A mexikói forradalom időben és térben sem egyetlen esemény volt, hanem egymással összefonódó lázadások, polgárháborúk és társadalmi mozgalmak sorozata, amelyek 1910 és 1920 között alapjaiban rendítették meg a Porfirio Díaz-féle rendszert, és új alkotmányos keretet hoztak létre. Az 1910–1920-as korszakhatár a szakirodalomban bevett, de nem vitathatatlan: egyes történeti értelmezések a forradalom folyamatát 1940-ig, Lázaro Cárdenas elnökségének végéig, mások a Cristero-felkelésig vagy a PRI-rendszer megszilárdulásáig nyújtják. Az alábbi alfejezet a forradalom négy, a könyvtervben is kiemelt elemére összpontosít: Francisco I. Madero szerepére, Emiliano Zapata és a földkérdés kapcsolatára, Pancho Villa északi hadjáratára, valamint a forradalom politikai örökségére. A tárgyalás során kerülni kell a forradalom utólagos, egységes nemzeti eposzként való bemutatását: a különböző szereplők céljai, támogatói körei és módszerei gyakran ütköztek egymással, és a forradalom győzelme nem jelentette automatikusan a demokrácia vagy a társadalmi igazságosság megvalósulását.
A forradalom közvetlen előzményei a Porfiriátus politikai rendszerének zártságából következtek. Díaz hosszú elnöksége alatt a gazdasági modernizáció – vasútépítés, bányászat, exportra termelő mezőgazdaság – jelentős külföldi tőkét vonzott, ugyanakkor a politikai hatalom koncentrált maradt, és a választások csak formálisak voltak. Amint arról a Porfiriátusról szóló alfejezet is szól, a rendszer stabilitása egyre inkább az elnök személyén és a régi elitekkel kötött alkukon nyugodott. Az 1908-as Creelman-interjúban Díaz azt a benyomást keltette, hogy kész visszavonulni, és nyitott a politikai verseny előtt; ez az interjú egyúttal a korszak amerikai sajtóforrásainak egyik legismertebb darabja, de óvatosan kell olvasni, mert részben a külföldi közvéleménynek szánt gesztus volt, nem program.
Francisco I. Madero, egy coahuilai földbirtokos család tagja, La sucesión presidencial en 1910 című munkájában a hatékony választójog és az újraválasztás tilalma mellett érvelt. Az 1910-es kampány során létrejött az Újraválasztás-ellenes Párt; Madero programja elsősorban politikai reformot ígért, nem földosztást. Díaz a választás előtt letartóztatta Maderót, aki a választásokat követően az Egyesült Államokba menekült. Ott, San Antonio városában adta ki 1910. október 5-én a Plan de San Luis Potosít, amely a választást érvénytelennek nyilvánította, ideiglenes elnökké nyilvánította Maderót, és 1910. november 20-ra fegyveres felkelésre szólított fel. A terv kilátásba helyezte a jogtalanul elvett földek felülvizsgálatát is, de a földkérdés nem állt a középpontjában – ez később konfliktusforrássá vált.
A felhívásra több államban helyi lázadások robbantak ki. Chihuahuában Pascual Orozco és Pancho Villa, Morelosban pedig Emiliano Zapata vezetésével paraszti csoportok ragadtak fegyvert. A szövetségi hadsereg kezdetben sok lázadást elfojtott, de az északi Chihuahua és a Morelos déli cukortermelő vidéke tartósan ellenőrizhetetlenné vált. A fordulópontot az 1911. májusi Ciudad Juárez-i csata jelentette, amely után a lázadók ellenőrizték a fontos határvárost. Az 1911. május 21-én aláírt Ciudad Juárezi Egyezmény értelmében Díaz lemondott, és Francisco León de la Barra vezetésével ideiglenes kormány alakult. A szerződés azonban a régi szövetségi hadsereget és a porfirista államszervezet nagy részét érintetlenül hagyta, ami előrevetítette, hogy a politikai győzelem nem hoz automatikus intézményi fordulatot.
Maderót 1911 novemberében túlnyomó többséggel elnökké választották. Kormányzása a régi elitek és a forradalmi mozgalmak közötti egyensúlyozás jegyében telt. A fegyveres csoportok lefegyverzését szorgalmazta, miközben a földreformot a jogi eljárásokra bízta. Ez a mérsékelt politika egyszerre váltotta ki a konzervatív katonai körök bizalmatlanságát és a radikális paraszti követelések elégedetlenségét. 1911 decemberében Bernardo Reyes, 1912-ben pedig Félix Díaz vezetésével katonai lázadások törtek ki, de a szövetségi hadsereg – élén Victoriano Huertával – egyelőre leverte őket. Madero helyzete azonban folyamatosan gyengült, mert sem a hadsereget, sem a paraszti mozgalmakat nem tudta stabilan maga mögé állítani.
Morelos államban a forradalom sajátos agrárjellege már 1911 előtt kirajzolódott. A cukornádültetvények terjeszkedése az előző évtizedekben számos falut fosztott meg közösségi földjeitől; a helyi parasztság és a haciendák közötti konfliktus a Porfiriátus egyik legélesebb vidéki feszültsége volt. Emiliano Zapata, aki Anenecuilco falu választott képviselőjeként már a földek visszaszerzéséért dolgozott, a maderoista felkeléshez csatlakozva elsősorban nem politikai jelszavakat, hanem a földek tényleges visszaadását követelte.
Madero és Zapata szakítása 1911 végén következett be, amikor az elnök a fegyverletételt és a földkérdés jogi útra terelését követelte. Zapata 1911. november 25-én kiadta a Plan de Ayalát, amely Maderót „a forradalom árulójának” minősítette, és azonnali földreformot hirdetett. A terv a falvaktól elvett földek visszaszolgáltatását, a forradalom ellenségei birtokainak kisajátítását, valamint a monopolisztikus nagybirtokok egy részének szétosztását irányozta elő. A dokumentum az „Reforma, Libertad, Justicia y Ley” jelszóval a paraszti követelések szimbolikus programjává vált. Ugyanakkor a Zapatista mozgalom korántsem volt egységes: helyi parancsnokok – például Otilio Montaño, a terv egyik megfogalmazója – saját közösségeik érdekei szerint cselekedtek, és a mozgalom belső vitái, árulásai, valamint a városi értelmiségiek és a paraszti vezetők közötti feszültségek is formálták a zapatizmust. A Plan de Ayala szövege ma is az egyik legfontosabb forrás, de nem tekinthető a teljes zapatista mozgalom pontos programjának, csupán annak egyik, a maga idején is vitatott dokumentumának.
Zapata mozgalma elsősorban gerilla-hadviselésre épült. A Morelos hegyeit és falvait ismerő paraszti erők folyamatosan zaklatták a szövetségi és később az alkotmányos erőket is. Zapata a maga területén saját közigazgatást próbált szervezni, földeket osztott, és ragaszkodott ahhoz, hogy a forradalom ne csak a központi hatalom lecserélését jelentse, hanem a vidéki közösségek tényleges önrendelkezését is. A földkérdés tehát nem egyszerűen egy reformprogram volt, hanem a helyi hatalom, az igazságosság és a társadalmi rend újjászervezésének követelése. A zapatista mozgalom egyik sajátossága az is, hogy erős támaszkodott a falusi szóbeli hagyományra és a helyi közösségek emlékezetére: a dokumentumok mellett a corridók és a paraszti elbeszélések őrzik a mozgalom önképét. Ezek a források azonban utólag is formálódtak, ezért nem tévesztendők össze a tényszerű eseménytörténettel.
Zapata 1919. április 10-én a chinamecai haciendánál gyilkosság áldozata lett. A gyilkosság körülményei jól dokumentáltak: Jesús Guajardo ezredes, Pablo González tábornok beosztottja, színlelt szakítással csalogatta tőrbe. Az azonban, hogy az utasítás pontosan kitől származott, és hogy Venustiano Carranza elnök milyen mértékben kezdeményezte vagy hagyta jóvá a merényletet, a mai napig vitatott értelmezés; a levéltári anyagok részben hiányosak, részben a felelősök utólagos beállításait tükrözik. Zapata halála nem vetett véget a zapatizmusnak: a Morelosban folyó ellenállás tovább élt, és alakja a későbbi agrárkövetelések, majd az 1994-es zapatista felkelés egyik hivatkozási alapjává vált.
A forradalom másik meghatározó szereplője, Pancho Villa – eredeti nevén Doroteo Arango – az északi Chihuahua és Durango határvidékéről származott. Villa az 1910-es felkeléshez csatlakozva hamar katonai vezetővé vált; neve a maderoista felkelés északi harcaihoz, majd az 1912-es Orozco-féle lázadás leveréséhez is kapcsolódott. Huerta 1913-as hatalomátvétele után Villa csatlakozott a Carranza által meghirdetett alkotmányos mozgalomhoz, és létrehozta a División del Norte nevű hadsereget, amely a forradalom egyik legütőképesebb katonai alakulatává vált.
A División del Norte összetétele rendkívül heterogén volt: voltak köztük parasztok, bányászok, vasúti munkások, hajtók, helyi fegyveresek, sőt az Egyesült Államokban dolgozó mexikói munkások közül toborzott önkéntesek is. Villa katonai sikereinek alapja a gyors mozgás, a vasúti szállítás mesteri használata és a helyi lakosság támogatása volt. A hadsereg finanszírozása részben elkobzásokból, részben a nagy haciendák terményeinek és állatállományának lefoglalásából történt, ami a forradalmi erőszak társadalmi-gazdasági dimenzióját is mutatja. Villa személye körül már életében legenda épült: egyesek szociális banditaként, mások parancsnokként, ismét mások kegyetlen hadúrként írták le. A történeti szakirodalom máig vitatja, hogy Villa céljai mennyiben voltak társadalmi reformok, és mennyiben a személyes hatalomépítés.
Az 1913–1914-es hadjárat során a División del Norte felszámolta a szövetségi hadsereg északi pozícióit. Villa csapatai elfoglalták Torréont, Ciudad Juárezt és más stratégiai pontokat. A döntő ütközetre 1914. június 23-án Zacatecasnál került sor: a Villa vezette erők szétverték a Huerta-kormányzat katonai gerincét. A csata után a szövetségi hadsereg már nem volt képes hatékony ellenállásra; Huerta 1914. július 15-én lemondott. A győzelem azonban nem hozott egységet: a Carranza vezette alkotmányos erők és Villa közötti bizalmatlanság már a harcok alatt is érezhető volt. Villa nem tekintette magát egyszerű alárendeltnek, és a maga északi bázisán önálló politikai és katonai hatalmat épített.
A Huerta bukása utáni időszakban a forradalmi koalíció szétesett. Az 1914. októberi aguascalientesi konvenció kísérletet tett a szembenálló csoportok kiegyezésére, de Carranza elutasította a konvenció fennhatóságát, és Veracruzba tette át a székhelyét. Villa és Zapata szövetségre léptek, és 1914 decemberében bevonultak Mexikóvárosba, ám a közös kormányzás nem volt tartós. A Villa–Zapata-szövetség katonailag erősnek tűnt, de hiányzott belőle az egységes politikai program és az országos közigazgatás megszervezésének képessége.
Az 1915-ös év fordulatot hozott. Álvaro Obregón, Carranza legtehetségesebb tábornoka, a celayai csatában (1915. április) modern hadviseléssel, lövészárkokkal és géppuskákkal súlyos vereséget mért Villa lovasságára. A csata után Villa hadserege fokozatosan szétesett, és a División del Norte visszavonult északra. Villa ezt követően gerillaharcra tért át. 1916. március 9-én csapatai rajtaütöttek az új-mexikói Columbus településen, ami miatt az Egyesült Államok John J. Pershing vezetésével büntetőexpedíciót indított Mexikó északi részébe. A több mint tíz hónapig tartó hadművelet nem tudta elfogni Villát, viszont növelte a mexikói nacionalista ellenérzést, és éles vitákat váltott ki az amerikai beavatkozás jogszerűségéről. A Columbus elleni támadás okai máig vitatottak: egyaránt felmerül a Carranza amerikai elismerése miatti bosszú, a helyi északi érdekek védelme, valamint az is, hogy Villa a határ menti településen fegyvert és készleteket akart szerezni. A dokumentumok nem adnak egyértelmű választ erre a kérdésre.
Villa a forradalom hátralévő éveiben északi bázisán maradt, és 1920-ban – a Carranza elleni felkelés időszakában – tárgyalásokat kezdett a kormányerőkkel, ami végül a fegyverletételhez vezetett. 1923-ban, már polgári életben, fegyveres merénylet áldozata lett. A merénylet megbízói és indítékai körül szintén több, egymással versengő magyarázat létezik: az akkori kormányzat politikai leszámolásként, más értelmezések szerint a központi hatalom megerősítését fenyegető, még mindig veszélyes caudillo elleni támadásként tartják számon. Villa alakját az utókor sokféleképpen használta: a forradalom hivatalos emlékezete nemzeti hőssé formálta, miközben a helyi északi emlékezet és a corridók sokkal összetettebb, nem egyszer kritikus képet őriznek róla.
A forradalom politikai öröksége elsősorban az 1917-es alkotmányban, a későbbi állami földosztó és munkásvédő intézményekben, valamint a forradalomra hivatkozó egypárti rendszer kialakulásában ragadható meg. A victoriánus Huerta megdöntése után Carranza 1916 novemberére alkotmányozó kongresszust hívott össze Querétaróba. Az új alkotmányt 1917. február 5-én hirdették ki. A 27. cikkely kimondta, hogy a föld és a természeti erőforrások tulajdonjoga a nemzetet illeti; ez a rendelkezés lehetővé tette a későbbi kisajátításokat és agrárreformot, bár az 1917-et követő években csak korlátozottan hajtották végre. A 123. cikkely a munkajogok széles katalógusát foglalta magában: a nyolcórás munkanapot, a minimálbért, a sztrájkjogot és a szakszervezeti szervezkedés védelmét. A 3. és 130. cikkely a világi oktatást és az egyház közéleti szerepének korlátozását irányozta elő. Ezek a rendelkezések túlmutattak Carranza eredeti, mérsékelt alkotmányrevíziós szándékain; a kongresszus küldöttei között erős volt a radikálisabb társadalmi reformok iránti igény, amelyet a zapatista és villista követelések is tápláltak. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy az alkotmányt nem a tömegmozgalmak képviselői, hanem a győztes alkotmányos koalíció politikusai és értelmiségiei fogalmazták; a zapatista földosztó program és a 27. cikkely viszonya ezért összetett, és a szakirodalomban vitatott, hogy mennyire tekinthető a zapatizmus közvetlen sikerének.
Az 1917-es alkotmány a forradalom intézményes keretét adta, de a társadalmi feszültségek nem oldódtak meg. Carranza elnöksége alatt a földosztás lassan haladt, a munkásmozgalom és a paraszti követelések pedig gyakran ütköztek a kormányzat rendpárti politikájával. A zapatista és villista mozgalmak felszámolása vagy pacifikálása után a forradalmi állam fokozatosan kiépítette a maga hatalmi monopóliumát. Az 1920-as Plan de Agua Prieta felkelés Carranza ellen – amelynek vezetői Obregón, Adolfo de la Huerta és Plutarco Elías Calles voltak – a forradalom hagyományos záróeseményének tekinthető. Carranza 1920. május 21-én gyilkosság áldozata lett, miután elhagyta a fővárost; az esemény a forradalmi erőszak belső logikájának folytatódását mutatja. Obregón 1920. december 1-jén lépett hivatalba, és ezzel megnyílt az út a forradalom intézményesülése felé, amelyet a következő alfejezet tárgyal.
A forradalom politikai öröksége tehát nem egyszerűen „győzelem” vagy „reform” volt. Létrejött egy erős, központosító állam, amely a forradalom emlékét használta legitimitásához, ugyanakkor hosszú időre korlátozta a valódi politikai versenyt. Az agrárreform intézményei – például az ejido-rendszer – csak az 1930-as években, Cárdenas elnöksége alatt teljesedtek ki részlegesen, és azok sem szüntették meg a vidéki egyenlőtlenséget. A forradalom során kialakult munkás- és paraszti mozgalmak egy része később az állam ellenőrzése alá került; más része viszont megőrizte autonómiáját, és a későbbi társadalmi küzdelmek hivatkozási alapjává vált. A forradalom kulturális öröksége – a muralisták, a népoktatás, a nemzeti mitológia – szintén kettős természetű: egyszerre teremtett új nemzeti identitást, és fedte el a forradalom belső áldozatainak, helyi konfliktusainak emlékét.
A forradalom áldozatainak száma a mai napig csak becslés. A demográfiai veszteségre – a halottakat, a járványokat, a születési kiesést és a kivándorlást is beleértve – 1–2 millió közötti sávot szoktak megadni, de ezek a számok statisztikai becslések, nem pontos mérések. Az 1910-es és 1921-es népszámlálások összehasonlítása módszertani nehézségekbe ütközik, mert a forradalom alatt a közigazgatási nyilvántartások jelentős része megsemmisült vagy hiányos maradt. Az 1918-as influenzajárvány tovább torzítja a demográfiai képet. A becslések közötti eltérések nem jelentik azt, hogy a forradalom erőszakja elhanyagolható volna, csak azt, hogy a pontos szám ma már nem állapítható meg.
A forradalom tehát többféle örökséget hagyott: alkotmányos jogokat, intézményesült emlékezetet, de befejezetlen földreformot, regionális sebeket és a politikai erőszak újratermelődését is. A mexikói forradalmat emiatt nem lehet egyetlen hősies narratívába sűríteni; sokkal inkább olyan folyamatként érdemes tárgyalni, amelyben a társadalmi követelések, a katonai erőviszonyok, a külföldi érdekek és a helyi autonómiatörekvések folyamatosan ütköztek egymással.
A forradalom elsődleges forrásai közé tartoznak a programatikus dokumentumok – a Plan de San Luis Potosí, a Plan de Ayala, a Plan de Guadalupe és az 1917-es alkotmány szövege –, valamint a korabeli levelezés, katonai jelentések, újságtudósítások és fényképek. Az Archivo General de la Nación mexikói levéltár anyagai mellett az Egyesült Államok külügyminisztériumának iratai is fontosak, különösen a Huerta-rezsim elismerése, Veracruz megszállása és a Pershing-expedíció ügyében. A fényképek – például az Agustín Víctor Casasola nevével fémjelzett gyűjtemény – nem semleges dokumentumok: a képek kiválasztása és beállítása maga is értelmezést közvetít, ezért kritikai elemzést igényelnek.
A forradalomban részt vevők visszaemlékezései, interjúi és önigazolásai bőségesek, de érdekvezéreltek. Villa és Zapata esetében a korabeli újságírói beszámolók – például John Reed tudósításai – forrásértéke nagy, ám ezek is a szerző politikai elkötelezettségét tükrözik. A szóbeli hagyomány, a corridók és a családi emlékezetek a helyi tapasztalatok pótolhatatlan nyomai, ugyanakkor a későbbi nemzedékek elvárásai szerint is formálódtak; nem tekinthetők a tények egyszerű rögzítésének.
A történeti szakirodalomban többféle értelmezés verseng egymással. A forradalom korai hivatalos elbeszélése egységes, nemzeti megújulásként ábrázolta az eseményeket, és a PRI-korszakban ez a narratíva az állami legitimitás részévé vált. A későbbi regionális és társadalomtörténeti kutatások ezzel szemben a mozgalmak sokféleségét, a helyi érdekeket és az erőszak mindennapi tapasztalatát hangsúlyozták. Vitatott kérdés, hogy a forradalom mennyire volt „népi” vagy „alulról jövő” mozgalom, és mennyire irányították a középosztálybeli politikusok vagy a helyi caudillók. A zapatizmus értelmezése körül is vita folyik: egyesek agrárforradalomként, mások a helyi közösségek önvédelmeként, megint mások utópikus paraszti mozgalomként írják le. Villa megítélése hasonlóan megosztott. A forradalom időhatárait illetően sincs egyetértés: az 1910–1920-as keret a politikai hatalomváltásokra épül, de a társadalmi átalakulás folyamata jóval túlnyúlik rajta. Mindezek miatt a fenti rekonstrukcióban a jól dokumentált dátumokat és eseményeket meg kell különböztetni a becslésektől, a résztvevők önértékelésétől és a történészi vitáktól.
A mexikói forradalom (1910–1920) a Porfiriátus politikai válságából bontakozott ki. Francisco I. Madero 1910-es választási kihívása és a Plan de San Luis Potosí fegyveres felkelést indított, amely Díaz lemondásához, majd Madero elnökségéhez vezetett. Madero mérsékelt politikája nem elégítette ki a földreformot követelő paraszti mozgalmakat: Emiliano Zapata 1911-es Plan de Ayalája azonnali földosztást és közösségi autonómiát követelt, és a mozgalom Morelosban évekig ellenállt. Az 1913-as, Huerta vezette puccs és Madero meggyilkolása után széles ellenzéki koalíció alakult Carranza vezetésével; ebben Villa División del Norte nevű hadserege az északi hadjárat döntő győzelmeit aratta, különösen Zacatecasnál. A Huerta bukása utáni belső háborúban Carranza és Obregón felülkerekedett Villa és Zapata szövetségén. Az 1917-es alkotmány rögzítette a föld- és munkajogi reformok alapjait, de a társadalmi követelések teljesítése lassú és részleges maradt. A forradalom politikai öröksége egyszerre jelentett alkotmányos jogokat, erős államot, intézményesült forradalmi emlékezetet és befejezetlen társadalmi átalakulást.