A salvadori 19. század második felének és a 20. század első harmadának történetét az a feszültség határozza meg, amely a modern, exportorientált liberális állam megteremtése, valamint a vidék többségét kitevő paraszti és őslakos közösségek földhöz való jogának fokozatos megsemmisítése között húzódott. A föld privatizációja hozta létre a kávétermelés társadalmi és politikai rendszerét, a kávéoligarchia uralmát, és ez a folyamat alapozta meg a 20. század elejére kialakuló, rendkívül mély társadalmi feszültségeket is, amelyek végül az 1932-es matanza (mészárlás) néven ismert eseménysorozathoz vezettek.
A korszak kezdete szorosan kötődik A függetlenség, a föderáció és a kávégazdaság alfejezetben tárgyalt átmenethez. Amíg a függetlenség utáni évtizedekben a bíbortermelő (indigó) elit és a konzervatív állam viszonylagosan tolerálta a közösségi földek (ejidos és tierras comunales) létezését, mivel azok adóbevételeket és olcsó élelmet biztosítottak, a kávé világpiaci árának emelkedésével ez a modell tarthatatlanná vált a földbirtokosok számára. A liberális reformok gordiuszi csomóként vágták el a gyarmati korból örökölt földbirtokviszonyokat, és piaci árucikké tették a földet, amely addig sok helyen közösségi használatban állt.
A Salvadorban végrehajtott liberális reformok jogi magját az 1881-es és 1882-es törvények jelentették, amelyeket Rafael Zaldívar elnök kormányzata (1876–1885) léptetett életbe. E jogszabályok formálisan megszüntették a községi földek (ejidos) és az őslakos közösségek tulajdonában lévő földek (tierras comunales) jogi kategóriáját. A törvények értelmében a földeket fel kellett osztani a használók között, és azokat szabadon adható-vehető egyéni magántulajdonná kellett alakítani. A reform hivatalos ideológiája a liberális modernizáció volt: a politikai elit érvelése szerint a közösségi tulajdon akadályozta a mezőgazdaság fejlődését, elriasztotta a külföldi befektetéseket, és konzerválta az „elmaradott” őslakos életformát. A korabeli kormányzati rendeletek és a törvényhozási viták dokumentált tényként igazolják, hogy a reformot a kávétermelő elit érdekeinek megfelelően sürgették; a salvadori kormányzat emellett kifejezetten ösztönözte a kávétermő területek bővítését szolgáló földfoglalásokat.
A privatizáció gyakorlati következménye azonban mélyen eltért a hivatalos retorikától. A közösségi földek felosztása során a helyi önkormányzatok és a bírósági rendszer gyakran a nagybirtokosok és a kávétermelő vállalkozók javára döntött, mivel a paraszti közösségek tagjai sokszor nem rendelkeztek írott tulajdonjoggal, vagy nem tudták bizonyítani generációkon átívelő használati jogukat. A pipil, lenca és más őslakos közösségek esetében a jogfosztás különösen súlyos volt, mivel a gyarmati korból örökölt pueblos de indios (őslakos falvak) jogi önállóságát és földtulajdonát a liberális állam egyszerűen felszámolta. A közösségi földek nagy része néhány évtized alatt a bővülő kávéültetvényekhez került, vagy pedig a földművesek kénytelenek voltak eladni parcellájukat, amikor az új adó- és hitelterhek miatt eladósodtak.
Az 1880-as és 1890-es években a földkoncentráció üteme felgyorsult. A kávétermeléshez szükséges legjobb fekvésű, vulkanikus talajú lejtők – főként a mai Sonsonate, Santa Ana, Ahuachapán és La Libertad megyék területén – gyorsan a kávétermelő elit kezébe kerültek. A paraszti családok egy része a nagybirtokok peremére szorult, mások szezonális mezőgazdasági munkásként, vagy a kávéültetvények állandó alkalmazottaiként próbáltak megélni. A folyamatot a liberális állam munkaügyi és büntetőjogi eszközökkel is támogatta: a korszakban bevezetett törvények a földnélkülivé vált, „csavargónak” minősített személyeket széles körben kötelezhették mezőgazdasági munkára, gyakran éppen a kávéültetvényeken. Ez a kényszermunka-jellegű gyakorlat a gyarmati repartimiento-rendszer egyfajta liberális utódjaként működött, és rendkívül egyenlőtlen munkaerőpiaci viszonyokat rögzített. A történeti szakirodalom ezt a folyamatot tudományos konszenzusként a salvadori kávégazdaság „belső gyarmatosításának” nevezi, bár a kifejezés értelmezése és a folyamat intenzitása vitatott: egyes történészek a piaci folyamatok szerepét hangsúlyozzák, mások az állami kényszer és a jogi manipuláció elsődlegességét emelik ki.
A földprivatizáció és a kávéexport bővülése nyomán Salvadorban egy rendkívül koncentrált, endogám gazdasági és politikai elit jött létre, amelyet a korabeli köznyelv és a későbbi történetírás egyaránt „tizennégy családként” (las catorce familias) emleget. A kifejezés inkább jelképes, mintsem pontos szociológiai leírás, és a szakirodalom máig vitatja, hogy az oligarchia hány nagy családi hálózatból állt; a lényeg azonban dokumentált tény: a 19. század végére a kávétermelésből, a bankokból, a kereskedelemből és a feldolgozóiparból származó jövedelmeket néhány tucat, egymással rokoni és üzleti kapcsolatban álló család ellenőrizte.
Ez az elit szorosan összefonódott a liberális államapparátussal. Az 1870-es évektől kezdve a salvadori elnöki posztot többször is kávétermelő családok tagjai vagy azok közvetlen szövetségesei töltötték be. Az 1910-es és 1920-as években a Meléndez–Quiñónez családi dinasztia uralma (Carlos Meléndez, majd testvére Jorge Meléndez, végül sógora Alfonso Quiñónez Molina elnöksége) a kávéoligarchia politikai hegemóniájának csúcspontját jelképezte. Ezt az időszakot a liberális állam és a kávétermelő elit érdekeinek teljes összeolvadása jellemezte. A kormányzat hitel- és adópolitikája kifejezetten a kávéexportőröket támogatta; az infrastrukturális fejlesztések, például a vasútépítés és a kikötőkorszerűsítés elsősorban a kávé szállítási költségeit csökkentették; a vámpolitika pedig a külföldi mezőgazdasági gépek és fogyasztási cikkek behozatalát segítette.
A kávéoligarchia hatalmának egyik legfontosabb intézményi támasza a vidéki rendfenntartás militarizálása volt. Az 1912-ben, Quiñónez Molina belügyminiszter kezdeményezésére létrehozott Nemzeti Gárda (Guardia Nacional) feladata hivatalosan a vidéki közbiztonság fenntartása volt, ám a gyakorlatban a nagybirtokok védelmét, a sztrájkok és a földfoglalások leverését, valamint a szervezkedő munkások és parasztok megfigyelését szolgálta. A Nemzeti Gárda mellett a korszakban megerősödött a katonai és adminisztratív hálózat is, amely a helyi szinten a kávéültetvény-tulajdonosok közvetlen rendelkezésére állt. A liberális állam tehát nem pusztán gazdasági, hanem fegyveres hatalmi szerkezetként is védte a kávétermelés rendjét.
A kávéoligarchia berendezkedése rendkívül egyenlőtlen társadalmi viszonyokat konzervált. Az 1920-as évekre a vidéki lakosság jelentős része földnélküli vagy törpebirtokos paraszt volt, akiknek jövedelme szezonális munkától függött. A kávé- és cukorültetvényeken dolgozó idénymunkások gyakran embertelen körülmények között éltek, bérüket nem pénzben, hanem a birtok boltjában beváltható utalványban kapták, ami tovább mélyítette függőségüket. Az éhség, a gyermekhalandóság és a betegségek a vidéki szegénység állandó kísérői voltak. A helyi elit és a nemzetközi elemzők jelentései egyaránt dokumentálták a mély nyomort, bár annak mértékére vonatkozóan nincsenek megbízható, átfogó statisztikai adatok: a korabeli összeírások hiányosak, ezért a szegénységi mutatók történészi becslései és módszertani viták tárgyai maradnak.
A feszültségeket fokozta az első világháború utáni világgazdasági bizonytalanság. A kávé világpiaci ára az 1920-as évek közepén átmenetileg stabilizálódott, majd az évtized végétől meredeken zuhanni kezdett. Az 1929-es nagy gazdasági világválság katasztrofálisan érintette a salvadori exportgazdaságot: a kávébevételek drasztikusan csökkentek, az állami bevételek összeomlottak, és a munkanélküliség, különösen a vidéki idénymunkások körében, tömegessé vált. A válság hatására az amúgy is feszült vidéki viszonyok robbanásig feszültek. A földnélküli parasztok és a munkanélküli munkások tömegesen vándoroltak a városokba vagy más vidéki területekre, és egyre gyakrabban került sor spontán földfoglalásokra, éhséglázadásokra és sztrájkokra.
A válság politikai következménye volt az 1930-as évek eleji rövid demokratikus kísérlet. Az 1931-es elnökválasztáson Arturo Araujo, egy reformista értelmiségi nyerte el a hatalmat, akit a vidéki szegények és a városi munkások egy része támogatott. Araujo azonban nem tudta bevezetni ígért reformjait, mert a parlamentet továbbra is a kávéoligarchia képviselői ellenőrizték, a hadsereg pedig bizalmatlanul figyelte a szociális feszültségeket. Néhány hónap alatt politikai káosz és a szélsőségek megerősödése következett be. Ebben a légkörben alakult meg és erősödött meg az 1930-ban alapított Salvadori Kommunista Párt (Partido Comunista Salvadoreño, PCS), amelynek vezetője, Agustín Farabundo Martí a korszak legismertebb forradalmi alakjává vált. A PCS a földreformot, a munkások és parasztok hatalmát hirdette, és jelentős követőket szerzett a vidéki szegények, valamint az őslakos közösségek körében, különösen a nyugati országrészben.
Az őslakos kérdés és a földkérdés összefonódása különösen fontos szerepet játszott a feszültség kialakulásában. A 19. századi liberális reformok óta eltelt fél évszázad alatt a pipil közösségek többsége elveszítette hagyományos földjeit, nyelvüket és jogi önállóságukat; a kortárs megfigyelők az asszimiláció és a „kreolosodás” folyamatát hangsúlyozták. Az újabb történeti kutatások azonban, különösen az 1990-es évek óta, kimutatták, hogy az őslakos identitás nem tűnt el, hanem rejtett, latinizált formában tovább élt, és a föld iránti vágy, valamint a közösségi szolidaritás továbbra is erős mozgósító erőt jelentett. Ez az értelmezés a szakirodalomban vitatott: egyes történészek szerint az 1932-es felkelés elsősorban osztályalapú parasztmozgalom volt, mások szerint etnikai dimenziója is meghatározó volt. A vita nem pusztán akadémiai kérdés; a matanza emlékezetpolitikai megítélése is függ attól, hogy az állami erőszakot a parasztság elleni osztályháborúként vagy az őslakosok elleni etnikai és kulturális megsemmisítési kísérletként értelmezzük.
A közvetlen előzmények 1931 decemberéhez kötődnek, amikor Maximiliano Hernández Martínez alelnök vezetésével a katonaság megbuktatta Araujo elnököt. A puccsot követően Hernández Martínez katonai kormányzata azonnal felszámolta a választási eredményeket, betiltotta a baloldali mozgalmakat, és fokozta a vidéki elnyomást. A kommunista párt, amely addig a választások útján próbált részt venni a politikában – és sikereket is elért több önkormányzati választáson –, illegalitásba kényszerült, és vezetői letartóztatásba kerültek.
Az 1932. januári felkelés közvetlen kiváltó oka a választási csalás és a katonai elnyomás elleni tiltakozás volt, de a felkelésben részt vevő parasztok és őslakosok többsége számára a tét ennél mélyebb volt: a föld, a túlélés és a közösségi autonómia visszaszerzése. A nyugati országrészben, elsősorban Sonsonate és Ahuachapán térségében kitört felkelés rövid ideig tartott, és a hadsereg, valamint a Nemzeti Gárda néhány nap alatt leverte. Az állami megtorlás mérete és brutalitása azonban történelmi törésvonallá tette az eseményt: a kormányzat a felkeléssel rokonszenvező vagy abban részt vevő parasztok, munkások, tanítók és őslakos vezetők tömeges kivégzését rendelte el. Az áldozatok számát a korabeli jelentések és a későbbi történeti kutatások 10 000 és 30 000 közöttire becsülik; a pontos szám máig nem állapítható meg, mert a kivégzéseket gyakran dokumentáció nélkül, tömegsírokban hajtották végre, és a hivatalos források egy része megsemmisült vagy ma is hozzáférhetetlen. A becslések közötti óriási különbség maga is történeti forrás: a kortárs szemtanúk, a külföldi diplomaták, a katolikus egyház és a katonai parancsnokok jelentései más-más érdekek mentén rögzítették vagy hallgatták el az áldozatok számát.
A matanza során különösen súlyosan sújtotta az erőszak azokat a közösségeket, amelyek az 1880-as évek földfosztásai óta megőrizték őslakos identitásukat. Az üldöztetés olyan mértékű volt, hogy a túlélők közül sokan elrejtették anyanyelvüket, hagyományos öltözetüket és szokásaikat, ami hozzájárult ahhoz a későbbi téves elképzeléshez, hogy Salvadorban az őslakos lakosság már korábban eltűnt. Az esemény tehát nem csupán a politikai ellenzék megfélemlítését szolgálta, hanem hosszú távú kulturális következményekkel is járt. Az 1932-es matanza így közvetlenül kapcsolódik a földkérdés 19. századi liberalizálásához: a földek privatizációja tette földnélkülivé és kiszolgáltatottá a vidéki lakosságot, a kávéoligarchia uralma pedig katonailag is védett, az erőszakot szisztematikusan alkalmazó államot hozott létre, amely az 1932-es felkelést nem politikai tiltakozásként, hanem rendészeti kérdésként kezelte.
A fejezet témája átvezet A katonai uralom és a társadalmi feszültségek alfejezethez: a matanzát követően Hernández Martínez tábornok 1944-ig tartó katonai diktatúrája évtizedekre befagyasztotta a földkérdést, és olyan állami terrorrendszert épített ki, amely a 20. század második felének konfliktusait is meghatározta.
Az alfejezet legfontosabb elsődleges forrásai a salvadori törvényhozás hivatalos közlönyeiben és levéltáraiban fennmaradt 1881-es és 1882-es földtörvények, a korabeli kormányzati rendeletek, a Nemzeti Gárda létrehozásáról szóló 1912-es jogszabály, valamint a külügyi iratok, amelyek az 1932-es eseményeket dokumentálják. A földprivatizáció ténye, a kávétermelés bővülése és az elit államhatalmi befolyása jól dokumentált, alapvetően nem vitatott folyamat. Ugyanakkor a földfosztás mértékére, a kényszermunka gyakorlatára és a paraszti ellenállás intenzitására vonatkozóan a források hiányosak: a földhivatali nyilvántartások töredékesek, és a paraszti közösségek tapasztalatai elsősorban szóbeli hagyomány, helyi bírósági perek és a későbbi politikai rendőrségi jelentések révén rekonstruálhatók.
A szakirodalomban élénk vita folyik a liberális reformok valódi indítékairól és hatásáról. A korábbi, nacionalista-liberális iskolák a reformot szükséges modernizációnak tekintették; a kritikai történetírás ezzel szemben a közösségi autonómia lerombolását és a kényszerproletarizációt emeli ki. A legújabb kutatások, például Aldo Lauria-Santiago és mások munkái, árnyalják ezt a képet: rámutatnak, hogy egyes paraszti és őslakos közösségek nem passzív elszenvedői voltak a reformnak, hanem jogi eszközökkel, piaci alkalmazkodással vagy éppen erőszakos ellenállással próbáltak megőrizni földet és autonómiát. Az 1932-es matanza halálos áldozatainak számát a források hiánya miatt széles tartományban becsülik; a 10 000 és 30 000 közötti, gyakran idézett számok statisztikai becslések, amelyek módszertani alapja vitatott. Az esemény „népirtásként” való megnevezése a jelenkori emlékezetpolitikai vita része: egyes emberi jogi és őslakos szervezetek, valamint egyes történészek e kifejezést használják az etnikai dimenzió kiemelésére, míg a hivatalos salvadori emlékezetpolitika és a jogtörténet tartózkodik ettől a minősítéstől, mert az 1932-es erőszak esetében nem dokumentáltak a nemzetközi jog mai értelmében vett szisztematikus etnikai megsemmisítési tervet. A szöveg ezért inkább a „matanza” (mészárlás) bevett történeti metaforáját őrzi meg, jelezve, hogy a kifejezés maga is értelmezés.
A 19. század végi liberális reformok Salvadorban a közösségi földek felszámolásával megteremtették a kávétermelésre épülő exportgazdaság föld- és munkaerőalapjait. A földprivatizáció nyomán a pipil és más paraszti-őslakos közösségek elveszítették hagyományos földjeiket, és a kávéültetvények munkaerőbázisává váltak. A gazdasági hatalom koncentrációja létrehozta a kávéoligarchiát, amely a liberális államapparátus, a bankrendszer és a vidéki fegyveres erők (Nemzeti Gárda) révén a politikai hatalmat is ellenőrizte. Az 1929-es világválság, a földéhség és a munkanélküliség fokozta a társadalmi feszültségeket, amelyek 1931-ben katonai puccshoz, 1932 januárjában pedig felkeléshez vezettek. A felkelés leverését követő matanza – amelynek áldozatszámát 10 000 és 30 000 közé becsülik – a földkérdés és a kávéoligarchia uralmának addigi legvéresebb összecsapása volt, és több mint egy évtizedre megszilárdította a katonai diktatúrát. E folyamat különleges emberi és kulturális veszteségeket okozott az őslakos közösségeknek, és hosszú távon meghatározta a 20. századi salvadori politika természetét.