Az 1980-as évek elején Mexikó gazdasági modellje kimerült, és az ország a külső adósságszolgálat összeomlásával szembesült. Az 1970-es évek olajbevételekre építő költekezése, majd a nemzetközi kamatok emelkedése és az olajár esése 1982 augusztusában azt eredményezte, hogy a mexikói kormány bejelentette: nem tudja teljesíteni külső adósságszolgálatát. Ez a lépés – amelyet a nemzetközi pénzügyi intézmények és a hitelező bankok válságként érzékeltek – Latin-Amerika adósságválságának egyik kiindulópontja lett. A fizetésképtelenség bejelentése dokumentált tény, de a válság okainak értelmezése már vitatott: egyes elemzések a külső sokkot, mások a belső gazdaságpolitikai hibákat, megint mások a nemzetközi hitelezési rendszer egyenlőtlen működését hangsúlyozzák.
A válságot követően a Miguel de la Madrid vezette kormány (1982–1988) a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal együttműködve strukturális kiigazítási programokat fogadott el. Ennek része volt az állami kiadások visszafogása, az importliberalizálás, az állami vállalatok privatizációjának előkészítése és a mexikói gazdaság nyitása. 1986-ban Mexikó csatlakozott az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezményhez (GATT), ami a korábbi importhelyettesítő iparosítás politikájának látványos feladását jelentette. A fordulatot a szakirodalom gyakran „neoliberális” névvel illeti, de maga a kifejezés vitatott: a reformokat támogató közgazdászok racionalizálásként, modernizációként írják le, a kritikusai pedig a szociális következményeket és a külföldi tőke térnyerését hangsúlyozzák. A tankönyv ezért inkább a konkrét intézkedéseket és azok dokumentált következményeit tárgyalja, mintsem egyetlen címkét erőltetne.
A privatizáció különösen Carlos Salinas de Gortari elnöksége (1988–1994) alatt gyorsult fel. Salinas a bankok, a telekommunikációs vállalat (Telmex), a bányák, a vasút és számos állami üzem magánosítását hajtotta végre; a bevételek és a hatékonyság javulása mellett a vagyonkoncentráció és a korrupció is megnőtt. A privatizációs folyamat egyes elemei jogi és számviteli vitákat váltottak ki, különösen a bankok 1991–1992-es újraprivatizálása, amelyet később a mentőcsomagok költségei miatt bíráltak. A folyamat dokumentált ténye, hogy az állami tulajdon aránya radikálisan csökkent, de a pontos hatások megítélése a mai napig tudományos viták tárgya.
A gazdasági nyitás csúcspontja az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás (NAFTA, spanyolul TLCAN) volt, amelyet Mexikó, az Egyesült Államok és Kanada 1992 decemberében írt alá, és amely 1994. január 1-jén lépett hatályba. A megállapodás fokozatosan megszüntette a vámokat az ipari és mezőgazdasági termékek nagy részén, szabályozta a befektetéseket, és vitarendezési mechanizmusokat hozott létre. A NAFTA aláírása dokumentált tény, és az is, hogy Mexikóban széles társadalmi vita övezte. A támogatók azt várták, hogy a megállapodás élénkíti az exportot, külföldi befektetéseket vonz, és modernizálja a mexikói ipart. A bírálók a mezőgazdasági kistermelők tönkremenetelétől, a bérek leszorításától és a környezeti szabályozás gyengülésétől tartottak.
A NAFTA hatálybalépésének napján a chiapasi őserdőből a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg (EZLN) felkelést hirdetett. Az EZLN követelései nem egyszerűen a szabadkereskedelem ellen irányultak, hanem az őslakos közösségek földhöz, autonómiához, igazságossághoz és politikai részvételhez való jogát állították középpontba. A felkelés időzítése azonban tudatosan a NAFTA-ra irányította a figyelmet, és a mozgalom globális jelképévé tette a neoliberalizmussal szembeni ellenállást. A felkelés ténye és az időzítés dokumentált; az, hogy az EZLN elsősorban a NAFTA ellen lépett-e fel, vagy a megállapodás csak ürügy volt a régóta halmozódó föld- és etnikai feszültségek kirobbanására, vitatott értelmezés.
A NAFTA gazdasági hatásait a későbbi évtizedekben sokféleképpen értékelték. A mexikói export – különösen a feldolgozóipari, maquiladora jellegű termelés – valóban jelentősen nőtt, és az ország szorosabban integrálódott az észak-amerikai értékláncokba. Ugyanakkor a mezőgazdasági liberalizáció különösen a kukoricatermelő kisgazdaságokat sújtotta, mivel az Egyesült Államokból érkező – részben államilag támogatott – kukorica olcsóbb volt. A kukoricaimport növekedése és a vidéki elvándorlás közötti ok-okozati kapcsolatot a szakirodalom vitatja: egyes kutatók közvetlen összefüggést látnak, mások szerint a belső strukturális problémák és a földtulajdon bizonytalansága legalább ilyen fontos szerepet játszottak. A bérek és a foglalkoztatás alakulására vonatkozó statisztikák ugyancsak ellentmondásosak; a hivatalos adatok szerint a feldolgozóipari foglalkoztatás nőtt, de az informális munka és a reálbérek stagnálása vagy csökkenése is mérhető volt egyes időszakokban. A számok tehát nem teszik lehetővé egyértelmű ítélet megfogalmazását, és a NAFTA-ról szóló értékelés ma is emlékezetpolitikai és szakpolitikai vita tárgya.
A NAFTA korszak egybeesett a mexikói politikai rendszer mély átalakulásával. Az Intézményes Forradalmi Párt (PRI) hatalma az 1980-as évek végére erodálódott, részben a gazdasági válság, részben a választási visszaélések miatti társadalmi elégedetlenség következtében. Az 1988-as elnökválasztás fordulópontot jelentett. Carlos Salinas de Gortari, a PRI jelöltje a hivatalos eredmény szerint a szavazatok mintegy felét szerezte meg, de az ellenzék – elsősorban a Cuauhtémoc Cárdenas vezette választási szövetség – széles körű csalást állított. A szavazatszámlálás során a hazai számítógépes rendszer hirtelen leállt, és a hivatalos indoklás szerint „a rendszer összeomlott” (se cayó el sistema). Az esemény ma is a mexikói emlékezetpolitika egyik kulcspontja: a PRI-kormányok szerint technikai hiba történt, az ellenzék és számos független elemző szerint azonban a kormányzat állította le a számlálást, hogy kedvező eredményt hirdessen. A csalás tényét nem lehet dokumentummal egyértelműen bizonyítani, de a választási folyamat szabálytalanságairól részletes kortárs beszámolók, jogi panaszok és későbbi visszaemlékezések szólnak; ezek hitelessége és értelmezése vitatott.
Az 1988-as választás után a PRI számára egyre nehezebbé vált a legitimitás fenntartása. Salinas gazdasági reformjaihoz nemzetközi elismerés társult, de a politikai nyitás iránti nyomás is nőtt. 1989-ben a kormány elismerte a Nemzeti Akciópárt (PAN) jelöltjének győzelmét Baja California kormányzóságában – ezt sokan az első komolyabb hatalommegosztásnak tekintették a modern mexikói történelemben. A PRI azonban továbbra is dominálta a szövetségi törvényhozást és a legtöbb állami kormányzatot. 1994-re a politikai rendszer feszültségei újabb erőszakkal párosultak: Luis Donaldo Colosio PRI-elnökjelöltet márciusban meggyilkolták Tijuanában, és az év folyamán további politikai merényletek történtek. A gyilkosságok háttere máig vitatott: a hivatalos vizsgálatok magányos elkövetőket állapítottak meg, de számos újságírói és akadémiai elemzés felvetette a politikai leszámolás vagy a szervezett bűnözés szerepét. A tények – a merényletek megtörténte, az áldozatok személye – dokumentáltak; a felelősség és az indítékok vitatottak.
Ernesto Zedillo, Colosio helyére lépő PRI-jelölt 1994 augusztusában nyerte meg az elnökválasztást. Néhány héttel hivatalba lépése után, 1994 decemberében a kormány kénytelen volt leértékelni a pesót, ami súlyos pénzügyi válságot indított el. A „Tequila-válságként” emlegetett összeomlás dokumentált tény; a peso árfolyama rövid idő alatt jelentősen gyengült, a bankrendszer megroggyant, és Mexikó csak nemzetközi mentőcsomaggal tudta elkerülni a teljes fizetésképtelenséget. Az Egyesült Államok és a Nemzetközi Valutaalap által nyújtott hitelkeretek nagyságrendje több tízmilliárd dollárra rúgott, de a pontos összegek forrásonként némileg eltérnek. A válság társadalmi költségei súlyosak voltak: a munkanélküliség emelkedett, a reálbérek estek, és a középrétegek jelentős része eladósodott. A válság közvetlen oka a fizetési mérleg hiánya és a rögzített árfolyam fenntarthatatlansága volt, de a közgazdászok vitatják, mennyiben járultak hozzá a NAFTA-ra való átmenet hibái és a politikai bizonytalanság.
A válság után Zedillo kormánya fontos intézményi reformokat hajtott végre. A választási rendszert felügyelő szövetségi választási intézetet (IFE) 1996-ban alkotmányosan függetlenítették, ami a választások hitelességének növelését célozta. A lépés dokumentált, és a legtöbb elemző szerint hozzájárult ahhoz, hogy a 2000-es választás tisztának és elfogadottnak bizonyult. Ugyanakkor a bíróságok, a rendőrség és a közigazgatás átalakítása csak részleges maradt. A demokratizálódás tehát nem egyszeri esemény volt, hanem hosszú, ellentmondásos folyamat.
A 2000. júliusi elnökválasztáson Vicente Fox, a jobboldali Nemzeti Akciópárt (PAN) jelöltje legyőzte a PRI jelöltjét, Francisco Labastidát, és ezzel a PRI 71 év után elvesztette a szövetségi elnökséget. A választás eredménye dokumentált tény, és a folyamatot a legtöbb hazai és nemzetközi megfigyelő szabadnak és tisztességesnek minősítette. A hatalomváltás nem járt erőszakkal, és a PRI elfogadta vereségét – ez a mexikói politikatörténetben mérföldkőnek számított. A „demokratikus átmenet” kifejezést azonban óvatosan kell kezelni. A szakirodalom egy része szerint 2000 valóban lezárta a hegemón pártrendszert, és Mexikó választási demokráciává vált. Más elemzők arra figyelmeztetnek, hogy a választási demokrácia nem szüntette meg automatikusan a korrupciót, a büntetlenséget, a szegénységet és a szervezett bűnözés befolyását; így a „demokratikus átmenet” inkább politikai törekvés, mintsem lezárt tény. A fogalom tehát vitatott, és a tankönyv a további fejezetekben is figyelemmel kíséri a demokrácia minőségének alakulását.
A PRI hatalmának gyengülésével párhuzamosan a szervezett bűnözés és a drogkereskedelem új szakaszba lépett. Mexikó az 1980-as években a kolumbiai kokain Egyesült Államokba irányuló tranzitútvonalává vált, miután a karibi csempészútvonalakat az amerikai hatóságok egyre hatékonyabban ellenőrizték. A jelenség dokumentált, bár a csempészútvonalak pontos változásai bűnügyi forrásokból származnak, és a becslések bizonytalanok. A mexikói bűnszervezetek – amelyeket a média és az állami hatóságok gyakran „kartellnek” neveznek – ebben az időszakban erősödtek meg, és a szállításból fokozatosan a termelés, az elosztás és a belföldi értékesítés irányába is terjeszkedtek. A „kartell” szó használata vitatott: a csoportok nem alkotnak egységes, árszabályozó monopóliumot, sokkal inkább erőszakos, töredezett hálózatok, amelyek vezetői és szövetségesei gyorsan váltakoznak. Egyes kutatók ezért a „bűnszervezet” vagy „drogkereskedő hálózat” kifejezést tartják pontosabbnak.
Az 1985-ös Camarena-ügy – amikor egy amerikai drogellenes ügynököt Mexikóban meggyilkoltak – rávilágított a bűnszervezetek és az állami szervek összefonódására. Az eset dokumentált, és számos amerikai és mexikói vizsgálat készült róla. Az ügy hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok nyomást gyakoroljon Mexikóra a kábítószer-ellenes együttműködés fokozására. A guadalajarai kartell vezetőjét, Miguel Ángel Félix Gallardót 1989-ben letartóztatták, de a szervezet szétesése nem hozott nyugalmat: a helyi csoportok, köztük a tijuani, a sinaloa és a juárezi szervezet, egymással és az állammal is erőszakos konfliktusokba keveredtek. Az 1990-es években a drogkereskedelemhez kapcsolódó erőszak fokozatosan nőtt, de a látványos, tömeges emberölések és a militarizált konfrontáció korszaka inkább a 2000-es évek közepétől bontakozott ki, amit a következő alfejezet tárgyal.
A mexikói állam válasza az 1990-es években elsősorban a rendőri és katonai fellépés volt. Zedillo kormánya a hadsereget is bevonta a kábítószer-ellenes műveletekbe, de a bűnszervezetek továbbra is beépültek a helyi rendőrségekbe és a politikai életbe. A korrupció mértékére vonatkozó becslések módszertanilag bizonytalanok, ám a bűnszervezetek és a hatóságok közötti összefonódásról szóló bírósági iratok, újságírói tényfeltárások és későbbi vizsgálatok egybehangzóan tanúskodnak. A drogkereskedelem és az erőszak tehát nem kizárólag bűnügyi jelenség volt, hanem a gyenge intézmények, a társadalmi egyenlőtlenség és a gazdasági liberalizáció árnyékában kialakult hatalmi probléma is.
A gazdasági liberalizáció, a NAFTA és a demokratizálódás tehát nem különálló folyamatok voltak, hanem kölcsönösen összefonódtak. A NAFTA bevezetése megnyitotta a gazdaságot, de egyben kifelezte a vidéki egyenlőtlenségeket, és jelképévé vált a neoliberalizmussal szembeni elégedetlenségnek. A PRI hatalmának gyengülését a gazdasági válságok és a választási csalások elleni tiltakozás egyaránt táplálták, a demokratikus átmenet pedig a választási intézmények megerősödésével, de a jogállamiság és a biztonság terén megmaradó hiányosságokkal járt együtt. A drogkereskedelem erősödése ugyanebben az időszakban arra figyelmeztet, hogy a politikai és gazdasági átalakulás nem hozott automatikusan stabilitást vagy társadalmi igazságosságot.
Az alfejezet legfontosabb dokumentált tényei – az 1982-es adósságválság, a GATT-csatlakozás, a NAFTA aláírása és hatálybalépése, az 1988-as és 2000-es elnökválasztások, Colosio meggyilkolása, a decemberi peso-válság – elsődleges forrásokból, hivatalos közleményekből, szerződésekből és kortárs sajtóbeszámolókból ismertek. A gazdasági statisztikák, például az adósságállomány, az exportnövekedés vagy a reálbérek alakulása, főként az IMF, a Világbank, a mexikói jegybank és a nemzeti statisztikai hivatal adatain alapulnak, de a módszertani különbségek miatt ezek becslésnek tekintendők, és forrásonként eltérhetnek. A privatizáció és a NAFTA hatásairól szóló állítások tudományos konszenzus helyett inkább vitatott értelmezések, mivel a támogató és kritikus iskolák más-más mutatókat és időszakokat vizsgálnak.
Az 1988-as választási csalás megítélése emlékezetpolitikai állítás is: a PRI-kormányok és a későbbi hivatalos narratívák technikai hibaként írták le a rendszerleállást, míg az ellenzék és a kritikus történetírás a csalás jelének tekinti. A csalás mértékére nincs független, mindenki által elfogadott statisztika, ezért a szövegben kerültük a számszerű becslést. A 2000-es választás tisztaságát ezzel szemben széles körű hazai és nemzetközi megfigyelés erősítette meg, ezért a hatalomváltás ténye dokumentáltnak tekinthető.
A drogkereskedelemre vonatkozó adatok különösen bizonytalanok: a lefoglalások, az áldozatok és a bűnszervezetek bevételeinek becslései rendőrségi, bírósági és újságírói forrásokból származnak, és a sötét szám magas. A „kartell” elnevezés használata a közbeszédben és a hatósági kommunikációban bevett, de a tudományos elemzés gyakran pontatlannak tartja. A szöveg ezért a bűnszervezet, a hálózat kifejezést részesíti előnyben, és jelzi, hogy a csoportok összetétele, szövetségei és nevei az idők során változtak.
A NAFTA-ról szóló fejezetrészben nem adunk meg pontos export- vagy foglalkoztatási számokat, mert azok a tárgyalt időszakban is vitatottak voltak, és a források módszertana eltér. Az olvasó a különböző nemzetközi adatbázisok – például a Világbank World Development Indicators vagy az OECD statisztikái – összevetésével ellenőrizheti a tendenciákat, de a tankönyv a bizonytalanságot tanítja, nem a hamis pontosságot.
Mexikó az 1982-es adósságválság nyomán feladta az importhelyettesítő iparosítást, és a liberalizáció, a privatizáció, majd a NAFTA (1994) irányába mozdult el. A gazdasági nyitás élénkítette a feldolgozóipari exportot, de a mezőgazdasági kistermelők és a vidéki szegénység problémáit nem oldotta meg; a NAFTA hatásai máig tudományos viták tárgyát képezik. Az 1988-as választási csalás és a gazdasági válságok aláásták a PRI legitimitását, a Zedillo-kormány választási intézményi reformjai pedig előkészítették a 2000-es békés hatalomváltást. A „demokratikus átmenet” kifejezés azonban vitatott: a választási demokrácia megszilárdult, de a jogállamiság és a biztonság terén komoly hiányosságok maradtak. Ezzel párhuzamosan Mexikó a kokain tranzitútvonalává vált, a bűnszervezetek megerősödtek, és a drogkereskedelemhez kapcsolódó erőszak az 1990-es években fokozatosan növekedett.