Az előző alfejezet a spanyol gyarmati Nicaragua intézményeit, a hódítás utáni társadalmi és gazdasági rendszert mutatta be (A spanyol hódítás és a gyarmati Nicaragua). Ahhoz, hogy az 1821 utáni függetlenség és a 19. századi államépítés érthető legyen, először a gyarmati elit, a városok közötti megosztottság és a spanyol monarchia válsága közötti összefüggést kell rögzíteni. Nicaragua a közép-amerikai függetlenségi folyamatnak nem elindítója, hanem részese volt: előbb a Guatemala városában kikiáltott függetlenséghez csatlakozott, majd rövid mexikói annexió, utána pedig a Közép-Amerikai Egyesült Tartományok tagállamaként működött. Az önálló nicaraguai állam 1838–1840 körül kristályosodott ki, ám a függetlenség nem hozott egységes nemzettudatot; a 19. század nagy részét a León és Granada köré szerveződő konzervatív és liberális hálózatok küzdelme, valamint a külső érdekek – eleinte brit, majd amerikai – benyomulása alakította. Az alfejezet ezért az 1821 és a századforduló közötti időszakot a folyamatos politikai újraegyezkedés, nem pedig egyetlen „nemzeti ébredés” történeteként tárgyalja; ahol a források hiányosak vagy a értelmezések vitatottak, azt külön jelzi.
A közép-amerikai függetlenség közvetlen hátterét a spanyol monarchia válsága adta. 1808-ban a napóleoni megszállás megrendítette a birodalom központját, és az Amerikában keletkezett junták, majd a cádizi Cortes és az 1812-es alkotmány megnyitotta az utat a politikai képviselet újszerű nyelve előtt. Nicaragua a Guatemalai Kapitányság része volt, messze a fővárostól; a helyi kreol elit – León és Granada városi tanácsai, a papság egy része, valamint a kereskedő- és földbirtokos családok – a gyarmati intézményeken belül próbálta befolyását növelni, de a spanyol korona iránti hűség 1821-ig általában nem rendült meg. A mexikói függetlenségi mozgalom és a dél-amerikai események azonban fokozatosan átrendezték a közép-amerikai elitek többségének számításait.
Dokumentált tény, hogy 1821. szeptember 15-én Guatemala városában a főkapitányság gyűlése elfogadta a függetlenségi aktát. A döntés azonban nem egyetlen központi akarat eredménye volt; a küldöttek közötti tárgyalásos kompromisszum szülték, és a spanyol alkotmányos időszak bizonytalanságát használta ki. Nicaraguába a hír napok alatt érkezett meg. A dokumentált források szerint a leóni és granadai városi tanácsok hamarosan csatlakoztak a guatemalai nyilatkozathoz, ám a csatlakozás pontos időpontja és formája településenként eltért. A források egy része október elejére teszi a nicaraguai városok hivatalos csatlakozását; ezek az eltérések arra figyelmeztetnek, hogy a „függetlenség kikiáltása” Nicaraguában inkább folyamat volt, mint egyetlen dátumhoz köthető esemény.
A függetlenség 1821-ben elsősorban a kreol elit Spanyolországtól való politikai elszakadását jelentette. Az őslakos közösségek, a mesztic parasztok és a kisebb számú afro-leszármazott lakosság számára nem hozott azonnali társadalmi reformot; a gyarmati földtulajdon, az adózás és a munkaerő-ellenőrzés alapvető intézményei fennmaradtak. A „függetlenség” szónak a 19. század elején nem volt olyan modern nemzetállami tartalma, mint később: a városi elitek a helyi hatalom megszerzését és a birodalmi adóterhek lerázását értették alatta, nem feltétlenül a társadalmi szerződés újraalapozását.
A guatemalai függetlenségi aktát követően a közép-amerikai tartományoknak dönteniük kellett a további útirányról. Az egyik lehetőség a Mexikóhoz való csatlakozás volt, amelyet Agustín de Iturbide mexikói császárrá választott vezető kínált. Iturbide 1821-es Iguala-terve a független Mexikót alkotmányos monarchiaként képzelte el, és területi igényt jelentett be a Guatemalai Kapitányságra. A közép-amerikai elitek egy része – részben a katonai és gazdasági stabilitást keresve – az annexiót támogatta; mások a teljes függetlenséget vagy egy köztársasági föderációt szerettek volna.
Nicaraguában ez a vita ráépült a már meglévő városi rivalizálásra. León, amely hagyományosan a liberálisabb, kereskedői és egyházi értelmiségi körök központja volt, általában gyanakvással fogadta a mexikói császári központosítást; Granada, a konzervatív földbirtokos elit fellegvára, részben éppen a leóni befolyás ellensúlyozására nyitottabb volt a Mexikóval való szorosabb kapcsolatra. A források azonban nem engednek meg egyszerű, városonként egynemű állásfoglalást: mindkét városban voltak az annexió mellett és ellen érvelő csoportok, és a döntések a helyi tanácsok többségétől függtek.
Az 1822 elején végrehajtott annexió rövid életűnek bizonyult. Iturbide 1823 tavaszára elvesztette politikai támogatottságát, és lemondott; a mexikói császári kísérlet összeomlása után a közép-amerikai tartományok visszanyerték mozgásterüket. 1823. július 1-jén a közép-amerikai küldöttek kinyilvánították a Mexikótól való függetlenséget, és létrehozták a Közép-Amerikai Egyesült Tartományokat. Ez a dátum Nicaraguában is vízválasztó: a mexikói uralomnak vége szakadt, de az államforma és a belső hatalomelosztás kérdése változatlanul nyitott maradt.
Az Egyesült Tartományok szövetségi alkotmányát 1824. november 22-én fogadták el. Nicaragua a szövetség tagállamává vált, saját belső alkotmánnyal, államfővel és törvényhozással, de külpolitikai, katonai és vámügyekben a szövetségi kormányzatnak alárendelve. A szövetség eszméje a kreol elitek antikoloniális egységét tükrözte, ugyanakkor komoly gyengeségekkel küzdött: a szövetségi államnak nem volt stabil adórendszere, hadserege gyenge volt, és a tagállamok politikai elitjei gyakran a központi kormányzatot idegen erőként kezelték. A szövetségi kongresszus Guatemalában ülésezett, ami a távoli Nicaragua számára korlátozott képviseletet és csekély erőforrás-átcsoportosítást jelentett.
Nicaraguán belül a föderáció időszaka két pólus, León és Granada közötti folyamatos hatalmi egyensúlyozással telt. A liberális Leónt a kereskedelem, a kézművesség, a részben világi értelmiség és a vallási rendekkel szemben kritikus csoportok jellemezték. Granada a konzervatív földbirtokos oligarchia központja volt, szoros kapcsolattal a magas papsághoz és a hagyományos gyarmati rendhez. A két város közötti ellentét nem egyszerűen eszmei volt, hanem az adóból, a hivatalokból, a földbirtokból és a külkereskedelmi kapcsolatokból származó erőforrások feletti versengés is. A szövetségi időszakban több alkalommal került sor fegyveres összecsapásra vagy a szövetségi hatóságok intervenciójára, amikor a leóni és a granadai frakciók egymással szemben próbálták megszerezni az állami kormányzatot.
A szövetség felbomlása az 1830-as évtized második felében gyorsult fel. Ennek okai vitatott értelmezés tárgyát képezik: egyes történészek a szövetségi intézmények szervezeti gyengeségét és az adóhiányt helyezik előtérbe, mások a tagállami elitek helyi érdekeit és a Guatemalában lezajlott konzervatív fordulatot, megint mások a gazdasági stagnálás és a járványok destabilizáló hatását hangsúlyozzák. A kortárs szereplők saját nyelvén a „szövetségi eszme” és a „helyi függetlenség” közötti feszültség fejeződött ki. 1838-ban a szövetség gyakorlatilag szétesett; Nicaragua alkotmányozó gyűlése 1838. november 5-én kinyilvánította az állam kilépését a szövetségből, és kimondta, hogy Nicaragua szabad, független és szuverén állam. A szövetségi alkotmány ilyen kilépést nem tett lehetővé, ezért a lépés jogi szempontból vitatott volt; a gyakorlatban azonban a szövetségi kormányzatnak már nem volt ereje érvényesíteni akaratát.
Az 1840-es évektől Nicaragua önálló államként, de állandó belső feszültséggel működött. A politikai csoportosulások részben a korábbi városi rivalizálás mentén, részben az állam- és egyházszervezés kérdései mentén különültek el. A konzervatívok – magukat „legitimistáknak” is nevezték – a központosított kormányzatot, a katolikus egyház intézményes szerepének megőrzését és a hagyományos földbirtokos elit érdekeit védték; fellegváruk Granada volt. A liberálisok – akiket „demokratáknak” is neveztek – a szövetségi jellegű vagy decentralizált állam, a világi oktatás, a kereskedelem élénkítése és a privilegizált testületek visszaszorítása mellett érveltek; bázisuk elsősorban Leónban és a nyugati kikötővárosokban volt. A két tábor közötti határok azonban átjárhatóak voltak: családi, lokális és külföldi érdekek gyakran felülírták a programokat, és a rendszeres polgárháborúkban a szövetségek gyorsan változtak.
A főváros kérdése is a megosztottságot erősítette. León és Granada egyaránt magának követelte a kormányzati székhelyet. A folyamatos kettős igazgatás lehetetlenné tette a stabil kormányzást; 1852-től gyakorlatilag, 1858-ban pedig alkotmányosan Managua lett a kompromisszumos főváros, mivel a két vetélkedő város között feküdt. Managua ekkor kisebb, mezőgazdasági jellegű település volt; kiválasztása nem gazdasági súlya, hanem éppen köztes helyzete miatt történt.
A politikai erőszak a 19. század közepén rendszeressé vált. Az 1850-es évek elején a hatalomért folytatott versengés polgárháborúvá szélesedett. A források nem mindig teszik lehetővé az áldozatok pontos számbavételét; a becslések településenként és hadjáratonként eltérnek, és a harcokhoz éhínség, járványok, valamint a vidéki lakosság kényszerű bevonása is társult. Ebben a bizonytalan környezetben vált lehetségessé, hogy a nicaraguai politikai szereplők külső fegyveres erőt hívjanak be saját belső vitájuk eldöntésére.
A „filibuster” kifejezés a spanyol „filibustero” és az angol „freebooter” rokona; a 19. század közepén olyan fegyveres kalandorokat jelölt, akik saját vállalkozásként, gyakran az államuk hallgatólagos engedélyével idegen területen avatkoztak be. Nicaraguában a liberálisok egy csoportja 1855-ben William Walker amerikai katonai vállalkozót és fegyveres csapatát hívta be a konzervatív kormánnyal szemben. Walker ügyvédből lett újságíró, akinek korábbi kísérletei Mexikó északi területein már kudarcot vallottak; Nicaraguában viszont a belső polgárháború lehetőséget kínált számára.
Walker 1855 júniusában partra szállt, és a liberális erőkkel szövetségben gyorsan katonai sikereket ért el. Csapatai ostromok és ütközetek után 1855 őszén elfoglalták Granadát, a konzervatívok központját. A külső fegyveres erő azonban hamarosan önálló tényezővé vált: Walker nem elégedett meg a liberálisok támogatásával, hanem saját hatalmi bázist épített, és 1856 júliusában elnöknek nyilváníttatta magát. A választásnak nevezett eljárás a források szerint erősen korlátozott és befolyásolt volt; a dokumentált tény, hogy hatalmát elsősorban fegyveres jelenléte és a helyi szembenállók megfélemlítése tette lehetővé.
Walker programja a déli rabszolgatartó Egyesült Államok terjeszkedési törekvéseihez kapcsolódott. Kormányzata visszaállította a rabszolgaságot, az angol nyelvet hivatalossá tette, és elkobozta politikai ellenfelei vagyonát. Az Egyesült Államok kormánya 1856 tavaszán elismerte a Walker-kormányt; ez a lépés dokumentáltan megosztotta az amerikai közvéleményt és a politikai elitet, mert a rabszolgaság kiterjesztésének hívei támogatták, míg az üzleti riválisok – mindenekelőtt Cornelius Vanderbilt szállítmányozási érdekeltségei – és az északi államok politikusainak egy része ellenezték. Walker hatalomgyakorlása tehát nem pusztán egy kalandor puccsa volt, hanem beilleszkedett a korabeli imperialista és rabszolgatartó terjeszkedési vitákba; ezt a kortárs amerikai diplomáciai iratok és újságok is alátámasztják.
Walker kormányzata ellen a közép-amerikai államok szövetséget hoztak létre, amelyben Costa Rica, Honduras, Guatemala és Salvador csapatai mellett a nicaraguai konzervatív és liberális csoportok is részt vettek. Az ellenállás hátterében a külföldi uralomtól való félelem, a rabszolgaság visszaállításának elutasítása és a kikötői útvonalak ellenőrzéséért folyó gazdasági versengés egyaránt állt. A háború legsúlyosabb harcai a San Jacinto melletti ütközet (1856. szeptember 14.) és a Rivas környéki összecsapások voltak. A San Jacinto-i ütközetet a nicaraguai emlékezet ma is nemzeti ellenállási eseményként tartja számon, noha a résztvevők kortárs leírásai eltérő számokat adnak meg a seregek nagyságáról és a veszteségekről.
Walker hadereje fokozatosan összeomlott, nemcsak a katonai vereségek, hanem a kolera, a készlethiány és a korábbi szállítási támogatókkal való szakítás miatt is. 1857. május 1-jén Walker megadta magát egy amerikai katonai egységnek, és elhagyta Nicaraguát. Későbbi visszatérési kísérletei kudarcot vallottak; 1860-ban Hondurasban fogták el, és ugyanazon év szeptemberében kivégezték. A filibuster-éra vége nem hozta el azonnal a nemzeti egységet, de a közvetlen külföldi katonai uralommal szembeni fellépés olyan közös tapasztalatot teremtett, amelyre a későbbi nicaraguai nacionalizmus hivatkozhatott.
A filibusterek kiűzése után a konzervatívok kerültek meghatározó pozícióba. Az 1858-as alkotmány megerősítette Managua fővárosi státusát, és a kormányzat a helyreállítás, a vámbevételek stabilizálása és a külföldi adósság rendezése felé fordult. A konzervatív korszak (1857–1893) nem volt mentes a belső hatalmi harctól, ám a rendszeres, váltakozó polgárháborúkhoz képest viszonylagos stabilitást hozott. A gazdaság fokozatosan bekapcsolódott a világpiacba: a kávétermesztés a nyugati hegyvidékeken terjeszkedett, a bőr, a fa és a nemesfémek mellett a kávé vált a fő exportcikké. A vasútépítés lassan haladt, de Corinto kikötője 1880-as évekbeli kiépítése javította a külkereskedelmi kapcsolatokat.
A karibi partvidék kérdése a 19. század során végig napirenden maradt. A Miskito-parton a brit korona befolyása a század első felében erősödött, részben a fakitermelő és kereskedő közösségek, részben a helyi miskito elit és bryty telepítvényesek kapcsolatai révén. A Clayton–Bulwer-szerződés (1850) az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között rögzítette, hogy egy jövőbeni óceánközi csatornát közösen ellenőriznek; a nicaraguai állam szempontjából ez azt jelentette, hogy a tranzitútvonal kérdésében a két nagyhatalom alkuja megelőzte a helyi szuverenitást. 1860-ban a mannai szerződés (a források „Managua-szerződésnek” is nevezik) a Miskito-partot formálisan Nicaragua fennhatósága alá helyezte, de fenntartotta a helyi közösségek széles önkormányzati jogait. A brit befolyás azonban még évtizedekig érvényesült, és a karibi partvidék gazdasági-kulturális elkülönülése a nyugati csendes-óceáni területektől tovább erősödött.
A század végén, 1893-ban José Santos Zelaya liberális felkelése megbuktatta a konzervatív kormányzatot. Zelaya elnöksége (1893–1909) a 19. századi liberalizmus modernizációs programját vitte tovább: világi oktatást, infrastrukturális beruházásokat, a Miskito-part katonai-politikai integrációját (1894-ben) és a közép-amerikai unió eszméjének újjáélesztését hirdette. Kormányzása ugyanakkor tekintélyelvű vonásokat is mutatott: a választási rendszert saját hatalmi céljaira formálta, ellenfeleit üldözte, és a gazdasági modernizációból származó előnyöket szűk körben osztotta el. Zelaya bukása 1909–1910-ben, illetve az azt követő amerikai beavatkozás már a 20. századi Nicaragua történetéhez vezet, amelyet a következő alfejezet tárgyal (A somozai dinasztia és az amerikai beavatkozás).
Az 1821–1900 közötti nicaraguai történetre vonatkozó ismereteink forrásbázisa egyenetlen. A függetlenségi akták, a szövetségi kongresszus jegyzőkönyvei, az állami törvényhozás iratai és a városi tanácsi jegyzőkönyvek dokumentált tényeket rögzítenek, ám a helyi szintű események rekonstrukcióját nehezíti, hogy sok irat nem maradt fenn, illetve a gyűjtemények szétszóródtak. A nicaraguai és közép-amerikai levéltárak anyagai mellett a spanyol Archivo General de Indias gyarmati iratai, valamint a brit és az amerikai diplomáciai jelentések egészítik ki a képet. A statisztikai adatok – például a polgárháborúk áldozatainak vagy a kávétermelés felfutásának számsorai – nagyobbrészt becslések, és módszertani bizonytalansággal terheltek.
A Walker-korszak megítélése a leginkább vitatott értelmezések közé tartozik. A nicaraguai és közép-amerikai nemzeti emlékezet a filibuster-elleni harcot gyakran a nemzeti szuverenitás védelmének emlékezetpolitikai állításaként kezeli; a San Jacinto-i ütközet évfordulója nemzeti ünnep. Ugyanakkor a 19. századi liberális politikusok felelősségét – akik Walkert behívták – egyes szerzők hangsúlyozzák, mások a külső rabszolgatartó terjeszkedés logikáját teszik elsődlegessé. A Walker-kormányzat tényleges társadalmi támogatottságáról nincs megbízható mérőszám; a korabeli helyi és amerikai újságok, diplomáciai jelentések és visszaemlékezések részben érdekeltek, részben egymásnak ellentmondó beszámolókat adnak. Ezért a „filibuster” minősítés és a Walker uralmának jellege nem semleges leíró fogalom: a 19. századi amerikai déli sajtóban hősként, a közép-amerikai nyomtatványokban betolakodóként jelent meg, a későbbi historiográfia pedig hol a „manifeszt végzet”, hol a „birodalmi agresszió” keretében értelmezte.
Végül a forráskritika azt is jelzi, hogy a 19. századi nicaraguai politikát gyakran a modern „nemzet”, „párt” és „választás” fogalmaival írják le, holott a korabeli identitások, hálózatok és döntéshozatali mechanizmusok jelentősen eltértek a mai intézményektől. A konzervatív–liberális ellentét nem egyszerűen két ideológiai tábor versenye volt, hanem városi oligarchiák, családi kapcsolatok, egyházi intézmények és külföldi érdekek szövevényes együttműködése. A tankönyv ezért a szereplők korabeli beszédmódját és a szakirodalom eltérő értelmezéseit együtt mutatja be, anélkül hogy a későbbi nemzetállami kánont visszavetítené a 19. század elejére.
Nicaragua 1821-ben a Guatemalai Kapitányság részeként csatlakozott a közép-amerikai függetlenséghez, de a döntés nem egységes nicaraguai aktus volt. Rövid mexikói annexió után (1822–1823) a Közép-Amerikai Egyesült Tartományok tagállama lett (1823–1838), ahol a szövetségi eszme és a helyi elitek hatalmi versengése egyszerre alakította a politikát. A szövetségből 1838. november 5-én kivált Nicaragua önálló államként működött tovább, ám León és Granada konzervatív–liberális szembenállása folyamatos belső feszültséget okozott. Ennek egyik legsúlyosabb következménye volt, hogy a liberálisok 1855-ben William Walker amerikai filibustert hívtak be a polgárháborúba. Walker elnöki hatalma 1856-tól a rabszolgaság visszaállításával és angol nyelvű uralommal fenyegette a térséget; a közép-amerikai szövetség erői 1857-re kiűzték. Ezután a konzervatív restauráció hozta létre a mai fővárost, Managuát, és megkezdődött a kávégalapú exportgazdaság kiépülése. A század végét José Santos Zelaya liberális modernizációja zárta, amelynek öröksége a következő századba nyúlik át, és a somozai korszak írta tovább.