A mexikói forradalom fegyveres szakaszának lezárulása után az új állam vezetői arra törekedtek, hogy a forradalom követeléseit intézményes keretek közé szorítsák. Az 1929-ben létrehozott Nemzeti Forradalmi Párt (Partido Nacional Revolucionario, PNR), majd annak utódpártjai – 1938-tól a Mexikói Forradalom Pártja (Partido de la Revolución Mexicana, PRM), 1946-tól az Intézményes Forradalmi Párt (Partido Revolucionario Institucional, PRI) – hetven éven át meghatározták a mexikói politikát. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakult ki a pártállami keret, milyen szerepe volt Lázaro Cárdenas elnöknek a földreformban és az államosításokban, hogyan működött a korporatív állam, és milyen gazdasági modellt hozott létre az importhelyettesítő iparosítás. A PRI-rendszert gyakran a politikai stabilitás példájaként emlegetik, de ez a stabilitás társadalmi engedményeken, intézményes kontrollon és időszakos erőszakon nyugodott.
A fegyveres forradalom győztes csoportjai közül a Sonorából származó Álvaro Obregón és Plutarco Elías Calles fokozatosan monopolizálta a központi hatalmat. Obregón elnöksége (1920–1924) alatt a hadsereg, a munkásszervezetek és az agrarista mozgalom egy részének támogatásával stabilizálódott az állam, de a régiókban továbbra is erős caudillók és helyi hatalmasságok működtek. Calles elnöksége (1924–1928) alatt a központosítás tovább folyt, ám az 1926–1929 közötti cristero-felkelés megmutatta, hogy az állam egyházellenes politikája a katolikus vidék jelentős részét is szembefordíthatja a kormányzattal.
Az 1928-as év fordulópontot hozott. Obregónt – az alkotmány újraválasztási tilalmát megkerülve – ismét elnökké választották, de 1928. július 17-én egy katolikus merénylő meggyilkolta. Calles ezután, 1928. szeptemberi elnöki üzenetében kijelentette, hogy a caudillók korszakának vége, és Mexikónak „az intézmények országává” kell válnia. Ez a dokumentált beszéd a pártalapítás ideológiai nyitányának tekinthető. 1929. március 4-én Calles és a forradalmi elit megalapította a Nemzeti Forradalmi Pártot (PNR). A párt eleinte nem tömegpárt volt, hanem a regionális katonai vezetők, szakszervezeti főnökök, paraszti ligák és helyi politikai gépezetek laza koalíciója. Feladata elsősorban az volt, hogy a különböző forradalmi frakciók közötti konfliktusokat tárgyalásos úton kezelje, és a választásokat a kormányzó elit ellenőrzése alatt tartsa.
Az 1929 és 1934 közötti időszakot a mexikói történetírás Maximato néven ismeri: Calles mint „Jefe Máximo” (legfőbb főnök) formálisan nem volt elnök, de tényleges hatalma meghaladta az egymást váltó elnökökét – Emilio Portes Gil, Pascual Ortiz Rubio és Abelardo L. Rodríguez kormányzását. A PNR ekkor elsősorban a callesi irányvonalat szolgálta; a földreform üteme lelassult, a munkásszervezetekkel szemben pedig gyakran kemény fellépést alkalmaztak. A gazdaságpolitika a költségvetési egyensúlyra és az államadósság rendezésére összpontosított, miközben a mexikói olajipar és a vasutak továbbra is jelentős részben külföldi – főleg brit, holland és egyesült államokbeli – társaságok kezében maradt.
Lázaro Cárdenas 1934. december 1-jén lépett hivatalba. Cárdenas maga is a forradalmi hadsereg tábornoka volt, de elnöksége alatt szakított a callesi elitesoporttal. A konfliktus 1935–1936 folyamán érte el tetőpontját: Cárdenas a munkásszervezetekre és az agrarista mozgalomra támaszkodva meggyengítette Calles pozícióját, majd 1936 tavaszán kiutasította Callest az országból. Ezzel a Cardenismo önálló politikai irányvonallá vált, amely a forradalmi nacionalizmust, a társadalmi reformot és a korporatív tömegszervezetek kiépítését kapcsolta össze.
A földreform Cárdenas elnökségének egyik legfontosabb programja volt. Az 1917. évi alkotmány 27. cikkelye elvileg lehetővé tette a nagybirtokok kisajátítását, de a gyakorlatban a végrehajtás 1934 előtt lassan haladt. Cárdenas alatt a hivatalos adatok szerint mintegy 18 millió hektár földet osztottak szét, elsősorban ejido-közösségi birtokok formájában; a történészek egy része 17,8 és 20 millió hektár közötti sávot ad meg, ami jelzi a statisztikai adatgyűjtés bizonytalanságát. A reform különösen a Laguna-vidék gyapottermelő övezetében, a Yucatán-félsziget henequenültetvényein, a Yaqui-völgyben és a Sinaloa–Sonora térség egyes részein volt látványos. A földosztás nem egyszerűen jótékonysági program volt: a kormány az agrarista közösségeket politikai bázisként építette be a rendszerbe, és a földhöz juttatott parasztoknak gyakran a kormánypárti szervezetekhez kellett kapcsolódniuk.
A munkásszervezetek megerősítése szintén Cárdenas nevéhez fűződik. 1936-ban létrejött a Mexikói Dolgozók Szövetsége (Confederación de Trabajadores de México, CTM), amely a vasutasok, bányászok, olajmunkások és más ipari ágazatok szakszervezeteit fogta össze. A CTM vezetése – különösen Vicente Lombardo Toledano – szoros kapcsolatban állt az elnökkel, és a kormány reformpolitikájának egyik fő pillére lett. 1938-ban megalakult a Nemzeti Paraszti Szövetség (Confederación Nacional Campesina, CNC), amely az agrarista közösségeket és az ejido-parasztokat szervezte be. Ezzel párhuzamosan Cárdenas 1938-ban átalakította a kormánypártot is: a PNR helyébe a Mexikói Forradalom Pártja (PRM) lépett, amely négy korporatív szektorra épült: a munkás, a paraszt, a népi és a katonai szektorra. A katonai szektor 1940-ben kikerült a pártból, ami a hadsereg fokozatos visszaszorításának jele volt a közvetlen politikai szerepvállalásból.
Az 1937–1938-as államosítások a Cardenismo nemzetgazdasági fordulatát jelentették. 1937-ben a kormány állami ellenőrzés alá vonta a vasutakat; 1938. március 18-án Cárdenas rádióbeszédben jelentette be az olajipar kisajátítását. A lépés a külföldi – főként brit, holland és egyesült államokbeli – olajtársaságokkal folytatott hosszú munkaügyi és adóügyi vita csúcspontja volt. Az államosítást követően létrejött a Petróleos Mexicanos (PEMEX) állami vállalat. A külföldi kormányok tiltakoztak, és egyes országok gazdasági nyomást gyakoroltak, de a második világháború kitörése, illetve a Mexikóval való szövetséges együttműködés idővel háttérbe szorította a konfliktust. A kisajátítás kártalanítási összegeit később, évekig tartó tárgyalásokon rögzítették.
Cárdenas külpolitikája és menekültpolitikája is összefüggött a nemzeti szuverenitás hangsúlyozásával. 1937-től Mexikó fogadta a spanyol polgárháború köztársasági menekültjeit, akik közül sokan a tudományos, egyetemi és művészeti életben kaptak szerepet. 1937-ben a szovjet száműzött Lev Trockij is mexikói menedékjogot kapott, noha Cárdenas kormánya belpolitikailag nem köteleződött el a szovjet modell mellett. Az 1940-es választáson végül a mérsékelt Manuel Ávila Camacho győzött, ami a radikális reformszakasz lezárását és a konzervatívabb, a magántőkével együttműködő kormányzás irányába történő elmozdulást jelezte.
A PRM 1946-ban vette fel az Intézményes Forradalmi Párt (PRI) nevet. Az új név is jelezte, hogy a párt a forradalmat immár intézményként, nem pedig folyamatos társadalmi átalakulásként kívánja megjeleníteni. A PRI szektoriális szerkezete megmaradt: a munkásszektor a CTM, a parasztszektor a CNC, a népi vagy középosztályi szektor pedig az 1943-ban létrehozott Népi Szervezetek Nemzeti Szövetsége (Confederación Nacional de Organizaciones Populares, CNOP) köré szerveződött. Ez a korporatív modell azt jelentette, hogy a fő társadalmi csoportok szervezetei beépültek a kormánypártba, és a tagsági érdekeket a párt közvetítésével lehetett érvényesíteni. Ugyanakkor a szektorszervezetek vezetői gyakran nem alulról, hanem az elnöki akarat vagy a pártközpont jóváhagyásával kerültek pozícióba.
A rendszer egyik alappillére az úgynevezett dedazo volt: a hivatalban lévő elnök – gyakorlatilag a párt legfőbb vezetője – jelölte ki saját utódját, akit a PRI szervezetei és a korporatív szektorok automatikusan elfogadtak. A választások így nem a kormányváltás eszközei voltak, hanem a hegemón párt legitimációs rituáléi. A PRI jelöltjei a szövetségi és állami választásokon rendszerint 80–90 százalékos eredményeket értek el; az ellenzéki pártok – köztük az 1939-ben alapított konzervatív Nemzeti Akciópárt (Partido Acción Nacional, PAN) és kisebb baloldali formációk – formálisan indulhattak, de a választási rendszer, a médiafölény és a helyi hatalmasságok összjátéka miatt valódi győzelmük nem volt várható. A választási csalások, a szavazatszámlálási visszaélések és az ellenzéki jelöltek ellehetetlenítése évtizedeken át visszatérő jelenségnek számítottak.
A korporatív állam a szakszervezeteket is ellenőrzés alatt tartotta. Az 1940-es évektől terjedt el a charrismo: a kormánypárti, sokszor az állam által támogatott szakszervezeti vezetők hatalma, akik a munkásság követeléseit a kormányzattal kötött alkukra korlátozták, és a sztrájkokat igyekeztek megelőzni vagy leszerelni. A CTM fokozatosan a hivatalos szakszervezeti irányvonal fő hordozójává vált. Mindazonáltal a PRI-kormányok időről időre adóztak a munkás- és paraszti követeléseknek: béremeléseket, társadalombiztosítási programokat és oktatási beruházásokat hajtottak végre, ami a rendszer hosszú élettartamának egyik magyarázata.
A politikai stabilitás nem volt csupán intézményes konszenzus. A PRI-kormányok szükség esetén erőszakot is alkalmaztak. Az 1958–1959-es vasutassztrájkot a kormány keményen letörte; a börtönbüntetések és a szakszervezeti vezetők leváltása a korporatív kontroll eszközei voltak. A leghíresebb represszív epizód az 1968-as diákmozgalom idején következett be. A Gustavo Díaz Ordaz elnök (1964–1970) rendszere elleni tüntetések a Mexikóvárosban megrendezett nyári olimpia előtt csúcsosodtak ki. 1968. október 2-án a Tlatelolco téren a hadsereg és a biztonsági erők tüzet nyitottak a tömegre; a halottak száma máig vitatott. Ezt a témát a Források és bizonytalanságok rész részletesebben tárgyalja.
A gazdaságpolitika az 1940-es évektől fokozatosan az importhelyettesítő iparosítás (ISI) modelljére épült. Az elképzelés szerint a belső piac védelmével, a külföldi iparcikkek behozatalának korlátozásával és állami beruházásokkal Mexikóban is ki lehet építeni egy saját ipari bázist. A kormányok vámvédelmet, behozatali engedélyeket és adókedvezményeket biztosítottak a hazai iparnak, miközben az állam infrastrukturális beruházásokat, út- és vasútépítéseket, energiaszektor-fejlesztéseket hajtott végre. A fejlesztési bankok – különösen a Nacional Financiera – hitelekkel támogatták az iparosítást.
Az 1954 és 1970 közötti időszakot a mexikói gazdaságtörténet desarrollo estabilizador néven, „stabilizáló fejlődésként” ismeri. Az 1954. évi leértékelést követően a peso árfolyamát 12,50 peso/dollár szinten rögzítették, és ezt 1976-ig fenntartották. A korszakban a mexikói gazdaság a becslések szerint évi átlagosan 6 százalékot meghaladó ütemben növekedett, az ipari termelés aránya a nemzeti jövedelemben jelentősen emelkedett, és az urbanizáció felgyorsult: Mexikóváros, Guadalajara és Monterrey ipari központtá vált. A demográfiai növekedés és a belső migráció miatt a városi munkásság és a középosztály létszáma látványosan bővült.
A növekedés azonban nem oldotta meg a társadalmi egyenlőtlenséget. Az ejido-parcellák jelentős része alacsony termelékenységgel működött, a vidéki háztartások jóval kevesebb állami támogatáshoz jutottak, mint a városi ipar. Az 1960-as évek végétől a mezőgazdasági termelés növekedése lelassult, és Mexikó egyre több élelmiszert kényszerült importálni. A korporatív érdekképviselet a paraszti szegénységet nem tudta hatékonyan orvosolni, a szakszervezetek által kiharcolt béremelések pedig elsősorban az ipari magterületeken érvényesültek. Az 1968-as diákmozgalom résztvevői éppen azt a feszültséget tették láthatóvá, amely a hivatalos „gazdasági csoda” retorikája és a mindennapi társadalmi valóság között húzódott.
A PRI-rendszer a hetvenes években lépett a kimerülés útjára. Luis Echeverría elnöksége (1970–1976) a stabilitást hangsúlyozó gazdaságpolitika helyett államilag finanszírozott növekedést és populista újraelosztást ígért, de a program inflációhoz és tőkemenekítéshez vezetett. José López Portillo (1976–1982) alatt a mexikói olajexport felfutása átmenetileg új lendületet adott az állami beruházásoknak, ám a külső adósság gyorsan halmozódott. Az 1982-es adósságválság már a következő alfejezet tárgykörébe tartozik, de itt is jelzi, hogy a PRI-rendszer gazdasági modellje a nyolcvanas évekre elérte határait. A politikai stabilitás intézményes váza – a korporatív párt, az elnöki utódlás és a választási hegemónia – formálisan még fennmaradt, de a társadalmi és gazdasági alapok megrendültek.
Az alfejezet elsősorban politikatörténeti és gazdaságtörténeti szakirodalomra támaszkodik, amely a mexikói állami levéltárak, a pártarchívumok, a Nemzeti Statisztikai és Földrajzi Intézet (INEGI) adatai, valamint a CEPAL és a Világbank későbbi statisztikai évkönyvei alapján rekonstruálja a korszakot. Az elnökválasztások eredményeit a hivatalos közlemények rögzítik, de a PRI hegemón időszakában a hivatalos számok megbízhatósága a kortárs ellenzék és a későbbi kutatók szerint is kérdéses. A választási csalás mértéke nem számszerűsíthető pontosan; a szakirodalomban ezért a PRI győzelmi arányait dokumentált hivatalos adatként, de a tényleges szavazói magatartás jelzéseként óvatosan kell kezelni.
Cárdenas földreformjának hektárban kifejezett adatai módszertani becslések. Az agrárreform hivatalos nyilvántartásai a szétosztott terület nagyságát közlik, de a föld minősége, a ténylegesen használatba vett parcellák száma és a kedvezményezettek életkörülményei csak részben követhetők nyomon. Az olajállamosítás politikai jelentősége dokumentált, a kártalanítási összegek és a külföldi társaságok veszteségei azonban a tárgyalásoktól függően eltérő becsléseket mutatnak.
Az 1968. október 2-i tlatelolcói események halottainak száma különösen érzékeny vitatott értelmezés. A Díaz Ordaz-kormány hivatalos álláspontja kezdetben néhány tucat halottról beszélt, míg a későbbi oknyomozó újságírás, az emberi jogi szervezetek és egyes túlélők több száz áldozatot valószínűsítenek. A különbség részben a dokumentumok megsemmisítéséből, részben a tömeges letartóztatásokból és az esemény utáni információs zárlatból adódik. A mexikói állam évtizedekig nem nyitotta meg a teljes katonai iratanyagot; a felelősség megállapítása ezért a mai napig emlékezetpolitikai vita tárgya.
A „tökéletes diktatúra” kifejezést Mario Vargas Llosa perui író használta 1990-ben a PRI-rendszerre. Ezt a minősítést a történeti és politikatudományi irodalom vitatja: Mexikóban működtek ellenzéki pártok, független sajtó és választások, ugyanakkor a választási verseny korlátozott volt, és a hatalomváltás lehetősége évtizedekig nem állt fenn. A szakirodalom ezért inkább hegemón pártrendszerről, korlátozott pluralizmusról vagy autoriter kompetitív rendszerről beszél, nem pedig egypárti diktatúráról. A gazdasági „csoda” növekedési adatai is becslések: az INEGI és a nemzetközi szervezetek utólagos számításai eltérhetnek a korabeli kormányzati közlésektől, ezért a pontos éves átlagot célszerű 6 és 7 százalék közötti sávban megadni.
A PRI-rendszer az 1910–1920-as forradalom utáni államépítés terméke volt. A PNR 1929-ben a forradalmi frakciók egyeztető fórumaként jött létre; Calles Maximato időszakában elsősorban a személyes hatalmat szolgálta. Lázaro Cárdenas elnöksége (1934–1940) a rendszert tömegpárttá alakította: kiterjedt földreformot hajtott végre, államosította a vasutakat és az olajipart, és a munkás-, paraszt- és népi szervezeteket beépítette a korporatív pártba. 1946-tól PRI néven ez a párt hegemón politikai erővé vált, amely az elnöki utódlás, a szektoriális érdekképviselet és a választási ellenőrzés révén biztosította a politikai stabilitást. Az importhelyettesítő iparosítás az 1950–1960-as években gyors növekedést hozott, de a jövedelmi egyenlőtlenségeket nem számolta fel. Az 1968-as diákmozgalom erőszakos elfojtása megmutatta a rendszer tekintélyelvű arcát, a hetvenes évek gazdasági nehézségei pedig aláásták a korporatív modell fenntarthatóságát. A liberalizáció és a politikai átmenet története a következő alfejezet tárgya.