A Porfiriátus korszaka nem egyetlen törésként, hanem a 19. századi mexikói államépítés hosszabb ívének betetőzéseként érthető meg. Az 1850-es évek liberális reformjai, a francia intervencióval szembeni ellenállás és a köztársaság helyreállítása után Porfirio Díaz rendszere a politikai stabilitás ígéretét kapcsolta össze a gazdasági modernizáció minden korábbinál erőteljesebb programjával. Az alábbi alfejezet Díaz hatalomra jutásától az 1910–1911-es válságig tárgyalja a korszakot, különös tekintettel a vasút- és bányaipari fejlődésre, a külföldi tőke szerepére, a földbirtokviszonyok átalakulására és azokra a társadalmi feszültségekre, amelyek a mexikói forradalom előestéjén robbanásszerűen felszínre törtek.
Porfirio Díaz pályája nem előzmények nélkül illeszkedett a mexikói liberális hagyományba. A Benito Juárez vezette reformkorszakban Díaz előbb a francia intervenció elleni harcban szerzett katonai hírnevet, majd a helyreállított köztársaság keretei között vált politikai tényezővé. 1876-ban a Tuxtepeci Forradalom nevű felkelés jelszava éppen a liberális elvekhez való visszatérés és az elnöki újraválasztás tilalma volt. Díaz ezzel az alkotmányos érveléssel lépett fel Sebastián Lerdo de Tejada elnökkel szemben, akit azzal vádolt, hogy a központi hatalom megerősítése közben megsérti az államok szuverenitását. A felkelés győzelme után Díaz 1877-ben elnöki hatalmat szerzett, ám az általa később kiépített rendszer fokozatosan távolodott a „no reelección” elvétől, és személyes irányítású, központosított kormányzássá alakult.
A politikai rendszer 1884-től, Díaz visszatérésétől számítva vált tartósan a tábornok-elnök személye köré szervezetté. A formálisan érvényes 1857-es alkotmány és az 1874-es alkotmánymódosítás keretei között a választások rendszerint megtartották a republikánus rituálét, ám a kormányzati gépezet, a helyi katonai parancsnokok és a kormányzók hálózata biztosította a kívánt eredményt. A kortársak és a későbbi történetírás gyakran „diazi békének” vagy „porfiriánus rendszernek” nevezte ezt a berendezkedést; a „diktatúra” kifejezést a kritikusok már a korszakban használták, míg a hivatalos diskurzus a rendet és a haladást hangsúlyozta. A rendszer gyakorlati működését a „pan o palo” – kenyér vagy bot – elv jellemezte: a lojális szereplők állami megbízásokat, koncessziókat és védelmet kaptak, a szembeszegülők pedig törvényes vagy törvényen kívüli eszközökkel szembesültek. Ez az egyensúly azonban nem volt statikus; a regionális elitek, a külföldi befektetők és a hadsereg különböző érdekcsoportjai folyamatos alkudozásban álltak a központtal.
A gazdasági modernizáció leglátványosabb jelképe a vasúthálózat kiépítése volt. A kortárs statisztikák szerint 1876-ban a mexikói vasúthálózat hossza alig haladta meg a néhány száz kilométert, 1910-re viszont a szakirodalomban leggyakrabban idézett adatok mintegy 20 000 kilométert említenek; ezek a számok a hivatalos közlekedési jelentéseken alapulnak, ám a ténylegesen üzemelő szakaszok hossza módszertani szempontból vitatható, mert a beszámolók eltérő módon vették számba a mellékvonalakat és a magánipari vágányokat. A vasútépítés elsősorban brit és amerikai tőkével indult meg; a Ferrocarril Mexicano már a Díaz-korszak előtt megkezdte a Mexikóváros–Veracruz összeköttetés kiépítését, ám a porfiriánus korszakban a koncessziós politika nagyszabású bővülést eredményezett. A vonalak a bányavidékeket, a mezőgazdasági termelőrégiókat és a határ menti átkelőket kötötték össze a fővárossal és a kikötőkkel. A vasút nem csupán áruszállítási eszköz volt, hanem a belső piac egységesítésének és az állami ellenőrzés kiterjesztésének infrastruktúrája is: a kormányzat a lázadások idején gyors csapatmozgatásra használta, a földmérők és adószedők pedig a korábban nehezen elérhető területekre is eljutottak.
A bányászat a vasúttal párhuzamosan élte második fénykorát. A gyarmati korból örökölt ezüstbányászat mellett a réz, az ólom és később az ipari ásványok is egyre nagyobb szerepet kaptak. A Díaz-kormány bányatörvényei – különösen az 1884-es és 1892-es szabályozás – a földtulajdon és az altalajhasznosítás szétválasztásával, valamint az adókedvezményekkel kedveztek a külföldi vállalatoknak. Az amerikai, brit és kisebb részben francia befektetők modern bányatechnikát, vasúti szállítást és nagyüzemi finomítást honosítottak meg. Az északi államokban – Sonora, Chihuahua, Coahuila – kialakult bányászati központok munkáslakossága gyorsan nőtt, ami a későbbi munkásmozgalmi szervezkedés egyik bázisát képezte. A kitermelés statisztikái a bányászati hivatalok jelentésein alapulnak; noha ezek részletesek, egyes vállalatok aluljelentették a termelést adóoptimalizálás céljából, ezért a teljes termelési értékre vonatkozó adatok becslésnek tekintendők.
A külföldi beruházások nem korlátozódtak a vasútra és a bányászatra. A porfiriánus korszakban a közművek, a villamosítás, a kikötőépítés, a bankalapítás és a mezőgazdasági exportágazatok is jelentős tőkét vonzottak. A befektetők nemzetiségi összetétele időben változott: a század utolsó harmadában a brit tőke volt meghatározó, az 1900-as években azonban az amerikai befektetések aránya fokozatosan meghaladta a brit szintet. Ezt a folyamatot a kortárs diplomáciai jelentések és a külföldi kereskedelmi statisztikák egyaránt dokumentálják, noha a tőkeállomány pontos megoszlására vonatkozó számok módszertani becslések. A kormányzat a külföldi befektetéseket a modernizáció motorjának tekintette, ugyanakkor a koncessziók ellentételezése, a vállalatok adómentessége és a bányászati jogok gyakran a helyi közösségek rovására érvényesültek. A közvélemény egy része a századfordulótól kezdve egyre hangosabban bírálta a „kifelé nyitott” gazdaságpolitikát, amely szerintük a nemzeti erőforrások kiárusításához vezetett. Ez az álláspont a korabeli ellenzéki sajtóban és a munkássajtóban is megjelent, és később a forradalmi diskurzus egyik központi elemévé vált.
A földbirtokviszonyok átalakulása a porfiriátus egyik legvitatottabb öröksége. A liberális reformok – mindenekelőtt az 1856-os Lerdo-törvény – már a reformkorszakban megkezdték a polgári és egyházi közösségi földtulajdonok felosztását, a Díaz-rendszer azonban ezt a folyamatot minden korábbinál nagyobb léptékben hajtotta végre. Az 1883-as földmérési törvény és az 1894-es telekkönyvi szabályozás lehetővé tette, hogy földmérő társaságok (compañías deslindadoras) a „lakatlan” vagy „bizonytalan határú” területeket felmérjék, és a felmért terület egy részét ellenszolgáltatásként megkapják. A gyakorlatban ez sokszor azt jelentette, hogy a közösségi földeket – a falvak ejidóit, a pueblo de indios birtokait – jogilag üres állami területnek minősítették, majd felosztották vagy eladták. A folyamat dokumentáltsága egyenetlen: a szövetségi földmérési iratok hiányosak, a helyi bírósági perek pedig évtizedekig húzódtak. A történészek ezért a földvesztés mértékét elsősorban az 1910-es népszámlálás birtokstatisztikáiból, panaszlevelekből és későbbi forradalmi kártérítési kérelmekből becslik; ezek a források egymásnak részben ellentmondó képet adnak.
A földkoncentráció eredményeként a vidéki társadalom szerkezete radikálisan átalakult. A nagy haciendák – a henequen-termelő Yucatánban, a cukornádültetvények Morelosban, a kávéfincák Chiapasban, az északi marha- és gyapotbirtokok – hatalmas területeket vontak ellenőrzésük alá. Az adósrabszolgaságként is jellemzett peonage-rendszer a munkásokat a hacienda boltjában felhalmozott adósság révén kötötte a birtokhoz; a jogi forma szerint a peón szabad munkás volt, ám a gyakorlatban a kilépést a tartozás, a kényszer és a helyi hatóságokkal való összefonódás akadályozta. A kortárs kritikusok – köztük az amerikai újságíró John Kenneth Turner 1910-es riportkönyve – élénk leírásokkal mutatták be a henequen-ültetvények munkakörülményeit; a visszaemlékezések és a munkásperek megerősítik a rossz bánásmód, a testi fenyítés és a szökési kísérletekért járó büntetések gyakorlatát, de a jelenség országos kiterjedésének és súlyosságának becslései módszertani viták tárgya. A földnélküli vidéki lakosság arányára vonatkozóan nincs egységes, megbízható mérés; az 1910-es népszámlálás adatait több történész elemzi, de a kategóriák eltérő értelmezése miatt a becslések széles sávban mozognak.
A társadalmi feszültségek nem csupán a vidéki szegénységből fakadtak. Az iparosodó városokban – Mexikóváros, Orizaba, Puebla, Monterrey – gyorsan nőtt a gyári munkásság, és vele a munkabeszüntetések, sztrájkok és önsegélyező szervezetek száma. A korszak munkásmozgalma heterogén volt: egyes szervezetek a kölcsönösségen és a szakmai önvédelemen alapultak, mások anarchista vagy szocialista eszméket hirdettek. A Ricardo Flores Magón és a hozzá közel álló csoportok által alapított Partido Liberal Mexicano (PLM) a századforduló után radikális földosztó, antiklerikális és munkásvédő programmal lépett fel; a PLM-köröket a kormányzat üldözte, vezetői közül sokan az Egyesült Államokba emigráltak. A szervezet megítélése a történetírásban vitatott: egyes szerzők a forradalom ideológiai előfutárát látják benne, mások hangsúlyozzák, hogy a PLM tagsága és hatása korlátozott volt, és a későbbi forradalmi vezetők csak részben vették át követeléseit.
A korszak legsúlyosabb munkáskonfliktusai közé tartozott az 1906-os cananeai bányászsztrájk és az 1907-es Río Blanco-i textilüzem körüli megmozdulás. Cananea városában a mexikói munkások az amerikai tulajdonú bányavállalatnál a béregyenlőséget és a munkakörülmények javítását követelték; a kormányzat és a vállalat kérésére amerikai önkéntes fegyveresek is részt vettek a rend helyreállításában. Río Blancóban a textilmunkások sztrájkja erőszakos összecsapásba torkollott; a halálos áldozatok számát a kortárs sajtó és a későbbi történetírás eltérően adja meg, a leggyakrabban idézett becslések néhány tucattól több százig terjednek. Az események dokumentáltsága részleges: a bírósági iratok hiányosak, a vállalati jelentések elfogultak, a túlélők visszaemlékezései pedig időbeli torzításokat tartalmaznak. Annyi bizonyos, hogy mindkét konfliktus tartós nyomot hagyott a munkásság politikai emlékezetében, és a kormányzati represszió nyilvános bírálata erősítette a rendszerrel szembeni ellenzéki hangulatot.
Az őslakos közösségek ellenállása a porfiriátus egész időszakában megfigyelhető. A Sonora államban élő yaquik többször fegyveres felkelést indítottak földjeik védelmében; a kormányzat a harcok során elfogott yaquikat tömegesen deportálta Yucatán henequen-ültetvényeire, ami a kortárs feljegyzések szerint rendkívül magas halálozással járt. A deportáltak pontos száma és a halálozási arány a dokumentációs hiányok miatt becslés; a szakirodalomban több ezerre tehető érintettet említenek, de a módszertani alapok vitathatók. A yucatáni maja közösségek a kasztok háborújának (1847–1901) örökségeként részben fegyveres autonómiában éltek, és a porfiriánus állam csak fokozatosan tudta kiterjeszteni ellenőrzését a délkeleti területekre. Az őslakos ellenállásokat a korabeli hivatalos diskurzus gyakran „barbár” megnyilvánulásként kezelte, a későbbi történetírás viszont a földvédelem és a kollektív jogok szempontjából értelmezte. A mai őslakos mozgalmak a porfiriátus földkisajátításait a hosszú távú jogfosztás egyik meghatározó szakaszának tekintik; ez az értelmezés emlékezetpolitikai állítás is, amelyet a levéltári anyagok részben alátámasztanak, részben pontosításra szorulnak.
A politikai ellenzék a századforduló után egyre láthatóbbá vált. A régi liberális generáció egy része Juárez örökségére hivatkozva bírálta Díaz újraválasztását; az 1900-as években a mérsékelt klubok, a független sajtó és az egyetemi körök a választási szabadság és a jogállamiság követelését tűzték zászlajukra. A kormányzat időnként engedékenynek mutatkozott – például engedélyezte a kritikus sajtótermékek egy részét –, máskor bebörtönzéssel és sajtóperekkel sújtotta a rendszer bírálóit. Az 1908-as Creelman-interjú fordulópontnak tekinthető: Díaz egy amerikai újságírónak adott nyilatkozatában azt sugallta, hogy kész a demokratikus verseny elfogadására, és hogy Mexikó megérett az ellenzéki pártok működésére. Azt vitatják, hogy Díaz valóban visszavonulást tervezett-e, vagy csupán külföldi jóindulatot keresett; a kortárs politikai szereplők egy része azonban valódi lehetőségként értelmezte a kijelentést.
Ebbe a térbe lépett be Francisco I. Madero, a Coahuila állambeli földbirtokos családból származó politikus. Madero 1908-ban megjelent könyve, La sucesión presidencial en 1910, a választási szabadság visszaállítását és a személyes uralommal szembeni alkotmányos korlátok helyreállítását követelte. Programja nem volt radikális a földkérdés kezelésében; elsősorban politikai reformokat sürgetett, és a gazdasági modernizáció számos vívmányát elfogadta. 1910-re Madero országos hálózatot épített, és az elnökválasztáson Díaz ellenfeleként indult. A választási kampány időszakában a kormányzat bebörtönöztette, majd a választást Díaz fölényes győzelmének hirdette ki. A választási csalás vádja a kortárs ellenzék és a későbbi történetírás központi állítása; a hivatalos jegyzőkönyvek szerint Díaz elsöprő győzelmet aratott, de a szavazatszámlálás körülményei és a helyi hatóságok szerepe miatt az eredmény hitelessége erősen vitatott. A „választási csalás” tehát nem semleges tényközlés, hanem a kortárs szereplők által megfogalmazott és a történetírás által jórészt elfogadott értelmezés, amelyet a levéltári források részben alátámasztanak.
A választási kudarc után Madero a San Luis Potosí-i tervben (Plan de San Luis, 1910. október) érvénytelennek nyilvánította a választást, és november 20-ra fegyveres felkelésre szólított fel. A terv középpontjában a választási szabadság és a „tényleges szavazás, nincs újraválasztás” elve állt; a földkérdésben csak annyit ígért, hogy felülvizsgálják a közösségi földek jogtalan elvételét. A felhívásra országszerte elszórt, kezdetben gyenge katonai erejű felkelések törtek ki; az északi Chihuahuában Pascual Orozco és Francisco Villa, Morelosban Emiliano Zapata vezetésével a mozgalom gyorsan tömegtámogatást szerzett. A hadsereg eleinte sikeresen szorította vissza a felkelőket, ám a kormányzat belső megosztottsága, a városi középosztály elfordulása és a nemzetközi nyomás aláaknázta a Díaz-rendszer tartalékait. 1911 tavaszán a felkelők elfoglalták Ciudad Juárezt, ami tárgyalásokhoz és végül a Ciudad Juárez-i egyezményhez vezetett. Ennek értelmében Díaz 1911. május 25-én lemondott, és rövidesen franciaországi száműzetésbe távozott. A lemondás dokumentált esemény; az egyezmény pontos rendelkezései és a résztvevők szándékai azonban máig vitatottak, különösen az átmenet jellegét és a fegyveres erők jövőjét illetően.
A Porfiriátus mérlege tehát egyszerre foglalja magában a vasút- és bányafejlesztést, a városiasodást, az exportgazdaság növekedését, valamint a földkoncentrációt, a munkáselnyomást, az őslakos közösségek jogfosztását és a politikai zártságot. A modernizáció nem volt semleges folyamat: a gazdasági növekedés hasznai rendkívül egyenlőtlenül oszlottak el, és a stabilitás ára gyakran az erőszak intézményesülése volt. A korszak értékelése a mexikói történetírásban máig megosztott. A porfiriánus kormányzat hivatalos narratívája a rend és haladás kettősét hangsúlyozta; a forradalom utáni állami történetírás hosszú ideig a diktatúra és a kizsákmányolás ellenpontjaként ábrázolta; az 1980-as évek óta a gazdaságtörténészek egy része a modern intézmények és az infrastruktúra kiépülését emeli ki, míg a társadalomtörténet a vidéki és városi szegények perspektívájából a rendszer emberi költségeire hívja fel a figyelmet. E versengő értelmezések nem zárják ki egymást teljesen, de más-más forráscsoportokra és módszertani előfeltevésekre támaszkodnak.
A Porfiriátus forrásbázisa rendkívül gazdag, mégis egyenetlen. A kormányzati statisztikai évkönyvek, a pénzügyi jelentések, a vasúti és bányászati vállalatok éves beszámolói, valamint a diplomáciai iratok dokumentálják a gazdasági növekedés fő trendjeit. Az adatok azonban nem mindig megbízhatók: a vállalatok adóoptimalizálási okokból aluljelenthették termelésüket, a hivatalos statisztikák pedig a helyi közigazgatás hiányosságai miatt regionálisan torzíthatnak. A vasúthálózat hosszára és a külföldi tőkeállományra vonatkozó számok ezért becslésnek tekintendők, még ha a szakirodalomban széles körben idézik is őket. A földkoncentráció mértéke különösen bizonytalan: a telekkönyvi felmérések hiányosak, a közösségi földek elvesztését a panaszlevelek és a későbbi forradalmi kártérítési ügyek alapján rekonstruálják, ezért a földnélküliség arányáról nincs egységes, elfogadott statisztika.
A munkáskonfliktusok és az erőszak áldozatszámai hasonlóképpen vitatottak. A cananeai és Río Blanco-i események halálos áldozataira vonatkozó becslések forrásonként eltérnek; a bírósági iratok gyakran hiányoznak, a sajtóbeszámolók politikai elfogultságot tükröznek, a vállalati jelentések pedig az események saját értelmezését rögzítik. A yaqui deportálások emberi költsége szintén nem számszerűsíthető pontosan, mert a deportáltak névsorai részlegesek, és a halálozási arányra vonatkozó adatok kortárs becsléseken alapulnak. A választási csalás vádja jogi értelemben nem bizonyított a modern választási jogelvek szerint, de az ellenzék bebörtönzése, a helyi hatóságok nyomásgyakorlása és a korabeli tanúvallomások a választás tisztaságának súlyos korlátait jelzik. A szóbeli hagyomány – a családi elbeszélések, a közösségi emlékezet és a forradalmi dalok – fontos kiegészítő forrás, de nem helyettesíti a levéltári dokumentációt; ahol nincs írásos bizonyíték, ott a szöveg ezt kifejezetten jelzi.
Porfirio Díaz 1876 és 1911 közötti uralma a mexikói 19. század legtartósabb politikai rendszere volt. A liberális reformok és a francia intervenció utáni stabilitás igényéből született porfiriánus berendezkedés a formális alkotmányosság keretei között centralizált, személyes irányítású kormányzást épített ki. A vasút- és bányafejlesztés, a külföldi tőke bevonása és az exportgazdaság növekedése látványos modernizációt eredményezett, ugyanakkor a földkoncentráció, a peonage-rendszer, az őslakos közösségek földjének kisajátítása és a munkásmegmozdulások elleni erőszak mély társadalmi sebeket hagyott. A politikai zártság, a választási visszaélések és a regionális ellenzék elégedetlensége 1910-re válságba sodorta a rendszert. A Madero vezette felkelés és a Ciudad Juárez-i egyezmény nyomán Díaz lemondott, de a forradalom nem ért véget: az új szereplők – köztük a földkérdést radikálisan napirendre tűző zapatista mozgalom – a következő évtizedben tovább formálták Mexikó történetét. A Porfiriátus értékelése a mai napig vita tárgya, mert a gazdasági modernizáció és a társadalmi igazságtalanság mérlege egymással szorosan összefonódik.