A mai Guatemala területe a maja civilizáció egyik legfontosabb magterülete. Az alfejezet a klasszikus korszak (kb. i. sz. 250–900) alföldi városaira, a felföldi és partvidéki államokra, valamint a maja írás és naptár rendszerére összpontosít. A maja civilizáció nem egységes birodalom volt, hanem közös írással, naptárral és udvari kultúrával összekapcsolt, politikailag versengő városállamok és dinasztikus központok hálózata. A mai Guatemala területén a legfontosabb régészeti lelőhelyek a Petén alföldjén (Tikal, Uaxactún), az Usumacinta-medencében (Piedras Negras) és a Motagua-völgyben (Quiriguá) találhatók; a felföldön Kaminaljuyú, a posztklasszikus korban pedig Q’umarkaj és Iximché központok emelkedtek ki.
A klasszikus virágzás előzményei a preklasszikus korba (kb. i. e. 2000 – i. sz. 250) nyúlnak vissza. A Petén északi részén fekvő El Mirador és Nakbe lelőhelyei a késő preklasszikus korban hatalmas platformokat és piramisokat emeltek; az El Mirador-i építkezések a korai monumentális építészet dokumentált példái. A felföldi Kaminaljuyú a mai Guatemalaváros területén nagy kiterjedésű település volt; a csendes-óceáni lejtőn Takalik Abaj és Monte Alto a kőfaragás és a korai feliratok kialakulásának fontos emlékeit őrzik. A preklasszikus és klasszikus kor közötti átmenet fokozatos volt; a szakirodalom a klasszikus korszak kezdetét gyakran i. sz. 250 körülre teszi, de ez a határvonal a régészeti anyagban nem mindenhol éles.
Tikal a Petén északkeleti részén fekvő nagyváros a klasszikus maja világ egyik legnagyobb és leghosszabb ideig lakott központja volt. A régészeti feltárások – köztük a Pennsylvania Egyetem 1956 és 1970 közötti ásatásai – a Nagy teret, az I. templomot (Nagy Jaguár temploma), a II. templomot, a IV. templomot és a Központi Akropoliszt tárták fel. Az I. templom a 8. századi uralkodó, Jasaw Chan K’awiil temetkezési emléke; a környező sztélék és oltárok a dinasztikus rituálék kőbe vésett dokumentumai. Tikalban a 29. sztélé i. sz. 292-es hosszú számításos dátumot visel, amely a maja alföld egyik legkorábbi ilyen felirata. A Tikal 31. sztéléje és más feliratok dokumentálják, hogy i. sz. 378-ban Siyaj K’ak’ nevű hadvezér érkezett a városba, és a helyi dinasztiában hatalomváltás történt. A régészeti anyagban ekkortól teotihuacani stílusú kerámia, talud-tablero építészeti elemek és közép-mexikói zöld obszidián jelenik meg; a kutatók ezt a távoli Teotihuacan befolyásával hozzák összefüggésbe. A befolyás politikai vagy kereskedelmi jellege azonban vitatott, mert a feliratok nem írják le kifejezetten Teotihuacan kormányzását.
Jasaw Chan K’awiil (682–734) uralkodása alatt Tikal feliratai i. sz. 695-re datált győzelmet rögzítenek Calakmul felett; Calakmul a mai Mexikó területén fekvő rivális központ volt, amely a klasszikus korban Tikal legfőbb vetélytársának számított. A győzelem a késő klasszikus politikai egyensúly átrendeződését jelzi; a Tikalban emelt monumentális épületek ezt az udvari reprezentáció szintjén is megjelenítik. Tikal fia, Yik’in Chan K’awiil további építkezéseket és hadjáratokat folytatott. A 9. század végén Tikal feliratai megszakadnak; az utolsó ismert hosszú számításos dátum i. sz. 869-ből származik.
Tikal kutatástörténete a 19. századi utazók beszámolóival kezdődött, de a rendszeres régészeti feltárás a 20. század második felében indult. A Pennsylvania Egyetem 1956–1970 közötti ásatásai dokumentálták a város központját, a településszerkezetet és a temetkezéseket; a guatemalai Tikal Nemzeti Park ma a világörökség része. Az ásatások során előkerült kerámialeletek és lakóplatformok tették lehetővé a népességre vonatkozó régészeti becsléseket. Tikal az egyik legjobban kutatott maja lelőhely, de a feltárások a város területének csak töredékét érintették; a környező mocsaras és erdős területek LiDAR-felmérései a 21. században újabb építményeket és mezőgazdasági nyomokat mutattak ki.
Uaxactún Tikal-tól északra fekszik, és a klasszikus kor korai szakaszának építészetéről híres. A lelőhelyen feltárt E-csoport épületegyüttes tájolása a napfordulók megfigyelését tette lehetővé; ezt a régészeti csillagászati értelmezést a szakirodalom széles körben elfogadja. A korai klasszikus stukkóhomlokzatok a maja udvari művészet dokumentált emlékei. Uaxactún és Tikal kapcsolata a klasszikus korban szoros volt, de a részletek a feliratok töredékessége miatt bizonytalanok.
Piedras Negras az Usumacinta folyó mentén, a mai Guatemala és Mexikó határvidékén fekszik. A folyóparti fekvés a város kereskedelmi és stratégiai helyzetét erősítette. A feltárt faragott kőtáblák, trónok és sztélék a maja kőfaragás kiemelkedő alkotásai. A lelőhely a maja epigráfia történetében is fontos szerepet játszott: Tatiana Proskouriakoff 1960-ban publikált elemzése nyomán a kutatók felismerték, hogy a Piedras Negras-i sztélék dátumai nem elszigetelt csillagászati feljegyzések, hanem uralkodók születésére, trónra lépésére, hadjárataira és halálára vonatkozó dinasztikus események. Ez a felismerés dokumentáltan megnyitotta a klasszikus maja politikai történet rekonstrukciójának lehetőségét. A város feliratai több uralkodót nevesítenek; a szomszédos Yaxchilánnal folytatott háborúk a késő klasszikus Usumacinta-vidék politikai töredezettségét mutatják. A lelőhelyen feltárt trónok és faragott panelsorok a maja udvari reprezentáció dokumentált emlékei; a helyi szobrászok sajátos stílust alakítottak ki.
Quiriguá a Motagua-völgyben fekszik, a felföldi obszidián és a Motagua-medence jade-lelőhelyeinek kereskedelmi útvonalán. A város a késő klasszikus korban emelkedett ki, amikor a közeli Copán (a mai Honduras területén) befolyása alól önállósodott. A Quiriguában álló E jelű sztélé mintegy 10,7 méteres magasságával a legnagyobb ismert maja kőemlékek közé tartozik; a sztélék és a zoomorf oltárok a 8. századi uralkodó, K’ak’ Tiliw Chan Yopaat rendelésére készültek. A feliratok dokumentálják, hogy i. sz. 738-ban Quiriguá elfogta Waxaklajuun Ub’aah K’awiilt, Copán tizenharmadik uralkodóját. Az esemény pontos rituális következményeit a kutatók vitatják, de az egybehangzó felirati említések alapján tudományos konszenzus, hogy a copáni hatalmi befolyás csökkent, Quiriguá pedig a Motagua-völgy meghatározó központjává vált. A város a 9. században hanyatlott, ahogy a peténi és a délkeleti alföldi városok többsége. Quiriguá 19. századi felfedezése és a sztélékről készült korai rajzok a maja kutatás fontos dokumentumai; a lelőhely ma szintén a világörökség része.
A peténi alföld nagyvárosai a 9. század folyamán abbahagyták a hosszú számításos feliratok állítását és a monumentális építkezéseket. A régészeti adatok arra utalnak, hogy a központi negyedek fokozatosan elnéptelenedtek, a lakosság pedig kisebb településekre szóródott vagy más régiókba vándorolt. A folyamat okairól a paleoklíma-kutatás aszályos időszakokat mutatott ki a Yucatán-félsziget és Petén tavi üledékeiben; a régészeti bizonyítékok a háborúk fokozódását és a társadalmi feszültségeket is jelzik. A kutatók között nincs egyetértés abban, hogy a környezeti stressz, a túlnépesedés, a kereskedelmi hálózatok átrendeződése vagy a politikai hatalom delegitimációja volt-e a fő ok. A legtöbb értelmezés több tényező együttes hatásával számol; a „klasszikus összeomlás” kifejezés maga is vitatott, mert azt a benyomást keltheti, hogy a maja civilizáció megszűnt. A felföldön és a Yucatán-félsziget északi részén a posztklasszikus korban új központok virágoztak, és a maja nyelvek beszélői napjainkig fennmaradtak.
A felföldi és partvidéki államok története nem írható le a peténi klasszikus városokéval azonos módon. A mai Guatemalaváros területén fekvő Kaminaljuyú a preklasszikus és klasszikus korban jelentős település volt; a régészeti anyag teotihuacani kapcsolatokat mutat, de a lelőhely politikai szerepéről kevés felirati adat áll rendelkezésre. A csendes-óceáni lejtőn Takalik Abaj és Monte Alto lelőhelyei a késő preklasszikus és a korai klasszikus szobrászat emlékeit őrzik; ezek a faragványok a maja és a tágabb mezoamerikai stílusok közötti átmeneteket dokumentálják. A partvidék a kakaótermesztés és a távolsági kereskedelem szempontjából volt fontos; a klasszikus kor után a déli partvidéken Cotzumalhuapa térségében sajátos szobrászati stílus alakult ki.
A posztklasszikus korban (kb. i. sz. 900–1524) a felföldön a K’iche’ királyság Q’umarkaj (a spanyol forrásokban Utatlán) központtal regionális hatalommá vált. A 15. században Q’uq’umatz és K’iq’ab uralkodók alatt a K’iche’ kiterjesztette befolyását a felföldi szomszédokra; a Kaqchikel királyság Iximché központtal a K’iche’ szövetségéből kiválva önálló udvart épített ki, a Tz’utujil és a Mam közösségek pedig saját központokat tartottak fenn. A felföldi posztklasszikus államok politikai szervezete a nemesi házakra (chinamit) épült; a hatalom gyakran megoszlott a főurak és a katonai vezetők között. Az uralkodók adót szedtek, katonai szövetségeket kötöttek, és a nemesi házak közötti házasságokkal biztosították a hatalom folytonosságát; a politikai központokat védművekkel erősítették. Ezekről az államokról a 16. századi őslakos krónikák – a K’iche’ Popol Vuh, a Kaqchikel Memorial de Sololá, a Título de Totonicapán – tudósítanak. A Popol Vuh a K’iche’ uralkodóházak mitikus eredettörténetét adja elő; a Memorial de Sololá a Kaqchikel uralkodók éves krónikáját tartalmazza. A spanyol hódítás előtti politikai berendezkedés rekonstrukciója e szövegek és a régészeti lelőhelyek összevetéséből lehetséges, de a krónikák a hódítás utáni elit érdekeit is tükrözik.
A maja írás a prekolumbiánus Amerika legfejlettebb írásrendszere volt. A jelek logoszillabikusak: egy részük szavakat, más részük szótagokat jelölt. Az írnokok a szavakat gyakran többféleképpen is lejegyezhették; a helyesírási változatok a maja udvari nyelvek sokszínűségét tükrözik. A feliratok olvasási sorrendje általában páros oszlopokban haladt; a szövegek az uralkodói titulusokat, a városneveket, a rituális eseményeket és a hadjáratokat rögzítették. A klasszikus kori feliratok sztéléken, oltárokon, épületfrízeken, lépcsőkön és hordozható tárgyakon maradtak fenn. A fennmaradt maja kódexek közül a legfontosabbak a Drezdai, a Madridi és a Párizsi kódex; ezek rituális, naptári és csillagászati ismereteket rögzítenek. A maja kódexek amatl kéregpapírból készültek, és hajtogatott formában őrizték a naptári táblákat; a Drezdai kódex Vénusz-táblái a csillagászati számítások dokumentált emlékei. A 16. századi hódítás során számos kódexet elégettek; Diego de Landa püspök maga számolt be ilyen pusztításról. A klasszikus hieroglif írás aktív ismerete a gyarmati korban megszakadt, bár a maja nyelvek fennmaradtak. A 20. században Jurij Knorozov szovjet kutató 1952-ben tett szótagolvasási javaslata és Proskouriakoff dinasztikus felismerése nyomán a megfejtés felgyorsult; ma a kutatók a klasszikus feliratok jelentős részét olvassák, és az epigráfiai rekonstrukció tudományos konszenzuson nyugszik. A szövegek egy része azonban töredékes vagy retorikai jellegű, ezért az értelmezésük vitatott.
A maja időszámítás alapja a 260 napos rituális ciklus (tzolk’in) és a 365 napos év (haab) volt; a kettő kombinációja az 52 éves naptárkört adta. A klasszikus korban ezek fölé a hosszú számítás rendszere került, amely öt helyiértékes taggal (b’ak’tun, k’atun, tun, winal, k’in) adta meg az eltelt napok számát egy i. e. 3114-re tett kezdőponttól. A klasszikus feliratokon a dátumot gyakran a hosszú számítás tagjaival adták meg, majd a tzolk’in és haab ciklusokkal is kiegészítették; ez a kettős keltezés lehetővé teszi, hogy egy-egy eseményt a 260 napos és a 365 napos ciklusban is azonosítsanak. A kezdőpont modern naptári megfeleltetése a Goodman–Martínez–Thompson-korreláció szerint i. e. 3114. augusztus 11. körüli dátum; ez a korreláció a kutatók többsége által elfogadott, de a pontos nap körüli viták fennmaradtak. A hosszú számítás lehetővé teszi, hogy a maja eseményeket a keresztény időszámításra átszámítsák. A maja udvari tudás a napfogyatkozások és a Vénusz ciklusainak megfigyelését is magában foglalta; a Drezdai kódexben fennmaradt táblák a csillagászati számítások dokumentált emlékei. A 13. b’ak’tun 2012. decemberi lezárulását egyes modern értelmezések világvégének tekintették; ez az elképzelés nem vezethető le a klasszikus maja feliratokból. A maja szövegek a korszakhatárokat rituális fordulóként, nem apokalipszisként jelenítik meg; a kutatók konszenzusa szerint a 2012-es pánik modern nyugati konstrukció.
A klasszikus városok társadalma rétegzett volt: a k’uhul ajaw (szent uralkodó) és a nemesi családok irányították a rituális és katonai ügyeket; az írnokok és a kézművesek az udvari kultúra hordozói voltak; a lakosság többsége kukoricatermesztő földművesként élt. A mezőgazdaság a milpa-rendszeren kívül teraszokat, emelt ágyásokat és vízgyűjtőket használt; Tikalban az aguadák néven ismert tározók a vízgazdálkodás régészeti emlékei. A távolsági kereskedelem az obszidiánt, a jade-et, a kakaót, a tengeri kagylót és a quetzal nevű madár tollait mozgatta; a Motagua-völgy jade-lelőhelyei Quiriguá gazdagságának egyik dokumentált hátterét adják. A maja kozmoszban a világfa, a barlangok és a hegyek kitüntetett szerepet kaptak; az uralkodók véráldozatot mutattak be, és a labdajáték a rituális politika része volt. A Popol Vuh az alvilág, Xibalba urainak legyőzését beszéli el; ez a felföldi K’iche’ hagyomány a posztklasszikus vallási gondolkodás fontos forrása.
A guatemalai maja civilizációról szóló kép három fő forráscsoportból rekonstruálható: a régészeti ásatások anyagából, a klasszikus feliratokból és a 16. századi–kora újkori őslakos krónikákból. A régészeti leletek a településszerkezet, az építészet, a kerámia, a temetkezések és a környezethasználat adatait dokumentálják; ezek értelmezése azonban gyakran statisztikai becsléseket igényel, mert a feltárások a lelőhelyeknek csak kis részét fedik le. A 21. századi LiDAR-felmérések a Petén és a környező alföldi területek erdőborítása alatt kiterjedt mezőgazdasági rendszereket, utakat és településhálózatokat mutattak ki; ezek a régészeti becslések felülvizsgálják a korábbi népesség- és földhasználati számokat, de a feltárás még korlátozott. A klasszikus feliratok az udvari elit eseményeit rögzítik; a lakosság mindennapi életéről, a földművesek helyzetéről és a városok közötti kapcsolatok teljes hálózatáról keveset árulnak el. A felföldi posztklasszikus államokról szóló krónikák értékesek, de a spanyol hódítás utáni őslakos elit politikai és emlékezeti céljait is tükrözik; a belőlük kirajzolódó kép nem kezelhető a klasszikus kor közvetlen forrásaként.
A prekolumbiánus népesség nagyságára vonatkozó számok régészeti és statisztikai becslések. Tikal késő klasszikus kori lakosságát a szakirodalomban 30 000–60 000 főre teszik, a Tikal körüli tágabb régióban ennél jóval magasabb lélekszámot is feltételeznek; ezek a becslések a feltárt lakóplatformok sűrűségén, a vízellátási kapacitáson és a mezőgazdasági potenciálon alapulnak, és módszertani vitáktól terheltek. A klasszikus összeomlás okainak rekonstrukciója szintén vitatott: a paleoklíma-adatok aszályos periódusokat jeleznek, de a régészeti bizonyítékok nem teszik lehetővé, hogy az aszályt egyetlen kiváltó okként kezeljük. A Teotihuacan és a peténi városok közötti kapcsolat dokumentált, de a politikai uralom, a katonai hódítás vagy a kereskedelmi jelenlét közötti különbségtétel a feliratok alapján nem mindig egyértelmű. A naptár modern átszámítása a GMT-korreláció körüli konszenzus ellenére sem teljesen vitamentes; a pontos napok egyes leleteknél néhány napos eltéréssel vitathatók. A maja írás megfejtése ma már tudományos konszenzuson nyugszik, de a szövegek egy része töredékes vagy retorikai formájú, ezért a politikai események rekonstrukciója értelmező döntéseket igényel.
A mai Guatemala területe a maja civilizáció egyik magterülete. A preklasszikus El Mirador, Kaminaljuyú és Takalik Abaj után a klasszikus korban (kb. i. sz. 250–900) a peténi Tikal és Uaxactún, az Usumacinta-menti Piedras Negras és a Motagua-völgyi Quiriguá emelkedett ki. A feliratok és a régészeti leletek dinasztikus udvarokról, háborúkról, távolsági kereskedelemről és monumentális építkezésekről tanúskodnak. A peténi nagyvárosok a 9. század végén hanyatlottak; a felföldön a posztklasszikus K’iche’ és Kaqchikel királyságok a spanyol hódításig fennmaradtak. A maja írás és a hosszú számításos naptár a régió legfontosabb szellemi örökségei közé tartoznak; megfejtésük a 20. század második felében alapozta meg a klasszikus politikai történet rekonstrukcióját. A maja civilizáció nem tűnt el: a maja nyelvek beszélői ma is Guatemalában élnek.