A nicaraguai államépítés 19. századi kudarcai és a földszoros geopolitikai értéke együttesen vezettek ahhoz, hogy az Egyesült Államok a 20. század első felében katonai erővel avatkozzon be Nicaragua belügyeibe. A beavatkozás nyomán létrehozott Nemzetőrség (Guardia Nacional) egyszerre volt az amerikai befolyás eszköze és az a fegyveres intézmény, amelyből a Somoza-dinasztia hatalma kinőtt. Ez az alfejezet az 1912 és 1979 közötti nicaraguai történetet tárgyalja: az amerikai megszállást, Augusto César Sandino ellenállását, Anastasio Somoza García felemelkedését, a családi diktatúra működését, valamint a gazdasági és politikai elnyomás összefonódását. A korszak értelmezése a nicaraguai és a nemzetközi történetírásban egyaránt vitatott; a szöveg ezért különbséget tesz a dokumentált események, a résztvevők saját állításai és az utólagos emlékezetpolitikai konstrukciók között.
Nicaragua a közép-amerikai föderáció 1838-as szétesése után nem tudott stabil központi államot kiépíteni. A politikai életet a León és Granada köré szerveződő liberális és konzervatív elitek vetélkedése határozta meg, amely többször polgárháborúba torkollott. A 19. század közepén az ország területén átívelő lehetséges óceánközi csatorna útvonala miatt brit és amerikai érdekek is megjelentek. A brit befolyás a Moszkitó-parton, az amerikai jelenlét pedig a csatornakérdés és a tranzitútvonalak kapcsán erősödött. William Walker 1855–1857-es filibuszter-expedíciója – amelynek során egy magánhadsereggel megszállta az országot, rabszolgaságot próbált visszaállítani, majd kikiáltotta magát elnöknek – különösen megterhelte a nicaraguai államot, és egyúttal az amerikai expanziós törekvések iránti gyanakvást is tartósan beírta a helyi emlékezetbe.
A 19. század végére a liberális kormányok modernizációs programjai – a kávétermelés állami támogatása, vasútépítés, a managuai központosítás – részben megerősítették az államot, de a konzervatív–liberális konfliktus nem zárult le. Az 1893-ban hatalomra került José Santos Zelaya liberális elnök autoriter módon kormányzott, ugyanakkor az amerikai befolyással szemben is önálló külpolitikát próbált folytatni. Zelaya 1909-es bukása részben a konzervatív ellenzék lázadásához, részben az amerikai kormányzat nyomásához köthető. Az Egyesült Államok ekkor már a Monroe-doktrína, majd a Roosevelt-korollárium (1904) logikája szerint a Karib-térséget stratégiai és pénzügyi érdekszférájának tekintette. Nicaragua esetében a fő érvek a csatornajogok biztosítása, az amerikai befektetések védelme és a „politikai anarchia” megszüntetése voltak. A „beavatkozás” kifejezést az amerikai adminisztráció gyakran „rendfenntartó missziónak” vagy „pénzügyi felügyeletnek” nevezte, míg a helyi ellenállók és később a nacionalista történetírás „imperialista megszállásról” beszélt. A két fogalomhasználat mögött eltérő politikai álláspontok állnak; a szöveg ezért a dokumentált eseményeket követi, és jelzi, ha egy megnevezés vitatott.
Az amerikai tengerészgyalogosok 1912 augusztusában szálltak partra Nicaraguában. A közvetlen kiváltó ok a konzervatív kormány támogatása volt a liberális lázadókkal szemben, de a háttérben a korábbi évek pénzügyi ellenőrzése is állt: az Egyesült Államok már 1911-től vámellenőrzést gyakorolt, és a nicaraguai adósság kezelését egy amerikai–nicaraguai vegyes bizottság felügyelte. A tengerészgyalogosok létszáma kezdetben néhány száz fő volt, de a megszállás különböző szakaszaiban néhány ezerre bővült; a pontos számok a katonai jelentésekben és a nicaraguai hatósági iratokban eltérnek, ezért csak becslésként kezelhetők. A megszállás nem jelentette Nicaragua hivatalos gyarmatosítását: az ország formálisan szuverén maradt, elnökei és kongresszusa működött. Az amerikai jelenlét azonban a mindennapi politika szintjén erősen korlátozta a helyi döntéshozatalt.
A megszállás alatt kötött Bryan–Chamorro-szerződés (1914) örökös és kizárólagos jogot adott az Egyesült Államoknak egy lehetséges nicaraguai csatorna építésére, valamint bérleti jogot a Corn-szigetekre és a Fonseca-öbölben lévő területekre. A szerződést a nicaraguai kongresszus csak hosszas vita után ratifikálta, és a közép-amerikai szomszédok is tiltakoztak ellene, mert a Fonseca-öböl közös partvidékén egyoldalú amerikai előjogokat biztosított. A szerződés a dokumentált tények közé tartozik, de értelmezése vitatott: az amerikai diplomácia a stabilitás és a fejlesztés eszközét látta benne, míg a nicaraguai nacionalista és későbbi antiimperialista narratíva a szuverenitás kiárusítását.
A megszállás legmaradandóbb intézményi következménye a Nemzetőrség (Guardia Nacional) létrehozása volt. Az amerikai hatóságok azzal érveltek, hogy a korábbi nicaraguai fegyveres erők pártmilíciaként működtek, és a politikai erőszak forrásai voltak. A Nemzetőrséget ezért „pártok felett álló”, professzionális haderőként tervezték: amerikai tisztek képezték ki, felszerelését amerikai fegyverek biztosították, és a kezdeti időszakban amerikai parancsnokok irányították. A Nemzetőrség ugyanakkor nem számolt fel a pártküzdelmet, hanem új típusú fegyveres hatalmat hozott létre, amely később a saját logikája szerint avatkozott be a politikába. A helyi elit egy része együttműködött az amerikaiakkal, más része – liberálisok és konzervatívok egyaránt – a megszállást a nemzeti szuverenitás sérelmeként élte meg.
Augusto César Sandino 1895-ben született Niquinohomóban, egy kisparaszti családban. Fiatalkorában Mexikóban és más közép-amerikai országokban dolgozott, ahol a mexikói forradalom eszméiből és a szakszervezeti mozgalmakból merített. 1926-ban, amikor a liberális–konzervatív polgárháború újra fellángolt, Sandino csatlakozott a liberális erőkhöz. Az 1927-es Espino Negro-i egyezmény azonban fordulópontot hozott: a liberális tábornokok többsége elfogadta az amerikai közvetítéssel létrejött fegyverszünetet és a Nemzetőrség fennhatóságát, Sandino azonban elutasította, és kis létszámú csapatával a Segoviába vonult, hogy folytassa a fegyveres ellenállást a megszállókkal és a velük együttműködő kormánnyal szemben.
Sandino hadserege, az Ejército Defensor de la Soberanía Nacional (a nemzeti szuverenitás védelmére alakult hadsereg) gerillaháborút folytatott: rajtaütések, kisebb összecsapások és a helyi paraszti hálózatokra támaszkodó utánpótlás jellemezte. A konfliktus a nicaraguai északi hegyvidékre, főként Las Segovias térségére koncentrálódott, ahol a bányászati és mezőgazdasági területek miatt amerikai tulajdonú vállalatok is jelen voltak. Sandino követelései között szerepelt az amerikai csapatok kivonása, a Nemzetőrség feloszlatása és a földreform. A gerillaháború dokumentált ténye a katonai összecsapások sorozata, de a résztvevők létszámára és az áldozatokra vonatkozó adatok forrásonként erősen eltérnek. Az amerikai hadsereg és a nicaraguai Nemzetőrség hivatalos jelentései gyakran „banditáknak” nevezték Sandino harcosait, míg Sandino saját kiáltványaiban és a vele szimpatizáló nemzetközi sajtóban „szabadságharcosokként” jelentek meg. A szöveg ezért ezeket a megnevezéseket idézi, de nem teszi magáévá őket.
A gerillaháború 1927 és 1933 között több ezer amerikai tengerészgyalogost és nicaraguai nemzetőrt kötött le. Az amerikai hadsereg légi felderítést és bombázást is alkalmazott; egyes beszámolók szerint ez volt az első alkalom, amikor az amerikai haderő légi támadást hajtott végre lázadók ellen Latin-Amerikában. Ezt az állítást levéltári katonai iratok támasztják alá, de a polgári lakosságot ért károk mértékéről csak hiányos számítások vannak. Az 1930-as évek elejére az amerikai közvéleményben és a kongresszusban is erősödött a megszállás elleni hangulat, részben a gazdasági világválság miatt, részben a sandinói ellenállás elhúzódása miatt. Az amerikai kormányzat 1933 januárjában kivonta a tengerészgyalogosokat Nicaraguából, miután a Juan Bautista Sacasa vezette kormány és Sandino fegyvernyugvást kötött. Sandino erre letette a fegyvert, és mintegy száz fős fegyveres kíséretet tartott meg maga mellett.
A kivonulás azonban nem jelentette a konfliktus végét. A Nemzetőrség parancsnoka, Anastasio Somoza García – aki maga is az amerikai kiképzésű tisztikarhoz tartozott – ellenségként kezelte Sandinót. 1934 februárjában Sandinót és két társát meghívták Managuába, majd a Nemzetőrség tagjai elrabolták és kivégezték őket. A gyilkosság ténye levéltári iratokkal és korabeli beszámolókkal dokumentált, de a felelősség pontos láncolata vita tárgya. Somoza később tagadta, hogy közvetlen parancsot adott volna a kivégzésre, ugyanakkor a Nemzetőrség irányítása alatt végrehajtott akció a parancsnok politikai felelősségét valószínűsíti. A nicaraguai emlékezetpolitikában Sandino alakja a 20. század második felében, különösen a sandinista mozgalom számára, a nemzeti ellenállás szimbólumává vált; ez a jelentés azonban a mozgalom saját identitásából fakad, nem pusztán a történelmi tényekből.
Anastasio Somoza García 1896-ban született San Marcosban, egy viszonylag jómódú kávétermesztő családban. Az amerikai megszállás idején a Nemzetőrségben emelkedett, és az amerikai tisztek bizalmát élvezve 1932-ben a testület parancsnoka lett. 1936-ban, a Sacasa-kormánnyal szembeni politikai válságot kihasználva, a Nemzetőrség nyomására Sacasa lemondott, és Somoza 1937-ben elnökké választatta magát. A hatalomátvétel formailag választás volt, de a választás körülményei – az ellenzék megfélemlítése, a sajtó ellenőrzése – ezt a fordulatot puccs jellegűvé teszik. A „katonai puccs” kifejezést a kritikus történetírás használja, míg a Somoza-rendszer hivatalos narratívája „alkotmányos elnökválasztásról” beszélt. A szöveg a dokumentált lépések sorozatát rögzíti: a Nemzetőrség fegyveres nyomása, a politikai ellenfelek bebörtönzése vagy száműzése, majd a választási eredmény.
Somoza García 1937-től 1956-ig, haláláig gyakorlatilag ellenőrzése alatt tartotta az országot. A rendszer lényege a Nemzetőrség politikai szerepvállalása volt: a hadsereg nem a pártoktól független, professzionális intézményként működött, hanem a Somoza család fegyveres bázisaként. A Nemzetőrség felügyelte a vidéki területeket, a börtönöket, a vámokat és a hírközlést, és részt vett a politikai ellenzék elleni fellépésben. A sajtót cenzúrázták, a gyülekezési jogot korlátozták, és az ellenzéki vezetőket gyakran száműzték vagy bebörtönözték. A politikai elnyomás mértékéről a rendszer hivatalos forrásai hallgatnak, a túlélők és az emberi jogi jelentések azonban a letartóztatások, kínzások és gyilkosságok rendszeres mintázatát dokumentálták. Az áldozatok pontos számát nem lehet megadni; a becslések széles sávban mozognak, és a rendszer levéltárai csak részben maradtak fenn.
A gazdaság szintjén a Somoza-korszak jellegzetes vonása a családi vagyonfelhalmozás és a politikai hatalom összefonódása volt. A Somoza család a kávé- és gyapottermelés mellett fokozatosan kiterjesztette érdekeltségeit a marhatenyésztésre, az élelmiszeriparra, a közlekedésre, a kereskedelemre és a pénzügyi szolgáltatásokra. A család vagyonának becsült nagyságát a korabeli és későbbi számítások több tízmillió dollárra tették, de a pontos összeg nem dokumentálható, mert a tulajdonosi szerkezet átláthatatlan volt. A regime támogatói, köztük az amerikai kormányzat egyes körei, a gazdasági növekedést és a külföldi befektetések vonzását hangsúlyozták; a kritikusok ellenben rámutattak, hogy a növekedés előnyei a család és a szövetséges elit kezében összpontosultak, miközben a vidéki szegénység és a városi egyenlőtlenség fennmaradt. Az 1950-es és 1960-as években Nicaragua a közép-amerikai országokhoz képest alacsonyabb egy főre jutó mutatókkal rendelkezett, de e statisztikák módszertani összehasonlítása nehéz, és a nemzetközi adatbázisok (például a CEPAL vagy a Világbank) eltérő becsléseket adnak.
Somoza García 1956-os meggyilkolása után fiai, Luis Somoza Debayle és Anastasio Somoza Debayle váltották egymást az elnöki székben. Luis 1963-ban, haláláig tartotta a hatalom közvetlen irányítását, miközben Anastasio a Nemzetőrség élén maradt. 1967-ben Anastasio vette át az elnökséget, és a család irányítása alatt a rendszer még nyíltabban katonai jellegűvé vált. Az 1972-es managuai földrengés a rendszer egyik fordulópontja lett: a katasztrófa több ezer ember halálát okozta, és a nemzetközi segélyek jelentős része a Somoza család és a Nemzetőrség ellenőrzése alá került. A segélyekkel való visszaélés dokumentált ténye a korabeli sajtó és a későbbi vizsgálatok alapján, de a pontos összegek vitatottak. A földrengés után a rendszer legitimációja erősen csökkent, és a külföldi támogatás is megoszlott.
A Somoza-dinasztia uralmának utolsó évtizedében a politikai ellenállás egyre erőteljesebbé vált. Az 1961-ben alapított Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front (FSLN) nevét Sandinóról vette, és a fegyveres ellenállás mellett a vidéki és városi szervezkedést is építette. A mozgalom ideológiája a marxizmus és a nicaraguai nacionalizmus keveréke volt; támogatói a rendszert „diktatúrának” és „Somocizmusnak” nevezték, míg a kormányzat a gerillákat „kommunista terroristáknak” minősítette. Ez a két megnevezés szemben áll egymással, és a szöveg nem foglal állást: mindkettő a hidegháborús politikai nyelv része. A dokumentált események azonban egyértelműek: a Nemzetőrség a polgári lakosság ellen is erőszakot alkalmazott, míg az FSLN gerillatámadásai katonai és polgári célpontokat egyaránt érintettek. Az áldozatok pontos számáról nincsenek megbízható adatok; a háborús évek becslései erősen szórnak.
A rendszer bukása 1979-re érett be. Az FSLN több fronton indított offenzívát, a középosztály és a városi társadalom egy része is nyíltan ellenezte a Somoza-rendszert, és a nemzetközi nyomás – beleértve az amerikai kormányzat részleges elfordulását is – meggyengítette a dinasztia helyzetét. Anastasio Somoza Debayle 1979 júliusában elhagyta az országot, és a család kiterjedt vagyona nagyrészt külföldre került. A Sandinista forradalom győzelme új korszakot nyitott, amelyet a következő alfejezet tárgyal. Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy a Somoza-rendszer bukása nem jelenti azt, hogy az amerikai beavatkozás kora véget ért volna Nicaraguában: az 1980-as években az Egyesült Államok újra katonai és pénzügyi eszközökkel avatkozott be, ezúttal a sandinista kormány ellen.
A korszak történeti megismerését több forrástípus teszi lehetővé, de mindegyiknek megvannak a maga korlátai. Az amerikai megszállás időszakából fennmaradt katonai jelentések, diplomáciai levelezés és a Nemzetőrség belső iratai az események kronológiáját pontosan rögzítik, ám a polgári lakosságot ért erőszakról és a mindennapi ellenőrzésről gyakran hallgatnak. A nicaraguai kormányzati iratok részben megsemmisültek a politikai fordulók és a földrengések során, így a nemzeti levéltár állománya hiányos. Sandino saját írásai, kiáltványai és a vele készült interjúk értékes források a mozgalom önértelmezéséhez, de ezeket a szerző saját propagandisztikus céljai is formálták. A Somoza-rendszerről szóló belső dokumentumok egy része a család emigrációja után külföldre került, más része máig nem hozzáférhető; a rendszer gazdasági tranzakcióinak teljes feltárása ezért nem lehetséges.
A legfontosabb bizonytalanságok a számokra vonatkoznak. A megszálló amerikai erők létszáma, a sandinói gerillaháború katonai és polgári áldozatainak száma, valamint a Somoza család vagyonának pontos nagysága mind becslésen alapul. A halálozási adatok esetében a katonai jelentések, a túlélői beszámolók és a későbbi emberi jogi vizsgálatok eltérő számokat adnak. A szöveg ezért kerüli a pontosnak látszó, de nem igazolható számadatokat. Az 1972-es földrengés áldozatainak számát a különböző források 6000 és 10 000 közé teszik; ez a sáv a módszertani bizonytalanságot tükrözi, és a szövegben nem szabad egyetlen számként rögzíteni.
Az értelmezési viták szintén meghatározóak. A történetírás egy része a Somoza-korszakot a közép-amerikai „banánköztársaságok” mintájára elsősorban amerikai ügyfélállamként írja le, amelyben a helyi elit csak eszköz volt. Egy másik irányzat a helyi szereplők autonómiáját hangsúlyozza: Somoza García és családja saját érdekei szerint használta az amerikai támogatást, és nem volt egyszerű báb. A két értelmezés között nem lehet a források alapján egyértelműen dönteni; a valóságos viszony valószínűleg a függőség és az önálló cselekvés kombinációja volt. Emlékezetpolitikai szempontból Sandino alakja a nicaraguai nemzeti identitásban központi helyet kapott, de a jelentését a különböző politikai csoportok eltérően használják. Az FSLN a saját előfutárának tekinti, míg a rendszer kritikusai rámutattak, hogy a sandinista kormány évtizedekkel később maga is autoriter eszközökkel élt. Ez a feszültség nem a történelmi tények, hanem a jelenkori politika része, és a tankönyvben ezért külön kell választani a dokumentált eseményeket az emlékezetpolitikai állításoktól.
Az amerikai megszállás (1912–1933) Nicaraguában a Monroe-doktrína logikájából következett, és a csatornajogok, a pénzügyi felügyelet és a katonai jelenlét révén korlátozta az ország szuverenitását. A megszállás hozta létre a Nemzetőrséget, amelyből később a Somoza család hatalma kinőtt. Augusto César Sandino 1927 és 1933 közötti gerillaháborúja az amerikai jelenlét ellen irányult, és a kivonulás után a Nemzetőrség 1934-ben meggyilkolta. Anastasio Somoza García 1936–1937-ben a Nemzetőrségre támaszkodva ragadta magához a hatalmat, majd 1956-os haláláig autoriter módon kormányzott. Fiai, Luis és Anastasio Somoza Debayle a családi diktatúrát 1979-ig fenntartották. A rendszer egyszerre épült a katonai erőszakra, a gazdasági monopóliumokra és az amerikai támogatásra; a politikai elnyomás rendszeres volt, a családi vagyonfelhalmozás pedig a társadalmi egyenlőtlenségeket növelte. A 1979-es sandinista forradalom a dinasztiát megbuktatta, de a nicaraguai állam és a társadalom újabb konfliktusok elé nézett.