikói kormányt a háborúpárti és békepárti erők közötti belső feszültség bénította, de a területvesztés elkerülhetetlensége egyre nyilvánvalóbbá vált. A békeszerződést 1848. február 2-án írták alá a Mexikóváros melletti Guadalupe Hidalgo településen. A szerződés dokumentált tény, szövege mind angol, mind spanyol nyelven fennmaradt, és a mai napig a két ország közötti jogi viszony egyik alapdokumentuma.
A szerződés főbb rendelkezései a következők voltak:
A szerződés ratifikációja nem volt zökkenőmentes. Az USA szenátusa 1848. március 10-én ratifikálta, de a X. cikket – amely a mexikói földtulajdonosok birtokjogait a lehető legszélesebb körben védte – a szenátus törölte, arra hivatkozva, hogy az ellentmond az amerikai alkotmány földtulajdonra vonatkozó rendelkezéseinek. A mexikói kongresszus a módosított szöveget végül 1848. május 19-én hagyta jóvá Querétaróban, miután a mexikói kormány tudomásul vette a X. cikk elhagyását. Ez a módosítás később jogviták sorozatához vezetett, mert a földtulajdonosok – különösen Új-Mexikóban és Kaliforniában – nehezen tudták érvényesíteni birtokjogaikat az amerikai bíróságok előtt. A szerződés aláírása és ratifikálása közötti időszakban az amerikai megszálló hadsereg továbbra is az országban tartózkodott; a csapatkivonás 1848 nyarán fejeződött be.
A háború és a békeszerződés Mexikót mélyen megrázta. A területvesztés nemcsak a nemzeti büszkeséget sértette, hanem gazdasági és demográfiai következményekkel is járt. Az átengedett területek ásványkincsei – mindenekelőtt Kalifornia aranya, amelyet 1848 januárjában, a békeszerződés aláírása előtt néhány nappal fedeztek fel – hamarosan az amerikai gazdasági fejlődés motorjává váltak. A mexikói gazdaság elvesztette a távoli északi tartományok mezőgazdasági és kereskedelmi potenciálját, bár a gyakorlatban ezek a területek a korábbi évtizedekben gyéren lakottak és gyengén integráltak voltak.
Politikai szempontból a vereség fokozta a mexikói belpolitikai válságot. A háború után a liberális–konzervatív küzdelem kiéleződött, és az ország az 1850-es években polgárháborús helyzetbe sodródott. A vereség a hadsereg presztízsét is rombolta, ugyanakkor a későbbi reformkorszakban éppen a katonai vereség tapasztalata ösztönözte a liberálisokat a polgári milíciák megerősítésére és az egyházi privilegiumok felszámolására.
Az Egyesült Államokban a területszerzés kiélezte a rabszolgaság kérdését. A háború alatt David Wilmot képviselő 1846-ban javasolta, hogy a Mexikótól szerzett területeken tiltsák meg a rabszolgaságot (Wilmot-feltétel). A javaslat nem emelkedett törvényerőre, de a vita évtizedekre megosztotta az országot, és hozzájárult a polgárháború kitöréséhez. A kompromisszumos rendezés (1850-ben Kaliforniát szabad államként vették fel, az új-mexikói és utahi területek jogállását pedig nyitva hagyták) csak elodázta a konfliktust.
A határ menti mexikói lakosság számára a területváltozás a jogi, nyelvi és kulturális alárendelés időszakát hozta. A szerződés VIII. és IX. cikke ellenére a földtulajdonosoknak hosszú és gyakran vesztes pereskedést kellett folytatniuk birtokaik megtartásáért; a közösségi földek – például az új-mexikói közös legelők – elvesztését dokumentált bírósági iratok és földhivatali nyilvántartások mutatják. A mexikói-amerikai lakosság másodrendű állampolgársága a későbbi polgárjogi küzdelmek egyik gyökere lett. Ugyanakkor a határ meghúzása nem szüntette meg a családi és gazdasági kapcsolatokat; a két oldal közötti migráció – mindkét irányban – a 19. század második felében folytatódott.
A mexikói nemzeti emlékezetben a háború „a területrablás” (el despojo) vagy „az amerikai intervenció” (la intervención estadounidense) néven rögzült. Ez az értelmezés a 19. század vége óta a tankönyvek és az emlékhelyek – elsősorban a chapultepeci emlékmű – által megerősített emlékezetpolitikai állítás, amely a nemzeti sérelmet hangsúlyozza. Az angolszász történetírás ezzel szemben gyakran „Mexican-American War” vagy „Mexican War” megnevezéssel, semlegesebb keretben tárgyalja az eseményt, bár az utóbbi évtizedekben ott is megjelent a kritikai szemlélet, amely a háború terjeszkedő, imperialista jellegét emeli ki. A vitatott értelmezések közé tartozik az is, hogy a háború elkerülhető lett volna-e: egyes történészek szerint a határvitát tárgyalásos úton is rendezhették volna, míg mások a mexikói politikai káoszt és az amerikai terjeszkedési nyomást tartják a konfliktus elkerülhetetlen okának.
A korszak forrásanyaga gazdag, de egyenetlen. Az amerikai oldalról a kongresszusi iratok, a hadüzenet szövege, a katonai jelentések, a hadbírósági jegyzőkönyvek és a korabeli sajtó – elsősorban az észak-amerikai újságok – dokumentált tények széles körét nyújtják. A mexikói oldalról a kormányzati iratok, a kongresszusi naplók, a hadijelentések és a sajtó szintén jelentős, de sok esetben hiányos vagy utólag rekonstruált anyagot alkotnak. A Guadalupe Hidalgo-i szerződés szövege mindkét nyelven fennmaradt, és hiteles jogi forrás.
A legnagyobb bizonytalanság a következő területeken mutatkozik:
A szóbeli hagyomány a határ menti közösségekben és a mexikói amerikai családokban őrzi a háború emlékét, különösen a földek elvesztésének és a megkülönböztetésnek a tapasztalatát. Ezek a hagyományok nem helyettesítik az írott forrásokat, de fontos kiegészítői az alul-dokumentált helyi történelemnek.
A mexikói–amerikai háború közvetlen előzménye Texas elszakadása (1836) és az USA általi annexiója (1845) volt. A határvita – a Río Grande vagy a Nueces folyó kérdése – katonai összecsapáshoz vezetett 1846-ban, majd az amerikai csapatok három hadszíntéren győzelmet arattak, és 1847 szeptemberében bevonultak Mexikóvárosba. Az 1848. február 2-án aláírt Guadalupe Hidalgo-i békeszerződés Mexikót területe mintegy 55%-ának átadására kényszerítette, 15 millió dolláros kártérítésért cserébe. A területvesztés hosszú távon megrendítette a mexikói gazdaságot és politikát, kiélezte az amerikai rabszolgaság-vitát, és a határ menti mexikói lakosság jogi és társadalmi hátrányos helyzetét idézte elő. A háború megítélése mind a mai napig vitatott: a mexikói emlékezet sérelmi narratívát, az angolszász történetírás sokáig semlegesebb, újabban kritikusabb értelmezést fogalmaz meg.